Budapesti Hírlap, 1924. szeptember (44. évfolyam, 181–204. szám)

1924-09-28 / 203. szám

1924 szeptember 28. (203. sz. Budapesti Birla) TÖRVÉNYSZÉH. Liffr&mipszifity fizarovszkő halandjai. ’Az Erzsébet királyné gőzös, mely Buda-­pest és Bács között bonyolítja le a személy­forgalmat, zsúfolva volt, mikor augusztus 22-én reggel a bécsi kikötőből elindult­­ Budapest felé. Az utasok majdnem kivétel­­ nélkül budapestiek voltak, akik az osztrák nyaralóhelyekről tömegesen tértek vissza. Sokan a hajón töltötték az éjszakát, de az elinduláskor már valamennyien ott nyü­zsögtek a fedélzeten a legváltozatosabb úti dreszben. Gyönyörű napsugaras idő volt, festői volt a vidék, de ezt a közönséget sem az idő, sem a kilátás nem érdekelte. A nyaralás emlékei foglalták le minden gon­dolatukat, erről folyt köztük a szó olyan hangosan, hogy a gépek zakatolását és a kormánykerék bugását is túlkiabálták. A fedélzet egyik végéről a másikhoz röpköd­tek a kérdések és feleletek : — Hogy tetszett mulatni? Voltak őieid­ben? Drága ott az élet? Mi a jövő évben a Lidón nyaralunk. Erről a témáról folyt a társalgás szélté­­ben hosszában a hajónak, melynek erős szerkezete meg-megremegett a pöffeszke­­déstől, gőgtől, dicsekvéstől, mely e­­kből a kérdésekből és feleletekből kiordított Közel a hajó orrához karos székekben ter­peszkedik a Rosenfeld-család : Rosenfeld Illés Teleki-téri textilkereskedő, a felesége és hajadon lánya, Ischlben töltötték a nya­rat. Rosenfelden zergeszakállas kalap, spanglis lódén kabát térdnadrág és vadász­harisnya van. Agyarai közt angol pipát szorongat és megelégedetten tekintget maga körül. A felesége aranykeretes tornyonjával babrál. Hol az orrára illeszti hol meg le­teszi. Most egy ismerősét fedezte föl a túlsó oldalon s beszélgetést kezd vele : — Mi pompásan nyaraltunk Ischlben. Az az olcsóság, az az előkelőség, az a finom­ság minden képzeletet meghalad. Voltunk a Salzkammerben is. Szép, szép, de láttam már szebbet is. Ugy­e. Illés? Apropos! Vol­tak tegnap Aidánál? Nem voltak? Igazán sajnálhatják. Mi bizony voltunk s mond­hatom, nagyszerűen mulattunk. A férjem az egész előadás alatt ki nem jött a neve­tésből. Csak az a muzsika ne volnál Egy idősebb úr, akit a végzete Rosenfel­­dék szomszédságába sodort, s a­ki a han­gos beszélgetés alatt szemmel láthatóan fizikai fájdalmakat érzett, meg nem áll­hatta, hogy közbe ne szóljon : — Igaza van nagyság. Már Wilhelm Busch megírta hogy: ,,Musik wird oft nicht schön gefunden Weil sie stets mit Geräusch verbunden.“ (A zene gyakran kellemetlen. Mert lárma nélkül lehetetlen.) Rosenfeldné mosolygott az idézeten, a nélkül, hogy a benne rejlő célzást megér­tette volna. Nem messze tőlük egy tábori széken, hosszú lábait keresztbe rakva ült egy bo­­rotváltképű fiatalember, a­ki monoklit szorongatott a jobb szemén. Már jó ideig figyelte Rosenfeldéket, látszott rajta, hogy valamin töri a fejét. Most fölemelkedett, megigazította monokliját s utat fúrt magá­nak Rosenfeldékhez. — Lovag Littomirszky Szanisz­ló, Volhinia és Podolia örökös ura. Szuvalki vajdája vagyok, mutatkozott be Rosenfeldnének. Ha nem csalódom — mondotta a lovag. — Siráky Amália grófnő őméltóságához van szerencsém. — Nem kérem, — felelte zavartan az asszony, — én Rosenfeld Illésné vagyok. — Lehetetlen! Tréfálná méltóztatik. — Nem tréfálok, egész komolyan Rosen­­feld Illésné vagyok. — De született Siráky grófnő? — Nem. Született Kohn Betti. — Meg mertem volna rá esküdni, hogy Siráky grófnő. Azt