Budapesti Hírlap, 1922. május (42. évfolyam, 100–123. szám)

1922-05-14 / 110. szám

1922 május 14. BUDAPESTI HÍROP dió. *a KÖZGAZDASÁG. Egyről-m­ásról.­ ­— A „Közérdekű." — Állati jóvátétel. — Kiviteli politika. — A megintett Tanács. — Rugalmas hivatalnokfizetések. — Képzőművészet és köz­gazdaság. — (Szár.) A Közérdekű Élelmezési R.-T. kimondotta felszámolását. Bukása révén nem­csak az alaptőkéjéhez hozzájárult állam lett szegényebb néhány millióval, hanem a közép­­osztály is egy reménységgel. Azzal, hogy végre megszületett az intézmény, mely a hatósági tá­mogatás és a nagybani beszerzés előnyeit él­vezve, nemcsak a napi étkezést biztosíthatja ol­csóbban az arra szorulóknak, hanem szabályo­­zóan is hat majd a vendéglői árakra. Bizonyára sokan akadnak majd, kik az események lát­tára így kiáltanak föl: „Íme ide vezet a szabad kereskedelemtől való eltávolodás!". Jó magunk is a szabad kereskedelemnek vagyunk hívei, de el tudunk képzelni „közérdekű"-t visszaélés és szakértelem hiánya nélkül is. Nem látjuk be, miért kell az ilyen organizációkba éppen a szabad kereskedelem aljának gyarlóságait bele­oltani és miért kell légmentesen elzárni a sza­­bad kereskedelem felsőbb rétegének erényeitől és jó tulajdonságaitól? Meglehet, hogy csak a szabad kereskedelem útján kereshető a közgaz­dasági boldogulás. De a szóbanforgó „ego­­altruisztikus“ vállalat összeomlása nem bizo­nyít a szabad kereskedelem mellett, mint a­hogy a protekcionisztikus rendszer ellen sem használható fel bizonyítékul. Legfeljebb a rossz gazdálkodás ellen bizonyít és azt mutatja, hogy kártyavár minden olyan gazdasági vállalkozás, mely a szociális agitáció és a politika süppedé­­kes talajára van építve. Kártyavár, mely össze­omlik akármilyen zászló leng is ormán. A közérdekű esetéből nem annyira gazdasági ta­nulságokat kell levonnunk, mint inkább erköl­csieket.* Kormányunk eltiltja az élőállat kivitelét, hogy a megélhetést elviselhetőbbé tegye, az an­tant pedig 28.000 állatot vesz el tőlünk és ezzel újra felszökteti a hús árát. A Teleszkyek, Popo­­vicsok a mindjobban megdagadó kiadások elle­nére is belekapaszkodnak a bankóprés kere­kébe, az antant pedig egy hárommilliárdos új ki­adás hurkát veti a nyakunkba. Ilyen körülmé­nyek között szinte magától adódik néhány kér­dés: kinek dolgozunk, minek dolgozunk? Mi ér többet: a rend vagy a káosz? Érdemes-e új cse­metéket ültetni, a­mikor tudjuk, hogy végig fog­nak gázolni a friss hajtásokon? Mindenesetre haladunk a kibontakozás felé. Génuában most is együtt ülnek a világ minden tájáról odasereg­­lett államférfiak és arról tanácskoznak, miképen érthetnék meg egymást a nemzetek? Közben pe­dig az egyik kiveszi a másik szájából a falat húst. Nevezik pedig ezt állatokban való jóváté­telnek. Rövidebben és helyesebben: állati jóvá­tételnek mondhatjuk. Mégis van hát némely cikkből kivitelünk, akár mit is mondjon a statisztikai hivatal. Van értékpapírokból, a­mint ezt a legutóbbi tőzsdei események lefolyása bizonyítja. És van a holt­testekből, mint a­hogy ez a lapok szenzációs riportjaiban olvasható. De mit érnek mindezek a törekvések, ha rögtön, mihelyt egy kis erőre kapnak, durván rájuk tipornak? A magyar ér­tékpapírok kivitelének gátat vetnek az érdekelt magyar részvénytársaságok, speciális tőkeemelő műveletekkel. A hullakivitelnek pedig útját állja a rendőrség, így a nemzetközi pénzügyi és tudományos életbe való bekapcsolódásnak valamely más módját kell választanunk. Kivi­teli politikánkat azonban egyáltalán nem ért­jük. Hát mit vigyen ki a szegény, magyar exportőr, ha minduntalan valamely tiltó intéz­kedésbe ütközik? Az értékpapírok kivitelét nem tűrjük, mert félünk, hogy a magyar vállalatok vezetése kisiklik a kezünkből. A hullaexportot megakasztjuk, mert nem akarunk lemondani arról a jogról, hogy holttesteinket magunk te­messük el. A marhát és a hagymát nem enged­jük ki, mert magunk akarjuk elfogyasztani. Ha így folytatjuk, nemsokára már csak egyetlen egy kiviteli cikkünk marad: a magyar arbitrázs­­számoló művész. Éppen múltkor olvastunk egy dicsekvő cikket