Budapesti Hírlap, 1928. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-01 / 1. szám
a — Hány éves maga, Annuska? — kérdezte hirtelen. — Bizony én már huszonhárom vagyok. Már nem vagyok gyermek. A lelkem meg éppen nem fiatal. Sokan mentünk keresztül. A hadikölcsön elvitte mindenünket, pedig az édesapám a harctéren esett el... . Rernecey alig bírt visszafojtani egy keserű kifakadást. De mit használt volna az? Ó, az a háború? Jól tudta ő is, hogy mi az. Végig verekedte, végig kínlódta. Gyerek volt még, amikor elkezdte, és mire vége volt, akkorra az ő számára is vége volt mindennek. Már senkije sem maradt. Egyedül volt s akkor küzdött a diplomáért. Szívós akarattal, nagy energiával. A világról lemondva. Kerülve az embereket. Megszokva, hogy nélkülök éljen. Elvadulva s csak a természetbe vágyva. Pöfögés, zakatolás támadt megöttök. Jött a mozdony és okádta a csúf fekete füstöt. Belekapaszkodott a kis motorba. Mintha elefántot fogtak volna gyermekkocsi elé. A gépész átült a mozdonyra. A motoron csak ketten maradtak. Egy éles fütty, azután egy lökés, rándizás és a behavazott sínen szépen előre kezdett csúszni a nagy gép, tolta maga felett a kicsit. A helyzet meg volt, mentve. . . Jó egy órát késtek volt. Az alatt ismerkedtek. Ugyahogy beszélgettek s most megint elhallgattak. Belemerültek a táj szemlélésébe. Zord volt a világ körülöttök, de gyönyörű. Csudálatosan szép. Alomországba való. A hegyoldalak végig fehérek s a hó még folyvást hullott. A vékony hótakaró dunnává vastagodott. A meredeken bozót, cserje, ősfa, vegyesen kapaszkodott meg, ezrével. S a szél tárolásán, meg a mozdony zakatolásán kívül nem volt más hang. A mérnök agyában csak úgy rajzottak a gondolatok. Még sohasem volt ilyen különös érzése. Nagy, zaklató, izgató hangulat szállott a lelkére. Nem birt tőle szabadulni. Hovatovább már nem is akart. A kopasz faóriások közt elvegyült egyegy fenyőfőst, amelynek sötétzöld tűlombjára fehér palást borult. Minden hajlat, minden fordulat új változatot kínált. A mély völgyek szélén zakatoló mozdony ősszörnyhöz hasonlított, amely a legelhagyatottabb zugokat keresi, őzek és szarvasok riadoztak előle az erdő belseje felé. Sem a leány, sem a férfi nem törődött velük. A leány meg sem látta az erdő eleven életét, ennek észrevevéséhez gyakorlott szem kell. A férfi meg, ha látta is, nem figyelt rá. Mással volt tele a lelke. Milyen egyformák ketten abban, hogy senkijük sincs. — Ő is, férfikora teljességében, — hisz’ csak tíz évvel volt idősebb ennél a kis leánynál, — az élet legédesebb melegségei nélkül. Igazi asszony nélkül, aki neki élne, akinek egyetlen életcélja a kettőjük boldogsága volna. A sok kurtahajú, fiús fejű, még fiúsabb modorú, meztelen térdű, szabad keblű, csupasz hónaljú »modern« nőféle közt irtózva gondolt arra eddig, hogy valamelyik a nyakába varrja magát. Kész istencsapása lett volna. Mit várhatott volna ,ezek bármelyikétől is ? Talán hogy amikor a havas zord erdőkből csapzott bajusszal, félig dermedten hazakerül: a nyakába ugorjék és lecsókolja róla a hideget, a jeget, a zúzmarát, a telet?!... Inkább finnyásan elfordítaná művésziesen boglyos fejét, s a muszáj-csókolódzás után hamar a fésűjéhez kapna, hogy rendbehozza elrontott frizuráját, sőt púdert mázolna az arcára, az ajkára meg rúzst. A szarvas ördög, aki hogy elvigye! Dehogy is gondolt házasságra, rabságra, az örök veszekedésre, perlésre bolond divatok miatt, amelyek kiveszik az asszonyt asszonyi alakjából és elferdítik lábujjhegyen pipiskedő nyomorék tyúkká, aki körül minden léha kakas kukorékolni mer. Így látta, igy gondolta. Dühösen legyintett. Eh!... . Huszár Károly az Országos Munkásbiztosító Intézetelnökévé történt kinevezése következtében a képviselői megbízatásáról s egyben a Ház alelnöki tisztségéről, mint