Budapesti Hírlap, 1923. május (43. évfolyam, 98–121. szám)

1923-05-29 / 120. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 1000 korona, negyedévre 3800 korona. Egyes szám ára 50 korona. Külföldi előfizetések fenti árak kétszerese. Ausztriában egy példány ára hétköznap 1500 o. kor., vasárnapon 2000 o. kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc . Budapest, 1923 XLIII. évfolyam, 120. szám. (Ára 50 ker.) Szerda, május 30. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. m teéHv hét n^ssedelane. Budapest, máj. 29. Nem vagyunk felettébb követelők s sisak tűrhető közéleti békét óhajtunk. Ennek a tűrhető békének mostanában két veszedelme volt: a választói listák vétkes megcsonkítása és a birtokreform­­novella. Az elsőt ma remélhetőleg elhá­rították; a miniszterelnök rendeletileg fogja a reparáció módjait megadni s a kihagyásokat hivatalba megfelebbezett­­nek tekintik. Az orvoslásnak a módja is megvan ezzel adva, de rám nézve nem is ez a fontos a dologban. Fontos az az erkölcsi bélyeg, a­melyet ezzel rásütnek a fővá­rosi középponti választmány eljárá­­­sára. Hogy valahol a világon a párt­érdek legyen az a szent, a­kinek nem maga felé hajlik a keze, azt ugyan, a­ki valaha közel állott a politika konyhájá­hoz, komolyan soha sem gondolhatta. És ha a középponti választmány, a­mely mindig a törvényhatóság többségének a határozata szerint állítódik össze, némi kisiklásokat enged meg magának, az ellen lehet dörgedelmes beszédet mon­dani és lehet mérges cikket írni, de se a beszéd, se a cikk soha sem egészen őszinte és nem születik meg egy kis képmutatás nélkül, a­mennyiben álta­lában maga a szónok és cikkező is sza­kasztott úgy cselekednék, ha azok hely­zetében volna, a­kik ellen hadakozik. De hogy egy középponti választmány ilyen heródesi munkára vetemedjék és formális öldöklést vigyen végbe a vá­lasztópolgárok jogán, az a cinizmus oly mértéke, mint a pártérdek legfanatiku­sabb hőseit is megdöbbentheti. És különösen megdöbbbentő benne, h­ogy a dolog minálunk akkor történik, a­mikor állítólag a kereszténység nevé­ben (sajnos, nem szellemében is) kor­­mányoztatjunk és éppen azok által, a­kik szinte monopóliumképpen foglalják le maguknak a kereszténységet. Az ember kérdezi magától: mi hitet­hette el ezekkel az emberekkel, hogy ilyen groteszk dolog lehetséges a mi közéletünkben? Mert én ugyan nem csodálkozom rajta. Mi el tudtuk tűrni Károlyi Mihály forradalmát; elviseltük a proletárdiktatúrát; komolyan válasz­tottunk nemzetgyűlést a választótör­vény mellőzésével Friedrich István he­venyészett választórendelete alapján; azután egy másikat másik rendelet alapján; és eltűrtünk különítményeket, és nem lázadtunk fel egyesületek go­romba garázdálkodására, és kiszórtuk a hivatalokból és iskolákból inkább ürügyek, mint komoly okok alapján hosszú és becsületes szolgálatukra való tekintet nélkül százával a hasznos em­bereket és ki tudja, mit nem néztünk végig közömbösen, a mi ellen emberies­ségünk, törvény­tiszteletünk és polgári önérzetünk egyaránt lázadozott. Csoda-e ezek után, ha a városházán azt hitték, most már mindent meg lehet próbálni. Erre a meglazult közszellemre, az er­kölcsi felfogás és gondolkozás elferdü­­lésére kellett számítaniuk, mikor ezt az erőszakos párttaktikát kieszelték saját, megingott hitelük folytán megingott tekintélyük és persze párturalmuk meg­mentésér­e. Különös dolog az, a­mi itt végbe­megy. Éppen azzal rontják meg az ügyüket, a­mivel meg akarták menteni. Ha nem a kereszténységből csinálnak politikát, hanem a politikába viszik bele az igazi kereszténységet, ha