arról, hogy itt járt angolok és németek tapasztalata szerint a magyar arbit­rázs­számoló­sárfolyam-összehasonlító és dis­­paritás megállapító­ hivatalnok egymaga olyan munkát végez el, mellyel külföldön 2—3 embert kell foglalkoztatni és hogy a megállapítás után egyre-másra viszik ki a magyar zseniket. Ben­nünket, régi vágású embereket azonban egy kissé elszomorít a magyar faj üzleti rátermett­ségének ez a legujabb elismerése. Isten tudja miért, de mi, a mi megcsontosodott konzerva­tivizmusunkban jobban éreztük magunkat ak­kor, a­mikor külföldön még a magyar mér­nökök hirdették Magyarország dicsőségét, mint most, a­mikor a magyar arbitrázs fej- és logó­számolók csodálatával van tele a világ. De talán nincsen igazunk. Talán minden kornak meg vannak a maga követelései és minden attól függ, hogy tudunk-e ezekhez alkalmazkodni. Bizonyára úgy van, hogy a mai kor gyermeke az arbitrazsőr, a mérnök pedig a háború előtti kőkorszak maradványa, ki elvesztette összeköt­tetését az eleven élettel. Nincs kizárva, hogy ezentúl építés helyett arbitrázsálásból él meg a világ. Ha pedig így van, kár panaszkodni. A közélelmezésü­gyi miniszter megintette a Zöldségforgalmi Tanácsot, azért, mert nem dolgozik. Ez az intelem egy újabb fájdalmas ta­nulságról lebbentette fel a fátyolt. Eddig mindig azt hittük, azért van drágaság, mert a Tanácsok dolgoznak. Most azonban látjuk, hogy akkor is emelkednek az árak, ha a Tanácsok összetett kézzel nézik az események folyását. Úgy lát­szik rajtunk már valóban nem lehet segíteni. A Magyar Tanárok és Tanítók kibontako­zási tervével, vagy ha úgy tetszik találmányá­val legutóbb bőven foglalkoztunk. Tervük nagyon egyszerű: az 1914. évi törzsfizetéseket mindenkor annyival kell megszorozni, a­hány­szorosa az elsőrendű életszükségleti cikkek kö­zéparányosa az 1914. évi átlagárnak. A fedeze­tet pedig erre az állam úgy találná meg, hogy az adókat ugyanily szorzási műveletnek vetné alá. Ha a tanárok és tanítók kívánsága valóra válnék, nemcsak a tanári és tanítói karra, ha­nem az egész hivatalnoki karra is rá kellene húznunk azt a rendszert, melyet Ausztriában a munkabérek megállapításánál használnak és melyet ott alkalmazkodó, vagy rugalmas munka­bérek rendszerének („gleitende Arbeitslöhne“) kereszteltek el. Ez a rendszer ott a munka­bérek meghatározásánál örökös vita és vil­longás tárgya, mert kiszámítása körül száz-­ féle, egymásnak ellent­mondó módszer van al­kalmazásban. Emellett az osztrák ipart is oda juttatta, hogy ma már jóformán egészen elvesz­tette a silány valutája nyújtotta előnyöket és ver­senyképtelenné vált a külfölddel szemben. Mindenekelőtt ezeknek az örökös perpatvarok­nak meghonosítását jelentené ennek a rend­szernek a magyar hivatalnoki karra való alkal­mazása, mely természetesen nálunk elsősorban nem az ipart, hanem magát az államot gyengí­tené meg létalapjában. Tiszta sor, hogy az állam által követelt nagyobb adónak megfelelően emelné igényeit a társadalom minden rétege, vagyis helyesebben, a ki tehetné, a megfelelő, mérték fölé emelné szolgáltatmányai piaci árát, a ki pedig gyengének bizonyulna, az egy-,­szerűen alul maradna s annak életszintje még az eddigi mértéknél is lejebb sülyedne. Szóval a vagyoni és jövedelmi eloszlás aránytalansága, mely ma annyi bajnak kútforrása, még jobban megnőne. A bankóprés kereke pedig őrülten forogna. Eképpen az egész vonalon az történ­nék meg, a­mit a kereskedelmi életben „felfelé" számozásinak, közgazdasági műnyelven pedig „felértékelésnek" neveznek, még pedig a leg­­erőszakoltabb módon. Ebben a küzdelemben sok halott és sebesült maradna a csatatéren, de a legnagyobb sebet az állam kapná, mely mind­jobban eltávolodnék attól a ténuában hangoz-­ tatott alapelvtől, hogy minden kibontakozás­ alapja az államháztartás ügyének rendezése.