Budapesti Hírlap, 1924. július (44. évfolyam, 129–155. szám)
1924-07-18 / 144. szám
Budapest, 1924 XLIV. évfolyam, 144. szám. (Ára 2000 kor.) Péntek, julius 18 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. A Ulatriaban egy példány ára hétköznap 2000 o* kor*, vasárnapon 2700 o. kor* Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetők kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József.körut 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Dante pokla. Budapest, jul. 17. Folyik a nagy hírek és küzdelem Londonban s az egész világ — de profund is — feszült figyelemmel és várakozással néz a Temze-partja felé. De mindabból, amit onnan hallani, az az ember szomorú benyomása, hogy a gyümölcs, melynek leszakasztására a nemzetek választott megbízottai oda gyülekeztek tanácsba, még nem érett meg. És merem állítani, addig meg sem érik, amíg az egész világ értelmiségén erőt nem vesz a megismerés, hogy Európa nagy nyomorúságának oka nem a háború, amelyet mindig rejtelmes erők csinálnak, hanem a béke, melyet emberek csináltak kiszámítással és tanácsot ülve. Megfosztották a nemzeteket a lehetőségektől, melyek segítségével talpraállhatnának. A letiportak a földön hevernek s a letiprók végzetszerűen iparkodnak tovább tiporni rajtok, különben attól félnek, hogy elvesztik, amit nyerni véltek. S ennek a vége az, hogy a legyőzőnek nem tudtak magukhoz térni, a győzők pedig meddő erőlködésben vérüket vesztik és lesorvadnak áldozataik mellé. Ki meri azt mondani, hogy Magyarország nem találná meg fölemelkedésének eszközeit, ha embertelenül meg nem csonkítják; ha módot engednek neki, hogy ősi intézményeit helyreállítsa; ha rá nem tukmálnak a demokrácia ürügye alatt oly helyzetet, intézményeket és szellemet, melyekben nem képes önmagára találni, ha parancsaik foganatos voltáért nem sanyargatnak bennünket különítményekkel, kirendeltségekkel és ellenőrző bizottságokkal, melyeknek hivatalszolgáit különben kellett javadalmaznunk, mint a nogy minisztereinket fizetjük. Németország is addig szállított és fizetett szinte elszámolatlanul jóvátételt, amig ki nem fogyott a lélekzetéből s akkor megszállták ipartelepeinek legvirágzóbb területeit nyugati részén, minekutána a keleten a megtartott népszavazás döntése ellenére ugyancsak nagy iparosterületeket vettek el tőle, elkobozták s maguk közt felosztották hajóit, s most azon tanúskodnak újra Londonban, hogy miként lehetne rajta segíteni, nehogy ők is utána nyomorodjanak. Nyilvánvaló, hogy csak egy biztos módja van a segítségnek: leszedni róla a versaillesi béke bilincseinek el nem viselhető részeit. Ezt már egyeseknek van bátorsága be is vallani, a közvetetlen érdekeltek még messze vannak attól, hogy világosan ki merjék mondani. És, tréfának látszik bár, de könnyen megbizonyulhat, hogy a harc Londonban egyelőre nem is Németországért és Európáért folyik, hanem Herriot és Macdonald életéért. Mindketten hősiesen vállalkoztak egy herkulesi feladatra, mindkettő uralmának alapja azonban egy ingatag parlamenti helyzet. Mindkettő jóformán magáért dolgozik, hogy — az olimpiai küzdelmek kifejezésével élve — bekerüljön a döntőbe, s ott legyen, mikorra a gyümölcs megérik a leszakasztásra. A mi gondunkat úgyszólván elvetették a békeszerzők azzal, hogy talpraállításunkra megengedték egy sovány kölcsön felvételét. Ennek előkészítő munkáival vannak elfoglalva vezérpolitikusaink, s fülig a dologban, hallják is nem is a társadalom recsegését-ropogását, mert a kormány munkájának a sikere oly előfeltételektől függ, amelyek egyesek, társaságok, osztályok és rétegek hallatlan áldozatkészségét és képességét követeli meg. Ha az ember ma egy sétát kockáztat meg a társadalom különböző rétegeiben, könnyen találkozik Dante poklának mind a hét körével, melyben az elkárhozottak fülsiketítő üvöltése tölti meg a levegőt. Rémülve olvasom, hogy a hitel válsága miatt hány ezer kereskedő csukta máris be a boltját, hány iparos szüntette meg üzemét, hány eperrel szaporodott meg a munkátalanok száma. Mindezek tanácskoznak, gyüléseznek, jajgatnak s hogy komikuma is legyen a szomorú dolognak, hallom, hogy a szocialista párt össze akarja hivatni a nemzetgyűlést, éppen a munkátalanokért. Magamról és más józan emberekről nem is szólva, merem állítani, hogy a