az evangé­lium szellemét­ bocsátják be a fórumra, közéletünk arénájába és intézményeibe, micsoda újjászületése lehetett volna a nemzetnek rettenetes megpróbáltatásai után. Mikor proklamálták a keresztény­séget, hittel­ és reménnyel fordult min­den Telek feléjük. De ők­ a keresztény­ségből gyűlölködő kurzust csináltak, társadalmi háborút és lehetetlenné l­ett egyszerre, a­mi különben könnyű lett volna: egy egységes, tömör táborba gyűjteni a szenvedő magyar nemzetet. Ez azonban csak emberséggel, szeretet­tel, igazságossággal történhetett volna meg. De a mi közéletünk a nemzetgyű­lésen ádáz visszavonás és veszekedés rabja lett s a­mit elmulasztottunk evan­géliumi erkölccsel megcsinálni, azt ma már erőszakossággal nem lehet helyre­hozni. Az emberek kiábrándultak, el­lenségeink megerősödtek és a visszaélés a keresztény jelszóval, a­mikor csak cégérré lesz, a­minek a lényegnek kell vala lennie,­­ megboszulja magát azo­kon, a­kik mámorukban vagy számítá­sukban a visszaélést elkövették. Hátra van és m­ég elintézetlen békénk másik veszedelme: a birtokreform no­vellája. Ez is csakhamar kurzusnak fog­­ bizonyulni. Szociális jelszókkal indul és antiszociális következményei van­nak. Primitív felfogással nem reformot csinál, hanem zavart, nyugtalanságot és elégedetlenséget. Nem tudja kielégí­teni, a­kiken segíteni akar, tehát vagy magára zúdítja­ ezeket is, vagy tovább kell gázolnia a vérben, melybe beletette a lábát s az első novella után másodi­kat, a második után harmadikat kell készítenie és a harmadik után továb­biakat. De hol fog megáldani? Ily kér­dések megoldásához nem elég egy nagy­atádi, egész Nagyatád kevés ehhez. Ehhez ember, s az emberben szív, ész és tudás kell, nem ötlet és lelkiismeret­lenség. Egyébiránt ebben a pillanatban egy bi­rtok­reformra van ennek az országnak szüksége, egy beavatkozásra, mely fe­lülről jön: a felhőkből. Egy országos­­ esőre, mely megmenti a termést. Ha ez meglesz, sok embernek megjön az esze. Mert a jó aratás csodálatosan meg tudja­­ szelídíteni az embereket is. S egyúttal kérem képviselőtársaimat, hogy­, tegyük félre a mi kicsinyes dolgainkat, tegyünk félre minden egyéni ambíciót, hogy az ország megmentéséért minél töb­­­bet cselekedhessünk. (Zajos éljenzés és taps.), " Bethlen István gróf a középút politikádat hirdeti. ,JüzöBi°uizen keresztül." — "Pártvacsora Bethlen tisz­teletére. — Íl miniszterelnök kalfin­di útjáról. — megváltozott S­agyarország külpolitikai helyzete. — S az egységes párt tagjai lelkesen tüntettek a vezér mellett. Bethlen István gróf miniszterelnök ma este pártjának ujjongó tapsai közepette hitvallást tett a szélsőségektől mentes kö­zépút politikája mellett. Az a férfias eltö­kéltség, a­mely beszédéből kicsendü­lt, az a határozottság, a­mellyel bejelentette, hogy meg­van benne az elszántság, hogy tűzön-vizen keresztül érvényt szerezzen ennek a politikának, az a nagyszerű, fér­fias beismerés, hogy eddig csak sejtette, de most már látja azt az utat, a­melyre az országot vezetni kell; a pártvezéri sze­retetnek az a megnyilvánulása, a­mellyel pártjának szélsőségek felé hajló tagjait arra kérte, tegyék megfontolás tárgyává mindazt, a­mit elmondott, s mindez a mellett bizonyít, hogy Bethlen István gróf­ban megvan a tettre való készség és erő, hogy érvényt szerezzen annak a politiká­nak, a mely visszautasít minden kalandot, minden olyan kísérletet és személyi am­bíciót, a mely akadálya lehet az ország talpraállásának. Bethlen István gróf be­széde, a mely ma valósággal magával ra­gadta az egységes pártot, olyan politikai tett, a melynek fénye