a hasonlatosságot még életemben nem láttam. Szakasztott az az arc, az a termet, azok a gesztusok, mintha csak ikertestvére volna a grófnőnek. Rosenfeldné boldogan hallgatta ezt a be­szédet, sőt Rosenfeldet is annyira megha­totta, hogy mély hajlongások közt meg­kérte a lovag urat ,hogy foglaljon köztük helyet. Viszonzásul ezért az udvariasságért a lovag megállapította, hogy Rosenfeld még feltűnően hasonlít egyik őséhez, a­kit Zsigmond király Tarnopolban felakasz­tatott. Rosenfeldet az összehasonlítás nagyon kellemetlenül érintette és ösztönszerűleg a nyakához kapott. A lovag úgy látszik ész­revette, hogy az összehasonlítás nem azt a hatást váltotta ki, a­melyre számított és sietett hozzátenni, hogy ezt a szerencsétlen ősét nem árdrágításért vagy valutacsem­pészésért akasztották fel, hanem mert kon­­spirált a király ellen. Erre aztán Rosenfeld megnyugodott s a társalgás zavartalanul folyt tovább. A szót természetesen a lovag vitte. Elmondta, hogy Afrikából jön, a­hol oroszlánokra és leopárdokra vadászott, most pedig Budapestre megy, hogy volhi­­niai vadászterülete részére néhány bölényt vásároljon az Állaatkertben, a­mely mint hallotta végeladást rendez az állatokból. Rosenfeld kisasszony kérésére a lovag el­mondott néhány epizódot afrikai vadásza­tából. Legizgalmasabb kalandja — beszélte a lovag — az volt, mikor duplacsövű pus­kájával egyszerre két oroszlánt vett célba. A puska csütörtököt mondott és a két oroszlán rémületes bőgéssel neki rohant. — De én olyan fiú vagyok — jegyezte meg a lovag, — a­ki két oroszlántól sem ijed meg. Az egyiket puskatussal ütöttem le, a másikat a cipőm sarkával úgy rúgtam hasba, hogy rögtön kilehelte páráját. Ilyen érdekfeszítő kalandokkal szórakoz­tatta a lovag Rosenfeldéket az egész után, s mikor a hajó Budapesten kikötött, meg kellett ígérnie, hogy tiszteletét fogja náluk tenni, mihelyt a bölényekre az alkut meg­kötötte. A lovag hamar beváltotta ígéretét. Már másnap látogatást tett Rosenfeldéknél, a­kik nagy tisztelettel fogadták. A látoga­tást megismételte másnap, harmadnap, s mivel nagyon ízlett neki a Rosenfeldné főztje, negyednapra már megkérte Julia kisasszony kezét. Rosenfeldék boldogan egyeztek bele a házasságba, a­mely olyan perspektívát nyitott nekik, melyre csak titokban mertek gondolni. Arra tudniillik, hogy a házasság révén atyafiságba kerülnek az arisztokrata világgal és ki tudja, talán még koronás főkkel is. Boldog volt termé­szetesen Julia kisasszony is. Rögtön nyelv-’ mestert fogadott, a­kitől lengyelül tanult — az egész nap a lengyel himnuszt énekelte, szóval komolyan készült arra a szerepre, a­melyet a lengyel előkelő világban betöl­teni remélt. Sajnos hamar befellegzett a boldogságának. Két héttel ezelőtt, a­mikor vőlegényével a Kossuth Lajos­ utcában sé­tált, egy fiatalember jött velük szembe, a­ki mikor meglátta a lovagot, nagy örömmel üdvözölte: — Szervusz Móni! A lovag elsápadt. — Az úr téved — mondotta hebegve —, én nem vagyok Móni. — Nekem mondod, hogy ki vagy? Te vagy a Steiner Móni, ha százszor letaga­dod is. Valóban az volt: Steiner Manó könyve kereskedősegéd. A leleplezés után a lovag többé, nem­ nyilatkozott Rosenfeldéknél. Azt írta nek­­kik, hogy sürgősen visszarendelték Afrii­kába, de hamarosan visszajön és eleget fog tenni kötelességének. Rosenfeld azonban nem elégedett meg ezzel a mentséggel. Kinyomozta, hogy a lovag, nevezzük most már igazi nevén, Steiner Manó, Budapesten lézeng és csa­lásért följelentette a büntető