Budapesti Hírlap, 1923. június(43. évfolyam, 122–145. szám)
1923-06-10 / 129. szám
a nyatlása utján. Az állam emeli a tarifát s ezzel is drágít önmagának is. A kivitel és behozatal ügye sem lehet jól irányítva, mert a tett intézkedések önmaguknak mondanak ellent. Ha valamely áruból valóban van fölöslegünk s igy kivitele hasznos, azt nem szabad sem kiviteli engedélyhez, sem illetékhez kötni, hanem szabaddá kell tenni, hogy a kivitelből több legyen a haszon. Ugyanez áll a behozatalra is. Aminek a kivitele káros, mert ami van, arra itthon volna szükség, azt meg egyáltalában nem szabad kiengedni sem engedéllyel, sem illeték mellett. Ami pedig a nyerstermények kivitelét illeti, ez, szerény nézetem szerint, nem egyéb, mint érvágás. A háború előtt termelt az ország évi 40 millió mm. búzát és kivitelre szorult, mert 20 millió lakos azt nem bírta elfogyasztani. A 40 millió lakosú Franciaország termelt 100 millió mm. búzát és mégis behozatalra szorult. Ez pedig azt jelenti, hogy a francia nép sokkal jobban élt, mint Magyarország népe. És ma, mikor legtermőbb területeink hiányzanak, lehetnének fölöslegeink? Én ebben kételkedem. Azért, mert a kormány azt mondja, hogy ennyia fölösleg, még nem következik, hogy a többi is el ne fogyna, ha meg tudnék fizetni. De mert drága, inkább koplalunk s mert itthon minden drága, pénzünk értéke külföldön is csak csekély lehet. Mindezt belátni nem lehet nehéz, de azért közgazdasági kormányzatunk mégis nyakló nélkül ragadja lefelé a lejtőn az ország’ szekerét, pedig hát közgazdasági életünk a sok rendszabállyal ugyancsak gúzsba van kötve még ma is, három évvel a békekötés után. Bilissoiiifii item stapfe elfföpSini a parlamentet. — Box olasz minisEfi®g*eSnöifegs0efieM Elocswágsja a virágzó fasizmus isom romfeorga széf az alapformása.! Ma reggeli számunkban már közöltük Mussolini miniszterelnök szenátusi nagy beszédének egy részét, mely Európa válságáról és a magyar jóvátételről szólt. Ma érkezett római jelentés szerint Mussolini még a következő érdekes külső politikai és belsőpolitikai kijelentéseket tette. — Olaszország politikai akciója — úgymond — a kis-antant államaival és az utódállamokkal szemben azt célozza, hogy a szerződéseket tiszteljék és végrehajtsák. Csupán ez a politika hozhat gyorsan jó gyümölcsöket a dunai államok gazdasági újjászervezése terén, ami egész Közép- Európa gazdasági újjászervezésére kihat. Olaszország barátságos és mérséklő akciója több izben érvényesült ilyen szellemben. Ami Jugoszláviát illeti, a santa-margheritai egyezségek végrehajtása minden kezdő nehézség ellenére kielégítő módon halad előre. Fiume kérdése már komolyabb nehézségeket jelent, mert a város jövő gazdasági életének biztosítása több olyan gazdasági probléma szabályozását kívánja meg, amelyek részben ellentétben állanak, a politikai jellegű problémák szabályozásával. Az olasz politika — úgymond —Oroszország irányában nem táplál túlságos illúziókat, de nincs eltelve előítéletekkel sem. Elvárja azonban, hogy a moszkvai kormány lelkiismeretesen teljesíti az aláírt egyezségeket és tartózkodik minden ellenséges akciótól és propagandától. Mussolini megemlítette ezután azokat a tárgyalásait, amelyeket osztrák, román és magyar miniszterekkel folytatott s kijelentette, hogy az olasz külpolitika, amikor egyrészt a nemzeti érdekek megóvására irányul, másrészt ugyanakkor az egyensúly és a béke elemét kívánja alkotni Európában. A belső politikai kérdésekre térte át, kijelentette Mussolini, hogy egyetlen fasiszta sem akarja szétrombolni az alkotmányt, amelyet ércfalakra , építettek. A kormány nem akarja eltörölni a parlamentet, ellenkezőleg, az a törekvése, hatan azt megjavítsa és tökéletesítse. A fasizmus nagytanácsa a kormánynak felelős. A fasizmus szindikalista mozgalom, amelynek másfélmillió munkás és paraszt van soraiban. A fasiszta kormány előtt az olasz