Budapesti Hírlap, 1924. szeptember (44. évfolyam, 181–204. szám)
1924-09-28 / 203. szám
1924 szeptember 28. (203. sz. Budapesti Birla) TÖRVÉNYSZÉH. Liffr&mipszifity fizarovszkő halandjai. ’Az Erzsébet királyné gőzös, mely Buda-pest és Bács között bonyolítja le a személyforgalmat, zsúfolva volt, mikor augusztus 22-én reggel a bécsi kikötőből elindult Budapest felé. Az utasok majdnem kivétel nélkül budapestiek voltak, akik az osztrák nyaralóhelyekről tömegesen tértek vissza. Sokan a hajón töltötték az éjszakát, de az elinduláskor már valamennyien ott nyüzsögtek a fedélzeten a legváltozatosabb úti dreszben. Gyönyörű napsugaras idő volt, festői volt a vidék, de ezt a közönséget sem az idő, sem a kilátás nem érdekelte. A nyaralás emlékei foglalták le minden gondolatukat, erről folyt köztük a szó olyan hangosan, hogy a gépek zakatolását és a kormánykerék bugását is túlkiabálták. A fedélzet egyik végéről a másikhoz röpködtek a kérdések és feleletek : — Hogy tetszett mulatni? Voltak őieidben? Drága ott az élet? Mi a jövő évben a Lidón nyaralunk. Erről a témáról folyt a társalgás széltében hosszában a hajónak, melynek erős szerkezete meg-megremegett a pöffeszkedéstől, gőgtől, dicsekvéstől, mely ekből a kérdésekből és feleletekből kiordított Közel a hajó orrához karos székekben terpeszkedik a Rosenfeld-család : Rosenfeld Illés Teleki-téri textilkereskedő, a felesége és hajadon lánya, Ischlben töltötték a nyarat. Rosenfelden zergeszakállas kalap, spanglis lódén kabát térdnadrág és vadászharisnya van. Agyarai közt angol pipát szorongat és megelégedetten tekintget maga körül. A felesége aranykeretes tornyonjával babrál. Hol az orrára illeszti hol meg leteszi. Most egy ismerősét fedezte föl a túlsó oldalon s beszélgetést kezd vele : — Mi pompásan nyaraltunk Ischlben. Az az olcsóság, az az előkelőség, az a finomság minden képzeletet meghalad. Voltunk a Salzkammerben is. Szép, szép, de láttam már szebbet is. Ugye. Illés? Apropos! Voltak tegnap Aidánál? Nem voltak? Igazán sajnálhatják. Mi bizony voltunk s mondhatom, nagyszerűen mulattunk. A férjem az egész előadás alatt ki nem jött a nevetésből. Csak az a muzsika ne volnál Egy idősebb úr, akit a végzete Rosenfeldék szomszédságába sodort, s aki a hangos beszélgetés alatt szemmel láthatóan fizikai fájdalmakat érzett, meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon : — Igaza van nagyság. Már Wilhelm Busch megírta hogy: ,,Musik wird oft nicht schön gefunden Weil sie stets mit Geräusch verbunden.“ (A zene gyakran kellemetlen. Mert lárma nélkül lehetetlen.) Rosenfeldné mosolygott az idézeten, a nélkül, hogy a benne rejlő célzást megértette volna. Nem messze tőlük egy tábori széken, hosszú lábait keresztbe rakva ült egy borotváltképű fiatalember, aki monoklit szorongatott a jobb szemén. Már jó ideig figyelte Rosenfeldéket, látszott rajta, hogy valamin töri a fejét. Most fölemelkedett, megigazította monokliját s utat fúrt magának Rosenfeldékhez. — Lovag Littomirszky Szaniszló, Volhinia és Podolia örökös ura. Szuvalki vajdája vagyok, mutatkozott be Rosenfeldnének. Ha nem csalódom — mondotta a lovag. — Siráky Amália grófnő őméltóságához van szerencsém. — Nem kérem, — felelte zavartan az asszony, — én Rosenfeld Illésné vagyok. — Lehetetlen! Tréfálná méltóztatik. — Nem tréfálok, egész komolyan Rosenfeld Illésné vagyok. — De született Siráky grófnő? — Nem. Született Kohn Betti. — Meg mertem volna rá esküdni, hogy