járásbíróságon. — Való igaz, hogy nem vagyok lovag, hanem csak egyszerű polgárember. — vé­dekezett Steiner a járásbíróság előtt. — Az is igaz, hogy dicsekedtem, hogy oroszlán-­ vadászatról jövök. Hát nem voltam orosz­lánvadászaton. Nincs is semmi kedvem hozzá, hogy oroszlánokra vadásszak. Én csak olyan alsóbbrendű állatokra vadá­szok, a­minő a tisztelt panaszos. De csalni nem csaltam. Csak egy kabarét akartam magamnak rendezni. Meg akartam győ­ződni, hogy meddig terjed ezeknek az urak­nak a nagyzási mániája. Ezek az urak azt hiszik, hogy mert pénzük van, tetszésük szerint válogathatnak nemcsak a fürdő­helyekben, hanem a gólai almanakban­­. De tovább megyek . . . — Én is megyek, kiáltotta kivörösödött ábrázattal Rosenfeld s rohant el a tárgyaló­teremből . . . gázs. Ha fáj a feje és szédül, ha mellszoru­­lást és szívdobogást érez, igyák minél előbb valódi Ferenc József keserűvizet. IA mama azért olyan szép asszony, hogy min­­dienk gyönyörködve nézi, mert arc- és kézápolásra valódi Diana-krémet, szap­pant és púdert használ. Ii papa azért olyan büszke a mamára, mert olyan friss, elbájoló és üde, hogy nin­csen párja. bmnjuumi I A KIRÁLYNŐ ÁLMA. — REGÉNY. - 4 IRTA VÁNDOR IVÁN. Arala valamit mormolt. Rahula fölve­tette szemét. — Tudod, ki vagyok, — kérdezte tőle Amra halkan és aranytörével játszva meg­érintette szivét. — Nem tudom, — válaszolt Rahula és szeme káprázva itta Amra csodálatos szép­ségét. A királynő diadalmas tekintetet vetett Arala Kalamára. — Hallottátok valamennyien. Az idegen nem ismeri a királynőt, tehát szentségte­­len mozdulattal nem illethette. A könyv­ben meg van írva, hogy csak az vétkezik, ki tudja, mit csinál. Arala keresztbefonta karját a mellén és földig hajolt. — A törvényt különböző módon lehet értelmezni. Szerintem — meg kell halnia. — A máguszok bölcsebbek, mint te vagy. Szóljanak ők. A hat örökéletű lapozni kezdett a könyv­ben. Halk, siri hangon vitatkoztak. Arala Kalama hozzájuk lépett és valamit magya­rázott. Amra Rahulára nézett és fölkiáltott: — Te szenvedsz, Rahula. Vigyétek a nagy pálma alá és legyezzétek, — pa­rancsolta. — Itassatok vele friss tejet és kínáljátok fügével és ananásszal . . . Két rabszolga fölemelte a kábult Rahu­lát és Amra aranyhajába burkolózva, el­gondolkozva utána ment . . . VII. Amra a háztetőn hevert és belenézett a holdba. Naga, mint egy élő karperec, ott feküdt lába előtt. A táncos leányok a ter­­rasz négy sarkában, halkan pengették hár­fájukat. Az illat és a csönd, ölelkezve a sötétséggel, édes és nehéz teherként nehe­zedett rájuk. Amra olyan volt, mintha a hold leszál­­lott volna a nyugágyra és a hold feje fö­lött, mint egy tükör, melyben egy istennő gyönyörködve nézegeti magát. A csöndben és homályban, nesztelenül megjelent Arala. — A máguszok rájöttek a törvény nyit­jára. A királynő arcára rávetődött a holdfény és Arala Kalama észrevett ajkán egy kis gúnyos mosolyt. — A törvény Arala, ráér reggel. Még van a gondolkozásra egy hosszú éjsza­kánk. Fáradt vagyok. Beszéljünk másról. Tudod te, ki ez az idegen? — Tudom, királynő. Egy bűnös ha­landó, ki az istenek dicsőségét szomjazva, márvány embereket teremt. Harminchárom hiba a lényege. Jaj annak, kihez köze­ledik. Amra nevt-ne nézett a bölcsre. — Harminchárom hibából van szőve ez az idegen? Ez érdekes. Nem gondolod. Arala? Arala összecsapta kezét. — Királynő, ez a legveszedelmesebb em­ber, kit a föld hordozott. Eszes, de elbiza­kodott. Perlekedő és erőszakos. Elgondol­kozik a