Budapesti Hírlap, 1922. szeptember (42. évfolyam, 199–223. szám)

1922-09-27 / 220. szám

Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 220. szám Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Sk­i­ttell árak. Egy hónapra 300 korona, nagyeáévra 560 korona. Egyes szám ára 10 kor. Ausztriában egy példány ára 500 osztrák kor. Jugoszláviában egy példány ára 3 jugoszláv korona. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc ára 10 korona. Szerda, szeptember 27. Szerkesztőség: Vili. ker. Bükk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-ktsrut 5. szám Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84.’ A vörös talár. Budapest, szept. 26. Inkább azt kellene írni, hogy vörös posztó. Tolongnak itt emberek a magyar közéletben, a­kikre nézve vörös posztóvá lesz mindenféle, a­mit eddig fejérnek látott a­ világ. Az ember tra­gédiáját vagy harminc év óta játsszák a főváros­ban és országszerte s ma fedezik föl rossz lelki­ismeretű emberek, hogy veszélyes megengedni benne a Marseillaise eléneklését és rámennek a szegény budai igazgatóra. A francia Vörös ta­lárt mintegy húsz éve játsszák és senki sem vette észre, hogy a bíróság tekintélyét támadja. Ma ezt is egyszerre fölfedezik. Hogy ez általában tekintély­rombolás volna. Különös világot élünk. Mitől lesz a tekin­tély és mitől vész el a tekintély? Az önzetlen és sikeres közszolgálat, a példás és gyümölcsös társadalmi szereplés; a nagy talentum, a­mely politizál, gazdasági életet, irodalmat, művésze­tet nemes eszközökkel, nagy alkotásokban di­csőit; a humánus és hazafias áldozatkészség; az igazságosság cselekedeteinkben, a bölcseség beszédeinkben, a szerénység szerencsénkben és a hősies kitartás és fölemelkedés balsorsunk­ban: mind­ez tekintélyt ad. Viszont a tehetetlenség, önzés és önkény a közszolgálatban; a tehetséggel arányban nem álló ambíció; a szereplő viszketeg okvetetlen­­kedése; az üres nagyképűség; a képmutatás és haszonlesés a nyilvános szereplésben; a közva­gyon bűnös vagy könnyelmű kezelése; a tudat­lanság a talárban, a hipokrízis a fórumon, a pajtáskodás az irodalomban és művészetben, a politikai hangulatok és irányok léha bebocsáj­­tása akadémiákba,és egyetemi testületekbe; pár­tosság, vele kölcsönös gyanúsítás, vádaskodás és leleplezés a közszereplők táborában: mindez és sok egyéb megrendíti a társadalom hitét és bizalmát vezetőiben és a közállapotokban s ak­kor igenis csak egy kis lökés kell valahonnan, hogy a tekintély, mely ilyen viszonyok közt nem Isten, hanem üres bálvány, nem kőszikla, hanem kártyavár,­­ meginogjon és össze­dőljön. A­kik ma rendőrért kiabálnak a tekintély védelmére Az ember tragédiája és a Vörös ta­lár ellen, azok gonosz vallomást tesznek vele a rendről, melynek oszlopai és championjai. Senki a világon nem hiszi el nekik és maguk sem hiszik el, a­mit kiabálnak. Több eljárá­sukban a rossz lelkiismeret segélykiáltása, mint az igazság és közérdek szolgálata. A legbutább zsarnoki érák dolgoztak ilyen eszközökkel és az idő valamennyit elsöpörte a hatalomról s a világ kacagott megérdemelt bukásukon. A kérdés művészi oldaláról nem is beszélek. De megbotránykozást fog min­denütt kelteni, hogy egy politikai irány, mely három év óta kezében tartja a hatalmat, ma ott van, hogy tekintélyét megvédelmezni a mű­vészet csarnokaiba tör be brutális kézzel. Attól félek, a­kik ezt a mozgalmat sugalmazzák, el­mulasztottak maguknak tekintélyt szerezni és most azt védelmezik, a­mijök nincsen. Mert bi­­ráink tekintélye még nem szorult erre a véde­lemre. A politikai intrikusok tekintélyét pedig nem érdemes