Budapesti Hírlap, 1923. november (43. évfolyam, 247–271. szám)
1923-11-01 / 247. szám
a Tisza, irta Bárci Bsuldás. A múlt ködéből jön felém e kép. — Harminc lovas és három vezeték S a sor előtt az öreg Istenes. . .... Ki az a szép szál karcsú tizedes ! A szárnyon, — kérdem meglobbant szemekkel,— Ott állt, — sugárzott, szép volt, mint a reggel, S a vén sas magát feszesen kihúzván, „Tisza önkéntes" — jelentette kurtán. Szép nyári nap volt, nyolcvanegy helén, —• .Tisza önkéntes, — ismételtem én. .Elnéztem: ebben remekelt az élet, Komolyan, mint a márványból kilépett Szűz férfiasság szobra állt a szárnyon, Nagy, pejlova fürdött a napsugárban, S ma fogya éltem borúján, ködön, Felém ha jön, ilyennek látom én. Nemes erő volt, — élni, halni bátor. — Megérzi ménje, a nagy Gladiátor, Élre szökik a szép élőszobor, S a nemzet élén lovagol. S ez hajt utánna, hogy nyomába érne, Ujjongva néha, többször meg nem értve , ritkán látott büszke tüneményt, Az Isen adta nagy magyar vezért. Tisza önkéntest nőtted a távol. —■ Nem birtunk tempót tartani lovával, E nemzedéknek gyatra lova volt, E nemzedék haj’ rosszul lovagolt. Salakját hányva a vezérre lázadt, Pajzsára emelt egy silány popáncot, S a népek dúló, véres versenyén, Ott végezett az árok fenekén. De nem tud olyan fönségest a márvány, Ahogy ő meghalt, elszállt innen árván, Azóta éj van, ... száz bagoly huhog, De én álomban tengni nem tudok. Dalosa én e bukott nemzedéknek, Messze kiáltva fölverem az éjet: Nézz a magasba, ifjú nemzedék, A magyar égen két tüzcsillag ég!% Az egyik ott, mely néz kelet felé, A sok száz éves láng a Zrínyié. A másik, mely hazánk hajló egének Felleges ormán mosolyog felétek, A mélytüzü, sugárzó, biztató, Az éjt riasztva meg-meglobbanó, A tüzjel, — melynek sziporkái izzanak, Flurrá fiuk!... az ott a Tisza-csillag! É s a kövekbe és a vesékbe lát. Mikor aztán találkoztam vele, az ő óriási ereje csapott meg. Azt hittem, testté vált kozmikus erő s ha nem tartana a kezében, úgy mint egy gőzdaru a málhát, talán le is verné az ereje. Intelligenciája, és ereje azonban csak az első benyomást adták. Mindjárt jött utána a többi: természetessége, hűsége, komolysága, határozottsága s szellemének más imponáló és rokonszenves vonása. Nem volt a magyar közéletben természetesebb, közvetetlenebb, egyszerűbb ember, mint ő; egészen bizonyos, hogy soha egy percig sem gondolt arra, hogy valami árt-e a tekintélyének vagy nem, hogy valaki megmosolyogja-e vagy nem; őt meg lehetett ölni, de kinevetni nem; az egyetlen ember, akiről nem lehetett tréfát faragni senkinek, csak önmagának. Egyedül ő tudott nevetni és nevettetni önmaga felett. Ebben a gravitásban Deákhoz hasonlított; mind a ketten korszakuk legfőbb tekintélye voltak a nélkül, hogy valaha azok lenni akartak volna; de Deák ifuságában is öreg ur volt s ezért inkább passziv, ülő alak. Tisza azonban 60 év felé is valami diákos, kadétos tempót mutatott, csupa aktivitás és mozdulat. Géniuszára nem lehet azt mondani, hogy magvát egyik vagy másik különleges tehetségnek emberfeletti mértéke, vagy másnemű minősége alkotta volna. Tisza az átlag magyar, egy óriási mikroszkópiumon át nézve, tízszeres, százszoros életnagyságban. Szellemének nem