Budapesti Hírlap, 1927. február (47. évfolyam, 25–47. szám)

1927-02-02 / 26. szám

2 ezer reménytelen ember szenvedését lehetne ezzel a vagyonnal orvosolni! Törtető úr úgy beszélt, mintha egész vagyonát a szegényeknek osztotta volna ki, pedig jótékony célra soha egy fillért sem adott. De azért folytatta a neheztelést. — Egyfelől arany kösöntyűk, rubin kucsm­aforgók,­ másfelől nincs betevő falat. Sarkantyút akarnak adni a va­­gyonirigységnek? No erre jó volt a hi­valkodás. Keserű mosolyt akarnak fa­kasztani az elszakadt magyarok ajkain, hogy a Nagy-Magyarország díszében jelenik meg a világ előtt a csonka had? Ezt is elérték. A bosszúságot, az irigy­séget, a keserű kacajt, azt megtermette ez az ünnepség... (Igen, ezt Törtető úr így olvasta a szocialista és radikális lapok esti ki­adásában.) ... hanem hogy valamely kézzelfog­ható haszon is származott volna belőle, azt én nem látom sehol sem. Hát mi volt ebben a ráció? Ha az operaház­ban látok ilyen felvonulást, megtapso­lom. Ha az életben látom, azt mon­dom: urak, vegyetek ceruzát! (Ah, a ceruzahős csattanóra talajt.) — Vegyétek elő a ceruzát urak és számítsátok ki, mibe kerül az ország­nak ez a komédia s a rám eső részt adjátok vissza, mert én nem vagyok hajlandó semmiféle kulturadót fizetni azért, hogy rosszul sikerült maharad­zsákkal nyittassam meg a parlamente­met. Ezzel Törtető úr őzderékkal tömte tele a száját, én pedig elgondoltam, hogy abból a rosszul megemésztett ve­zércikkből, amit elmondott, semmi sem való. Mert az ünnepségen megcsillogta­tott ékkövekből sem a valutát javítani, sem a magyarság szegényeit csak egy­szer is jóllakatni nem lehetne. A ke­gyeleti érték teszi azokat a köveket becsessé és nem az ékszerész mérlege. A magyar nép sem irigyli, hanem in­kább szereti a pompát, s az elszakadt magyarnak is az fáj, hogy ő nem ölt­heti fel az ősi díszt. Ennek is, annak is megtöltötte a lelkét ez az ünnepség emlékezésekkel, dicső múltúnk érzésé­vel, jobb jövőnk reménységeivel. Az én bíró barátom volt kifejezője ennek a magyarságnak, az ő rajongó szavai ér­tetik meg, hogy­ mit jelentett számunk­ra ez a nap. Ez a másik magyar, ez még mindig csak jövevény a mi földünkön. Nem­zedékeken át kell még talán itt élnie, hogy­ velünk sírjon, nevessen, aggód­jék és hevü­ljön és süket fülén a múl­­­tak zenéje átszűrődjék, szaglószervét pedig megüsse a nemzeti élet illata­ után elkapta arcát és ajkuk egy hosszú csókban tapadt össze. —­­Ne, ne Gábor... hiszen erősnek kell lennem... Ne bántson ... — Visszafojtott keserves zokogás kisérte e szavakat. A férfi belerendült. Elhúzta fejét a könnyes arctól és a homályban erősen belenézett a síró szempárba. — Egészen mostanáig vártam, — szólt a visszafojtott indalatú, zengő hang, — hiába. Nem adtál életjelt. Ez volt szerel­med? Hazugság volt? Olyan vagy, mint a többi. Cifra, festett rongy. Nem érdemled meg szívem egyetlen dobbanását sem. Ne mond! —",sikoltott föl vadul a nő. — Ezt ne mond, mert ez a nagy víz lesz, tanúja, hogy igaz párod vagyok.