Budapesti Hírlap, 1922. május (42. évfolyam, 100–123. szám)
1922-05-14 / 110. szám
1922 május 14. BUDAPESTI HÍROP dió. *a KÖZGAZDASÁG. Egyről-másról. — A „Közérdekű." — Állati jóvátétel. — Kiviteli politika. — A megintett Tanács. — Rugalmas hivatalnokfizetések. — Képzőművészet és közgazdaság. — (Szár.) A Közérdekű Élelmezési R.-T. kimondotta felszámolását. Bukása révén nemcsak az alaptőkéjéhez hozzájárult állam lett szegényebb néhány millióval, hanem a középosztály is egy reménységgel. Azzal, hogy végre megszületett az intézmény, mely a hatósági támogatás és a nagybani beszerzés előnyeit élvezve, nemcsak a napi étkezést biztosíthatja olcsóbban az arra szorulóknak, hanem szabályozóan is hat majd a vendéglői árakra. Bizonyára sokan akadnak majd, kik az események láttára így kiáltanak föl: „Íme ide vezet a szabad kereskedelemtől való eltávolodás!". Jó magunk is a szabad kereskedelemnek vagyunk hívei, de el tudunk képzelni „közérdekű"-t visszaélés és szakértelem hiánya nélkül is. Nem látjuk be, miért kell az ilyen organizációkba éppen a szabad kereskedelem aljának gyarlóságait beleoltani és miért kell légmentesen elzárni a szabad kereskedelem felsőbb rétegének erényeitől és jó tulajdonságaitól? Meglehet, hogy csak a szabad kereskedelem útján kereshető a közgazdasági boldogulás. De a szóbanforgó „egoaltruisztikus“ vállalat összeomlása nem bizonyít a szabad kereskedelem mellett, mint ahogy a protekcionisztikus rendszer ellen sem használható fel bizonyítékul. Legfeljebb a rossz gazdálkodás ellen bizonyít és azt mutatja, hogy kártyavár minden olyan gazdasági vállalkozás, mely a szociális agitáció és a politika süppedékes talajára van építve. Kártyavár, mely összeomlik akármilyen zászló leng is ormán. A közérdekű esetéből nem annyira gazdasági tanulságokat kell levonnunk, mint inkább erkölcsieket.* Kormányunk eltiltja az élőállat kivitelét, hogy a megélhetést elviselhetőbbé tegye, az antant pedig 28.000 állatot vesz el tőlünk és ezzel újra felszökteti a hús árát. A Teleszkyek, Popovicsok a mindjobban megdagadó kiadások ellenére is belekapaszkodnak a bankóprés kerekébe, az antant pedig egy hárommilliárdos új kiadás hurkát veti a nyakunkba. Ilyen körülmények között szinte magától adódik néhány kérdés: kinek dolgozunk, minek dolgozunk? Mi ér többet: a rend vagy a káosz? Érdemes-e új csemetéket ültetni, amikor tudjuk, hogy végig fognak gázolni a friss hajtásokon? Mindenesetre haladunk a kibontakozás felé. Génuában most is együtt ülnek a világ minden tájáról odasereglett államférfiak és arról tanácskoznak, miképen érthetnék meg egymást a nemzetek? Közben pedig az egyik kiveszi a másik szájából a falat húst. Nevezik pedig ezt állatokban való jóvátételnek. Rövidebben és helyesebben: állati jóvátételnek mondhatjuk. Mégis van hát némely cikkből kivitelünk, akár mit is mondjon a statisztikai hivatal. Van értékpapírokból, amint ezt a legutóbbi tőzsdei események lefolyása bizonyítja. És van a holttestekből, mint ahogy ez a lapok szenzációs riportjaiban olvasható. De mit érnek mindezek a törekvések, ha rögtön, mihelyt egy kis erőre kapnak, durván rájuk tipornak? A magyar értékpapírok kivitelének gátat vetnek az érdekelt magyar részvénytársaságok, speciális tőkeemelő műveletekkel. A hullakivitelnek pedig útját állja a rendőrség, így a nemzetközi pénzügyi és tudományos életbe való bekapcsolódásnak valamely más módját kell választanunk. Kiviteli politikánkat azonban egyáltalán nem értjük. Hát mit vigyen ki a szegény, magyar exportőr, ha minduntalan valamely tiltó intézkedésbe ütközik? Az értékpapírok kivitelét nem tűrjük, mert félünk, hogy a magyar vállalatok vezetése kisiklik a kezünkből. A hullaexportot megakasztjuk, mert nem akarunk lemondani arról a jogról, hogy holttesteinket magunk temessük el. A marhát és a hagymát nem engedjük ki, mert magunk akarjuk elfogyasztani. Ha így folytatjuk, nemsokára már csak egyetlen egy kiviteli cikkünk marad: a magyar arbitrázsszámoló művész. Éppen múltkor olvastunk egy dicsekvő