Budapesti Hírlap, 1930. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1930-01-01 / 1. szám
Budapest, 1930 Megjelenik mindennap hétfő kivételével. Előfizetési árak: egy hóra a pengő, negyedévre 10 pengő 80 fill. Külföldre az előfizetés kétszeres. Feleősszerkesztő: BURÁNYI MIKLÓS m 1. szám Szerda, január 1 ..... ■ .........— íveskészítség is kiadóhivatal : VHI. kertit, József-körút 5. Telefonszám : József 444—04- től József 444 — 09-ifj. levélcím: Budapest, 4. rostafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap B.-X. Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC A HARMINCAS ÉVEK (S. M.) A napóleoni háborúk után biedermeier következett, fejedelmek és nyárspolgárok, nagyok és kicsinyek, cárok, császárok és választófejedelmecskék, bárók és bankárok, kisiparosok és beamterok kényelmesen leheveredtek ama széles és enyhe lombárnyak alá, amelyeket a bécsi kongresszus és a Szent Szövetség borított Európára. Koronás fők, és söröző nyárspolgárok — mint Heine mondotta — este tizenegy órakor levették fejükről koronájukat, vagy kürtőkalapjukat, helyébe hálósapkát húztak és csendesen elszenderegtek puha párnáik között. Ez volt a biedermeier. Azóta a dillettáns történelembölcselet a maga kedélyes ebéd után való cinceritásai közben fel is állította a tételt, hogy minden világégés, világborzalom és világvégkimerülés után biedermeier következik, szelíd polgári szánom-bánom, rezignáció, épületes buzgóság, tétova merengés, boldog családi idill, romantikus költészet, iltuzsika és muzsikáló versek kultusza, ábrándos fiatal leányok, schwärmende Jungfrau, fojtott erotikum, Börne és Heine a német romantika utolsó erdei csalogányai ... Vagy valami ilyesmi, minthogy mindenki megundorodott.• a vértől, vastól, harctól, brutális vezényszavaktól, fülsiketítő lövésektől. A lövészárkok hőseiből és a Hinterland markotányosnőiből pásztoridillek hősei lettek, Dannis és Cioe ... lásd a múlt század harmincas éveit, vagy mélyebben szántva a történelemben, lásd a francia rokokkot, XIV. Lajos háborúi után. Nos, a világháború után úgy látszott, hogy az élet egy pillanatra utánozni szeretné e dillettáns történelembölcsészek elméleteit. Csakugyan jött valami" a fáradt dekandencia, irodalom, művészet, vers és zene undorral fordult el minden háborús témától, a szellemi élet elférfiatlanodott, olyan jelek mutatkoztak, mintha a világkatasztrófák után esedékes biedermeierhullámok törvénye most is megismétlődnék. Korán kiderült azonban, hogy pillanatnyi hangulat volt ez a biedermeier-variáció, mert az emberek hamar észrevették, hogy a háború után bekövetkező béke talán még brutálisabb, esetlenebb, otrombább, kegyetlenebb és embertelenebb, mint aminő a háború volt. A háború szenvedéseiben volt valami hősi, volt valami az antik tragédiák vérfelhős zordonságából, a béke szenvedései piszkosak és minden heroikus színezés nélkül valók. Azaz, hogy a szenvedés, a tűrés és a hiábavaló erőlködés hősiessége rejtve maradt a fűtetlen szobák, a nyomott anyák, barlanglakások, a kórházak, a műtőtermek, az éjjeli menedékhelyek és a hidak alatt hevenyészett éjjeli fekvőhelyek sötét és sivár miliőjében. A háború után való esztendők Európa történetének legkomorabb és legvigasztalanabb évei voltak. Apokaliptikus zaj, színek orgiája, kerekek és kalapácsok pokoli zakatolása, repülőgépek berregése, jazz-band, hangosfilm, rádió, lárma, Amerikából átharsog a munka és szórakozás, az öröm- és fájdalomsikoltás kakofóniája Európába, aztán körülszalad az egész földtekén, borzasztó nyüzsgés minden emberlakta talpalatnyi területen, soha a világtörténelemben nem folyt ilyen komoly munka, fogcsikorgatva, gyűlölködve, egészen rogyásig verejtékezve, soha olyan sok eszkimó és olyan kevés fóka, soha olyan bellum omnium contra omnes ... Nahát, a történelem bölcselői alaposan megbuktak az ő biedermeier teóriájukkal, így állunk most a harmincas évek előtt, remegő térdekkel, végletekig feszített idegekkel, homlokunkról csöpög a veríték, kezünkben ötféle szerszám, toll, kard, gép, ajkunkon áldás és átok, himnusz és káromkodás, egész testünkben , emberfeletti erőlködés és lelkünkben sóvár vágy: az igazi béke, a nyugalom, a jólét után, valami után, amit elvesztettünk, levegő után, amit elzártak