Budapesti Hírlap, 1922. december (42. évfolyam, 275–298. szám)
1922-12-08 / 281. szám
■ Ára 10 korona, Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 281. szám Péntek, december 8. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. 408 fizetési árak. Egy hónapra 200 korona, negyedévre 500 korona. Seflyes szám ára 10 kor. Ausztriában egy példány ára 1OOO osztrák kor. Jugoszláviában egy példány óra 3 .jugoszláv korona*hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc .■ Szerkesztőség: Vili. ker., Rükk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. ^ Fertőzött vér. Budapest, dec. 7. A nemzetgyűlés olyan, mint a vére mérgezett ember. Hol a hátán, hol a mellén, hol a homlokán, hol a hóna alján fakad ki a vérében lappangó nyavalya. A fertőző bacillus rendszerint közbeszólások alakjában dolgozik. A minap a miniszterelnök felé röppent a spérgezett nyíl a tőzegszerződés dolgában. A miniszterelnöknek módjában volt egy férfias gesztussal oda, vágni a szerződés egész anyagát s azt mondani: itt van, bizonyítsátok a hiteles adatokból. Nem mer, nem akar, vagy alkalmasint nem tud senki sem az adatok ellen bizonyítani, hát ez a dolog hallgat. Ma egy másik patába volt Egy hebehurgya képviselő, akinek különben nem közönséges esze elől el talált ss haladni a nyelve, Rassay képviselőt gyanúsította meg azzal, hogy pártja cseh pénzt kapott választási költségre. Rassay, mint ahogy mai (csütörtöki) lapunkban meg, irtuk, ezt az infámis híresztelést ott nyomban kivégezte s a meggondolatlan képviselőt úgy a falhoz szorította, hogy kénytelen volt sajnálattal kijelenteni, hogy vádját bizonyítani nem tudja. Ő azt mondta ugyan, hogy egyelőre, de ez az egyelőre ezúttal nem is egy becsületes magyar szó, hanem csak a fügefalevél, mely csak fogyatékosan sem tudja eltakarni azt, amit e dologban szégyelni kell. Sajnos, ezt a tegnapi incidenst ma ismét fölvezették a tisztelt Ház elé. Indítványt tettek, hogy küldjenek ki parlamenti bizottságot, mely megvizsgálná a dolgot. Ezt az indítványt természetesen Rassay barátai adták be. S mikor követelték a vizsgálatot, hivatkoztak a miniszterelnök esetére, melynek aktái, gondolom, a pénzügyi bizottságban tétettek le, hogy ki-ki átvizsgálhassa. A miniszterelnök természetesen nem fogadta el az indítványt. Elvégre az ő dolgában nem is küldtek ki parlamenti bizottságot. ő maga tette le a parlament egyik állandó bizottsága asztalára az aktákat, hogy akit érdekel, áttanulhassa. De még ha bizottságot rendeltek volna is, más az egy oszág kormányát gyanús üzletekkel megvádolni és más az a verbális injuria, mellyel a képviselő urak egymást traktálják oly tékozló pazarsággal. A kormány felelős reprezentánsa a nemzetnek; a kormány kifelé és befelé is képviseli az országot. A kormány bűne a nemzetet szenynyezi be s a kormány felelősségre is vonható. Rajta tehát diffamáló vádat száradni hagyni nem szabad. De jól járnánk, ha minden gyanúsításért, sértésért és csúnya vádért, amellyel a képviselő urak egymást megtisztelik, parlamenti bizottság előtt akarnának perre menni. A boldogtalan parlamenti bíróságnak, melyre ezt a terhet rárónák, jóformán permanenciában kellene lennie. És azt sem lehet komolyan venni, hogy egyszer-egyszer súlyos vád is akad a relatíve enyhébbek között. Mert abszolúte mind súlyosak. A panama, atrocitás, erőszakosságok vádjáról nem is beszélek, de ott van a Benes, a népbiztosság, az oláhokkal való cimboraság, a destrukció, a Károlyiság, az oktobristaság, mind