­­— Inkább ott tudjalak, mint... — Az apám, Gábor, az apám. Anya az­zal rémítl, hogy apám belehal, hogy nem éli túl ezt. Hát nem érted? Én öljem meg? Az apámat? Ezt akarod? —­ Mese, — szólt a férfi, kissé lecsende­sedve. — A­z öreg az okos, becsületes em­ber. Egyenesen hozzá viszlek. Meglásd, hogy mese. Bele fog nyugodni, mert ennek így kell lennie. Most már nem lehetsz a másé, ha az enyém vagy. Vagy azt akar­nád? — Ezt soha, Gábor. Időt akarok nyerni. Az uram holnap reggel megjön. Anya ide­­sürgönyezte. Vele fogok beszélni őszintén. És Tia nem egyezik bele, akkor otthagyom nyíltan, emelt fejjel. De csak a tied le­szek, az övé soha. Úgyse szerettem. Csak tűrtem. — Minek ez a huzavona, Irén? — be­szélt a férfi. — Ez csak halogatás, kínos jelenetek, sírás és rajöngés. Még talán bán­tanának is. Hallgass ide. A legelső utca­saroknál vár az autóm. Menni akartam. Búcsú, szó nélkül. Még az éjjel. Velem jössz. Így, ahogy vagy. Ebben a kis ken­dőben. Egy szál ruhában. Elviszlek, hogy az emberek előtt is egymás karján jelent- Bartha Richárd !- Budapest, febr. 1. Utolsót dobbant egy nagy magyar szív, Bartha Richárd meghalt. Akik azt hiszik, hogy csak a kabinetiroda fő­nöke volt, csak a közjogi méltóságok egyik elsejének viselője, azok nem is­merték. Akik közelebbről ismerték, akik vele együtt dolgoztak, tudják, hogy ez a lánglelkű ember, akit még Nagy-Magyarország adott Csonka- Magyarországnak, egyike volt azoknak a nagyoknak, akik ész, tehetség, jellem és szivjóság tekintetében egyformán tündököltek. Az igazságügy adta az országnak ezt a rendkívüli tehetséget. Az igazságügyminisztériumban szol­gálta évtizedeken át a jog, a törvényes­ség eszméjét, a kodifikációs osztály fő­nöke volt és ebben a minőségében az utolsó évtizedek nagy jogi alkotásai mind az ő kezén futottak keresztül. De több is­ ment át a kezén. Amikor a világháború kitört és elérkezett az a pillanat, hogy az ötvenéves béke jog­szabályai huszonnégy óra alatt keve­seknek bizonyultak a feltörő nagy em­beri indulatok megfékezésére, az or­szág védelmére, a haza eszményének istápolására, a háború jogának az a négy fal adott életet, amelyben akták­kal túlterhelt íróasztaloknál Magyar­­ország nagy jogászai, köztük az egyik legnagyobb, Bartha Richárd tartotta kezében a jogalkotás serpenyőjét. De nem csupán mint jogtudós tartozott a legnagyobbak közé. Tulajdonképpeni értékét rendkívüli egyéniségének suga­ras képe adta meg. Egyike volt az ország legkedvesebb embereinek, aki­ből akár a hivatali érintkezésben, akár a magánéletben egyformán valami ősi táblabirói kedvesség sugárzott ki, rend­kívüli szellemesség tűzijátéka tette fé­nyessé minden mondatát s a mellett szivjóságban egyenesen utolérhetetlen volt. Kevesen tudják, hány ezer ember fordult meg könyörgésekkel az ő egy­szerű szobájában, később mint a kabi­netiroda nagyhatalmú főnöke, az ő fényes termeiben s üres kézzel senki sem távozott tőle. A legdemokratább érzelmű ember volt ebben, az ország­ban, a mellett, hogy lelki struktúrájá­ban kényes, finom arisztokrata volt. Még igazságszolgáltatási jogszabály­­alkotásának műhelyében ezrével lát­tunk­ könnyező embereket bemenni a szobájába, akik boldogan mosolyogva jöttek ki. Szegény emberek sorsát hu­mánusan igazítani, itt volt­­ igazán ele­mében s sokszor országos