misztériumokon és szemébe nevet a papoknak. Hizelgőnyelvü és zsarnok. Hirtelen haragu és igazságtalan. Csavargó és álhatatlan. Folyton szerelmes és foly­ton kiábrándult Mindent ígér és mindent elfelejt. Hazudik és hiszi, a­mit mond. Ke­­vély, de ha kell, alázatos. Kérkedő. Adós és nem fizet. Hamar megun mindent. Ki­játssza a törvényt. A szerencsében bízik, nem önmagában. Azt állítja, a földön van a Nandavana. Imádja önmagát. Szeretni nem tud. A jóságban nem hisz. Vágyak sütik. Lemondani nem bír. Lelkiismeret­­­len. Gyáva. Arala Kalama elfulladva megállóit. Amra felkönyökölt. Nincs több rossz, mivel megvádolhatnád szegényt, kifáradtan ott fekszik a nagy pálma alatt. Csak ennyit tudsz rá mon­dani, Arala? Ez igazán nem sok. A bölcs földig hajolt. —­Vigyázz, királynő, a sorsod itt lebeg fölötted. A máguszok lehunyták szemüket és láttak, a­mint ott mentél az országúton, mint Praja páti, kezedben fátylad és ko­ronád. Kegyetlen sors vár rád. Amra. — Ne nézz így rám, Arala. Fáraszt a te­kinteted. Arala Kalama közelebb lépett, szemét nem fordította el Amra arcáról. — A máguszok látják az ítéletet, mit mondani akarsz és sajnálnak érte. És ki­vették szemükből az álmot, mely megmu­tatta nekik sorsodat és elküldték neked. Láss te is. Lásd a jövődet és ha tudsz, me­nekülj tőle. A reggel még messzire van. Aludj királynő és álmodj. És reggel, ha mindent tudsz, Ítélj bölcsen. Ha mene­külni tudsz tőle, győztél a Végzeten, a­mi még halandónak nem adatott. Ha erős le­szel, aranytöröddel keresztülütöd szivét és királynő maradsz. Ha nem ... a sorsod szolgája leszel, mint valamennyien. Aludj királynő. A máguszok kivették szemükből az álmot és elküldték neked, hogy láss, hogy tudj, hogy menekülhess. Arala Kalama elhallgatott. Amra lehunyt szemmel, dermedt tagokkal nyúlt végig az ágyon. A bölcs lábánál virrasztott, a kígyó nesztelenül mellé csúszott. MÁSODIK RÉSZ. Az álom. I. — Szökjünk, — suttogta Rahula és megragadta Amra kezét. Amra vörös haját fátyla alá csavarta és négy lótuszt tűzött homlokára. Kézen­fogva osontak ki a palotából. Amrának a négy csodálatos virág volt minden ékes­sége és Rahula kicsi batyuba kötve a ki­rálynő csillagos fátylát és koronáját, vitte. A nagy országút siváran nyújtózott előt­tük. Gyorsan mentek, szinte futva. Ra­hula nagyokat lépett, Amra szökdécselt mellette. Néha kíváncsian egymásra néz­tek. Még idegenek voltak, bár már össze­tartoztak. — Hová megyünk? — kérdezte egy­­szer Amra. — Keresztül az erdőn, keresztül a forrá­sokon, egy Rishi (szent vezeklő) vár ben­nünket kunyhójában. Ott megpihenünk. Tovább mentek. Az út beleveszett a vég­telenbe. Kietlen volt és poros. Amra elko­molyodott. A távolból a bizonytalan né­zett rá vissza és fáradt lett. Rahula egyre gyorsabban ment és úgy érezte, nehéz kö­vetnie. A férfi mintha kezénél fogva vonná őt magával és egy kő megsebezte lábát. Fájdalmat érzett. De Rahula ment ment, olyan gyorsan, hogy már csak futva bírta követni. — Messze van még? — kérdezte Amra halkan. Rahula visszanézett rá, mosolygott és még jobban sietett. Amra úgy érezte, nem bírja tovább, meghal a fáradságtól. Diltalan szemorvosi vizsgálat a „UEFRItCTIO«» speciális látszerészeti intézetben, Budapest, IV., Szervita-tér 6. ZXIM" vi* ** ' *1­919 SP­E? 7, 5 a »­s o ~ © KÁLLAY dr. JOGI SZEMINÁRIUMA BUDAPEST­I SZEGED Andrassyut 8 | Pallavion­)i­ut H. Bármely jogi vizsgára előkészít!jj Menyasszonyi kelengyék vászonáruk, fehérnemüek Fandrích Imrénél, i­f., neák-tér 3 15

Next