szocialista pártnak sincsen egyetlen olyan naiv tagja, aki elhinné, hogy a nemzetgyűlés tudjon segíteni a munkátalanok baján. Egy testület, amely heteken át amerikázik a kétszer 24 óra alatt elintézhető indemnitáson, s az ország malmában a szó szoros értelmében üresen járatja a garatot, hogyan segítsen a munkátalanokon a dologtalan? De ha ezt mindenki tudja, akkor ugyan minek akarják összehívni a nemzetgyűlést? Lehet a szándékukat komolyan venni? Nem inkább azt kell gondolni, hogy csak beszélni akarnak, a túlontúl sok izgalmat új izgalommal tetézni, a túlfűtött lelkek tüzére szúr-I. A A Kaspler, a fr rtan V a Ir olyan máglyák, amelyeken a közéndek ég el, a nemzet omlik hamuba. Hej, de így vagyunk: a gazdák ráteszik a kezüket a kölcsön első rátájára; a kereskedők feljajdulnak, hogy, nekik háromszorosan drágább kamatú pénzt kell keresni kölcsönbe, és azt is alig találnak, a munkások hol itt, hol ott sztrájkolnak, ha másért nem, hát azért, hogy két kollégájuk összepofoz,kodott, aminek természetesen muszáj, hogy a kapitalista vállalat igya meg a levét. A szocialista képviselők pedig nemzetgyűlést akarnak, hogy mindezekről jól kibeszélhessék magukat, így, attól félek, se Londonban Európa kérdését, se Budapesten a magyar kérdés sokféle csomóját meg nem oldják. Makedóniai vitéz Nagy Sándor pedig, aki kettévágja, sajnos, se itt, se ott nincsen. Cine mintye. Irta Gyula Béla. I. A veszedelem percről-percre nőtt. A tömeg, a mely a községházát körülvette, egyre vadabb, fékezhetetlenebb lett. Zúgott, morajlott, mint a túlontúl megáradt folyó. Száz meg száz ököl meredezett fenyegetően az ég felé s a szakadatlan mozgásból sűrűn kihallatszott egy-egy elfojtott dühös szitok. • A mentye Juan, a vezér, az úttest melletti kőrakás tetején állott. — Agyon kell ütni valamennyit, mint a kutyákat! — kiáltotta. Az arca sápadt, vértelen volt a dühtől. A szeméből vad gyűlölet sugárzott A kiállásra néhány másodpercig hirtelen csend lett. Zsibbadt, nyomasztó csend, a minő nagy vihar előtt támad a pusztán. Aztán egy kő repült a levegőbeli. Nagy ívben, suhogva. A veszedelem tetőfokra hágott. A tömeg m megindult a községháza bejárata felé lassan, lomhán, de mindegyre fenyegetőbben. A bejárat mellett háttal a falnak egy vonalban hat csendőr állt. Előttük oldalt, jobbra a hetedik. Hét darab mozdulatlan szobor a fal tövében és harminc lépésnyire félivben öthatszáz főnyi hullámzó, vérszomjas tömeg. Kövek repültek ... A községháza ablaka csörömpölve, recsegve szakadt be. A féloldalt magányosan álló Both Miklós őrsvezető megmozdult. A jobb karját kinyújtva a tömegre mutatott. Az ajka felnyílt, el tüzelni!... Kész! A szobrok megelevenedtek. S a következő szempillantásban hat szuronyos puskacső feküdt vízszintesen, egymás mellett a levegőben. Az embergyűrű első sorai hátrahőköltek. A félelmetes, fenyegető vezényszó túlharsogta a tömeg zaját. Egy pillanatra mindenkinek elállt a lélekzete. A Both Miklós hangja keményen, tisztán csengett. Minden szavát meg lehetett érteni. — Emberek! Térjetek észre! Törvény nevében utoljára mondom, meghal, aki előre jön! Csend lett. A tömeg gondolkodott. Oldalt balfelől, a gyalogjárón egy sereg asszony állt. Hol az embereiket, hol a csendőröket nézték. Egy húsz év körüli, sudár oláh leány mindkét kezét a szívére szorította. A szeme lázas tűzzel ragyogott. Majd elnyelte a Both Miklós napégette arcát. Egy-két hossza súlyos perc telt el. Axentye Juan magasabbra ágaskodott a kőrakás tetején. Aztán rekedten, dühösen kiáltotta: — Ne féljetek! Nincsen golyó a fegyverekben! Üssétek agyon őket!... A százlábú, százkarú tömeg mintha egy ember lett volna, fölorditott. A községházába szorult földosztó mérnökökben megfagyott a vér. Both Miklós egy szempillantást vetett az embereire. Ő már látta, hogy arra, ami ezután jön, csak ólommal lehet felelni. — Hidegvér, fiuk! Célozva lőjjenek... A hentyét magára bizom, Lukács ... Felel értel Oldalt kapta a fejét. Egy kődarab búgva repült el a füle mellett. . . Géla megzényelte harsányan. A hat puskacső két arasszal feljebb emelkedett. Vagy öt másodpercig kitartott. A lárma az égig nőtt. A kövek sűrűbben repültek. Orditó, megvadult emberek törtettek előre. — Tűzi... öt puska egyszerre dörrent. Egy szempillantást késve szólt a hatodik. A Lukács