nagy gondjait, törvényjavaslatok tömegét tolta félre az asztaláról, ha fegy ,fakultruhás öreg­asszony el-c­sirta előtte a maga nagy hessünk meg. Ahogy ez illik két olyan emberhez, mint mi. Ez nyílt, ez becsüle­tes. Ahogy mi szeretjük egymást,, ez ,nem lehet másként. Minek bántsam azt az em­bert, aki végre is nem bűnös, hiszen csak jogához akar ragaszkodni. De nekem az Isten több jogot adott. Szerelmedet. Kin­cset dobott ölünkbe, a boldogságot. Ezzel nem szabadna játszani. Ez a legtöbb, amit adhat halandó embernek. A boldog szerel­met. A férfi h­angja búgva muzsikált. Az a kis hely, ahol egymáshoz tapadtak, izzó lett. A nőből teljes erővel felszakadt a zo­kogás. Vállai beleremegtek. A térdei ro­gyadoztak a felindulástól és a férfi erős karokkal szorította magához a reszkető testet, mert elvágódott volna. Sírva, szepegve csak ezt ismételgette ... Gábor ... jaj . . . Gábor ... Ez így tartott egy-két percig. Aztán­­mindketten összerez­zentek. Az ablakokat lármásan betették. A zene hirtelen megszólalt. Zajosan, hivo­­gatólag, tolakodva. A nő odakapta a fejét az ablakokra. Vissza kell mennie. Oda? Ez villant meg agyában. — Gyerünk, Gábor ... A férfi pillanat alatt lekanyarította vál­láról a bundát, egy másikban már Irén volt benne. Eltűnt a bő kabátban. Aztán felkapta a földről a takarót és átölelve a nőt, bundástól együtt, gyors iramban siet­tek keresztül a fák között, alig törődve a csillogó lámpafénnyel. Torony iránt. Nem telt bele három perc, már fenn voltak a kis lejtőn. Jobbra a szanatórium lomha,­nagy épülete. A futó pár egy szusz­­szantásra megállt egy télre bezárt szálló árnyékában. Ötven lépésnyire tőlük az utca sarka. Egy sötét test feketéllett előt­tük, meglapulva. Oldala mellett járkáló alak, az égő cigaretta ölt parázslóit szájá­ban. A lépések neszére arra figyelt és az égő parázspont lehullt. Mint­­egy csillag tragédiáját. Nagy szíve mellett nagy volt a politikai előrelátása is. A bolu­­sevik őrület elmúltával az elsők egyike volt, akiknek lelkében öntudatosan bontakozott ki az az út, amelyen a régi szellemnek vissza kell jönnie. Az új honalapítás művének tekintélyes része fűződik az ő nevéhez és az ő tevékeny­ségéhez, amely akkor is tárgyilagos maradt, amikor a legtöbb ember a szenvedély szekerén rohant a szélsősé­gekbe. Bartha Richárd hideg, nyugodt," aranyoslelkü szemlélője volt a nagy viharoknak s közben csendesen szem­lélődve, emberek százait csititva, szen­vedélyeiket, indulataikat lecsapolva utásza volt Magyarország lelki és gaz­dasági kiépülésének. Koporsója mellett ott gyászol nem frázisokkal, de a legmélyebb megren­düléssel Magyarország egész úri társa­dalma, Nagy-Magyarország és Csonka- Magyarország, amely egyik legjobbját siratja. Ki a nagy jogászt, ki a jó em­bert, ki a nemes barátot, ki a ragyo­góan szellemes, ma már valóban ritka klasszikus műveltséggel rendelkező ál­lamférfiut siratja benne, de sír és gyá­szol mindenki, aki csak ismerte. Ami­kor a kommunizmus alatt hivatali tár­sait azzal lepte meg, hogy oldalakszám Horatius ódáit, Vergilius halhatatlan verseit citálta, akkor mindenki elámult, mert hasonló klasszikus műveltség la­­tin