Budapesti Hírlap, 1922. május (42. évfolyam, 100–123. szám)

1922-05-14 / 110. szám

1922 május 14. Bud­pesti Hírlap cuo.­­)■ szerű és gyakorlati r­ódszereiknek szthen való alkal­mazására gondolnának. Pedig e feladatok döntő jelentőségűek. Helyes közüzemi politika nélkül nincs a városokban jólét és hánlaszlási egyensúly, nincs igazi kultúra, köz­­tisztaság és jó közéelmezés. A l'Iuba­rát a városi kultúrát is csak­ helyes közüzemi politikával lehet vinni. Hogyan folyik a magyar-román hiatálon­gtrailás. — A határkijelölő bizottságok egyre meg­sértik a trianoni szerződést. — A múltkoriban már megemlékeztünk arról a hírről, hogy a magyar-román határkiigazítást végző antant-bizottság munkája eddig való során min­denütt Magyarország kárára végezte feladatát és így is határozott. Megírtuk azt is, hogy például Biharban egyebek között éppen a Tisza-család geszti birtokából körülbelül négyezer holdat a román fe­lülethez való átcsatolásra ítélt. Tudjuk, hogy ma még hiába tesszük, ám mégse lehet eléggé hangoz­tatni, hogy a hazámegállapító bizottságnak ilyen egyoldalú és kárunkra való állásfoglalása a leghatá­rozottabb ellentétben áll nemcsak a Mitterand-féle kísérőjével­lel s a békeszerződésseík is nemcsak szel­lemével, de sdnszerint való szövegével is. Mindnyá­jan tudjuk, hogy az összes határaink mentén lévő községek lakossága kivétel nélkül deputációkkal rohanta m­eg a határmegállapitó bizottságokat s a már idegen uralomi alá került magyarok és nem magyarok térdenállva kérték, hogy csatolják öke­­vissza régi hazaijukhoz, a szabadság és nyugalom országához, Magyarországhoz, így történt ez a ma­­gyar-román határ mentén is. És mint látjuk, mégis mi történik? Nem a visszacsatolást­­kérő területeket csatolják hozzánk­­vissza, hanem a magyar szuverenitás alatt élő, mit­­sem sejtő magyarságra sújt le a hazánki igaziti bi­zottság m­ennybecsapása." A földrajzi helyzet megér­téséhez tudni kell, hogy mivel annak idején az idő­leges határt­­nemi gazdasági, avagy földrajzi, hanem állítólag „stratégiai11 nézőpontok alapján állapítot­ták meg, mert azt tekintették fontosnak, most egy­szeribe az akkor félrelökött­ földrajzi és egyéb néző­pontok fontosságával kezdenek érvelni, a m­ely néző­pont azonban épp olyan a szavakkal való szem­ét mellén játék, mint­ volt az első. Az időleges határ zeg-zugos, vagyis, hol a magyar terület nyúlik bele a román főhatóság alá kergetett területbe, hol for­dítva. A végleges határmegállapításnál pedig a fő nézőpont a határ „leegyenesítése“. Hogy miért, azt ők­­ tudják. Azért, azért a leegyenesítésnél minden esetben Csonka-Magyarországból lehet még egy da­ra­­bot lenyesni. Mindegy, hogy Biharban már meg­történt és egyebek között Arad-, Békés-, Csanád­­,stb. megyékben még csak most fog megtörténni és épp oly mindegy, hogy csak ötven vagy száz hold-s­zó­ van-e a szó. A fa, hegy Gsold-,a-M­agyarország még csonkább legyen földben és lé­lek-s­zá­­nban. És a tző, h­o­gy a gazdasági érdeket, a­melyről most annyit szónokolt,T. Génuában, felrúgják. Az a köz­ség, melynek orra előtt szegezik le a hatért, megtud­, nemcsak érzelmileg, mert oláh szolgaságba kerül, de mert ha eddig város határában, a napról-napra jobban talpraálló magyar vasúthoz és kereskedelmi gócpontokhoz is közel vált, most egyszeribe „­Keletre" kerül, a­h­ol se vasút, se kereskedelem, se egyéb. Napról-napra olvassuk, hogy az antant vezető ál­bul­iért, a­­­hogyan emimelik Európa talpraáll­lésát. A magyar-román határ ki igazitis bizonyítja, hogyan váltják valóra elveiket s azt, a mit maguk szövegez­­tek, saját ikrzü aláírásukkal garantáltak. — Nem’ vagy szép?