Budapesti Hírlap, 1922. július (42. évfolyam, 147–172. szám)

1922-07-04 / 149. szám

/ Gazdasági jogrend. Budapest, jul. 3. A miniszterelnök ma Rakovszky István napirend előtti felszólalására röviden nyilatko­zott a drágaságról. Sajnos, nagyon röviden ahoz képest, hogy mily hosszan tart már a drágaság, és milyen beláthatatlannak látszik, hogy még meddig fog tartani. Mert ez a drága­ság undok polip, a­melynek mindennap új szivó­­csápjai nőnek. A miniszterelnöknek­ kevés vi­­­­gasztaló mondanivalója volt. Hogy felhívják a közélelmezési miniszter figyelmét minden megr­­okolatlan drágításra, hogy a Közélelmezésügyi Tanácsnál intézkedjék, hogy­ a kormány nem­ köti meg az Ár­vizsgáló Bizottság kezét; hogy mindent megtesz a drágaság letörésére és hogy­h­a miből kiindult, a drágaság oka a mi lerom­lott valutánk. Véletlenül esik meg, hogy éppen ma be­széli egy berlini távirat, hogy Németországot márkája zuhanása menti meg. Azt pedig már többször olvashattuk, hogy Csehországot meré­szen emelkedő valutája öli meg, minket viszont leromlott valutánk taszít a nyomorba. A pénz­ügyi tudósok kétségkívül meg tudják e tétele­ket bizonyítani. A laikus előtt képtelenségnek látszanak és egymást lerontanak ezek az ellen­mondások, de ez nem menthet fel bennünket abbeli kötelességünk alól, hogy foglalkozzunk különösen a magunk esetével. Fogadjuk el kiindulópontnak a miniszter­­elnök mondását, hogy a drágaság oka leromlott valutánk. A valuta tehát az ok, a drágaság az okozat. Ha a kormány a drágaság megfékezésére tör, az okozattal vesződik. Erre van neki élel­mező minisztere, van Átvizsgáló Bizottsága, Köz­élelmezésügyi Tanácsa és még egy csomó Tanácsa és Lakáshivatala s a drágaság egyre nő, hiába tördelik. Mert elvégre egy hatalmas forrásból táplálkozik (állítólag a rossz valutából) s mind a sok Tanács és tanácstalanság egyes visszaéléseket, spekulánsok kicsapongásait ha megtorolja. Nem­ jönnek rá, hogy nem a vissza­élés csinálja a drágaságot, hanem a drágaság csinálja a visszaélést. A visszaélés csak epizód ebben a fekete drámában. Ha megbirkóznak a drágaság okával, lehetetlenné teszik a vissza-,­élést is. Mert hiszen normális viszonyok közt kotta, szatócs és kereskedő mind lefelé licitál, csak ilyen abnormis időben spekulál fölfelé. Mondjanak le arról az illúzióról, hogy ezen az utón megtörik a drágaságot, és fordít­sák fegyvereiket a drágaság oka ellen. Persze ez a valuta. Vájjon igazán a valuta-e? Nem tanácsos-e egy lépéssel tovább m­enni és föltenni a kérdést: nem-e csak okozat maga a rossz valuta is? Természetesen, hogy csak okozat, de saj­nos, ez már nem egy, hanem sok forrásból fa­kad. Nem egy, hanem sok oka van a valuta romlásának. Ezek az okok részben tőlünk füg­getlenek (háború, békekötés, komisz szomszéd­ság), részben magunktól függenek. És merem mondani, hogy valutánk lehanyatlásának (ma már csak ötvenen áll) egyik fő oka háromévi kormányzatunk szelleme. Ha mi olyan keresz­tény politikát tudtunk volna csinálni, a­mely méltó lett volna főnként jelzőjéhez, milyen más világ volna ma itt! Három év óta állandóan megyünk lefelé. Nem mert keresztények voltunk, hanem — uram bocsá’, — mert nem voltunk azok. Három­­ év óta kiabálunk