előlünk, északon, délen, keleten és nyugaton, területek után, amiket elkerítettek, szuronyokból állítva rácsos ketreceket a magyarok közé... így állunk ma a harmincas évek előtt. A harmincas évek kapujában hátra sem nézünk többé az elmúlt, esztendőkre. Bevalljuk, semmi örömünk bennük, csak azt érezzük, hogy nagyjában itt-ott megtettük kötelességünket, de az igazi munka csak most kezdődik., Rájöttünk arra, hogy a munka mindig csak most kezdődik, mindig csak most, ezer év óta, magyar embernek mindig csak most, éppen ebben a pillanatban. Nem búcsúzunk a huszas évektől, nem üdvözöljük a harmincasokat. Csak éppen itt állunk az óramutatónál és feltesszük magunkban, hogy elkezdünk dolgozni. Úgy látszik, ez az örök magyar sors. Ez lesz a harmincas években is. " Mezőgazdaságunk az új évtized fordulóján írta Mayer János m. kir. földmivelésügyi miniszter Olyan évtizedet zárt le az óesztendő utolsó napja, amilyet a tatárjárás óta nem , élt meg Magyarország. Területe — a társországok nélkül — 49.05 millió kát. holdról 16.15 millió kát. holdra zsugorodott, a szántóföldé 22,30 millió kát. holdról 9,73 millióra. Nem akarom azokat a szomorú számokat idézni, amelyek az ezredéves hazánknak óriási veszteségeit jelentik erdőkben, rétekben, hegyi és havasi legelőkben, állattenyésztési anyagf forrásokban, mezőgazdasági képző- és tudományos intézményekben, szabályozott vízfolyásokban, természeti és emberi termelő erdőkben. Csak azt jegyzem föl, hogy az 1919. év őszén a ’ 9,73 millió, kát. hold szántóföldből cs a. csak 3,32 millió kat. holdat járt meg az eke és borona. A bolsevista garázdálkodás megakasztotta a föld népét a termelő munkában. Hiszen nem tudta, hogy kinek szánt-vet, kié lesz az aratás? A magyar mezőgazdaság újjáépítését a vetőmagbeszerzés, a tenyészállatok, sőt az élelmiszerek importálásán kellett kezdeni, akárcsak két évszázad előtt. Az elmúlt évtizedet, — a háborús leromlásból való ábrázllás küzdelmeinek első ésvtizedét — olyan esztendő zárta le, amikor a termelő munka már erősebben folyt, mint valaha. Amikor földünk népébe, a legmélyebb rétegekig is behatolt a szaktudás. A modern talajmívelő gépek használata, a műtrágyázás, a nemesített és jól kiválasztott vetőmagvak használata. A megfeszített munkát azonban a gabonatermelés terén, semmiféleképpen sem jutalmazta az értékesítés eredménye, sőt átlagosan nagy volt a ráfizetés. Az, egész Európában uralkodó búzaváltság nálunk is éreztette káros hatásait. Annál erősebben, mert nálunk nemcsak a jelenben a búza foglalja el a legnagyobb területet, hanem a jövőben sem lehetséges a nagyobb csökkentése. Ez a körülmény adja a mezőgazdasági politika előttünk álló legsúlyosabb problémáit. Ha szemügyül vesszük a decemberben lefolyt budapesti országos gazdagyűléseken elhangzottakat és keressük a fejtegetések érdemi tartalmát, ezt két tételben látjuk összpontosulni. Az egyik az, hogy a magyar búza jövőjét a közraktári intézmény praktikus, szorosan a célhoz simuló kiépítése útján, a standardtípusok kialakításával kell megalapozni s a közraktári hitel útján kell az aratás utáni pénzszükségletet enyhíteni. A másik az, hogy minden lehető úton-módon olcsóbbá és kiadósabbá kell tenni a mezőgazdasági hitel forrásait. Úgy olcsó külföldi pénz behozatala, mint a belföldi tőkeképződés elősegítése útján. Szinte egyhangú volt e tekintetben a magyar mezőgazdaság hivatalos és társadalmi érdekképviselőinek állásfoglalása. És a magam részéről csak hálás elismeréssel kell megemlékeznem ,az említ cím gazdavezérek buzgalmáról, amellyel mezőgazdasági bajaink orvosszerett igazán az országi egyetemes érdekeinek magaslatára emelkedve, tanulmányozzák, keresik és szabatosan kifejezni igyekeznek. Az első kérdéssel röviden végezhetek. Tatalok arra a már folyó munkára, amely egyrészt a termelésnek megfelelő szervezése útján az Országos Gabona és Liszt kísérleti Állomás, még az Országos Növénytermelési Intézet vezetése alatt folyik, másrészt pedig az,altruista és banktőke, a szövetkezeti központok és, a ga M ACSODA* Irta Herczeg Ferenc I. Megeredt, a tavaszi szél. A széles puszta egyszerre tele lett apró sárga virágokkal, a homokhegyek fölött pedig különös alakú, fényes felhők úsztak. A folyóvíz megdagadt és ezilajon hömpölygette