már jelentettük, lemondott és Zsitvay Tiborhoz, a képviselőház elnökéhez ebben az ügyben a következő levelet intézte: Nagyméltóságú Elnök Úr! — A Kormányzó úr efőméltósága a m. kir. népjóléti miniszter úr előterjesztésére kinevezett az Országos Munkásbiztosító Intézet elnökévé. Ennek következtében tisztelettel lemondok a sárvári választókerületben nyert képviselői megbízatásomról és a képviselőház alelnöki méltóságáról. Mély tisztelettel kérem nagyméltóságodat, kegyeskedjék lemondásomat a tisztelt Háznak tudomásvétel végett bejelenteni. — Több mint 17 évi parlamenti munka után válok meg mandátumomtól, amelyet És mégis — mégis... ahol van egy, — egy árva kis bóbitás galamb, akinek testelelke olyan nagyon, — olyan igazán más, mint amazoké. Akinek a lelkéből fakad a tisztaság illata, nem a toilettejéből a mesterséges szag, amelytől jóra való, egészséges orr elfintorodik és prüszköl, megnáthásodik. Ezt is így látta, így gondolta. És folytatta a gondolatait. Lám, ez nekivágna a keserves, bizonytalan sorsnak egy darab kenyérért, amelyet a munkája révén kapna. Gyermekeket nevelne... A másokét... Itt hirtelen megakadt. Mert gondolt valamit. Megszólalt : — Annuska ! — Tessék? — Maga gyermek gondozására akarna vállalkozni ? — Arra. — Mit szólna hozzá, ha én tudnék a maga számára egy tehetetlen, magárahagyott, keserves életű nagy gyermeket, akinek maga a napsugara lehetne; aki asszonyi gondozásra épp úgy rászorul, mint akármilyen kis gyermek; de aki csak magában bíznék meg; aki viszont magában látná, érezné a legédesebb gyermeket, aki egyszersmind nő, asszony, minden ... A leány hirtelen oda fordult. Égő, nagy fekete szeme néma kérdés volt. Félénk, örvendő, boldog kérdés. A mérnök válaszolt is rá mindjárt: — Igen, igen! Jól érti. Úgy van, ahogy gondolja. És merész, de bízó elszántsággal nyúlt a kis leány nyakába akasztott rókamuffiába; megkereste ott a leány kezét és elkezdte szorongatni. A kis kéz egy darabig remegve tűrte, azután alig érezhetően visszaszorította. Amikor megérkeztek, Rernecey így szólt az erdészhez: — Kedves barátom, engedje meg, hogy bemutassam önnek a menyasszonyomat. lOTtS JanítSr Y. fi. sz-T szerint — még mindig az általános európai atmoszféra megjavulására van szükség. Ez az atmoszféra pedig, — amint a felekből látjuk, — az 1927-es évben nagyon sokat javult. Ez a javulás mindenesetre biztató jelenség, amelyből azt a reményt meríthetjük, hogy az új esztendőben folytatódni fog s végső célunkhoz még nagyobb lépéssel fog közelebb vinni. Budapesti Hírlap Buday Barna: Magyar fényképek A magyar publicisztikai irodalomnak igazi eseménye Buday Barnának most megjelent Magyar fényképek, című könyve. Buday Barna fényes publicisztikai munkásságát évtizedek óta ismeri a magyar közönség, kiváltképpen pedig a Budapesti Hírlap közönsége, amely oly gyakran gyönyörködhetik nagy tudással és művészettel megírt cikkeiben. A Magyar fényképekül nem szólunk külön, hanem ideiktatjuk az előszót, melyet lapunk főszerkesztője írt hozzá és a következőkben méltatja Buday Barna könyvét: Ez a könyv újságcikkek gyűjteménye. Buday Barna írta a cikkeket és a Budapesti Hírlap-ban jelentek meg. Többnyire a vasárnapi számot ékesítették, mégpedig azért, mert az újságok vasár- és ünnepnap rendszerint valami szebbet, jobbat óhajtanak olvasóiknak adni. De ebben a vonatkozásban Buday Barnának csaknem minden cikke vasárnapi cikk. Mindegyikben van szépség, komolyság és jelentőség. A kötetbe foglalást, a bokrétába szedést pedig azért érdemlik meg, mert nem múló benyomások gyorsan hervadó virágai, hanem felsőbbrendű célt szolgálnak, a magyar nép felemelését és általa a magyar nemzet felemelését. Minden írásának ez a célja. Ezért vannak egymással a legbensőbb összefüggésben. Egyik a másikat egészíti ki, egybefogódznak, mint