messzire elvilágit és a mely a mellett bizonyít, hogy nehéz viszonyok közepette, nagy elhatározások sorsdöntő pillanataiban a magyar nemzet mindig megtalálja önmagát. Bethlen István gróf beszéde hadüzenet s egyszersmind béke jobb is volt. Az érdekelteken áll, me­lyiket választják a kettő közül. A prológust ehhez a nagyszerű állam­férfias megnyilatkozáshoz Berky Gyula képviselő szolgáltatta egy beszéddel, a mely dicsőségére válik nemcsak annak, a ki elmondotta, de díszére válik az egységes pártnak is, a­mely arra való férfiúra bízta a vezér üdvözlését, a­ki visszatért külföldi útjáról, a­melyen annyi szimpátiát, szere­­tetet és megbecsülést szerzett nemzetének. A vacsorán az egységes pártnak mintegy kétszáz tagja vett részt. A kormány tagjai közül megjelentek: Daruváry Géza, Kle­belsberg Kunó gróf, Káltay Tibor, Ra­­kovszky Iván, Walkó Lajos és Szabó István miniszterek, Scitovszky Béla ház­elnök, Almásy László alelnök, Kószó Ist­ván, Petri Pál, Prónay György báró állam­titkárok, Perényi Zsigmond báró, Gömbös Gyula, Ángyán Béla, a sajtóosztály főnöke, Papp Géza báró, Vermes Béla, számos fő­ispán, a párt képviselőtagjai úgyszólván teljes számban és sok kültag. Vacsora közben Berky Gyula emelkedett szólásra és­ azzal kezdte, hogy a baráti ér­zés, szeretet és nagyrabecsülés az, a­mely ma a pártot összehozta a miniszterelnök és a pénzügyminiszter üdvözlésére. A mi­niszterelnök férfiasan és önérzetes ma­gyarsággal képviselte Magyarországot és ez nagy­ érték ránk nézve, mert bármilyen nyomorban vagyunk is, kell, hogy a régi erkölcsi tőkénket a külföld is megbecsülje. Hogy mi lesz a külföldi út eredménye, azt még nem tudtuk, de azt már láttuk, hogy a miniszterelnök a maga munkájába bele­vitte egész szivét és egész lelkét és a ma­gyar nemzet egész önérzetét. — Visszagondolok, — folytatta — a mi­dőn megalakult ez a párt. Bethlen István gróf és Szabó István (Éljenzés) egy táborba fogták össze ezt a nemzetet, abból a gondo­latból kiindulva, hogy csak úgy lehet meg­menteni országunkat, hogyha összefogunk. Ez a külföldi út összefügg azzal a kézfogás­sal. Ha Bethlen István gróf a külföldön nem tudja képviselni az egységes magyar polgári társadalom frontját és nem tudja igazolni, hogy a magyar nemzet nagy több­sége nevében jelent meg a külföld előtt, akkor másképpen intéződtek volna a dol­gok. A jövőt semmiféle egyéni honmentés­sel (Taps, ügy van! Úgy van!), semmiféle egyéni kiváló tulajdonsággal biztosítani nem lehet, mert csak egyetlen eszköz van, a­mellyel a jövőt biztosíthatjuk: ha ezt az összefogott nemzeti erőt továbbra is épség­ben tartjuk. — Elég volt a kísérletekből. Egyik nem­zeti szerencsétlenségünk volt a kommün bukása után az, hogy gyakorlatlan kor­mányzati férfiak vették kezükbe a nemzet irányítását. Hetenként változtak a kormá­nyok, koalíciós kormányok alakultak. Mi többé ilyet nem akarunk. Nyíltan kijelen­tem azt, hogy az egész világon csak a ki­egyenlítés elve alapján lehetséges az orszá­gok kormányzása, a becsületes aranykö­­zépút útján. A középpolitika nem jelent azonban gyengeséget és tehetetlenséget, ha­nem bölcsességet és belátást, egyúttal tettrekészséget; csak középpolitikával lehet ma országunkat kormányozni. Nagy küz­delmek előtt állunk és én nem vagyok haj­landó a magyar közgazdasági életet pénz­ügyi regényírók kezébe letenni. Szeretettel emelem poharamat a minisz­terelnök úrra és kormányzati társaira, a miniszterelnöl­ beszéde. Bethlen István gróf: Berky Gyula bará­tom a mi érdemünket valóban úgy mél­tatta, mintha azok az eredmények, a­me­lyekkel külföldi utunk járt, tisztán a mti