cikket arról, hogy itt járt angolok és németek tapasztalata szerint a magyar arbitrázsszámolósárfolyam-összehasonlító és disparitás megállapító hivatalnok egymaga olyan munkát végez el, mellyel külföldön 2—3 embert kell foglalkoztatni és hogy a megállapítás után egyre-másra viszik ki a magyar zseniket. Bennünket, régi vágású embereket azonban egy kissé elszomorít a magyar faj üzleti rátermettségének ez a legujabb elismerése. Isten tudja miért, de mi, a mi megcsontosodott konzervativizmusunkban jobban éreztük magunkat akkor, amikor külföldön még a magyar mérnökök hirdették Magyarország dicsőségét, mint most, amikor a magyar arbitrázs fej- és logószámolók csodálatával van tele a világ. De talán nincsen igazunk. Talán minden kornak meg vannak a maga követelései és minden attól függ, hogy tudunk-e ezekhez alkalmazkodni. Bizonyára úgy van, hogy a mai kor gyermeke az arbitrazsőr, a mérnök pedig a háború előtti kőkorszak maradványa, ki elvesztette összeköttetését az eleven élettel. Nincs kizárva, hogy ezentúl építés helyett arbitrázsálásból él meg a világ. Ha pedig így van, kár panaszkodni. A közélelmezésügyi miniszter megintette a Zöldségforgalmi Tanácsot, azért, mert nem dolgozik. Ez az intelem egy újabb fájdalmas tanulságról lebbentette fel a fátyolt. Eddig mindig azt hittük, azért van drágaság, mert a Tanácsok dolgoznak. Most azonban látjuk, hogy akkor is emelkednek az árak, ha a Tanácsok összetett kézzel nézik az események folyását. Úgy látszik rajtunk már valóban nem lehet segíteni. A Magyar Tanárok és Tanítók kibontakozási tervével, vagy ha úgy tetszik találmányával legutóbb bőven foglalkoztunk. Tervük nagyon egyszerű: az 1914. évi törzsfizetéseket mindenkor annyival kell megszorozni, ahányszorosa az elsőrendű életszükségleti cikkek középarányosa az 1914. évi átlagárnak. A fedezetet pedig erre az állam úgy találná meg, hogy az adókat ugyanily szorzási műveletnek vetné alá. Ha a tanárok és tanítók kívánsága valóra válnék, nemcsak a tanári és tanítói karra, hanem az egész hivatalnoki karra is rá kellene húznunk azt a rendszert, melyet Ausztriában a munkabérek megállapításánál használnak és melyet ott alkalmazkodó, vagy rugalmas munkabérek rendszerének („gleitende Arbeitslöhne“) kereszteltek el. Ez a rendszer ott a munkabérek meghatározásánál örökös vita és villongás tárgya, mert kiszámítása körül száz- féle, egymásnak ellentmondó módszer van alkalmazásban. Emellett az osztrák ipart is oda juttatta, hogy ma már jóformán egészen elvesztette a silány valutája nyújtotta előnyöket és versenyképtelenné vált a külfölddel szemben. Mindenekelőtt ezeknek az örökös perpatvaroknak meghonosítását jelentené ennek a rendszernek a magyar hivatalnoki karra való alkalmazása, mely természetesen nálunk elsősorban nem az ipart, hanem magát az államot gyengítené meg létalapjában. Tiszta sor, hogy az állam által követelt nagyobb adónak megfelelően emelné igényeit a társadalom minden rétege, vagyis helyesebben, a ki tehetné, a megfelelő, mérték fölé emelné szolgáltatmányai piaci árát, a ki pedig gyengének bizonyulna, az egy-,szerűen alul maradna s annak életszintje még az eddigi mértéknél is lejebb sülyedne. Szóval a vagyoni és jövedelmi eloszlás aránytalansága, mely ma annyi bajnak kútforrása, még jobban megnőne. A bankóprés kereke pedig őrülten forogna. Eképpen az egész vonalon az történnék meg, amit a kereskedelmi életben „felfelé" számozásinak, közgazdasági műnyelven pedig „felértékelésnek" neveznek, még pedig a legerőszakoltabb módon. Ebben a küzdelemben sok halott és sebesült maradna a csatatéren, de a legnagyobb sebet az állam kapná, mely mindjobban eltávolodnék attól a ténuában hangoz- tatott alapelvtől, hogy minden kibontakozás alapja az államháztartás ügyének rendezése.Ne felejtsük el, hogy Magyarországon ma a családtagokkal együtt 750.000 közalkalmazott van. Tehát minden tizedik ember hivatalnok, holott a régi Magyarországon az önálló, kereső lakosságnak mindössze 5 és fél százaléka hivatalnokoskodott. Kétséget nem szenved, hogy az egyes államok életképességének valóságos mértéke a hivatalnok-kérdés mikénti állása. A hatszor annyi lakossal bíró Franciaországban aránylag egyharmaddal kevesebb hivatalnok van, mint Ausztriában, ahol a helyzet olyan, hogy „a lakosság egyik fele azzal foglalkozik, hogy a másik felének a jövedelmét számítja ki.