—• kiáltott föl a férfi. — Oh áldassék az Úr Isten neve, ki hozzám vezetett. Gyűlölöm a szép asszonyokat, kik kegyetlen gonosz­sággal halálra kínoztak. De te drága lány, megegó- egyitottál. Több vagy te mintha szép volnál, mert jó ,vagy. . . . És lerogyott a lány lába elé és csókolta kezét úgy, mint azelőtt a gonoszt tündérét. Ám ez a kéz nem bántotta, nem gyötörte, lassan simogatta lázas homlokát és a férfi­ érezte, mint űzi! ki ez a­ szelíd kéz szivéből a gyötrelmeket, a zaklató sóvár vágyat­­ és könyörögni kezdett:­­, Engedd, meg, hogy szeresselek téged, , a­ki a legnemesebb lány vagy a földön. Könyörögve kér­lek, légy az én feleségem. — Nagyon csúnya vagyok, — felelt szomo­rúan a lány. — Mit bánom én! A te szivednek jósága fölér ,a csillagok szépségével. Nem is­ akarok többet tudni a­ szép asszonyokról. Gonoszok ők és szívtelenek. De te jó, nemes és igaz vagy. Légy az én feleségem. — Feleséged leszek, — felelt a lány, — de csak- egy­ föltétel alatt !—. Parancsolj velem. Életem­­ a tied. [ —, Ha sohasem kívánod Tálai arcomat, fe- -,telt határozottan a lány. — A­hogy, akarod. Nekem mindegy, hogy csúnya vagy-e, vagy szép? Én nem az arcodat sze­detem, hanem jó, nemes, izgalmas lelkedet. Megindultak a lány kunyhója felé. És,­amint a­.férfi-végignézett menyasszonyán, titokban erre igondolt: — Lehetetlen,, hogy­ ilyen?szép termetű terem­- ü lésnek-jósunva arca legyen. Majd leveszi az álarcot egyszer* később. De nem vette­ le.­­A férj eleinte nem is kérte, s csak imádta fiatal feleségét. Egy ízben azonban, mikor hazajött azt mondta neki:­­■ — Hiszd-e, hogy, szeretlek?. — Hiszem, — mondta az asszony és férje vállára hajtotta fejét.­­­­— Hát akkor miért nem bízol bennem? Miért nem mutatod meg az arcodat nekem? — Soha, — felelt az,asszony ijedten — ezt ne kérd tőlem .Nem tehetem. "A férfi nagyon szomorú lett. Az asszony odaült a férje ölébe, két szép fe­h­ér karjával átölelte az ura nyakát és úgy könyör­­gott neki: — Édes kis uracskám, ne kívánd látni az én­­ arcomat. .Vége lenne mindennek, a te szerelmednek az én boldogságomnak, ha valaha arcomat meg­pillantanád. , — Éppen az fáj nekem, —­ mondta a férfi ke­serűen — hogy te engem ilyen kislelkűnek képzelsz. Hányszor mondtam neked, hogy téged csak nemes, jó szivedért, tiszta lel­edért szeretlek. Kérlek ne titkolódzál tovább. Akarom, hogy lásd, nem kicsiny, külsőségeken nyugszik az én szerelmem, hogy ha még olyan csúnya vagy is, imádlak hűségedért, jó­ságodért. Meg akarom neked mutatni, hogy az igazi férfi ezt becsüli meg az asszonyban, nem a hiú, veszendő szépséget. És ha megmutatod arcod csú­nyaságát, én imádva térdelek lábad elé és azt fogom mondani, csak most — most szeretlek­­ igazán. — Nem ,tehetem, — mondta az asszony szo­­­morúan, — nem tehetem, ne kívánd. • A férfi nem zaklatta tovább. De epedő, sóvár vágy kínozta, látni felesége arcát. Saját magával is ■ elhitette, hogy ő csak azért kívánja megis­merni az asszony