kormányok mindig reszkettek vagy az újságíróktól, vagy a szabadköművelektől, .vagy. a. , néppártiakból,,..,"4. kormány a maga céljait követi és nem ismer semmiféle más kormányt. Mussolini beszéde végén kijelentette, hogy egyetlen becsvágya, hogy az olasz népet virágzónak, nagynak és szabadnak lássa. A miniszterelnök beszédét a szenátorok nagy lelkesedéssel fogadták. Helyükről felemelkedve, percekig tapsoltak, majd sorban üdvözölték a miniszterelnököt Nenni. Irta: Bárd Miklós. Köszönet ti jó angyalok! Robot napszámon túl vagyok, S a rég megunt világi üzlet Sodrát kerülve, dalos ünnep (Lehetne minden egy napom, De föllendülve szabadon, Országcsavargó lett a Múzsám, És hegyen-völgyön messze húzván, Nincs terve, célja, vágya semmi, Csak menni, E• menni.• Elérve élte alkonyát, Fölébredt benne a nomád, Ki sátrat bont, ha jő a hajnal, Napban delel, s a csillagokkal Jó ismerős vándor barát. ■Nap edzi ércessé szavát, Elzsongitja a puszták éje, Belé dalol a síró szélbe, S nincs terve, célja, vágya semmi, Csak menni, — menni. Malomgit. Irta Zábráczky József. Hét vármegyében ha lehetett is, de a szomszédos háromban bizonyosan nem volt még egy olyan kívánatos, alkalmatos fehér személy, mint a minő a maga idejében Harangozó Veronka volt. Az öreg Harangozó , aki véletlenül még hozzá egyházfi-harangozó volt, büszke is volt a leányára. Úgy vasárnap délutánonkint, amikor litánia végeztével ő is bekerült az Arany Bikához egy-két pohár borra, egy kis kuglizásra, ott sok mindenről, többek között a leányokról is szó esett s kiváltképpen a szépséges Verenkéről. Nem mulasztotta el soha sem kijelenteni, hogy bizony az ő leányára akárki fia-borra a szemét reá ne emelje, mert az ilyen szépséges teremtésnek meg kell csinálnia a szerencséjét. Az ő leányából legalább is fiskálisnénak kell lenni. Bizony ő alább nem adja. Meg is fedte a kényes beszédért a harangozós Hörcsik, az asztalos. — Ugyan édes komám, már hogy beszélhet így botra. Mit tudhatja figyelmed, hogy a Veronka szive hol, mikor, kitől kozmásodik meg. Nem jó az, ha az öregek beleártják magukat a szivbéli ügyekbe. Úgy kell annak megtörténni, mint tavaszszal a fűzfa fakadásnak. A tavaszi napsugár kicsalja a birkát, úgy kell, hogy megjöjjön a fiatalok szivébe is az érzés. De még úgy hallik, hogy az alsó molnár fia, Feri kerülgeti is a Veronkát, hát ennél kivánhatna-e magának különböt? — De már erről szó ne essék — fortyant fel a büszke harangozó — hát mit gondolkotnám, hogy én, a leányomat azért járattam iskolába az apácákhoz, hogy most, mikor olyan lett, mint egy szép virágszál, odaadnám ehhez a tót paraszt molnárhoz! Mán bizony hogy nem. Szó szót húzott, úgy annyira, hogy e beszélgetést meghallották a szomszédok is s igy mi sem természetesebb, mint hogy Harangozó kijelentését siettek tudtára adni az öreg Fricsó molnárnak. Ha a szomszédok kutyája lábikrán ha- t kapta volna, nem jött olyan dühbe a gaz-dag, kényes molnár, mint arra, hogy őt meg a fiát tót parasztnak merte titulázni . Harangozó. — Hallod-e te Feri — szólt reá a fiára : — ez a falu cselédje, ez az egyház cselédje, ez a senki-semmi templom egere, ez a Harangozó minket tót parasztnak nevezett. Azt mondom én neked, hogy még egyszer ne merd a szemedet reávetni a leányára, egy tapodtat se tégy utána, mert Isten az apám, hogy eltöröm a lábad szárát, ha meg ez sem használ, hát kitagadlak, mehetsz, a merre a két szemed lát, engem ne nevezz többé apádnak. Megértettél? Szegény Fricsó Feri az nap úgy jöttment, lett-vett a malomban, mint a kinek nem jutott káposztás föld. Panaszkodtak Budapesti Hírlap 1923 junius 10. (129. sz.) a zimonyi Hékkönyv, írta ifj. Leopold Lajos. Batthyány Kázmér külügyminiszterünk 1849-ben fölajánlotta Zimony városát dunai Gibraltárul Nagybritanniának, hogy cserébe fegyveres segítséget kapjon az orosz túlerő ellen. A Foreign Office nem élt a magyar ajánlattal. Ha