a láncszemek. Egység és rendszer van bennek, de kedves, vonzó és változatos hangnemben, a témáknak rendkívüli gazdagságával. Az Istenadta néppel,a homokban és Sárban felejtett magyarokkal– sokáig nem tudtuk, mit csináljunk. Nem is igen törtük magunkat érette. De az idők és események keserves tanulságai, a bizonytalanná vált jövő aggodalmai rászorítottak bennünket, hogy törődjünk vele. Politikusok, szociológusok egész serege rávetette magát, felfedezte, szükségleteit kikutatta. Sok okos és praktikus tanáccsal elárasztotta. De senki a témát nem tudta oda felemelni, ahova Buday Barna emelte fel. Senki annyira nem tudta felrázni a lelkiismeretet, a közérdeklődést iránta, mint Buday Barna. Mert nemcsak tudással, hanem igaz magyar szível nyúlt ehhez a témához. Népünkben nem egy különálló réteget lát, hanem a nemzetcsaládnak egy megbecsülhetetlen tagozatát, mellyel együtt élünk, halunk. Míg ez a meggyőződés mindnyájunkat át nem hat, nem is beszélhetünk magyar jövőről, boldogulásról, kultúráról, gazdagságról, dicsőségről. A magyar nép a maga testi, lelki kincseivel az a tartalék, amelyből a végtelenségig meríthetünk, de csak akkor, ha véreinket kimentjük a porból, piszokból, sárból, tudatlanságból, sivár magára hagyatottságából. Buday Barnát egész életén át ez a kérdés gyötörte, lelkesítette. Nem lehet mély megindulás nélkül szemlélni lelki vívódásait, küzködéseit a végből, hogy a magyar nép ügyét belevigye az egész nemzeti társadalomba. Van nálunk népbarát, népbolondító és demagóg elég, akik folyton a nép körül settenkednek, de minő egészen más célzattal, mint Buday Barna! Amazok szembe állítják a népet a nemzettel, Buday Barna az elválaszthatatlan kapcsolatukat mutatja, ki. Arisztokratáról, úrról, parasztról, minden rangú és rendű asszonynépünkről bebizonyítja, hogy egy törzsből fakadtunk, hogy vállvetve egymás mellett egymásért kell dolgoznunk, haladnunk és boldogulnunk. Meg kell megint találni az utat a kunyhó és kastély között, különben elvesztünk. Hogyan, miképpen közelíthetjük meg ezt a célt, erről szólnak Buday Barna elmélkedései és tanításai. Vegye minden magyar kezébe ezt a könyvet és olvassa szeretettel, amilyen szeretettel Buday Barna írta. Nem száraz, unalmas olvasmány ez a könyv. Erről biztosítok mindenkit. Budayt a népünk iránt való nagy szeretete poétává avatja, anélkül, hogy a valóság talajáról egy pillanatra is lecsúszna. Helyénvalónak tartom annak hangoztatását is, hogy semmi sincsen távolabb tőle, mint az egyoldalúság. Buday Barna a magyar nép sorsán töprengve, a magyar nép felemelését sürgetve, nem akar belőlünk parasztországot csinálni. Igaz, nemeslelkű magyar úrhoz és íróhoz méltón tesz őszinte vallomást egyik cikkében arról a magasztos célról, mely állandóan szeme előtt lebeg. »A paraszt, írja, szívós erejével hódítja meg a földet; nekünk a tudás hatalmával őt kell meghódítanunk, értelmét a haladó munka számára, lelkét az eszmények szeretetének. Csak művelt embernek lehet kielégítő gazdasági és eszmei élete. Műveletlen népnek nincs hazája, csak földje van; ennek sem tud igazában parancsolni, tehát csak szolgája lehet. A mai magyar nép a föld rabja. Felszabadítani, hogy ura legyen az anyagnak és szolgája az eszmének, ez a legnagyobb program és ez lesz az igazi új honfoglalás.