a minősége, a méretei mások, mint a mienké. Ezért volt egyszerre a legnagyobb és a legegészségesebb elme, talán ez a leglényegesebb különbség közötte és Széchenyi között. Rá kell mutatnom arra, hogy egyéniségében, mily tragikus erővel érvényesült az, a mint Kant a „gyakorlati ész primátusának“ nevezett. Semmi sem volt tőle idegenebb, mint egy olyan elme, aki mindent megért, mindent megbírál, mindent előre megmond s azután tovább megy új problémát keresni; a véres valóság elméleti jegyeit pedig letörli a fekete tábláról, mint egy megoldott egyenleget. Ha egy kátyúba jutott szekeret látnak vala a közelmúlt vezető politikusai, az egyik epésen triumfált volna: nem megmondtam! s minden mentési kísérletnek éppúgy megjósolta volna szomorú végét, mint a kocsikázásnak; a másik megragadó ékesszólással ostromolta volna a járókelők kedélyét, hogy álljanak össze és segítsenek. Tisza neki vetette volna a vállát a lőcsnek , vagy kiemeli, vagy beleszakad. Nála a gondolat csak ugró deszka volt, amelyről reflexszerűen pattant fel a tett. El lehet mondani, hogy Tisza praktikus zseni volt, mint Nagy Péter, vagy Széchenyi. Elementuma a tevékenység, az akarás volt és nem az elmélkedés, ezért volt olyan szenvedélyes dolgozó, akinél a munka és a sport összefolyt. Elméje sohase csapong és szertelenkedik, de hányszor nem bir az erejével s az kicsattan valami nyaktörő sportban, tüzes táncban, titánfiak öklelő hadijátékaiban. Ebben Wesselényire emlékeztet, de mennyivel tisztább formában! Nos ez a praktikus szellem etikai géniuszszá tisztult. Nem ismerek államférfiul, akinél az etikai szempont önmagára nézve annyira abszolút lett volna, mint nála. Volt nekünk sok becsületes nagy emberünk, de olyan, akinek erkölcsi nagysága annyira túlnőt volna az emberek fölé, hogy tragikus összeomlás következzék belőle, tudtommal nem volt senki, csak Tisza István. Hidegen elemezve a dolgot, meg kell állapítanom, hogy ő saját erkölcsi felfogásának áldozata, ami azt jelenti, hogy más senki, de ő önmagát megmenthette volna. Fia simulékony és megalkuvó, ellenségeit félrevezethette volna; ha ad valamit a népszerűségre, elhallgathatta volna azt a sajtókampányt, amely ellene indult; ha menti magát és közhírré teszi, hogy egyedül ő nem akarja a háborút; talán leszereli az ő szívét kereső Mannlicherek százait, ha biztosságba helyezi magát csak egy hétig, míg talán időt nyer a védekezésre, ah, talán ma is élne, ha nem lett volna Tisza István! Gondoljuk el, minő fogalmai voltak az erkölcsi és fizikai bátorságról, az őszinteségről és a felelősségről, a megbocsátásról és a kötelességről. Mindeniknél abszolút mértéket állított föl önmagára és azt megütötte, ha belehalt is; másokra pedig mindenkinél jobban megértette, ha még hiányzott a mértékből, amennyiben a jóakarat nyilvánvaló volt. Mindezekhez vegyük hozzá az érzelmi életét egy őserejű, egészséges nagy embernek, aki komolyan vette az érzéseit is. Szűziesen tartózkodó, mikor idegen szemek nézik, annál mélyebben, tisztábban zúg a szenvedélye, mikor nem látja senki, mint hajnalokon, az őserdők mélyei. Hitvesi szerelme, családi érzései, magyarsága, éppen komolyságuknál és erejüknél fogva, bizonyos templomi méltóságoi lehelnek. A