Budapesti Hírlap, 1924. október(44. évfolyam, 205–231. szám)
1924-10-17 / 219. szám
8 közgaldsa@— A nemzetközi m&jrs&£gs£ägi$pi hat&rozatok. — Papp Dezső dr. államtitkár előadása. — JA nemzetközi munkaügyi határozatok és alkalmazásuk Magyarországon“ címmel, igen érdekes előadást tartott az Országos Iperregyesületben Papp Dezső dr. államtitkár. Előadásának gordo kimenete a következő volt: — A munkaügy azelőtt tisztán az egyes államnak belügye volt, most mindinkább homloktérbe nyomulnak nemzetközi vonatkozásai. Példa erre, hogy ő a német birodalmi kancellárnak már békében felvetett eszméje, mely szerint azokkal az államokkal szemben, amelyek a munkafeltételek leszorításával támasztanak tisztességtelen versenyt, a munkaügy terén haladottabb államoknak, a vámpolitika terén kell megfelelő retorzióról gondoskodnak, ma már testet öltött. Igaz, hogy eddig csak egy államnak, Ausztriának vámtörvényében. Utalt a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetre, a népszövetségnek erre az affiliált, tevékenységének jelentőségében azonban magával a népszövetséggel vetélkedő intézményére, amelynek feladata szintén az, hogy a nemzetek összességének súlyával terelje a fejlődés útjára az egyes nemzetek munkaügyét és amely szervezet révén az összes államoknak állandó megfigyelése és szinte ellenőrzése mlatt áll az, hogy mi történik és mi nem történik a munkaügy terén az egyes államokban. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1919-ben tartott első konferenciája óta eddig hat konferenciát tartott. Ezek közül azonban ,a Szervezetnek a békeszerződésekben megállapított alkotmánya szerint, csak a három elsőnek, a washingtoni, gómuai és az első genfi konferenciáinak határozatai tekintetében vált eddig esedékessé a magyar kormánynak az a kötelezettsége, hogy a határozatokat elfogadás vagy el nem fogadás iránti állásfoglalás végett a magyar törvényhozás elé terjessze. Megvilágítva a kormány által elfogadásra ajánlott határozatoknak jelentőségét és várható hatásait a mi munkaügyünkre, ismertette a munkanélküliségről, a nőknek szülés előtt és után való foglalkoztatásáról: a nők, továbbá a 18 évesnél fiatalabb munkások ének munkájának tilalmazásáról: a mezőgazdasági munkára alkalmazható gyermekek legkisebb életkoráról: a mezőgazdasági munkások balesetbiztosításáról szóló egyezségeket, azután pedig a kormány által ugyancsak elfogadásra javasolt azokat az ajánlásokat, melyek bizonyos iparegészsényaii veszedelmeknek elhárítására, az ipartecindelet tökéletesbítésére, a mezőgazdaságban alkalmazott nők és fiatalkorúak éjjeli pihenő idejének, a mezőgazdasági munkások megfelelő elszállásolásának biztosítására, a mezőgazdasági szakoktatás fejlesztésére és a mezőgazdasági munkanélküliség elhárítására vonatkoznak. Ha a nemzetgyűlés ezeket a határozatokat mielőbb elfogadná, és ezt e határozatoknak lelkiismeretes végrehajtása követné, munkaügyi szertátunk ezzel lé- s üvegesen gyarapodnék. Rátért azután az előadó azoknak a határozatoknak megbeszélésére, melyeket a kormány a nemzetgyűléshez intézett jelentésében nem tart elfogadhatóknak. Megérthetőnek tartja a kormány ebbeli állásfoglalását mai viszonyaink közt a nyolcórai munkaidőre vonatkozó egyezséa tekintetében, melyet a szövegezés kellő hajlékonyságának hiánya miatt, még azoknak az államoknak legnagyobb része sem ratifikálhatott eddig, melyek a nyolcórai munkaidőnek elvét saját törvényhozásukban már megvalósították. Érthetőnek mondta a kormánynak állásfoglalását, mellyel