megvédelmezni. Útban hazafelé. — Barcelona—Lton—Straszburg—Münkhen. — Ez a négy főállomás, ha Palma de Mallorcából rövid úton és „olcsó valutával" Magyarországra akarunk jutni. Az ember néhány pezetáért kap sok trafskot és hihetetlenül sok márkát és elvetette pár napra az élet gondját, feltéve, hogy a vasúti jegye már a zsebében van. Barcelonában ülünk vonatra. Ez a város most is csupa lüktető, pezsgő élet, a­milyen régebben is volt. . A­hogy francia földre ér az ember, először is Sírról szerez meggyőződést, hogyan tudnak a fran­ciák lassú mérget csepegtetni a nép lelkébe örök ellenségek, a német ellen. Húsz szanarmos füzetkék­kel árasztják el az utasokat és azokban a történet mindig hősnek, nagyszerűnek tünteti fel a franciát; rossznak, rútnak, embertelennek a ,,boscht“, a németet. Bizonyos, hogy a „hős, a művelt francia" fél a némettől, a német erőtől, a német kultúrától. De francia földre érve, arra a régi történelmi mondásra is gondolnunk kell: „Ilyen győzelmet csak ellenségemnek kívánok". Akárcsak itthon lennénk: papirospénz, rongyos és piszkos ötvenszantimostól fölfelé, lefelé pedig ddlgíiogatott pléhpénz. Sehol nyoma a győzelemből fakadt jólétnek. Annál szembeötlőbb a szegénység és otthon van ott is a gond s a küzdés a meg­élhetésért. iffiak-sronicaré nam­uc­­lés Páris messze van-Onnan ő csak még messzebbre néz. Az otthoni bajokon úgy akar segíteni, hogy minél nagyobb nyomorba igyekszik dönteni más népeket. Strasszburgba kíváncsian tér be az idegen. Várjon hogy pusztított el a győztes francia mindent, a­mi a német uralomra emlékeztethetne? Van eszében! Különben sem pusztíthatná el egykönnyen mindazt, amit az alapos, nagyszerű német kultúra ott megteremtett. Vagy pusztítsa el a munkásházakat, kerteket a kis lugasokkal, a­hova a családok vasárnaponkint kijárnak, kapálnak, veteményeznek? Végét vesse a gyönyörű világszenvedélynek, mely minden német városban szembeötlik és a miről a „Figaro“-ban éppen most tárcá­zott egy francia ujságiró? Elpusz­títsa a gyönyörű fasorokat, ültetvényeket? Nem! És nemcsak hogy ezt nem teszi, de az utcákon még mind ott vannak a német utcanevek is, csupán néhány új utcaelnevezésnél hiányzik a német tábla, mint például a Boulevard Poincaré, Rue Clémenceau stb. A villamosokon minden felirat német. Még a hatósági hirdetések nyelve is német és francia. A kalauz, a szállói személyzet, a hordár (por­ter) mind beszél franciául, ha így szólítjuk meg, de épp úgy felel németül is! Elmondhatni, hogy a német szó az uralkodó, a jó elszászi német és a német társalgás folyik tovább a villamoson, akár­hány francia tiszt ül is benne. Egyik se törődik a másikkal. Bátran fel lehet tenni, hogy mindezt okos­­politikából csinálják. Hadd folyjon tovább a német ipar, német kereskedelem,­­ ha csak a franciának van belőle haszna. Hadd mivelje a szorgalmas, bel­terjesen gazdálkodó német az elszászi földet, ha az adóját­­ Franciaországnak rój­­a le. Miért is kezd­jen tű­zzel-vassal franciásban!? A jó elszászi nénike az ő óriási fej­diszével már nehezen tanulná meg az idegen szót. Ő meg a többi elszászi bennszülött úgy, tudja, hogy ő sem nem német, sem nem francia,­­ elszászi és elszászi a nyelve is, és ha egyébként békében hagyják, mindegy neki, hogy ki szedi adóját. Ha nem látnánk annyi francia katonát, azt hihetnénk, hogy mi sem változott. Csak éppen a fiajna hídján nem lehet útlevél nélkül átmenni. A hídnak a túlsó vége már Kehi, a német határ. A gyönyörű Rajna már sok csudát látott, váj­jon mit fog még látni?