Siráky grófnő. Azt a hasonlatosságot még életemben nem láttam. Szakasztott az az arc, az a termet, azok a gesztusok, mintha csak ikertestvére volna a grófnőnek. Rosenfeldné boldogan hallgatta ezt a beszédet, sőt Rosenfeldet is annyira meghatotta, hogy mély hajlongások közt megkérte a lovag urat ,hogy foglaljon köztük helyet. Viszonzásul ezért az udvariasságért a lovag megállapította, hogy Rosenfeld még feltűnően hasonlít egyik őséhez, akit Zsigmond király Tarnopolban felakasztatott. Rosenfeldet az összehasonlítás nagyon kellemetlenül érintette és ösztönszerűleg a nyakához kapott. A lovag úgy látszik észrevette, hogy az összehasonlítás nem azt a hatást váltotta ki, amelyre számított és sietett hozzátenni, hogy ezt a szerencsétlen ősét nem árdrágításért vagy valutacsempészésért akasztották fel, hanem mert konspirált a király ellen. Erre aztán Rosenfeld megnyugodott s a társalgás zavartalanul folyt tovább. A szót természetesen a lovag vitte. Elmondta, hogy Afrikából jön, ahol oroszlánokra és leopárdokra vadászott, most pedig Budapestre megy, hogy volhiniai vadászterülete részére néhány bölényt vásároljon az Állaatkertben, amely mint hallotta végeladást rendez az állatokból. Rosenfeld kisasszony kérésére a lovag elmondott néhány epizódot afrikai vadászatából. Legizgalmasabb kalandja — beszélte a lovag — az volt, mikor duplacsövű puskájával egyszerre két oroszlánt vett célba. A puska csütörtököt mondott és a két oroszlán rémületes bőgéssel neki rohant. — De én olyan fiú vagyok — jegyezte meg a lovag, — aki két oroszlántól sem ijed meg. Az egyiket puskatussal ütöttem le, a másikat a cipőm sarkával úgy rúgtam hasba, hogy rögtön kilehelte páráját. Ilyen érdekfeszítő kalandokkal szórakoztatta a lovag Rosenfeldéket az egész után, s mikor a hajó Budapesten kikötött, meg kellett ígérnie, hogy tiszteletét fogja náluk tenni, mihelyt a bölényekre az alkut megkötötte. A lovag hamar beváltotta ígéretét. Már másnap látogatást tett Rosenfeldéknél, akik nagy tisztelettel fogadták. A látogatást megismételte másnap, harmadnap, s mivel nagyon ízlett neki a Rosenfeldné főztje, negyednapra már megkérte Julia kisasszony kezét. Rosenfeldék boldogan egyeztek bele a házasságba, amely olyan perspektívát nyitott nekik, melyre csak titokban mertek gondolni. Arra tudniillik, hogy a házasság révén atyafiságba kerülnek az arisztokrata világgal és ki tudja, talán még koronás főkkel is. Boldog volt természetesen Julia kisasszony is. Rögtön nyelv-’ mestert fogadott, akitől lengyelül tanult — az egész nap a lengyel himnuszt énekelte, szóval komolyan készült arra a szerepre, amelyet a lengyel előkelő világban betölteni remélt. Sajnos hamar befellegzett a boldogságának. Két héttel ezelőtt, amikor vőlegényével a Kossuth Lajos utcában sétált, egy fiatalember jött velük szembe, aki mikor meglátta a lovagot, nagy örömmel üdvözölte: — Szervusz Móni! A lovag elsápadt. — Az úr téved — mondotta hebegve —, én nem vagyok Móni. — Nekem mondod, hogy ki vagy? Te vagy a Steiner Móni, ha százszor letagadod is. Valóban az volt: Steiner Manó könyve kereskedősegéd. A leleplezés után a lovag többé, nem nyilatkozott Rosenfeldéknél. Azt írta nekkik, hogy sürgősen visszarendelték Afriikába, de hamarosan visszajön és eleget fog tenni kötelességének. Rosenfeld azonban nem elégedett meg ezzel a mentséggel. Kinyomozta, hogy a lovag, nevezzük most már igazi nevén, Steiner Manó, Budapesten lézeng és csalásért