“ Ausztriában már annyira mentek a hivatalnokok igényeinek teljesítésében, hogy a hivatalnoknak joga van havi 30 túlóra ellenértékére, akár dolgozik, akár nem. Magyarországon, a hivatalnoki státus révén, a természetbeni ellátás költsége már ma is több, mint a Máv, egész költségvetése beruházás nélkül és több a posta, az állami vasgyárak, a mezőgazdasági üzemek, az állami szénbányák és a selyemtenyészet egész költségvetésénél. Számokban beszélve, a természetben való ellátás kiadási tétele egy ugrással egy milliárdról háromra, és a mai valutát véve alapul, 7,8 milliárdra szökött föl. A hivatalnoki fizetés vagy ellátás költségét óriási mértékben emelni csak az állam jövedelmének megfelelő fokozása révén lehetne, ennek a kérdésnek megoldását pedig egészen másban kell keresnünk, mint amiben a tanárok és tanítók megtalálni vélték. Több munkában, több termelésben, helyesebb gazdasági politikában és a hivatalnoki státus megfelelő lefaragásában. Elismerjük, hogy a hivatalnok sorsa nagyon keserves, de nem válik könnyebbé azáltal, ha csupán átmeneti javulása kedvéért az egész országot a mérhetetlen infláció ingoványos talajára visszük. * Kultuszminiszterünk arról értesítette az olasz kormányt, hogy felszólításának nem tehetünk eleget és nem küldhetünk klasszikus magyar festményeket a firenzei kiállításra, „mivel attól kell tartanunk, hogy az idegen földre került műkincseink esetleg, hatalmas értéküknél fogva, különösen az utódállamok esetleges politikai manővereinek lennének kitéve.11 Ez a válasz ködfátyolt borít szemünkre, melybe belevész minden, amit a közgazdasági tudomány, okuláréján át nézve olyan megfoghatónak hittünk. Az utódállamok közötti szabad forgalom a legtöbb kedvezés, vagy pláne a preferencia elvének alkalmazásával, a középeurópai pénzközösség, az utódállamok jegybankjainak kartellszerű együttműködése:mindez egy csapásra öszszezsugorodik, szétfoszlik szemünk előtt. Kár, hogy nincsen kétféle bizalom: képzőművészeti és közgazdasági! És kár, hogy a miniszter állásfoglalása nem rémlátásból, hanem a helyzet egészséges megítéléséből fakadt. Uj Vukovári arctisztító kenőcs és bőrszépűts szappan (szeplő, jambisty, májfojt, tömör stb. ellen) Ksppatói főraktárban: Török József r.-fegyvlkeztjüinbjia, Sndrest, Vk, Király utca 12. Törlő, zsebkendő,, harisnya legolcsóbban, minden pénteken maradék vájár. Fekete Gyula és Társai . Badsteit, IV.( Yiei-vtsa 7^ tr~' T A valorizálási perek fölfüggesztve. — A békeszerződés homályos és felületesen összetákolt rendelkezései értelmében nem lehet a pereket’ ■ 1 lefolytatni. — Mint értesülünk, mostanában úgy, az i&azsugügymini^'tériumban, mint a pénzügyminisztériumban sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy fel kellene függeszteni mindazokat a pereket, melyekben a döntő kérdés, hogy nem kell-e valorizálni valamely követelést? Különösen sok zavarra adnak okot például azok aperek, ahol francia vagy angol hitelezőktől váltották vissza a váltót és azután az, aki visszaváltotta, a váltó elfogadója ellen érvényesei követelését. Megtörténhetik, hogyaz elfogadó nem is Csonka-Magyarország polgára, hanem az elszakadó területen lakik, úgyhogy vele szemben francia vagy angol részről nincs is helye, valorizálásnak. Ebben az esetben a Váltónak budapesti továbbítója frankot, vagy fontot fizet , csak, koronát követelhet, legjobb esetben szokott lenti vagy dinárt. i! -V. o.- l-M ! j .További nagy, zavart okoz, hogy az elszakadó területen lakó hitelezőknek jelzálogos követeléseit, melyest itteni birtokokra vannak bekebelezve, törül- tetni kérik, magyar korona letétbe helyezése alap- IB ANZCSILLAROKNYOK, FAÁLIÓLÁMPÁK finom ípsysaor kivitelben