professzoroknak is kevésnek jutott. Amikor a jogtudósok zárkózott gárdá­i jóban hallatta­­ a szavát, ebben az ex­kluzív társaságban is azt mondották róla, hogy a legkülönbek közé való. S amikor az állami gépezet legfinomabb gépeinek, a kormányzás szellemi mű­szereinek legközelebbjébe került, hihe­tetlen munkabírása, nagyszerű inven­ciója és roppant emberszeretete itt is a legderekabbak sorába emelte. Agyon­­dolgozta magát. Reggeltől késő estig az Íróasztalánál ült és alkotott. A promé­­teuszi láz ölte meg, az alkotás névtelen gyönyörűsége, a szellemi munka sze­relme. Mert valóban az volt, szerelmese minden szellemi munkának, amihez csak hozzáfogott, mert nemcsak csupa ész volt, hanem csupa szív is. S a vé­gén a szive ölte meg. Korán fehérbe borult fejének kedves kéjje, ez a szel­lemes, finomvágású arc a szellemi élet­nek ezt a nagy művészét sokáig fogja megőrizni azoknak az ezreknek az em­lékezetében, akik előtt a kedves, nagy­eszű lebilincselő Richárd a legjobb em­bert, a nagy bölcset, a csupa szivet je­lentette. Budapesti Hírlap 1927 febuár 1 (26. p.) Jegyzőket választott és bizottságokat alakított ma a képviselőház. Az igazságügyminiszter új törvényjavaslatai. — A Ház elnöke méltatta Bartha Richárd érdemeit. Jóság Pakots Józsefnek a főváros déli kerületében kapott mandátuma ellen be­adott panaszt elutasította. A képviselőház legközelebbi ülését csü­törtök délelőtt tartja. Napirendjén egye­dül a négy bírálóbizottság tagjainak meg­választása szerepel. Az ülés. Tíz óra helyett tizenegy órakor nyi­­­totta meg a mai ülést Zsitvay Tibor elnök. Jelentette, hogy a felsőház elnökétől át­irat érkezett, amelyben közli a felsőház megalakulását és a felsőházi tagok névso­rát. A szokásnak megfelelően a képviselő­­ház szintén átiratban közli majd a felső­házzal megalakulását és tagjainak névso­rát. Ezután jelentette az elnök, hogy Rassay Károly lemondott budapesti mandátumá­ról, ezért felhatalmazást kért, hogy a lis­tán következő Baracs Marcell behívásáról intézkedhessek. Urbanics Kálmán jegy­ző felolvasta az A) csoportban véglegesen igazolt képvi­selők névsorát. A tanácskozó osztályok kisorsolása kö­vetkezett, majd megválasztották a képvi­selőház négy ,új jegyzőjét, összesen 128 szavazatot adtak le, amelyből Szabó Zoltán 126, F­itz Arthur 111, Berky Gyula 94 és Gubicza Ferenc 91 szavazatot kapott. Az elnök Szabó Zoltánt, Fitz Arthurt, Berky Gyulát és Gubicza Ferencet meg-, választott jegyzőknek nevezte ki, majd felfüggesztette az ülést. Szünet után megkezdődött a szavazás a képviselőház bizottsági tagjainak meg­választására. Az eredmény kihirdetése után Pesthy Pál igazságügyminiszter be­terjesztette a cégek megszűnésének a ke­reskedelmi cégjegyzékbe hivatalból való bevezetéséről, az 189­1. évi XIV. törvény­cikk (örökösödési eljárás) módosításáról, a jelzálogjogról, az okirati kényszerről és a biztosítási díj késedelmes befizetésével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló tör­vényjavaslatokat. Egyben bejelentette, hogy legközelebb beterjeszti a büntető­­novellát és az ingó jelzálogról szóló­ tör­vényjavaslatot is. Az elnök felhívására a megválasztott bizottsági tagok a