ki nem tört tűzhányók ismeretlen lírája ez. Ez az ember lett a magyar tragédia szenvedő és cselekvő hőse. Már gyermeki ifjú korában, — olyan korán ért; 15 éves fővel egyetemi hallgató volt —látott egy elrejtett, soha senki előtt fel nem tárt nagy lelki küzdelmet. A kiegyezésellenes Tisza Kálmánnak, a népszerű ellenzéki vezérnek hirtelen metanorája ez, midőn átvette a hatalmat, felvette a keresztet s megtagadta magát, hogy nemzetet éljen. Az ifjú Tiszának, a ki a következetesség és elvhűség iránt is magasabb igényeket táplált, mint bárki más, ez a tény egész megadó, kálváriás nagyságában ütött a szivére. Megérezte az itt rejlő áldozatot s mindazt a tövises szolgálatot, ami innen fakadt. „Szegény apám“ szokta mondani és sokáig elnézegette édesapjának bölcs, derült vonásait. Így lett benne több, mint meggyőződés, az öntudat lényeges alkotórésze az ő politikai alapdogmája: a dualizmus. Istentől reá mért sorsa volt, hogy ennek a nagy, termékeny elmének nem adatott új korszakot teremteni, hanem egy régi, szétömlő világot kellett a puszta két kezével feltartóztatnia. Atlasszá nőtt ez erőfeszítések alatt, de mégis elbukott. Felgyűlt ennek az ezeréves nemzetnek minden ellenmondása és ő reá telepedett, mig megroskadt alatta, mint a hajó, a mely elsülyed a reászálló költöző madarak súlya adan. Voltak magyarok, nem egy, de százezer, okos, józan, tiszta elmék, urak és parasztok, a kik nem tartották magyarnak őt, őt, a legmagyarabb magyart. Apám, magyar volt-e Tisza István, kérdezte a fülem hallatára november 1-én egy nagyon intelligens 12 éves fiú az édesapjától, ki egy híres középiskola jeles történettanára volt. Tisza a legkeményebb kuruc, veszedelmes rebellis, suttogtak a Belvederen a trializmus hívei, cseh feudálisokból alakult kamarilla. Feudális, gőgös nagyúr, munkásnak és parasztnak ellensége, mondották arról az emberről, a kinél többet senki sem dolgozott, a munkát jobban meg nem becsülte s a kinek az önérzetében abszolút nem volt tényező sem a vagyona, sem a rangja, sem a születése. Homo novus, fintorították el az orrukat olyanok, akikben már lélek sincs, csak atavisztikus innervációk rángatóznak, mint a levágott békacombban a maradék élet és kezdették fonni előkelő szalonokban a selyemzsinórt. Meggyalázta a parlamentarizmust, mondották, akik fölháborodtak az obstrukció letörésén, formalista volt, vetik szemére azok, akik felrótták, hogy a nemzeti élet focusát a parlamentben látta. Lejáratja az ország tekintélyét, üvöltötték itthon kórusban s közben külpolitikai ellenségei azért gáncsolják el, mert Magyarország ő benne a monarkia, sőt a középponti hatalmak döntő tényezője lett. Ő csinálta a háborút, harsogja az utca, pedig egykor tigrisszívű osztrák generálok és ma penzióban vígan élő vérszomjas közös miniszterek, szavaztál le a békülékeny magyart. Mindez pedig két fronton vonult föl ellene, akivel Magyarország állott vagy esett. Kividről az ellenünk támadt világ beláthatatlan falanxa, amelynek keserű elszántságot a lobogó nemzeti aspirációk keserű lendülete adott, azok,nak is, akik még harcoltak, azoknak, is, akiknek kezéből ki volt már csa-, varja a fegyver s csak fogukat csikói-, gatták. Belülről egy még ádázabb falanx