Budapesti Hírlap, 1929. június(49. évfolyam, 121–145. szám)

1929-06-01 / 121. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap BlAfisoUsi áraki Egy hónapra 4 pangót negyedévre 10 pangó 80 ftlár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyan szám ára 10 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 Mér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapeson felvesz minden Urdolőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ara 16 fülé. Budapest, 1929. XLIX. évfolyam, 121. szám. Szombat, június 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VII. kerület, József-körut 5. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIL, József-körút 5. Telefonszámok: J. 444-04, J. 444-05, J. 444-06, J. 444-07, J.444 -08, J.444-09. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. A jóvátét megoldása Ha végleg valónak bizonyul a Párizs­ból érkező hír, hogy a jóvátételi szakértő konferencián résztvevő német delegátu­sok elfogadták a szövetséges szakértők javaslatait, nagy kő fog legördülni Európa szívéről. Február eleje óta ülnek együtt a szakértők Párizsban, hogy az egyrészt túlterhessé vált, másrészt a szö­vetségesek számára elegendő biztosítékot nem nyújtó Dawes-féle jóvátételi fize­tési­ tervet revíziónak vessék alá. A drá­mai fordulatokkal gazdag négyhónapos munkának, úgy látszik, most mégis meg­termett a gyümölcse. Alig hat hete még azzal a veszéllyel is kellett számolni, hogy a konferencia teljesen csődöt mond, olyan nagyok voltak az ellentétek a szövetsége­sek követelései és a németek alaposan megfontolt ajánlata között. De nem hiába ültek együtt négy hónapig a világnak tényleg legkiválóbb pénzügyi szakértői. Ha csak az utolsó pillanatban új feltéte­lek, vagy fenntartások meg nem zavar­ják a most látszólag létrejött egyetértést, a konferencia a jóvátételi kérdésben ér­dekelt kormányok elé minden pontra ki­­terjedő részletes jelentést terjeszthet. Re­mélni lehet tehát, hogy az ajánlott ala­pon a­ kormányok is meg fogják találni a megegyezést. Nagy utat tettek meg a reparációk a béketárgyalásoktól a mostani megegye­zési tervig. A párizsi békekonferencia idején a vérmes szövetségesek csillagá­szati számokról beszéltek: hétszázmilliárd aranymárkás jóvátételt akartak a néme­tekre rákényszeríteni. És amikor a né­metek a szerződésnek komplikált, át nem gondolt és zavaros jóvátételi záradékait aláírták, az ellenfelek már, illetve még négyszázmilliárd aranymárkáról ábrán­doztak. A néhány év eltelte után tartott londoni konferencia, amelyen már a né­met delegátusok is részt vettek, 132 mil­liárd aranymárkában állapította meg a jóvátételi kötelezettségeket. Két hónap­pal­­ezelőtt a szövetségesek negyvenmil­­liárd aranymárkát követeltek, a németek viszont huszonhat milliárdot ajánlottak fel, kijelentvén,­ hogy Németország töb­bet csak akkor fizethetne, ha az évi tör­lesztési összegek átutalására nézve valu­­táris szempontból biztosítékokat kapnak , ha a szövetségesek gazdasági és pénz­ügyi természetű engedményeket tennének. A túloldal elfogadhatatlannak minősítette a német ajánlatot. Ez a pillanat volt a legkritikusabb a konferencia történeté­ben. Igazuk volt azonban azoknak, akik az első perctől kezdve azon a véleményen voltak, hogy ha egyszer olyan tekintélyű amerikai szakértők, mint Young elnök és Pierpont Morgan részt vesznek ebben a tárgyalásban, akkor kudarccal nem vég­ződhetik. A megoldásra meg kell találni a módot és a Párizsban összeült férfiak nem fognak addig nyugodni, amíg min­den oldalról jövő kölcsönös engedékeny­séggel meg nem találják, ha nem is a leg­jobb, de a lehetséges megoldást. Amikor a konferencia már végleg holt­ponton lát­szott lenni, Young elnök tényleg olyan, a szövetségesek ajánlatához ugyan szám­szerűleg közelebb lévő javaslatot tett, amit a német delegátus, Schacht, a Biro­dalmi Bank elnöke, bizonyos feltételek és fenntartások mellett elfogadhatónak talált. Ezután is még igen nehéz munka várt a szakértőkre, mert Young harminc­­hétmilliárdos javaslata azzal a következ­ménnyel járt, hogy a szövetségeseknek le kellett szállítaniuk jóvátételi igényeiket. A