nem tartja elfogadhatónak azt az egyezményt sem, mely az ipari munkára bocsátás alsó korhatárát tizennégy évben állapítja meg. — A munkanélküliségre vonatkozó ajánlás tekintetében megállapította, hogy a kormány elutasító állásfoglalásának ez ajánlással szemben csak egy oka lehetett, az, hogy abban a munkanélküliségi biztosításról is szó van. Miután azonban azóta a kormány többször is bejelentette már, hogy maga is szükségesnek tartja a munkanélküliség ellen való biztosítás bevezetését és hogy az erre vonatkozó törvényjavaslatot mielőbb a nemzetgyűlés elé terjeszti, ebbeli ajánlás elutasításának most már nincs érthető oka. Kifogásolta, hogy a kormányjelentés az elutasítás álláspontjára helyezkedik azzal az egyezséggel és ajánlással szemben, melyek közül az előbbi a mezőgazdasági munkásoknak ugyanazt az egyesülési jogot akarja biztosítani, amellyel az ipari munkások már rendelkeznek; az utóbbi pedig a külföldi munkásoknak akarja a trunkásvédelem és különösen az egyesülési jog tekintetében az egyenlő bánásmódot a belföldiekkel biztosítani. Kimutatta, hogy a mi mai egyesülési jogunk az ötvenes évek Ausztriájának rendőrállamából viszszamaradt jog, melytől maga Ausztria is sietett már 1867-ben szabadulni, a közigazgatási bíróság kezébe adván a jogorvoslatot, a közigazgatási hatóságok ténykedései ellen. Itt maradt meg magyar specialitásnak, miután saját hazájában is régen föladták, az abszolutisztikus Ausztriának egyesülési jogi. Sehol nem jelent hát oly keveset a mezőgazdasági munkások egyesülési jogának egyenlősítése az ipari munkásokéval, mint nálunk s mégis éppen csak mi húzódozunk attól, ami másutt magától értetődik. Ami pedig a külföldi munkásokat illeti, rámutatott arra, hogy ezek száma Magyarországon elenyészően csekély, viszont a magyaroké külföldön, fájdalom, elég tekintélyes. Hogyan akarjuk mi ezeket együtt tartani, hogyan leszünk képesek számukra a szervezkedést nemzeti alapon lehetővé tenni, ha magunk adunk alapot a külállamoknak arra, hogy a viszonosságnak általunk hangoztatott hiányára utalással ezt megakadályozzák. Kimutatta végül, hogy nem szerencsés azoknak az ajánlásoknak az elutasítása sem, melyek a mezőgazdasági munkások betegségi biztosításának és a mezőgazdasági munkásnak anyasági biztosításának bevezetését javalják és azokat a megbecsülhetetlen népesedéspolitikai előnyöket, melyek ez ajánlások elfogadásából az országra hárulnának. Befejezésül azt fejtegette, hogy minden kornak és pillanatnyi helyzetéhez képest minden államnak megvannak jellegzetes társadalmi problémái. A Nemzetközi Mukaügyi Szervezet három első nagygyűlésének a szociális irányban haladottabb külföld számára legelső és legsúlyosabb ilyen problémája a nyolcórai munkaidő volt. Mi még nem jutottunk el addig. Mi reánk az a jellemző, hogy nálunk probléma még a gyermekvédelem; probléma a társadalom kötelessége a munkanélküliség társadalmi csapásával szemben; probléma az önsegély lehetőségétől megfosztott egyik legnépesebb társadalmi rétegnek, a mezőgazdasági munkásságnak egészségügye; és probléma, az egész világnak immár eldöntött jogfölfogásával és állásfoglalásával szembeni a munkásság gazdasági szervezkedésének joga. Hogy törvényhozásunk menynyire érti meg a társadalmi reformnak korunk e leghatalmasabb, legbiztatóbb és legnyugtalanítóbb problémájának követelményeit, az abból világlik ki, milyen álláspontot foglal majd el éppen a fent említett jellegzetes sorsdöntő problémáinkkal szemben. A nagy tetszéssel fogadott előadásért Matlekovits Sándor v. b. t. t., elnök mondott köszönetet. HOMOK ÉS DÉLIBÁB - REGÉNY. 