eredményeink volnának, pedig az érdem nem a mienk, hanem a nemzeté; azé­ a nemzeté, a­mely a maga részéről önfegyel­mezést, mérsékletet tudott tanúsítani nehéz időkben, követte azokat a férfiakat, a­kik a maguk részéről utat mutattak, a­kiket vezérül állított oda. Az érdem nem a mienk, hanem a nemzeté, a közéleté. Azé a köz­életé, a­mely akkor, a­mikor kinn voltunk, a maga részéről mindent elkövetett, hogy, magatartásával bennünket támogasson. Az érdem azé a párté, a­mely a maga részé­ről mindent elkövetett, a­mikor künn vol­tunk, hogy segítségünkre legyen és az or­szágban tekintélyével és súlyával rendet, tudott tartani akkor is, a­mikor vezérei távol voltak. Az érdem az egész magyar közéleté és nem feledkezem meg a sajtóról sem, arról a magyar sajtóról, a­mely ta­lán akkor, a­mikor nem külpolitikai kér­désekről van szó, heves küzdelmet folytat másod- és harmadrangú kérdésekről, de akkor, a­mikor külpolitikai kérdések nyo­mulnak előtérbe, a magyar közéletnek oly fegyelmezettséget mutat,­­ a­nélkül, hogy hivatott férfiak ebben a tekintetben intésül szolgálnának — a­milyent csak külföldön láthatunk olyan országokban, a­melyet­ régóta intézik saját külügyeiket. Az érde­meket tehát el kell hárítanom. Ez az eredményes. De nézzük közelebbről, hogy milyen érdemekről van szó? Hogyha a gyakorlati eredményeket nézem, azt kell mondanom, hogy messze alatta maradt az eredmény annak a várakozásnak, a­mely várakozás­sal távoztunk mi és a­melyeket a nemzet fűzött a mi távozásunkhoz. Ha azonban az erkölcsi momentumokat nézem, a­me­lyek a politikai életben elsőrangú fontos­sággal bírnak, azt kell mondanom, hogy egy nagy lépést tettünk előre, egy nem várt nagy lépést. Nem azért mondom ezt, mintha ma­gunkat akarnám dicsérni, hanem azért, mert a nemzet érdekében lévőnek tartom, hogy ez a lépés el ne homályosíttassék olya­nok által, kiket személyes irigység vagy poli­tikai célok vezetnek. Nézzünk csak bele a történtekbe. Mindenekelőtt leszögezem, hogy­ ama kérésünkkel szemben, a­melyet a ma­gyar kormány nevében a reparációs bizott­sághoz intéztünk, elvi visszautasításra nem találtunk. Senki sem mondta, még az a hat­­­ározat, illetőleg azok a hatalmak sem, a­melyek végeredményben határozattá emel­ték a reparációs bizottságban javaslatukat, azok sem zárkóztak el az elől a felfogás elől, a­melyet képviseltünk, hogy Magyar­­ország külföldi segítségre szorul és hogy ezt meg kell, hogy kapjuk. Abban volt csak kontroverzia, hogy milyen feltételekhez kell ezt a külföldi segítséget fűzni. Erre sokan azt fogják mondani, h­ogy talán ez végeredményben egészen mindegy­, mert hiszen a gyakorlati életben nem az a döntő, hogy valaki elvileg utasít valamit vissza, vagy pedig annak elfogadását és végrehaj­tását olyan feltételekhez fűzi, a­melyek a gyakorlatban meg nem valósíthatók. Én azonban erre a disztinkcióra mégis súlyt helyezek azért, mert hiszen a meghozott határozatból, ama hatalmak állásfoglalásá­ból, a­melyek javaslatukat határozattá­ emelték, nyilvánvaló, hogy ők a magyar pénzügyi helyzetet úgy ítélték meg, hogy nem lehet elzárkózni az elől, hogy a ma­gyar kérésnek valamely formában ele­get ne tegyenek. Ez annyit jelent, hogy a magyar pénzügyi helyzetnek kér­dése az európai fórum elé van vive, hogy az összes nagyhatalmak által mint megoldandó probléma van elismerve és hogy ez onnan, az európai hatalmak ta­nácskozásának asztaláról le nem tűnhet addig, a­míg tényleg meg nem oldatik. Ha ebből tanulságot kell merítenünk, ez a ta­nulság az, hogy ne csüggedjünk, ne tart­suk­ ezt az első és az utolsó lépésnek, ha-n

Next