­­ És vájjon soká lesz-e az újabb csuda Mü­nichenben hihetetlenül nagy az idegenforga­lom. A szállók zsúfolva vannak „jó valutás" idegen­nel. A­mi nekünk drága, az nekik meg se kottyan. Pedig az idegen — és a németen, magyaron és osztrákon kívül mindenki az — mindenért sokkal többet fizet. A bankokba alig lehet bejutni. Igaz, hogy sok márkát kell fizetni a frankért, dollárért stb. De a ládafia lassankint csak megtelik a „jó" pénzzel. A vasutak alig győzik lebonyoltani az idegenforgalmat és a mi a fő, hogy győzze a világi piac a némettel való versengést? , A német, kereskedelmi utazó viszi a német árut , világgá és kiviteli-behozatali vámmal együtt olcsóbb „minden más árunál,.Persze ott, a­hol a pénzérték. Ötszázkoronás kenyér. írta Vadnay Bála dr. ,Budapest, szept. 20. Nincs megállás. Megdöbbentő gyorsaság­gal haladunk lefelé a lejtőn. Egy esztendővel ezelőtt pontosan minden így volt Bécs városában. Az emberek kétségbe voltak esve és tehetetlensé­gükben­­ vicceket gyártottak. És ime, ma már oda jutott a hatalmas nagy Bécs-ország, hogy egész Európát kénytelen végigkoldulni. Hogy meddig lehet ilyen injekciókból megélni? Csak ideig-óráig. Ám Ausztriát nem kizárólag a helytelen gazdasági politika tette tönkre, mert pusztulásában nagy szerepe van kedvezőtlen természeti viszonyainak is. •Magyarország még csonkán, leigázva is jobb terrénum,­­a­hol az országban minden megterem, a­mire szükség van. Ausztriában azért 4000 korona egy kiló kenyér, mert ott nem terem meg az ország élelmezésére szüksé­ges gabona. De ki tudja megokolni, hogy Bu­dapesten miért százharminc korona a kenyér?! Ma százharminc, egy hónap múlva azonban már ötszáz lesz. A pénzügyminiszter bölcs jós­lása tehát beteljesedett. A búza elérte, sőt túl is haladta a világparitást. A hús ára ötszáz , egy kilógtam zsir 700 , és így tovább. Van zsí­­runk, van lisztünk, van élőállatunk, de mindez csak arra jó, hogy a mezőgazdasági termelést űző osztályok hihetetlen vagyonosodásán ke­resztül elpusztuljon az ország. Borzalmasan bűnös gazdálkodás folyik itt, a­miért senki sincs, a­ki a felelősséget vállalná, de még ke­­vésbbé van, a­ki a helyzetet felismerve, komo­lyan akarná az ország megmentését. Mindenki­nek van egy mentő ideája, mindenki vezető szerephez kíván jutni ebben a boldogtalan or­szágban, de természetesen mindenkiből hiány­zik az önzetlenség. Politizálunk tovább, mint régen, a boldog nagy Magyarországban. Kitűnő állami adminisztrációnk van, kétszer annyi mi­niszterrel és háromszor annyi tisztviselővel, mint azelőtt. A Tanácsok sokasága lidércként nehezedik az országra; a hivatalos lapban min­dennap egy-egy új adótörvény jelenik meg, közben pedig pusztulunk. A pénzügyminiszter többek között azt is mondja, hogy meg kell javítani kereskedelmi mérlegünket olyképpen, hogy­ a kivitelt fokoz­zuk a végsőkig, a behozatalt pedig csökkentsük. A kivitelt illetőleg nagyszerűen végre is tudja hajtani rendelkezéseit, de a­mi a behozatalt illeti, soha annyi csipkét, prémet, selymet és drágakövet nem hoztak be ebbe az országba, mint éppen most. Az emberek nyolcvan száza­­léka éhséglázban vergődik, a másik húsz pedig tobzódik jólétben, bőségben és vígan nézi az ország pusztulását. Mindezért pedig az a fele­lős, a­ki ma az ország közgazdasági politikáját irányítja. Végre egyszer őszintén is beszélnünk kell. A Devizaközéppont felállítása nem kulcsa a helyzet megoldásának, ezt remélhetően a pénz­ügyminiszter is tudja. Megállapíthatja a De­vizaközéppont a svájci frank értékét, úgy a­hogy kedve tartja, ha a búza 10.500 korona. Arra jó lehet ez az új intézmény, hogy a kül­föld előtt végképp elveszítse a magyar keres­

Next