13 IRTA BALLA IRMA. — A múltkor olvastam valami könyvet. „Vengerkák“, vagy mi volt a címe. Még elgondolni is rettenetes — szólt fölháborodva én megsimogatta a Szuhay néni fehéren tartózott haját. — Lelkem egy feleségem. Bizony jobb lesz, ha maga elkíséri aranyos. Egy kicsit bamba képet vághattam, még megsértődni is elfelejtettem. De Kata ráhunyorított és én helyeslően bólintottam Szuhay bácsinak. Végre fölvirradtunk a nagy napra. A székesegyházban, melynek csodájára járhatna egész Európa, ünnepi beszédet tartott az öreg apátplébános, még pedig tótul és magyarul, méltatva a nagy napot.A tótocskák tátott szájjal figyeltek az igékre, de különösen az a részlet tetszett nekik, mely a drágakövekkel kirakott szent koronáról és Szilveszter pápáról szólt. Megható volt, mikor mise után a nyelvben meg-megbotolva, de szárnyalva a lekes magyar érzésben, az urakkal együtt (akik teljes számban kivonultak a nagy napra) énekelték a Himnuszt. Lengtek a szép Boldogasszonyos zászlók. A kipirult arcokban fölragyogtak a szemek és sóhajosan tört föl a szívekből, szárnyalt az ének a tömjén aranyozott felhőin át és összevegyült a muzsikáló színekkel és a glóriás fénnyel: „Isten áldd meg a magyart! . . Szuhay bácsi egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában a keze fejével. Az oltárhoz közel egy ismeretlen, karcsú úr állt, őszülő halántéka. Egyszer hátranézett és a monokliján keresztül rajtam felejtette a tekintetét. Nem tudom, a nézése okozta e, de éreztem, hogy nagyon elpirulok. Mikor kifelé mentünk, a templom előtt egy szép fogat állt, tibériás hajdúval a bakján. — Gyere, rohanjunk előre. Már itt a város fogatja, — húzott maga után Kata, — pedig inkognito akart maradni! Tudod, hogy agglegény. — Kicsoda? De Kata nem felelt. Ész nélkül rohant és én a nyomában hazáig, ahol az ebédlőben már ott ragyogott Szuhay néni damasztján a szomszédoktól összehordott ezüst és parcellán. Az asztal közepén nagy virágcsokor pompázott, Szuday nénin az ünneplő fekete lüszter-ruhája, Szuday beleszorítva sok vihart látott Ferencjózsefjébe, izgatottan járt föl s alá az ebédlőben. Megérkeztek az urak. Az egész városháza, a polgármester kivételével, az apátplébános, a doktor, a patikus, kihízva, vagy kifogyva régi Ferencjózsefjeikből. És végre megérkezett az államtitkár. Valami finom, kellemes parfüm és havanna-szivar illata áradt a nyomában. Az államtitkárnak, — aki úgy látszik, szűk családi kört remélt. — egy kicsit megnyúlt az ábrázata. De hát Szuhay bácsi nem volt irigy természetű. Miért ne jusson másoknak is egy sugár az ő dicsőségéből. Különben valóságos lámpalázban égett az arca. Az asztalnál Kata, aki, úgy vettem észre, túlságosan vastag púderréteget rakott ebből az alkalomból az arcára, az államtitkár mellett foglalt helyet. Én szembekerültem vel . . . T . Közelről az államtitkár nem tett rám olyan jó hatást, mint messziről. Nem tudnám megmondani, a hanghordozásában volt-e, vagy a nézésében valami bántó leereszkedésféle, mellyel Katát és engem is, elintézett. Igaz, hogy az államtitkár idősebb úr volt, de a bajusza mintha túlságosan megőrizte volna feketeségét a kopaszodó fejéhez képest. Katát, aki világéletében nem vette, vagy nem akarta észrevenni ezeket szárnyalatbeli különbségeket (Nem a bajuszban!), ez egyáltalán nem zavarta. Úgy látszik, ki akarta használni a rövid időt az államtitkár meghódítására, mert kacérságánek egész