­­Ne felejtsük el, hogy Magyarországon ma a családtagokkal együtt 750.000 közalkalmazott van. Tehát minden tizedik ember hivatalnok, holott a régi Magyarországon az önálló, kereső lakosságnak mindössze 5 és fél százaléka hiva­­talnokoskodott. Kétséget nem szenved, hogy az egyes államok életképességének valóságos mér­téke a hivatalnok-kérdés mikénti állása. A hatszor annyi lakossal bíró Franciaországban aránylag egyharmaddal kevesebb hivatalnok van, mint Ausztriában, a­hol a helyzet olyan, hogy „a lakosság egyik fele azzal foglalkozik, hogy a másik felének a jövedelmét számítja ki.“ Ausztriában m­ár annyira mentek a hiva­­talnokok igényeinek teljesítésében, hogy a hi­vatalnoknak joga van havi 30 túlóra ellenérté­kére, akár dolgozik, akár nem. Magyarországon, a hivatalnoki státus révén, a természetbeni el­látás költsége már ma is több, mint a Máv, egész költségvetése beruházás nélkül és több a posta, az állami vasgyárak, a mezőgazdasági üzemek, az állami szénbányák és a selyem­­­tenyészet egész költségvetésénél. Számokban beszélve, a természetben való ellátás kiadási tétele egy ugrással egy milliárdról háromra, és a mai valutát véve alapul, 7,8 milliárdra szökött föl. A hivatalnoki fizetés vagy ellátás­ költségét óriási mértékben emelni csak az állam jövedelmének megfelelő fokozása révén lehetne, ennek a kérdésnek megoldását pedig egészen másban kell keresnünk, mint a­miben a taná­rok és tanítók megtalálni vélték. Több munká­ban, több termelésben, helyesebb gazdasági politikában és a hivatalnoki státus megfelelő lefaragásában. Elismerjük, hogy a hivatalnok sorsa nagyon keserves, de nem válik könnyebbé azáltal, ha csupán átmeneti javulása kedvéért az egész országot a mérhetetlen infláció ingo­ványos talajára visszük. * Kultuszminiszterünk arról értesítette az olasz kormányt, hogy felszólításának nem tehe­tünk eleget és nem küldhetünk klasszikus ma­gyar festményeket a firenzei kiállításra, „mivel attól kell tartanunk, hogy az idegen földre ke­rült műkincseink esetleg, hatalmas értéküknél fogva, különösen az utódállamok esetleges poli­tikai manővereinek lennének kitéve.11 Ez a vá­lasz ködfátyolt borít szemünkre, melybe bele­­vész minden, amit a közgazdasági tudomány, okuláréján át nézve olyan megfoghatónak hit­tünk. Az utódállamok közötti szabad forgalom a legtöbb kedvezés, vagy pláne a preferencia elvének alkalmazásával, a középeurópai pénzkö­zösség, az­ utódállamok jegybankjainak kartell­szerű együttműködése:­­mindez egy csapásra ösz­­szezsugorodik, szétfoszlik szemünk előtt. Kár, hogy nincsen kétféle bizalom: képzőművészeti és­ közgazdasági! És kár, hogy a miniszter állásfog­lalása nem rémlátásból, hanem a helyzet egész­séges megítéléséből fakadt. Uj Vukovári arctisztító kenőcs és bőrszépűts szappan (szeplő, jamb­isty, májfojt, tömör stb. ellen) Ksppató­i főraktárban: Török József r.-fe­gyvlkeztjüin­bjia, Snd­rest, Vk, Király­ utca 12. Törlő, zsebkendő,, harisnya legolcsóbban, minden pénteken maradék vájár. Fekete Gyula és Társai . Badsteit, IV.( Yiei-vtsa 7^ tr~' T A valorizálási perek fölfüggesztve. — A békeszerződés homályos és felületesen össze­tákolt rendelkezései értelmében nem lehet a pereket’ ■ 1 lefolytatni. —­­ Mint értesülünk, mostanában úgy, az i&az­­sugügymini^'térium­ban, mint a pénzügyminiszté­­riumban sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy fel kellene függeszteni mindazokat a pereket, me­lyekben a döntő kérdés, hogy nem kell-e valori­zálni valamely követelést? Különösen sok zavarra adnak okot például azo­k a­­perek, a­hol francia­ vagy angol hitelezőktől váltották vissza a váltót és azután az, a­ki visszaváltotta, a váltó elfogadója ellen érvényesei követelését. Megtörténhetik, hogy­az elfogadó nem is Csonka-Magyarország polgára,­ hanem az elszakadó területen lakik, úgy­­hogy vele szemben francia vagy angol részről nincs is helye, valorizálásnak. Ebben az esetben a Váltónak­ buda­pesti továbbítója frankot, vagy fontot fizet , csak, koronát követelhet, legjobb esetben szokott lent­i vagy dinárt. i! -V. o­.- l-M ! j .További nagy, zavart okoz, hogy­ az elszakadó­ területen lakó hitelezőknek jelzálogos követeléseit­, melyest itteni birtokokra vannak bekebelezve, törül-­ tetni kérik, magyar korona letétbe helyezése alap- IB­ ANZCSILLAROK­NYOK, FAÁLIÓLÁMPÁK finom ípsysaor kivitelben

Next