másként határoz, ha sasszeme hetvennégy évvel ezelőtt átpillantja a Dunavölgy brit vonatkozásait, ez esetben Colonel Todlate, a dunai Gibraltár kormányzója a következő bizalmas jelentést küldhette volna el Curzon lordnak e napokban: „ . . . Megvártam a futárt, mert a posta még most sem bátorságos. Ez aggodalmamat illetőleg legyen szabad a rövidség kedvéért utalnom Mary Wortley Montagu lady útleírásaira, alighanem a Pope-hoz írt levelében részletezi az aggodalmat, mellyel Savoyai Jenő 1716-ban lebeszélni igyekezett, hogy e vidéken a szárazföldi utat válassza. Egyáltalán, amire Lordságod figyelmét különösen föl akarnám hívni, az a feltűnő tény, hogy a szövetséges és társult hatalmak győzelme a szerbektől és románoktól megszállt magyar területeken a diadal lendülete helyett oly rohamos gazdasági hanyatlást eredményezett, mely rendszerint nem megnyert, hanem elvesztett háborúkat szokott követni. E különös jelenség okát Kelet anyagszerű merevségében keresem, amellyel egyformán viselkedik a gazdasági élet változó tényeivel szemben. Európa ott kezdődik, ahol ez a merevség véget ér. Európa ott kezdődik, ahol disztingválni kezdenek. Az európai ember azt mondja: „ha ketten ugyanazt teszik, az még nem ugyanaz“, Európa azt mondja: „embere válogatja.“ A keleti ember hite és bírálata — Tibettől Belgrádig — olyan, mint a guruló kő, mint a terjedő láva s az örökkévalóság misztériumában nem jut el tovább a múmia balzsamánál. Bizánci stíl, törvényhozó fetisizmus jellemzi a közelkelet ma egyetlen mértékadó gazdasági tényét, a birtokreformot is, melynek szertelensége európai vásárlóinkat gyengíti és tengerentúli kenyerünket drágítja. Farrtó szellemtelen építőkedve fordult visszájára: piramidális szeszéllyel kezdték meg a falbontást Kelet-Európában is az ehősök, hogy megégette a lisztjüket sorra. Akkoriban még olyan világ volt, hogy a fiatalok előtt szentírás az, amit az öregek mondtak, parancsoltak, nem úgy, mint ma. Mostanában a csirke okosabb, mint a tyúk. Várta-várta esténként Veronka a kis kertben a molnárok Ferijét, de hiába várta, nem jött kiz az. Nem tudta elképzelni, mi lehet az oka elmaradásának. Fájt nagyon az elmaradás, mert mi tagadás benne, tetszett neki a Feri, szerette s tudta — hiszen megmondta a legény — hogy ő is szereti őt! Már erősen őszre járt az idő, mikor egy holdfényes este Veronka kiállt a ház elé szomorkodni, ábrándozni. Éppen azon gondolkozott, minő más lenne, most itt Feri mellé szorulva ülni, nézni a holdat, hallgatni a békák brekegését, szőni képzeletben a jövendőt. Látta magát gyönyörűséges fehér menyasszonyi ruhában, fehér fátyollal, mirtuszkoszorúval, amint nagy násznép-kísérettel Feri viszi a templomba, örök hűséget esküdni. Látta azt is, hogy irigykednek a szomszédok, a falu népe, hogy lesz ő a gazdag molnár fia felesége. Boldog lesz, gazdag lesz. Nem is lesz olyan puccos asszony a környéken, mint ő! Fog telleni reá! Ha megszereti, kívánja a szép, finom ruhákat, mert szép szeret, szép akar lenni. Ma pedig erre nem igen telik az egyházfi leányának. Amint így ábrándoznék, az utcán ismerős lépteket hall. Megdobbant a szíve, ez a bolondos jószág. Nem tévedett. Az után Feri ment elgondolkodva, úgy, hogy észre sem vette a fal alatt ülő leányt, Veronka nem bírta megállni, hogy meg ne szólítsa a férfit. — Feri, — hát nem csak kerül engem, de már meg sem ismer? Mit vétettem magának? Megdöbbenéssel állt meg az utca közepén a férfi, majd lassú léptekkel a kerítéshez jött. — Jó estét Veronka! Nem vettem észre, hogy itt ül, de nem is gondoltam, hogy ilyen későn így magában kint van „E pillanatban, — írja a belgrádi és bukaresti német követségek mezőgazdasági attaséja — midőn az utolsó nagybirtokot is szétbontják, a csaraniszták (parasztpárt), táborában már hangok hallatszanak, hogya az eddig mentesített területeket is fel kell osztani. Egyelőre a paraszt telítve van és nem jut eszébe, hogy a ma jóllakottsága talán , holnap éhínségét jelenti. A jelen percben nem lehet elgondolni, honnan kerülne elő a hajtóerő, mely a gazdasági motort újból elindítsa. Kelet-Európa agrármozgalma elementáris hatalommá vált, mely a maga lélektani ösztönei után megy és mindjobban és jobban kivonja magát az államhatalom politikai ellenőrzése alól.