megegyezés a szövetséges fronton belül végül csak akkor sikerült, amikor Hoo­ver elnök kezdésére az Egyesült­ Államok, amelyek eddig ridegen ragaszkodtak ah­hoz, hogy a szövetségeseknek velük szem­ben fennálló tartozásai teljes egészükben megfizettessenek és hogy a rajnai meg­szálló csapataik elég borsos költségszám­lára is megtéríttessék, hajlandóknak mu­tatkoztak arra, hogy ha nem is jelenté­keny, de mégis a megegyezés elősegítő és méltányossági szellemet mutató enged­ményeket tegyenek. A szövetségesek vi­szonylagosan egy bizonyos mértékig szin­tén leszállították követeléseiket és a meg­egyezés oly módon jött létre, hogy Né­metország tulajdonképpeni­ jóvátételi kö­telezettségeinek, továbbá a szövetségesek­nek Amerikával szemben fennálló adós­ságainak, harminchét év alatt 2050 millió aranymárkás átlagos évi törlesztési össze­gekkel eleget tesz. További huszonkét év alatt 1700 millióval kezdődő és 900 mil­lióval végződő évi törlesztésekkel Ame­rika megszállási költségeit és a szövetsé­gesek adósságai törlesztésének egy részét, négymilliárd márka mai tőkeértékben, fizetné meg. Nehéz fölsorolni és még nehezebb föl­mérni az előnyöket, amelyeket a meg­egyezés mindkét fél számára, de elsősor­ban Európa gazdasági élete számára je­lent. Már maga az úgynevezett repará­­ciós fizetések teljesítésére felállítandó bank létezése és működése, amellyel le­hetővé fogja tenni Európa iparának új­jáépítését és a gazdasági forgalom jelen­tékeny jótevő élénkítését, óriási jelentő­ségű kontinensünk gazdasági élete szem­pontjából. A volt szövetségesek számára a megegyezés annyit jelent, hogy az Egyesült­ Államokkal szemben fennálló igen nagy összegű háborús kötelezettsé­geiket egyszers mindenkorra, a politikai események változataitól függetlenítve át­hárították Németországra, amely rövide­sen mint magánadós fog szemben állani elsősorban a reparációs bankkal és mö­götte a szövetségesek hitelezőjével, Ame­rikával szemben. Ezenfelül még körülbe­lül tizenegymilliárdnyi összeget kapnak a szövetségesek elszenvedett káraik jóvá­tétele címén. Sokkal nehezebb volt az elhatározás a német szakértők számára és összehason­líthatatlanul nehezebb felelősség hárul a német kormányra, amikor meghozza dön­tését, amellyel, ha a szakértői javaslat elébe kerül, ahhoz hozzá fog járulni. Nem kevesebb, mint ötvenkilenc esztendőre, két teljes generáció élet­idejére kötik le Németországot megdöbbentő nagyságú fizetések teljesítésére. Ezektől a kötele­zettségtől a német adófizető nem fog tudni megmenekülni, még akkor sem, ha politikai fordulatok az erőviszonyokat megváltoztatnák: a német adós és a biro­dalom jó hírneve és hitele fűződik majd e fizetések pontos teljesítéséhez. Mit kap ezzel szemben a német biroda­lom? Mi vitte rá a németeket arra, hogy ennek az állandó, kikerülhetetlen meg­terhelésnek a tervével foglalkozzanak? Elsősorban a birodalom hitelének helyre­­állítása. A Dawes-terv szerint most már évenként kétezerötszázmillió aranymárkát kellett volna fizetniük, s ez olyan meg­terhelést jelentett, amely egyrészt a vég­összeg bizonytalanságával, másrészt a törlesztések nagyságával aláásta a biro­dalom hitelét és amely alól csak egy ki­búvó lehetett, az államcsőd minden ször­nyű következményével együtt. Most Né­metország tudni fogja, mivel tartozik, esetleges magánhitelezője pedig szintén tudni fogja, milyen kötelezettségek és hány esztendőre terhelik az adózást. Ez pénzügyi szempontból felbecsülhetetlen előny. Másodszor valószínű, hogy a meg­egyezés gazdasági és pénzügyi hatásai az egész világon hamarosan érezhetővé vál­nak, hitel és termelési könnyebbséget hozva létre, ebben pedig elsősorban a le­győzhetetlen munkabírású németség fogja kivenni a részét. Továbbá a jövő kilátá­sait tekintve, optimisztikus elgondolás­ban, fennáll az a lehetőség is, hogy az Egyesült­ Államok, amelyek ma mereven ragaszkodnak a velük szemben fennálló kötelezettségek elismeréséhez, később haj­landók lesznek az utolsó huszonkét év törlesztési részleteit teljesen elengedni. Lehet, hogy a német delegátusok kaptak is ilyen értemű, ha nem is kötelező biz­tatást. Végül, bármily