lövése. Axentye Juan nem állt a kőrakáson ... Az előtérben öt ember felbukott. — Cél!... A hat puska újra felemelkedett a levegőbe. Both Miklós látta, hogy az első sorok kétségbeesetten fékeznek hátrafelé, de az onnan jövő nyomás lépésről-lépésre előre hajtja őket. Még tíz lépés és össze lesznek törve. — Tűz!... — vezényelte elnyújtva. A puskák ropogtak. A tömeg megingott és megállt. Az egetverő lármát mintha elvágták volna. Csak zokogás és nehéz nyögések hallatszottak. — Vissza, emberek! Megőrültetek!? Meghaltok valamennyien! A sorok hátráltak. Nem törődtek a halottaikkal. Legázolták a sebesültjeiket. Kiki a maga bőrét féltette. Húsz perc múlva egy lélek se volt az utcán, örült, aki ép bőrrel haza juthatott. .. A halottakat eltemették. Egy csomó embert bevittek a városba. A többi, úgy látszott, belenyugodott a változhatatlanba. Lesz úgy, amint a törvény parancsolja. Eddig abból az erdőből szedték a fát, a hónnap jól esett. Oda terelték a marhát, ahol legkövérebb volt a fű. Ezután hát majd csak arra járnak, amit nekik ítélt a törvény. Vagyis jobban mondva, amit az ott járt indzsellér urak kipécéztek a számukra. Hanem azért a hamu alatt csak ott senyvedt mégis az elégedetlenség zsarátnoka. És a bosszú utáni vágyé is. Mert hát nem olyan könnyű hozzászokni az új rendhez. A szégyent, a csúfságot pedig, amit a csendőrök rajtuk tettek, elfelejteni egyszerűen lehetetlen. Axentye Juonnak a frissen hantolt sírjára már harmadszor szállt le az éj. A Lukács csendőr golyója mértani pontossággal találta szívén. A falu első gazdája volt. Kegyetlen, vad, gőgös ember. Ezren indultak a szavára s most ő is ott feküdt a többivel egy sorban, a kiket belekergetett a bizonyos halálba. A falu sötét volt, éjfélre járt. Csak az Axentje Juan kőházából szűrődött ki valamelyes világosság. Az utca felőli szobában gyertya égett. A nagy, négyszögletes asztal körül három férfiember ült. Semmi sem volt előttük! Szótlanul maguk elé nézve ültek. Hátul a szoba árnyékos sarkában alacsony lócán egy leány kuporgott. A fejét a két tenyerébe hajtotta és olykor a férfiak felé nézett. A falon függő láncos óra hosszú drótingája egyenletesen sétált ide-oda. Az óra most hirtelen nyekkent egyet. Jelezte, hogy, ütni fog. — Eredj ki Florika — szólt csendesen az asztal mellett ülő férfiak közül a legidősebb. A leány nem mozdult a sarokban. — Menj ki, ha mondom! — hangzott most már indulatosan. A londoni konferencia. Na nem volt teljes ülés. — Él három bizottság munkája. — Küzdelem a francia és az angol álláspont között. — Amerika részvétele a jóvátételi bizottságban. — Amerika támogatja a Daives-tervezet életbeléptetését. A londoni konferencia tegnapi megnyitása szenzációt nem hozott, izgalmat nem váltott ki. Még ünnepiésnek sem volt mondható az államférfiak első találkozása, mert mindenki, még Macdonald is, lehetőleg rövidre fogta szavait, melyek szárazon, szentimentális húrokat nem pengetve, hangzottak el az angol külügyminiszter dolgozószobájában. Macdonald nem követte Lloyd George génuai példáját. Pedig a mostani konferencia elé tornyosuló nehézségek sem kisebbek, mint voltak azok, melyekkel a génuai konferencia meg akart birkózni. Lloyd George akkor egy hatalmas, megrázó beszédben kollégáinak lelkiismeretére appellált abban a hiszemben, hogy ezzel a bevezetéssel megteremti a békülékenység légkörét. Lloyd George pillanatnyilag nagy sikert aratott, de végeredményben számítása nem vált be, mert amint áttértek az anyag megvitatására, a lelkiismeret többé szerephez nem jutott. Macdonald ezzel a módszerrel már neve is próbálkozott, azonnal áttért a konferencia igazi problémájára, amelyhez már bevezető beszédében elég precíz formában foglalt állást. A Dawe szzervezet egységes voltát, Németország gazdasági egységének helyreállítását és a jóvátételi kérdésnek gazdasági kezelését nagy határozottsággal hangoztatta, jelezve ezzel, hogy ezek olyan szempontok, amellektől az anrokorma mi nem tágíthat. Ezzel a határozott állásfoglalással szemben feltűnő volt Herriot semmitmondó felszólalása. A francia miniszterelnök egy pár udvarias frázissal tett eleget kötelességének és egy szóval sem reagált Macdonald megjegyzéseire. Jelentősebb volt az amerikai képviselő fölszólalása, aki tanúságot tett arról, hogy Amerika ezúttal