“ A háború előtt Fisher Unwin, a londoni kiadó Budapesten meglátogatta Tisza grófot. Amikor megkérdezték, volt-e köztük politikáról szó, Fisher Unwin kedvetlenül felelt: „valahányszor a magyarországi nemzetiségekről kezdtem beszélni, Tisza gróf válasz helyett Írország felől érdeklődött.“ Nem felelhet-e Bukarest és Belgrád hasonló gesztussal, ha agrárhelyzetéről bírálatot mondunk és egy-egy baráti tanácsot megkockáztatunk? Nem, mert a magyaroktól elvett területen nem az történik, ami 130 év előtt Franciaországban, százados vérpatakok árán Írországban, a bolusevikiek agyaglábú esetlenségével Oroszországban, de még az sem, ami 1918 óta Ó-Romániában történt, ahol mindenütt rég szétmosott földdarabokat rögzítettek meg jogilag, anélkül, hogy igazolt életrevalóságot ■ a valószínű élhetetlenségnek dobtak volna áldozatul. Most és itt történik először, hogy virágzó birtokokat juttatnak ebek harmincadjára. Mert a magyaroktól elvett területen nem az arravalóság, nem a műveltség, nem a csüggedetlen céltudat lassú szelekciója folyt le, mint az Alpesek és fjordok parasztjai közt, vagy mint Amerika hetedfélmillió farmján, amelyeknek ma már 15 milliárd dollár évi produkciójuk és 3 millió telefonállomásuk van, de amelyek a míg ide elértek a lemaradt alkalmatlanok és a lusták és kishitűek többszázados temető jén gázoltak át, — nem, a magyaroktól elvett területen az alkalmasabb, szellemibb és bátrabb munkatervét küszöbölték ki a behelyezett dobrovokok és csaraniszták. A balkáni agrárpolitika Bánát svábjaira és az erdélyi szászokra is hiába utal: ezek meg dúvadtól ellepett, irtatlan vagy szétdúlt tartományokat kaptak egykoron s ki— Nem vagyok én magamban, Feri — sóhajtott a leány — hiszen vélem van mindig, szüntelenül minden bánatom. — Ne bánkódjék, ne ölje magát, Veronka, elég, ha én epesztem magamat. — Már ugyan miért epekednék maga, Feri, hiszen maga férfi, maga azt teszi, amit akar, amit tetszik, — de én, szegény leány, nekem nehéz, szomorú az életem, — felelte a leány. — Nagy sora van az én állapotomnak. Az én szivem úgy kelepel, mint otthon a nagy malomkerék, még hozzá senkim sincsen, akinek elpanaszoljam szivem baját, búbánatát. — Hát én már senki sem vagyok magának, Feri? — kérdezte a leány könnyes szemmel, — miért nem mondja el nekem, miért nem mondja el azt is, hogy miért kerül oly hosszú idő óta. — Ha nem utál, kerüljön beljebb, üljön ide mellém, mondja el, mi minden történt magával. Feri kétszer sem mondatta magának az invitálást s már is bent termett a leány mellett, s beszéltek-beszéltek sokat hoszszan, úgy, hogy bizony a kakas kukorékolása rebbentette őket széjjel. Reggel az őröltető menyecskék már azzal mulattatták az öreg Fricsót a malomban, hogy látták, amint Feri ugyancsak ölelködzött az eresz alatt Harangozó Veronkával. Lett ebből a malom táján hadd el hadd, a vége pedig az lett, hogy harmadik vasárnap Fricsó Feri jegyet váltott — atyai parancsra — a baráki molnár egyetlen leányával. Amelyik nap a jegyváltásnak híre futamodott, Harangozó Veronkát otthon két ízben is hideg vízzel locsolta fel a riadt apja Talán jobban tette volna, ha fel nem locsolja, ha hagyja elaludni örökre, mert ettől kezdve a szelid, szépséges Veronkát mintha kicserélték volna Kerülte az apját, kerülte az embereket, de még az otthonát is. Jött-ment, járt-kelt, mint a holdkóros. Legtöbbnyire a patakmenti füzesben hallgatta a patak vize csobogását, a füzek, nyírfák suttogását. Itt került össze a földesúr huszártiszt fiával, a ki ott van