arcát, hogy bebizonyíthassa hű­séges, álházüt és szerelmét. * Szomorúan ment hazafelé. A kunyhótól da­lolás hallatszott. A férfi megállt, sohasem hallotta még a feleségét ilyen szépen énekelni. Benyitott a kunyhóba. Az asszony ott ült a küszöbön egy kis bölcset ringatott. A bölcsőben gyermek feküdt. — Látod, — mondta az asszony boldog mo­sollyal, — ezt a gyermeket azért küldte a jó Isten, hogy­ ne legyél többet szomorú. A férfi szíve nagyot dobbant. Egyszerre meg­­­­érezte, hogy feleségénél most mindent kivihet, mert most ar lett az asszony, lelkén, testén. Letérdelt az asszony előtt és úgy kérte. . .Vedd le­ az álarcodat. Ne­­gyötörj engem. •tovább bizalmatlansággal. Hadd mutassam meg, mennyire imádlak!,...* Szabad-e még mindig kis­­­­hitűnek lenned, mikor a gyermekünk itt fekszik a bölcsőben előttünk?. Az asszony szive ekkor már meg akart sza-. ‘ leadni, a boldogságtól, nem gondolkozott már sem­mit, kevélyen, fölemelt fejjel kiáltotta: -----No, hát nézzed! Csúnya vagyok mint az éjszaka, de én vagyok a­ gyermekednek az anyja s te nem hagyhatsz el minket. Itt van az arcom! Nézzed! Én már nem félek!"gyermekem van! Levette az álarcot, a férfi egy pillanatig meg., révén nézte az asszony arcát és megtántorodott.­ Aztán nem szólt egy szót sem, hanem megindult, kiment a kunyhó­ ajtaján. Hallotta a gyermek sírá­sát, a felesége könyörgő szavát, de ő nem törődött semmivel. Csak ment előre sötét éjben, zivatarban,4­­ment egyenesen a gonosz tündérek tanyája felé,­ kik­­szívtelenek, kegyetlenek. Apró, finom, hegyes tűkkel szurkálják halálra a férfiszíveket és haldo­kolva lábukkal tapossák őket. Ezek a tündérek azonban szépek­ voltak, mint az álomlátás, selymes szőke hajuk a földet söpörte­ és szemeikben maga a­­ mennybolt kékje fénylett.­­ A szelszlaeok „sauelf alánSsHa Sándor Sirálysad.­ ­ — Levél a szerkesztőhöz. — Bozen, május 6. Tekintetes Szerkesztő Úr! Torontói várme­gyei földbirtokos vagyok, de mint olyan, igazán csodálatos jelenség is egyszersmind. A fajtám­ ugyanis német, a lelkeni magyar,­­a mostoha hazám­ rác. Legyen ennyi elég a bemutatkozásból. Lton va­gyok, nincs érkezésem sok szóra. Itt, ahonnét ezt a levelemet írom, a postán már levelek várnak rám, melyeket ide rendeltem. Néhány óra múlva tovább utazom. De nem indu­lok el a­nélkül, hogy legalább röviden ne közöljem a t. szerkesztőséggel a reám várakozó levelek egyi­kének­ a tartalmát. Akarom, hogy Magyarországon (honnét minket oly gáládul szakítottak el), ismer­jék a helyzetünket. Magyarországba utaznom végkép lehetetlen, mert nem adnak engedelmet rá. Hogy felőlünk ott m­it tudnak, mit nem, arról sejtelmem sem lehet, mert ide magyar hírlapot, a bécsi ferdítő, rágalmazó, vitriolos magyar nyelvű újságokon kívül be nem engednek. De nem merülhetek ítélő (nincs időm rá) az állapotunk ismertetésébe. Csak a következőt tartom elkerülhetetlenül közlendőnek: Birtokom kezelője írja nekem, hogy beren­delték őt a községházába, ott közölték vele, hogy „szeretett királyunk“ számára a nemzet egy uradal­mat fog ajándékozni a házasodási öröm alkalmá­ból. E célra mindenki köteles adakozni. Felmutat­tak egy listát, melyen a község minden lakójának a neve után oda van jegyezve, hogy mit róttak ki reá. Én reám 15.060 dinárt vetettek ki. Ez annyi, mint