előfordult s vihart csinált a Házban, hogy aztán elüljön és legközelebb, mintha semmi sem történt volna, újra előröppenjen. Ha mindezt parlamenti bizottsággal akarnák elintézni, nem maradna képviselő a tanácskozások számára. Orvossága azonban van ennek is, de nem az, hogy képviselők, kik azért küldettek ki, hogy törvényt hozzanak, összeüljenek bagatell-biróságokká s egymást kenjék feketére vagy mossák fehérre. Orvossága ez epidémiának, ha a párt megfegyelmezi, az egyén pedig megembereli magát. Hát olyan nehéz dolog lenne az, hogy felnőtt emberek egymás igazságát meg tudják hallgatni becsmérlő gorombaságok és inzultusok nélkül? Nem vagyunk már képesek tisztességesen tanácskozni? Azzal a gondolattal kelljen az embernek a törvényhozó terembe lépni, hogy itt minden pillanatban belegázolhat valaki a jóhírébe, tisztességébe és becsületébe? Minden ember megfelejtkezhetik egy-egy pillanatra magáról, az bizonyos. De a tisztességes ember a másik pillanatban magához tér és reparációt ad. Ahol azonban a megfelejtkezés mindennapos, a sértegetés szokás, -sőt virtus: számba megy: ott ne beszéljünk tisztességről, lovagiasságról, reparációról, mert ott az uralkodó elv nem a iusticia regnorum fundamentum, hanem az, hogy ki a legény a csárdában.Sajnos, van ebben a züllésben a kor szellemének, a világáramlatnak is része, és ehhez bajos ma hozzáférni. De a pártvezérek sokat tehetnek a féktelen lelkek fegyelmezésére, akik a törvényhozás levegőjét megrontják, komolyságát kompromittálják, tekintélyét lerombolják és munkáját szinte lehetetlenné teszik. Aki legényes temperamentumát nem tudja a hely díszének, hivatása fenségének, a közérdeknek és a nemzet jóhírnevének alája rendelni, azt ki kell dobni a pártból, magára kell hagyni a Házban, szégyenére a választóinak. A költő. írta Bartóky József. Ambrosius barát az egrészi kolostor kertjében olvasgatott a szeptember délelőtti napsütésben. Az ifjú olasz barát, bár jó ideje élt már ebben a kolostorban, bizony sehogy sem tudta elfelejteni Ferrara, Urbino és Nápoly egét. Most is olyan mozdulattal fogta össze mellén a kámzsáját, mintha itt a Vágvize mellett folyton fázó szivét így akarná felmdegíteni. A magánosan üldökélőt az olvasásban, úgy délidő felé, Johannes barát zavarta meg, aki, ámbár csak tegnapelőtt érkezett a kolostorba, ma reggel már a mezőre ment sétálni. Az uj barát, Johannes, úgy látszik, igen hamar megbarátkozott a kolostor bozontos, nagy kutyájával, mert az már velejárt a mezőn s most vele jött hazafelé. — A mezőn jártál? — kérdezte Ambrosiusa felé közeledő barátot. — Igen. Te nem szoktál a mezőn sétálni? —■ Nem, olyan idegen, unalmas, szomorú itt nekem a mező . . . Johannes leült a padra Ambrosius mellé, a kutya meg leheveredett ebbük a fűre s figyelmesen nézte a két csuklyás barátot. Kisvártatva megszólalt Ambrosius: — Hogy vizsgál bennünket ez a ronda kutya! Pedig hiába néz reánk, mert mégsem tudhatja, milyenek vagyunk. A kutya csak alulról nézve látja az ember arcát, holott így másmilyen az ember, mint szemtől-szembe nézve. — Lehet, hogy igazad van..