« Nem akarom én e gyarló sorokkal Buday Barnát a közönség kegyeibe ajánlani, csupán az a célom, hogy könyvére felhívjam a figyelmet. Buday Barna ragyogó írói egyénisége és példaadó irodalmi munkássága mindennél ékesebben szól önmagáért." Buday Barna a mai idők legmagyarabb, legideálisabb, legtisztább szándékú publicistája. Minden jó magyar tartozik őt ismerni és megbecsülni. Biztosra is veszem, hogy könyvét sokan, igen sokan fogják kezükbe venni, hálával, gyönyörűséggel és tanulsággal elolvasni. Csajthay Ferenc. ma NEM HOZWKK ma mi is boldog új évet kívánunk Gutmann J. és Tolmsa Budapest, VII., Rákóczibul 16 a A POLITIKA HÍREI. Huszár Károly lemondó levele. A képviselőház tisztviselői elbúcsúztak a volt alelnöktől, az ország egyik legideálisabb választókerületétől nyertem és attól a magas közjogi tisztségtől is, amelyet a tisztelt Ház ismételten megnyilatkozott bizalmából immár öt évnél hosszabb időn át töltöttem be. — Lelkiismeretes meggyőződéssel mindenkor arra törekedtem, hogy a magyar parlamentarizmus legtisztább hagyományai szerint teljesítsem hivatásomat, mint alkotmánytisztelő népképviselő, mint kormányelnök a magyar história legválságosabb korszakában és utóbb mint a tisztelt Háznak alelnöke. — Még mint Nagymagyarország képviselője léptem be ideális lelkesedéssel a törvényhozás szentélyébe és most azzal a fájdalmas érzéssel távozom közéleti működésem teréről, hogy a nagy összeomlás után még mindig nem sikerült hazánk újjászervezése és nemzeti ideáljaink megvalósítása. Azonban éppen ez a fájdalmas honfiérzés kötelez most arra, hogy a nemzet hivatott vezéreinek hívó szavát nemzeti parancsnak tekintsem és azon az új munkaterületen, amelyre a kötelesség szólít, igyekezzem elvégezni azt a szociális reformmunkát, amelyet éppen a törvényhozás bölcsesége írt elő. A múltban minden igyekezetemet arra fordítottam, hogy a tanácskozás rendjét, a szólásszabadságot biztosítsam, hogy ennek a magas Háznak tekintélyét mindenképpen megóvjam. Azzal a megnyugtató érzéssel távozom magas tisztemből, hogy nemzetemnek szerény és hű munkása voltam és csak a közérdek becsületes szolgálatára törekedtem. Hálás köszönetet mondok a Ház minden tagjának pártkülönbség nélkül, mert tudom, hogy csak az ő értékes és hathatós támogatásuk, jóindulatuk és bizalmuk tette nekem lehetővé, hogy gyarló emberi erőkkel mégis híven teljesíthettem a magas közjogi méltósággal járó kötelmeket. Képviselőtársaim, elnöktársaim, tiszttársaim és a Ház tisztviselői együttműködésünk hosszú ideje alatt oly értékes erkölcsi támogatásban részesítettek, hogy ezekből a hálásan őrzött szép emlékekből meritek, bizalmat és erőt új állásomban is, amelyben bátorkodom a nagy magyar közérdekre való hivatkozással a törvényhozás minden tagjának további becses jóindulatát kérni. — Különösen hálás szívvel köszönöm Nagyméltóságodnak és méltóságos alelnöktársamnak kollégiális rokonszenvét és meleg barátságát, mert az ő nemes és fenkört gondolkodásuk olyan harmonikussá tette együttműködésünket. Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását. Huszár Károly, az Országos Munkásbiztosító Intézet elnöke. Huszár Károlyt a képviselőhöz tisztviselői kara ma délben búcsúztatta. A tisztviselői kar nevében Palmer Kálmán elnöki főtanácsos meleg szavakkal tolmácsolta azt az őszinte megilletődöttséget, amelyivel a tisztviselői kar búcsúzik Huszár Károlytól, akivel hosszú éveken keresztül dolgozott együtt, s megköszönte, hogy karrierjének, amely a legnagyobbak egyike azok között, amelyet Magyarország adhat fiainak, egyetlen állomásán sem feledkezett meg munkatársairól, a Ház tisztviselőiről. Huszár Károly meghatva válaszolt. Huszonhat éve foglalkozik politikával — mondotta. — A Munkásbiztosító Intézetet is úgy tekinti, hogy oda őt, mint a magyar politika egyik exponensét állította a kormányzó, hogy a szociális életnek eme rendkívül fontos szakaszán munkálkodjék a nemzet javára. Csakis azért vállalta ezt a megbízatást, mert itt is nemzeteinek, hazájának vél szolgálatot tenni. Tudja, hogy nehéz, erős munka vár ott rá, s ezért csak azt kívánja, hogy ott is olyan tisztviselői karral dolgozhassak együtt, amilyennek hosszú évek során a parlament tisztviselői karát megismerte, s mindenkor szeretettel fog visszagondolni arra az időre, a 3