egymást utáló és egymást felfalni kész jó- és rosszhiszemű emberek se-, rege, a kik öntudatos vagy öntudatlan szövetséget kötöttek egymással — ő ellene. Az érzelmi politikusok, akik a nemzet függetlenségei aspirációit bor,zolgatták, Aeolus barlangjában okozgatták a szelek láncait; mikor a kis magyar tutaj libegve járt az óceánok felett; a kis vivmány-politikusok, akik egy darab nemzetiszinü szalagért képesek voltak kockára vetni Deák művét; a pojácák és obstruktorok, akik megakadályozták, hogy a hadsereg akcióképes legyen, a teoretikusok, akik a választójoggal a parlament színvonalát szállították, volna le és magyarságát törték volna össze, a detailisták, akik a kitartást őrölték fel, a könnyelmű királyi békeakciók, amelyek mohósága gondolkodóba ejtette az ellenfelet, ezer meg ezer újságíró, aki csak egy nevet becsmérel és egyetlen erőtényezőt, a Tisza tekintélyét őrli, egy lassan feltörekvő forradalmi világnak baljós patkányalakjai, nemzetiségek, amelyek már fenik a kaszát egy nagy aratásra s mondó tüzeikkel tájékoztatják egymást, nagynémet gőg, a mely vabankot játszik, — végül egy ifjú király, a ki elejti az egyetlen embert, a ki megmenthette volna őt... ezek voltak Tisza ellenségei. Magyarországból elszállott a lélek és a Tisza István alakján ült meg, mint galamb a jegenyén.Tehát reá támadt ez az öngyilkos ország, s ő benne vesztette el magát. Nézzetek rá arcképeire: ez a legszomorubb magyar arc. Ez többet lát a jövőből, mint bárki más; nem láttuk meg homlokán, ajka körül a bekövet-étezétt bukás előrevétett árnyékait. S miát úgy leolvassuk onnan, mint szeizmográfról a földrengést. Idézzük fel az alakját: lám, a legszomorubb magyarlegelszántabb magyar volt. Fájdalma csak néha csapott fel, mikor egy-egy bús magyar dal, vagy Beethoven szilaj,j tragikus szenvedélye kapta fel a lelkét, mint egy fekete óceán egy fehér csolnakot, de egyébként nem látta, nem tudta senki. Hogy ment a holnap elé, — mintha az ezeréves Magyarország, minden ereje, öntudata, akarata benne OtaPosnik? 1923 november 1. (247. sz.) H Ktswar árvii. Itsíw Hmsnuas Józsei. 'A Hármas-határon mentettük a sárjul. A nyárvégi nap megint erősen rábízott a stájer hegyekre, ettől a hóolvadástól dagadt meg a Rába vize és most vitte volna a szép hosszú sarjurendeket Törökországba, ha idejében ki nem halásszuk a Hármas-határ domboldalába. Kora délután volt, mire elkészültünk. A tiszta őszi égen fecskék meg gólyáik repültek át. A nagy tükörsima vizen csendesen úsztak a csónakok. Az urak szótlanul nézték az új tengert, szolgaemlben.ek meg nem illik beszélni ok nélkül. Mikor beleértünk a Rába medrébe, megfeszültek az evezők, mert itt már erősen sodort az ár. Itt-ott egy rövid irányító parancsszó, máshol egy csöndes káromkodás. Ígykötöttünk ki a gáton. Rőzsével rakott könnyű homokgát védte az el nem árasztott vidéket. Jó másfél méternyire állt ki a vízből. Egy pár ember lé-s zengett rajta, a többiek a fűzfák tövében tüzeltek a bográcsok alá és szedték a bort a csapra ütött hordókból. Az urak bent mulattak a fabordás Csingilingi csárdában. A nyitott ablakon kihallatszott a cigányzene meg az énekszó. Erősen megépültünk reggel óta. Máskor nem igen főtt a Csingilingi konyhán étel