följelentette a büntető járásbíróságon. — Való igaz, hogy nem vagyok lovag, hanem csak egyszerű polgárember. — védekezett Steiner a járásbíróság előtt. — Az is igaz, hogy dicsekedtem, hogy oroszlán- vadászatról jövök. Hát nem voltam oroszlánvadászaton. Nincs is semmi kedvem hozzá, hogy oroszlánokra vadásszak. Én csak olyan alsóbbrendű állatokra vadászok, aminő a tisztelt panaszos. De csalni nem csaltam. Csak egy kabarét akartam magamnak rendezni. Meg akartam győződni, hogy meddig terjed ezeknek az uraknak a nagyzási mániája. Ezek az urak azt hiszik, hogy mert pénzük van, tetszésük szerint válogathatnak nemcsak a fürdőhelyekben, hanem a gólai almanakban. De tovább megyek . . . — Én is megyek, kiáltotta kivörösödött ábrázattal Rosenfeld s rohant el a tárgyalóteremből . . . gázs. Ha fáj a feje és szédül, ha mellszorulást és szívdobogást érez, igyák minél előbb valódi Ferenc József keserűvizet. IA mama azért olyan szép asszony, hogy mindienk gyönyörködve nézi, mert arc- és kézápolásra valódi Diana-krémet, szappant és púdert használ. Ii papa azért olyan büszke a mamára, mert olyan friss, elbájoló és üde, hogy nincsen párja. bmnjuumi I A KIRÁLYNŐ ÁLMA. — REGÉNY. - 4 IRTA VÁNDOR IVÁN. Arala valamit mormolt. Rahula fölvetette szemét. — Tudod, ki vagyok, — kérdezte tőle Amra halkan és aranytörével játszva megérintette szivét. — Nem tudom, — válaszolt Rahula és szeme káprázva itta Amra csodálatos szépségét. A királynő diadalmas tekintetet vetett Arala Kalamára. — Hallottátok valamennyien. Az idegen nem ismeri a királynőt, tehát szentségtelen mozdulattal nem illethette. A könyvben meg van írva, hogy csak az vétkezik, ki tudja, mit csinál. Arala keresztbefonta karját a mellén és földig hajolt. — A törvényt különböző módon lehet értelmezni. Szerintem — meg kell halnia. — A máguszok bölcsebbek, mint te vagy. Szóljanak ők. A hat örökéletű lapozni kezdett a könyvben. Halk, siri hangon vitatkoztak. Arala Kalama hozzájuk lépett és valamit magyarázott. Amra Rahulára nézett és fölkiáltott: — Te szenvedsz, Rahula. Vigyétek a nagy pálma alá és legyezzétek, — parancsolta. — Itassatok vele friss tejet és kínáljátok fügével és ananásszal . . . Két rabszolga fölemelte a kábult Rahulát és Amra aranyhajába burkolózva, elgondolkozva utána ment . . . VII. Amra a háztetőn hevert és belenézett a holdba. Naga, mint egy élő karperec, ott feküdt lába előtt. A táncos leányok a terrasz négy sarkában, halkan pengették hárfájukat. Az illat és a csönd, ölelkezve a sötétséggel, édes és nehéz teherként nehezedett rájuk. Amra olyan volt, mintha a hold leszállott volna a nyugágyra és a hold feje fölött, mint egy tükör, melyben egy istennő gyönyörködve nézegeti magát. A csöndben és homályban, nesztelenül megjelent Arala. — A máguszok rájöttek a törvény nyitjára. A királynő arcára rávetődött a holdfény és Arala Kalama észrevett ajkán egy kis gúnyos mosolyt. — A törvény Arala, ráér reggel. Még van a gondolkozásra egy hosszú éjszakánk. Fáradt vagyok. Beszéljünk másról. Tudod te, ki ez az idegen? — Tudom, királynő. Egy bűnös halandó, ki az istenek dicsőségét szomjazva, márvány embereket teremt. Harminchárom hiba a lényege. Jaj annak, kihez közeledik. Amra nevt-ne nézett a bölcsre. — Harminchárom hibából van szőve ez az idegen? Ez érdekes. Nem gondolod. Arala? Arala összecsapta kezét. — Királynő, ez a legveszedelmesebb ember, kit a föld hordozott. Eszes, de elbizakodott. Perlekedő és erőszakos. Elgondolkozik