— felelte Johannes, — de szemtől-szembe nézve is csak az tudja, hogy milyen az ember, aki nemcsak a látószemével néz. Erre hallgatás következett. A kutya egy darabig még fel-felpilantott a két csuklyás barátra, azután elaludt s arra sem vetette fel a szemét, hogy Johannes később megszólalt: — Mióta vagy már itt? — Majdnem másfél esztendeje, — felelte sóhajtva Ambrosius. — És miért küldtek ide? — A ferrarai herceg, Alfonzo, nővéréhez Eleonórához szonetteket írtam. — Szeretted a hercegnőt? — Nem! Ne érts félre! Tudtam, hogy Tasso Torquato őrülten szereti a hercegnőt, én tehát azért választottam Eleonórát költői ideálomnak, hogy szonettjeim a vetélytárs versengő szerelméről szóljanak. Tassét, amint bizonyárahallottad, a herceg tömlőébe vetette, engem pedig bíboros barátja ide száműzött: ebbe a hideg Magyarországba, ahol én most tulajdonképpen költő-mivoltomért szenvedek! No, de megbosszultam magamat! A bíborosra, aki rímfaragó volt, ezt írtam: — Jó költő! Solfse félj te a lompen házi kutyától, Égi erőt szimatol s nem bánt téged az eb! Versfaragó pimaszoktól óvjad a lábadat inkább, Mert az ilyen irigyebb s nemcsak ugat, harap is! Johannes nem szól semmit s nem is mosolygott azon, hogy imhol egy poéta azt hirdeti, hogy a kutya megérzi, de a versfaragók nem ismerik fel a költőt! Ambrosius újra kezdte a beszélgetést. — Ha érdekel a költészet,' • szives örömmel megmutatom nekedszonettjeimet. Johannes szemeivel az őszi ég fehér fátyolfelhőinek csendes suhanását követve, szinte elmés lázva válaszolt: — Óh, bárha magam még sohasem mertem verset írni, nagyon szeretem a költeményeket! Sejtem ugyan, hogy minden érzés és minden gondolat haloványabb s fakóbb lesz, ha leírva a betű-kertbe kerül, — de mégis azt tartom, hogy a költemények az emberi léleknek igazán legcsodálatosabb virágai!) Ambrosius azt gondolta magában, hogy a költészetért igy lelkesedésnek hajlandóságát még inkább, megnyeri, ha annak hiúságát legyőzve, személye iránt érdeklődést mutat, ezért ravaszkodva, halkan! kérdezte: — Téged valami szerelmi történet miatt száműztek ebbe a kolostorba? — Nem. Éppen nem! — válaszolt Johannes — Az én történetem egészen egyszerű- Három esz-tendővel ezelőtt térítő utra küldtek. Valahogy elkerültem Rifába, ahol Ezeldel próféta hirdette egykor a zsidó vallást Innét Meshed-Ali felé indultam. Mikor a síita vallás nagy prófétáját majdnem ezer esztendővel ezelőtt megölték, a gyilkosok a holttestet egy teve hátára kötötték s a tevét kiverték ajsztábra. A teve a holttesttel ahátán, forróságban,álvészben, esőben, porban addig barangolt a sik-i fon, míg a kötetek lerothadtak és a próféta holt-j le a földre zuhant. A hol ez történt, ott épült fér, shed-AU városa s a próféta sírja a síita vallás ■őinek szent helye lett. A hivő!: azt tartják, hogy a ki életében egyszer elzarándokolt erre a szentiére, az idvezül, az pedig, a kinek holtteste adféta, Ali, sírja közelében pihen, az az utolsó isté-J ócq TV1rrbl p 11*príífiíTVVnCSCn 1T ül6TL11VCTd A Budapesti Hírlap mai száma 1$ oldal Praznavszkyt felmentették — Változás a párisi magyar követség vezetésében* — Külügyminiszter-változás küszöbén?— 1 A Magyar Távirati Iroda jelenti, hogy a külügyminiszter előterjesztésére a kormányzó Praznovszky Iván rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert a párisi m. kir. követség és a spanyol királynál felállított m. kir. követség vezetésétől felmentette és megengdte, hogy neki ez alkalomból a nehéz körülmények között teljesített eredményes működéséért elismerése tudtul adassék. E meglepő néhány sor nem derít világosságot arra, mi az oka párisi követünk váratlan elmozdításának. Praznovszky valóban nehéz körülmények között, a trianoni békeszerződés megkötése utáni foglalta el felelősséggel teljes állását és hitelt érdemlő források tanúsága szerint, nagy szorgalmával, és tapintatos modorával sorra megnyerte mindazok-