idegen számára, de árvízkor iagty volt a forgalom. Innen ágaztak szét az utak a töltés hosszában. Egész kocsitábor feketéllett körülötte. Még ha akartunk volna se mehettünk volna el szó nélkül mellette. Ekkora műveletlenséget meg nem bocsát a fertály vármegye. A legényeket kint hagytuk a maguk társaságában. Lelkükre kötöttük, hogy addig is segítsenek, amit lehet, mi meg betértünk a csárdába. A ragy ivóasztal fehér abrosszal terítve, étel-ital rajta. Ott volt az egész hivatalos kirendeltség meg a vidéki birtokosság. Egy pár köszöntés, rövid üdvözlés, egészen természetes volt, hogy jöttünk, mert még hiányoztunk. A korcsmáros hamar ellátott ebéddel. Máskor egy hét alatt nem lép annyit, mint most egy órán belül. Úgy forgott, mint valami városi nagyvendéglős, még asztalkendőt is csapott a hóna alá. Ilyenkor van a búcsú a Csingilingi csárdában. A stájer hegyekben dől el, hogy mikor. Egyéb sorsok kevésbé szép helyeken dőlnek el. A társaság összekeveredett. Sok mindent el lehet most intézni, amiért egyébként be kellene menni a megyeházára, vagy elkocsizni fél i.apot, vagy legutolsó esetben levehet irat. Ez már igazán, az utolsó dolog, mert papiroson csak szaporítja az ember a szót és mire megkapja rá a feleletet. Ki emlékeznék arra, hogy mit hogyan irt meg? Csak a feleletből értjük meg, hogy okosan mondtuk-e, amit mondtunk. Gábor bátyánk, a szolgabiró, ült az asztalfőn. Itt volt az alispán is, de csak vendégsorban, tarokkozott az esperessel, egy nyugalmazott ezredessel és a főispán.Ai tit-kárral, akinek elég szidást kellett eltűrni, ha nem olvasta jól a tarokkot, vagy nem értette át a partner szándékát. Hiába, a fa-,rokkasztal magasabb iskola, mint az egyetem! Gábor bátyánkhoz egymásután jöttek a posták a víz állásáról, de közben elhallgatta a mamlasz Sághy Dani históriáját, akit a fiatal felesége, Irat heti házasság után kocsira ültetett, aztán hazaküldött az édesanyjához. Az igaz, hogy a birtok az asszonyé, dehát szeretemből ment hozzá. Csak ahogy akkor Dani huszárfőhadnagy volt és a mióta a formaruhát levetette, olyan jámbor, bátortalan ember lett belőle, hogy megsajnálja a kinek szive van. Majd elmondom egyszer az egészet. Igen érdekes. Csak azt ne gondolja valaki, hogy csiklandás történt, mert nem az. A nyurga, szőke Horváth Laci dörgölődik hol az egyik, hol a másik társasághoz, Szolgabiró szeretne lenni. De ilyen savószínű hajjal, csupasz képpel, melyik járást tegyék csúffá? A főispán se engedné, mert onnan bizonyosan ellenzéki képviselő kerülne ki a jövő választáson. A káptalan kasznárja szállt le a lováról az ablak alatt. Jön be a szobába a hírrel, hogy nyírestül az országút® a réteket önti már el a fenékvíz. — Olyan föld az, mint a szita! Hindid ott bújik elő a víz. — fakadt ki mérgesen Gábor bátyánk. Ráütött az asztalra és fölkelt. Ez megbontotta a társaságot. — Már szárcsák meg vadrécék is szálltak az árvízbe. — vallotta tovább a hasznát. Erre a kijelentésre megfordult a hangulat, amely az első pillanatban megdöbbenés, volt, de most egészen uj szint kapott. — Gyerünk! Egy pár vadriécét hazaviszünk emlékül! Ősszel minden okos ember magával hordja a puskáját, különösen, ha kocsin, megy ki a határba. Most is, hogy árvízié