számukra kijelölt he­lyiségekben megalakultak, közben pedig az öszeférhetetlenségi bizottság tagjai le­tették az esküt. A képviselőház mai ülésén folytatták a megalakulás formaságait. Az elnöki be­jelentések után kisorsolták a tanácskozó­­osztályokat, majd négy jegyzőt választot­tak meg, végül a különböző bizottságok tagjait választották meg. Az összeférhetet­lenségi bizottság tagjainak eskütétele után Zsitvay Tibor házelnök kegyeletes sza­vakkal parentálta el Bartha Richárdot, a kormányzói kabinetiroda hirtelen elhunyt főnökét. A ház tagjai állva hallgatták vé­gig az elnök beszédét, amely kiemelte az elhunyt nagy érdemeit és vázolta azt a veszteséget,, amely halálával a közéletet érte. Indítványára az elhunyt érdemeit a mai ülés jegyzőkönyvében is megörökí­tették. Az ülés utolsó félórájában bejelen­tene az elnök, hogy a kettős mandátum­mal rendelkező képviselők közül ki me­lyik mandátumáról mondott le, majd be­számolt arról is, hogy a közigazgatási ki­az égről. Az alak odaugrott a hatalmas útiautó ajtajához, keze a kilincsen. Mire a pár odaért, az ajtó feltárult. A nő egy pil­lantás alatt fellibbent és elhelyezkedett az ülésen. Lábtól meleg szőrmetakarók és párnák hevertek. A férfi óvatosan eloltotta a kocsi belse­jét világító villamos gömböt, de nem­ elég gyorsan, hogy ki ne látszott volna a kocsi­ból a nő kigyulladt arca és remegő szája­­széle és az az égő szempár, melynek lán­golása megszégyení­tette a feje felett égő fényességet. A férfi is beugrott a kocsiba. A vezető fenn termett ülésében és ma­gára rántotta a takarót. Az autó lámpái kigyulladtak és a gépezet belehördült a meginduló áram erejébe. Aztán csend. A másik pillanatban a kocsi lassan, színte nesztelenül megindult és a tülök tompán búgott bele a csendbe. Nem múlt el két perc,­a nagy test már messze robogott és a kocsi hátsó tengelyére helyezett égő lámpa apró pontocska volt a szemhatá­ron. Az is eltűnt csakhamar. Negyedórával e jelenet után, két bun­dába pólyáit nőalak haladt át a szanató­rium előtti terecskén. Mozgásuk és alak­jukról ítélve két idősebb nő. Mögöttük egy cselédleányféle nyalábban cipelt egy bun­dát. Égjük kezében női kalap. A másik egy pár hócipőt lóbált. — Már bizonyosan ágyba bújt, ne ag­gódjál kedvesem, — szólalt meg az egyik két lépésre a kaputól. — De csak úgy? Se szó, se beszéd?­ El­tűnik. Hát érted ezt, Sarolta? — Hát értem? Nem értem és mégis ér­tem. Asszony. A mi fajtánk, a tied, meg az enyém. Ki ért minket? Senki. Magunk pedig legkevésbé értjük magunkat. Megnyomta a kapu csengőjét. Kulcsnyi­korgás. Sipkás, kövér, testes alak eresz­tette be őket. A szél pedig kacarászva zör­gette meg a fák száraz ágait. Az elnök elparentálja Bartha Richárdot. Ötperces szünet következett, amely után Zsitvay Tibor elnök emelkedett hangon a következőket jelentette ki: — Közvetlenül a mai ülés előtt értesül­tem arról a váratlanságában is megdöb­bentő gyászhírről, hogy Bartha Richárd, a kormány­zó úr ősönnéltósága kabinetirodájá­nak főnöke, hirtelen meghalt. Az elhunyt nagyjelentőségű állásában, kiváló egyéni tulajdonságaival olyan tevékenységet fejtett ki, hogy ez országos veszteséggé teszi őt.

Next