fegyvertárát felvonultatta. Az urak nagyon jóétvágyúak és jókedvünk voltak, amihez bizonyára hozzájárultak a Szuhav bécsi kitűnő borai, amelyekből, mi tűrés-tagadás, magam is felhörpintettem egy pár pohárral az ünnep örömére, amitől aztán nagyon közlékeny lettem Végre egyszer egy férfi. — gondoltam. — nagyműveltségű, világlátott, nagytudású (legalább így képzeltem el egy államtitkárt) és szapora nyelvvel kifejtettem elötte az ország szociális és kulturális bajait és az orvoslás módjaira is rámutattam. Érdeklődve, figyelmesen hallgatta, ami, ugy látszik, nem volt fivére Katának, mert néha egy türelmetlen, ferde pillantást lövétt felém. De én elememben voltam. A történelemtanítást bíráltam Szent Istvánnal kapcsolatban. — Csodálatos. — szólottam. — hogy mennyire nem tudják lélekkel telíteni, kidomborítani a mi történelmünk nagyjainak az alakját. Például Szent Istvánról, ellentétben a világtörténelem hús, és vérből való alakjéival, mi csak olyan papirmasé-alakot kapunk. Nem tudják közelebb fesani !t Az államtitkár, komolyan, szinte gyönyörködve hallgatta és diadalmasan állapítottam meg magamban, hogy az előbbi leereszkedő tónust valami, hogy ne mondjam, tiszteletteljes érdeklődés váltotta fel. — Kérlek Frizsinka, hagyj föl már a szónoklataiddal, már szédül a fejem. A kegyelmes úré még nem? — és mámoros pillantást vetett az államtitkárra. — Az én fejem is szédül, de egészen mástól — szólt ki nagy vendég és ugyanolyan ábrándosan nézett Katára A kacsa és pulyka között Szuhay bácsi emelkedett szólásra és tremolázó hangon vázolta a nagy megtiszteltetést, mely a várost és szerény hajlékát a magas látogatással érte. Hosszú, virágos, de nehezen hömpölygő mondatok dagadoztak az államtitkár felé, aki a teszt végeztével szeretetreméltó beszédben „kedves barátomnak“ tegezve a háziurat, — megköszönte a nagyszerű vendéglátást, dicsérte a várost, az urak lojalitását, halvány célzást tett a közeli választásokra, aztán egy elegáns fordulattal a háziasszonyra és a hölgyekre (Kata, Fabiola, aki hosszú ruhában mint hölgy szerepelt ez alkalommal, meg én) ürítette poharát. Búcsúzáskor soká tartotta a kezemet izmos, keskeny kezében. A viszontlátásra, igen ’ — szólt és mélyen a szemembe nézett. Megint elpirultam. — Igen — szóltam alig hallhatóan, de Kata mégis felfogta a szót. — Mire mondtad, hogy „igen" — kérdezte epésen. — Azt kérdezte, hogy jól érzem-e magamat nálatok? — hazudtam szokásom ellenére, és magam sem tudtam, miért titkolódtam Kata előtt. w XBorst fcoyjje. Budapesti Hírlap 1924 október 17. (219. sz.) . . Városi pótadót szednek a társulati adó után. A pénzügyminiszter legutóbb rendeletben szabályozta a községek és városok háztartásának vitelét. A rendelet szerint a városok a földadó, a házadó és a részvénytársaságokat terhelő társulati adó után az adó legfeljebb ötven százalékáig terjedő pótadót szedhetnek saját háztartásuk költségeinek fedezésére. A rendelet a részvénytársaság alakjában működő vállalatok között nagy meglepetést keltett, mert a helyreállítási törvény tárgyalása alkalmával megállapodás létesült az érdekeltség és a pénzügyminiszter között, hogy a társulati adó mentesül a községi és városi pótadó alól, ennek ellenében azonban nagyobb lesz az adó kulcsa. Az adókulcs emelése megtörtént s igy egészen váratlanul érkezett a pénzügyminiszter rendelete, mely ennek ellenére a társulati adót községi, illetőleg városi pótadó alá vonja. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a főváros vezetősége a társulati adót nem a rendelet szerint maximálisan megállapított ötven százalék erejéig akarja pótadóval terhelni, hanem a pótadó kulcsát az adóalap 65%-ban szándékszik megállapítani azzal a megokolással, hogy erre vonatkozóan megállapodása van a belügyminiszterel, akihez a főváros háztartásának felügyelete tartozik és a pénzügyminiszter egy ilyen adókulcs melletti adóztatás lehetőségét biztosító rendelet kibocsátását a fővárosnak kilátásba helyezte. Aranyimreika fia dr. Alapy Viktor drnak, a Magyar Munkaadók Középpontja igazgatójának nyilatkozata. Néhány nappal ezelőtt közöltük Alapy Viktor dr.-nak, a Magyar Munkaadók Középpontja igazgatójának nyilatkozatát arról, hogy az ipari munkáskategóriák jelentékeny részének óránkénti átlagos aranykeresete eléri, sőt meg is haladja azok békebeli keresetét. Most, hogy a Statisztikai Havi Közlemények legutóbbi számában a gyáripari termelési statisztika főbb eredményéről közzétett adatok ismertetésével kapcsolatban a sajtóban oly közlemények jelentek meg, hogy az ipari munkások aranykeresete általában a békebelinek csak egyharmad, illetve egynegyedén áll, szükségesnek láttuk a kérdés tisztázását. Ez okból Alapy Viktor dr.hoz fordultunk, ki felkérésünkre a következőkben világította meg a helyzetet. — A nyilatkozatomban közölt adatok az 1921 augusztus 31-iki kereseteket tüntetik fel. Ezzel szemben a Statisztikai Havi Közlemények adatai 1921, illetve 1922-re vonatkoznak. Nyilvánvaló tehát az adatok időbeli különbözősge. E mellett az én adafcaim az átlagos tényleges „óránkénti“ kereseteket hasonlítják össze, míg a feldolgozásokban napvilágot látott keresetek, a Statisztikai Havi Közlemények adataiból kiszámított „évi" keresetek. Márpedig köztudomású, hogy ma az évi összmunkaidő átlagosan 20 százalékkal kisebb, mint békében. Míg tehát az én adataim azonos munkaidők keresetét, addig az említett feldolgozások a különböző munkaidők kereseteit hasonlítják össze egymással. Ily körülmények között természetes, hogy ezek a feldolgozások az általam közölt adatok helyességét nemcsak hogy le nem rontják, de nem is érintik. De mindezt nem tekintve, az alábbiakból nyilvánvaló az is, hogy az egyes feldolgozásokban kimutatott összegeknél, úgy abszolúte, mint a békebelihez viszonyítva, lényegesen nagyobb volt 1922-ben a munkáskategóriák keresete arányban. Ugyanis 1. a Statisztikai Havi Közlemények 1922. évi adatai csak „ideiglenes“ adatok és amint a kisérőszöveg maga is megjegyzi: „mint a gyáripari statisztika előzetes eredményei még módosulni fognak“; 2. a statisztika munkáslétszám rovatában nem a tényleges és nem is az átlagos, hanem az évi legnagyobb munkáslétszám szerepel, márpedig 3. az 1922. év folyamán alakult gyárak nagyrésze az évnek csak egy kisebb, vagy pláne jelentéktelen részében dolgozott, úgy hogy a tényleges munkáslétszám — amelyre a kimutatott munkabérek vonatkoznak — a kimutatottnál jóval kisebb és a mellett a tényleges létszám egy-egy munkásának megdolgozott munkaideje, vagyis helyesen a tényleges munkaórák száma is jóval kevesebb, mint egy egész évi rendes munkaidő; 4. a gyárak egy része 1922-ben olcsóbb áron juttatta alkalmazottait különböző szükségleti cikkekhez, mások beszerzési előlegeket, segítségeket adtak alkalmazottaiknak; ezeknek a szolgáltatásoknak az ellenértéke — ami pedig a keresetet jelentékenyen növelte — a gyárak nagy részének bevallásaiból hiányzik, úgy hogy a Statisztikai Közlemények „kifizetett munkabérek“ rovatának adatai a tényleges összjavadalom-