GO'.OOO korona! Pokoli rendszer. A „szeretett király" így szé­pen fog keresni. (A konakjának butorzatát s még a télikertjének a növényzetét is, magyar urak kas­télyából rabolták össze. Most ime lölünk szedik össze erőszakosan az­­ uradalmát!) A reám ki­vetett horribilis „önkéntes adomány" összegéből bátran merek arra következtetni, hogy a „szeretett királyunk" birtokát ajándékozni ugyan lelkes sze­retettel, a délszláv nemzet fogja, de a birtok vétel­árát rajtunk, magyarokon és svábokon hajtják be,­ még pedig balkáni módon. Mikor az államkölcsönre gyűjtöttek, „önkén­tes jegyzéseket", akkor egy reggelen arra ébred­tünk, hogy a községből kivezető utakat fegyveres katonás­ág állotta el is a községből teremtett létek addig kibocsájtást nem nyert, mig meg nem jelent a községházán és nem jegyezte a rája kivetett ösz­­szeget. A legszegényeb emberek, napszámosok sem szabadulhattak. A községeknek is jegyezniük kellett a rájuk kivetett roppant összeget. A községeknek távolról n­ím volt meg erre a fedezetök. Utasította tehát a hatóság a pénzintézeteket, hogy a szükséges össze­get a községeknek kifizessék. A nyomorult község mit tehetett egyebet, mint hogy adóba vetette ki és hajtotta be a rája rótt terhet. A megyével hasonlóképpen történt. Tehát a megye is adóba vetette ki és hajtotta le a roppant összeget, így mindegyikünkről háromszor húzta­ le ujj hazánk a bőrt. Aztán a­­„földreform". .. Ez valami csodála­tos, emberevő, pápua-rendszer alapján megy végbe. Csak magamról szólok. Felszántottam, beve­tettem, a birtokomat, melyről elmondhatom, hogy mindeddig mintagazdaság volt, — és egy napon kezdenek ám jönni különös, vad alakok hozzám, mutatnak hivatalos papirosokat, melyeken írva va­gyon, hogy egyik kap az én földemből ennyi hol­dat, a másik, harmadik, tizedik annyit és annyit. Neki is­ fogtak a munkának halasztás nélkül és ki-ki ott szabta ki birtokomból a maga részét, ahol neki leginkább tetszett. Ma a megmaradt birtok­rész már nem művelhető, mert annyi tömérdek da­rabra van szabdalva, hogy a vele való bánás lehe­tetlenné van téve. Aztán jöttek a rabló alakok más cédulákkal, melyekre irva volt, hogy kinek hány jószág, hány kocsi, hány szekér, hány eke stb. szolgáltatandó ki haladéktalanul. Ma megfosztva minden lehetőségétől az ész­szerű gazdálkodásnak, fogaimat összeszorítva, ke­zeimet ökölbe rántva, tehetetlenül, szó nélkül, mert minden segítség kilátása nélkül, meredek az üres levegőbe. Öreg, hetvenesztendős édesanyámat kilökték a házából, mert valami rácnak volt rá szüksége, stb. stb. És minden javunkat igyen az áruló rácok, az átszököttek, a spionok között osztják fel, minket nem kérdezve, panaszunkat meg sem hallgatva. A gyönyörű magyar Kánaán, Európának e gazdag éléstára elzüllött. A dobronovácok gazdál­kodása tönkre teszi az áldott földet, feldúlja a régi szépségeket, rabol, tékozol, mételyez. Sváb népemet, felfogadott demagógok útján, sikerült elválasztaniok a magyarságtól, hogy így, könnyebben bánhassanak el a svábbal is, a ma­gyarral is. És nekünk sejtelmünk sincs róla, hogy milyen reménységre támaszkodhatunk, mit várhatunk, mi történik a felszabadításunkra? Egyáltalán — történik-e valami...?, A megkezdődött züllés, szétbomlás meg nem áll, ha— meg nem állítják! Igaz tisztelettel S. H. 3

Next