jogrendért és a­hány kormány jött, mind azzal jött, hogy rendet fog csinálni. Most is ott vagyunk, hogy félénken mondo­gatjuk, valamelyest már előbbre vagyunk, mint voltunk eddig. De én itt­ nem is a büntető jogrendre gondolok, hanem a gazdasági jog­rendre. Mert a büntető részét rendetlenségünk­nek csak kiheverte volna valahogy a valutánk, de a sok milliárdos kárt és veszteséget, a­mit a gazdasági jogrend meghúlása révén vallottunk, azt elvesztettük s azt nyögi a valutánk. És saj­nos, e­­ tekintetben intézkedésekben, törvényben, rendeletben, intézményekben oly temérdek aka­dályt raktunk az egészségesebb visszafejlődés elé, hogy szinte kilátástalannak tetszik a szem­határunk. Kimondjam-e a szót? s Dilettánsok és kon­tárok voltunk gazdasági kormányzatunkban s a gaz, a dudva, a visszaélés, s a­mit korrupció­nak s panamának neveznek, felverte az egész területet, a­melyen aratnunk kellett volna. Pedig ma már nemcsak dilettánsok, ha­nem oly erők is, a­kik rendes időkben becsület­tel megállták helyüket, nem elégségesek mai viszonyaink feladataira. Itt pénzügyi sablonok, pénzügyi tanköny­vek, szolid pénzügyi tudósok nem fognak segí­teni. Ide már pénzügyi zsenik kellenek, fantázia, lelemény, merészség a koncepcióban, Jupiter agyából kiszökő Minerva-eszmék kellenek. Egy inspirált elme, a­mely nem kelendő elméletek­ből szedeget kínos eszközöcskéket, hanem a melyben helyükből hegyeket kimozdító erő la­kozik. Ezért imponált Hegedűs, ezért hallatszott el szava a civilizált világ minden sarkába. De ellepték a külön érdekek hangyát és lerágták a húsát.­­ Emlékezem, mily problémája volt Weker­­lének valamikor „a valuta helyreállítása". Évek gondja, munkája, erőfeszítése. És végre sike­rült. Pedig akkor harmadfél milliárd volt mind­össze a bankó forgalma Ausztriában és Magyar­­országon együttvéve. Most a mi Csonka-Magyar­­országunkban magában már harminchárom milliárd. Ki az a legény, a­ki ezzel meg fog valahogy birkózni tudni? Nyilvánvaló, hogy azt a legényt a fóru­­­mon nem látjuk. De Bethlen István azért erő­szakolta egységes pártját, mert komolyan akarja a rendet, a politikait, az igazságügyit és remélem, a gazdaságit is. Ez utóbbi pedig csak úgy képzelhető el, ha minden létező erő felsza­badul, mozgósíttatik és munkába állítódik. És minden korcs alkotás, rothadt vállalat és beteg intézmény és intézkedés könyörtelenül kipusz­­títtatik a nemzeti és gazdasági élet szervezetéből. Ez javítja meg valutánkat, s ez fékezi meg a drágaságot, semmi más. A többivel, a sok Tanáccsal csak magunkat ámítjuk. A drágaság nem ijed meg se a Közérelmezésügyi Tanácstól, se az Árvizsgáló Bizottságtól, se a miniszterta­nács határozataitól, az száz lyukból folyik ránk irgalmatlan következetességgel. Becsukhatjuk, deresre húzhatjuk az árdrágítókat és láncoso­kat: a drágaság csak nevezi e parazitáinak a jajgatását. A száz lyukból kell betömnünk annyit, a­mennyinek betömése a magunk em­berségéből kitelik, akkor mondhatjuk csak, hogy megtettük a magunkét, a többivel majd csak elbánik az idő. Budapest, 1922 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árait: Egész évre 1100 K, félévre 560 K, negyedévre 280 K, egy hónapra 100 korona. Egyes szám ára 5 korona. Ausztriában egy példány ára 150, vasárnap 200 osztrák korona. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Ára 5 korona* Kedd, július 4. XLII. évfolyam, 149. szám Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. fóz­si lakásrendelet. — Augusztus elsején lép­éseibe.­­ Kislakások bére a KzSZT. évi novem­beri bér négyszerese tesz. — A többinél a bér szabad egyezkedés tárgya. — Irányárak a nagyobb lakások bérénél. — Az üzletek bére. — Es rendelet csütörtökön istenik meg. — A szombati miniszteri tanácskozás idejének legnagyobb részét az uj lakásrendelet tárgyalása fog­lalta le. Az uj lakásrendelet nagy haladást jelent a szabadforgalom felé, s e tekintetben legfontosabb intézkedése, hogy a kétezer lakosnál kisebb közsé­gek s nyaralótelepek háztulajdonosainak visszaadja a szabad rendelkezés jogát. Újítás az is, hogy ezen­túl a lakásigazolványért 300 koronától 6000 koronáig terjedő díjat kell fizetni, sőt ez a díj­­a hat szobánál nagyobb lakásoknál szobánként három­ezer koronával emelkedik. A miniszteri tanácskozás — mint ezekből is kitűnik — az eredeti rendelet-tervezeten igen lénye­ges változtatásokat tett és a lakásbérek tekintetében is új rendelkezéseket tett fel a rendeletbe. A nagyobb lakásoknál irányárakat állapít, meg rendelet, a többi lakást pedig négy kategóriába so­rozza. — A­mennyiben meghatározza a kislakás, középlakás, nagylakás és fényűző lakás fogalmát. Az 1920. május elsején négyezer koronánál nem nagyobb lakásbérű lakást kislakásnak minősí­tették. Középlakás az, melynek ugyancsak ezen idő­ben hatezer koronánál nem volt nag­­obb a bére; nagylakás, melynek nyolcezer koronánál nem volt nagyobb a lakásbére, fényűző lakás pedig az, mely­nek lakásbére nyolcezer koronán felül van. A kislakások bére 1922. augusztus elsejétől az 1917. évi novemberi bér négyszerese lehet. A többi lakástípusnál a bér szabad egyezkedés tárgya, mégis azzal a megszorítással, hogy ha a középlakások bé­rét az 1917. novemberi bérnek nyolcszorosánál, a nagylakásokét pedig a tizenkétszeresénél nagyobbra nem emelték, a lakó ez intézkedés ellen nem felele­,­kezhet a bírósághoz. A fényűző lakások bérét telje­sen szabaddá tették. Az üzletek bére tekintetében úgy intézkedik a rendelet, hogy azoknak az üzleteknek a bére, a­me­lyek 1920. májusában kétezer koronánál nem fizet­tek többet, a tizenötszörösére, a­melyek hatezer ko­ronáig terjedő bért fizettek, a húszszorosára, és a­melyek tizenkétezer koronáig emelkedő bért fizettek, eddigi bérük harmincszorosára emelhető fel. Ezek azonban csupán irányárak. A tizenkétezer koroná­nál nagyobb bér esetén az új bér megállapítása sza­bad egyezkedés tárgya. A rendelet — hír szerint — csütörtökön reggel jelenik meg.­ Ma délelőtt Barczen Gábor, a Baross­ Szövetség alelnöke és Kraemer József, az OMKE és az iparosok megbízásából fölkereste Borsos Endre lakásügyi fő-­­megbízottat, hogy még a rendelet megjelenése előtt újból tiltakozzanak a bolt- és raktárhelyiségeik bér­emelésével kapcsolatban szárnyrakelt hírek ellen és kijelentették, hogy ha kívánságaikat nem honorál­­­ják, élesebb harcot kezdenek a rendelet ellen. A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal*

Next