a misztériumokon és szemébe nevet a papoknak. Hizelgőnyelvü és zsarnok. Hirtelen haragu és igazságtalan. Csavargó és álhatatlan. Folyton szerelmes és folyton kiábrándult Mindent ígér és mindent elfelejt. Hazudik és hiszi, amit mond. Kevély, de ha kell, alázatos. Kérkedő. Adós és nem fizet. Hamar megun mindent. Kijátssza a törvényt. A szerencsében bízik, nem önmagában. Azt állítja, a földön van a Nandavana. Imádja önmagát. Szeretni nem tud. A jóságban nem hisz. Vágyak sütik. Lemondani nem bír. Lelkiismeretlen. Gyáva. Arala Kalama elfulladva megállóit. Amra felkönyökölt. Nincs több rossz, mivel megvádolhatnád szegényt, kifáradtan ott fekszik a nagy pálma alatt. Csak ennyit tudsz rá mondani, Arala? Ez igazán nem sok. A bölcs földig hajolt. —Vigyázz, királynő, a sorsod itt lebeg fölötted. A máguszok lehunyták szemüket és láttak, amint ott mentél az országúton, mint Praja páti, kezedben fátylad és koronád. Kegyetlen sors vár rád. Amra. — Ne nézz így rám, Arala. Fáraszt a tekinteted. Arala Kalama közelebb lépett, szemét nem fordította el Amra arcáról. — A máguszok látják az ítéletet, mit mondani akarsz és sajnálnak érte. És kivették szemükből az álmot, mely megmutatta nekik sorsodat és elküldték neked. Láss te is. Lásd a jövődet és ha tudsz, menekülj tőle. A reggel még messzire van. Aludj királynő és álmodj. És reggel, ha mindent tudsz, Ítélj bölcsen. Ha menekülni tudsz tőle, győztél a Végzeten, ami még halandónak nem adatott. Ha erős leszel, aranytöröddel keresztülütöd szivét és királynő maradsz. Ha nem ... a sorsod szolgája leszel, mint valamennyien. Aludj királynő. A máguszok kivették szemükből az álmot és elküldték neked, hogy láss, hogy tudj, hogy menekülhess. Arala Kalama elhallgatott. Amra lehunyt szemmel, dermedt tagokkal nyúlt végig az ágyon. A bölcs lábánál virrasztott, a kígyó nesztelenül mellé csúszott. MÁSODIK RÉSZ. Az álom. I. — Szökjünk, — suttogta Rahula és megragadta Amra kezét. Amra vörös haját fátyla alá csavarta és négy lótuszt tűzött homlokára. Kézenfogva osontak ki a palotából. Amrának a négy csodálatos virág volt minden ékessége és Rahula kicsi batyuba kötve a királynő csillagos fátylát és koronáját, vitte. A nagy országút siváran nyújtózott előttük. Gyorsan mentek, szinte futva. Rahula nagyokat lépett, Amra szökdécselt mellette. Néha kíváncsian egymásra néztek. Még idegenek voltak, bár már összetartoztak. — Hová megyünk? — kérdezte egyszer Amra. — Keresztül az erdőn, keresztül a forrásokon, egy Rishi (szent vezeklő) vár bennünket kunyhójában. Ott megpihenünk. Tovább mentek. Az út beleveszett a végtelenbe. Kietlen volt és poros. Amra elkomolyodott. A távolból a bizonytalan nézett rá vissza és fáradt lett. Rahula egyre gyorsabban ment és úgy érezte, nehéz követnie. A férfi mintha kezénél fogva vonná őt magával és egy kő megsebezte lábát. Fájdalmat érzett. De Rahula ment ment, olyan gyorsan, hogy már csak futva bírta követni. — Messze van még? — kérdezte Amra halkan. Rahula visszanézett rá, mosolygott és még jobban sietett. Amra úgy érezte, nem bírja tovább, meghal a fáradságtól. Diltalan szemorvosi vizsgálat a „UEFRItCTIO«» speciális látszerészeti intézetben, Budapest, IV., Szervita-tér 6. ZXIM" vi* ** ' *1919 SPE? 7, 5 a »s o ~ © KÁLLAY dr. JOGI SZEMINÁRIUMA BUDAPESTI SZEGED Andrassyut 8 | Pallavion)iut H. Bármely jogi vizsgára előkészít!jj Menyasszonyi kelengyék vászonáruk, fehérnemüek Fandrích Imrénél, if., neák-tér 3 15