nagy fenntartással kell is fogadnunk a hírt, nincs kizárva az sem, hogy a szövetségesek a tervezet vég­leges elfogadása után hajlandók lesznek — Franciaországot beleértve! — a Raj­­navidék katonai megszállását még ez év folyamán megszüntetni. Hogy pedig mit jelentene erkölcsileg, de anyagilag is Né­metország számára az, ha leggazdagabb tartománya a megszégyenítő és terhes idegen megszállástól szabadulna, öt év­vel előbb, mintsem a békeszerződés előre megállapította — talán fölösleges külön kiemelni. A német birodalom és elsősor­ban Stresemann politikájának teljes iga­zolását találná ebben az eseményben. A német nép tehát a párizsi megállapodást, a reá rótt terhek ellenére is, ha ezek a várakozásai teljesülnek, felemelt fejjel és a jövőbe vetett újult bizalommal fo­gadhatja. Angliában a munkáspárt szerezte a legtöbb mandátumot Egyik pált sem kapott abszolút többséget . A libe­rális párt továbbra is törpe kisebbség maradt A pártok edd­gi aránya: Konzervatívok 250 Munkáspártiak 289 Liberálisok 52 Pártonkívüliek 5 Még ismeretlen 19 Anglia választott. Az egész világ közvéle­ménye szinte templomi csöndben figyeli a híre­ket, hogy melyik párt került ki többséggel a küzdelemből, ki veszi kezébe a világ legna­gyobb birodalmának kormányzását. Három kemény ellenfél küzdött egymással az első­ségért, az eddig uralmon lévő Baldwin mi­niszterelnök pártja, a konzervatívok, Mac­Donald tábora, a munkáspárt és Lloyd George kicsiny, de rutinírozott gárdája, a liberálisok. Céljaikban kívülről nézve nincsen lényeges különbség. Eszméjük egyformán az angol vi­lágbirodalom fényének fenntartása, külpoli­tikai vonatkozásban pedig a szilárd világbéke megteremtése, csak eszközeikben térnek el egymástól. A szavazatok leadása — mint az a töme­gével érkező londoni táviratokból kiderül — nagy rendben és nagy fegyelmezettséggel folyt le, talán csak az adott érdekességet és színt a választásnak, hogy a női szavazók létszáma az úgynevezett „bakfisválasztójog“ révén erő­sen megszaporodott és így sok iskolázatlan, újdonsült szavazó járult az urnák elé. Ko­moly összetűzésekről nem lehet beszámolni, Angliában ez ismeretlen jelenség a választá­soknál, mindössze néhány kommunista agitá­tort páholtak el. Annál nagyobb izgalom fogta el az angol választók tömegét a szavazatok összeszámlá­­lásánál. Óriási tömegek hullámzottak London és a többi nagyváros utcáin, a részeredmé­nyeket fényszórók vetítették hatalmas vászon­lepedőkre, a színházakban, mozikban félbe­szakították az előadást és kihirdették a sza­vazatok arányának legújabb állását. Reggel öt óráig a választások eredménye a következő volt: A konzervatív párt 78 man­dátumot, a munkáspárt 121, a liberális 13 és a pártonkívüliek 4 mandátumot szereztek. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy munkás­párt hatalmasan előretört a feloszlatott par­lamentben elfoglalt számarányához képest, előretörése elsősorban a konzervatív párt ro­vására történt, ennek kerületeiből hódította el új mandátmait. Körülbelül ez maradt az arány az újabb eredmények kihirdetésekor is. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy abszolút többséget egyik párt sem tud szerezni, de az is megérzett, hogy az alsóháznak a legnagyobb pártja a munkáspárt lesz, amelynek, hogy ha kormányt akar alakítani, szövetkeznie kell a liberálisokkal. Ezt a véleményt fejtették ki különben az angol lapok is és a párizsi Matinben már pénteken hajnalban Sauer­­wein is Mac­Donald kormányelnökségét jó­solta. Este kilenc óráig a következőképpen ala­kult a választások sorsa: A munkáspárt pén­tek éjfélig 289 mandátumot szerzett (régi parlamenti arányához képest tehát 129 man­dátumtöbbletre tett szert), a konzervatív párt 250 mandátumot szerzett (a régi parlament­ben 399 mandátuma volt), a liberális párt 52 mandátumot szerzett (a régi parlamentben volt 46), a pártonkívüliek öt mandátumot sze­reztek (a régi parlamentben tíz mandátumuk volt). Ekkor még nem számolták össze tizenkilenc kerület választási eredményét, ebből tizenegy az egyetemi városokra esik, amelyeknek vá­lasztási eredményét csak a jövő héten hirdetik

Next