délnek iszapos hullámait. És az embereken is erőt vett a tavaszi láz. Fölkerekedtek és beláthatatlan lovas seregekben kiözönlöttek a virágos pusztából. Néma sorokban, gyors és egyhangú mozgással, türelmesen és fáradhatatlanul, mint a vándormadarak seregei! Előttük forgószélként nyargalt a fagyos rémület, mert minden lovasnyergén ott függött a zsák, melyben az emberfejeket gyűjtötték. A derékhad élén lovagolt a fejvadászok fejedelme. A nagy hódító. Aranytól ragyogó hadnagyai között olyan dísztelen és fakó, mint a zivataros felhő. Kicsi, vállas, komor tekintetű férfi. Ha megpillantották kopjásai, mámoros izgalom fogta el őket és a nevét kiáltották. A nagy vezér nevét, mely száz diadalmas ütközet zaját harsogta már túl és melynek csengése, mint valami vérforraló csatainduló, halálos elszántsággal tölti be a legények szívét. A hallgatag vén ember alakja sötét és fenyegető rejtélyként állott a világ láthatárán. Honnan jött? Mit akar? Sem a hívei, akik Egy készülő elbeszélés kötetből, vakon követték, sem az ellenségei, akik torkukon érezték rettenetes kezét, nem tudtak kiokoskodni belőle. Ostrommal megvett száz, márványpalotákkal ékes várost, maga mégis a kopár pusztán sátorozott. Bíborruhás királyok hajtottak előtte térdet és ő, mintha csak gúnyból tenné, kopott bőrgúnyát viselt. Szekérszámra harácsolta össze az aranyat, hogy odaszórja a cselédeinek, ő maga pedig fatányérral evett. Mondvacsinált ürügy alatt nemzeteket irtott ki és ha valaki könyörögve közeledett hozzá, mindent megadott neki. Valami csodálatos adománya van az óriás embertömegek irányításához. Százezer harcos egyetlen vasszerszámmá keményedik az ő kezében. Ő a tömeges emberölés művészetének lángeszű mestere és fölényének tudata gyönyörűséget szerez neki. Időközönkint előtör pusztáiból és akkor minden földi hatalom a lába elé hunyászkodik. Ő pedig, mintha csak megundorodnék mindentől, amit tapasztalt, hamar megfúvatja megint a kürtöket és viszszatereli vértől részeg katonáit a pusztába. II. A hadsereg ezúttal is gyorsabban járt, mint a híre. Tíznapi hajsza után váratlanul megjelent a szent város előtt. A városbeliek szinte megdermedtek a rémülettől. Első pillanatban azt hitték, gonosz démonok incselkednek velük, midőn a tavaszi alkonyat enyhe csendjében vérfagyasztó üvöltés hangzott föl a kapuk előtt. Tudták, hogy ezúttal már csak valami csoda mentheti meg városukat. A fekete halál és a belső háborúk megőrölték a polgárság erejét. Nem volt ember, aki megvédje a régi dicsőséget és a mérhetetlen kincseket. A fejedelem pihenőt engedett képjósainak. Hajnalban meg elkezdik az ostromot, de addig is legyen csend a táborban. A nagyúr maga nem aludt. Az elmúlt tél óta, amióta hirtelen megőszült, állandóan fáradtnak érezte magát és aludni mégsem tudott. Mire feljött a hold, köpönyegével a vállán kilépett a sátrából, mely magas dombon állott. A szent város ott feküdt a völgykatlanban, ijedten meglapulva, mint a bekerített vad, mely a kegyelemdöfést várja. Köröskörül, a hosszan elnyúló dombokon, apró csillagokként ragyogtak az ostromlók tábori tüzei. Mintha ugrásra kész mesés kópék izzó szemei volnának. A hold tányérját gyorsan szálló felhőfoszlányok takarták el, futó árnyékot vetvén a kupolák és tornyok tömegére. A fény és a homály váltakozása olyan különös, szomorú benyomást tett, mintha ott lenn tízezer szegény lélek viaskodnék az örök sötétség gondolatával. Az éjjeli szél szárnyán vontatott, gyászos hangok érkeztek fel a völgyből. Keresztények laktak a városban, azok harangkongással és zsolozsmaénekekkel osztromolták az eget, tegyen csodát a kedvükért. A fejedelem elmosolyodott. Hogy félnek meghalni az istenadták! Valami kellemes melegséget érzett a szívében. Az emberi nyomorúság zokogása volt az ő dicsőségének himnusza. . . . HL . . A lapos és kietlen puszták fiát ifjúkora óta ingerelte és vonzotta "az aranyvarázs, mely a régi és híres városok falain ragyog. Valahányszor várost ostromolt, mindig az a különös sejtelme volt, hogy a barna kőfalak mögött valami csodálatos, tündöklő titok lappang, melynek megoldása mérhetetlen boldogságot hoz reá. A világ összes városai közül ez az egy ingerelte legjobban, mely most tehetetlenül vergődik a lába előtt. Az ősi dicsőséggel gazdag, szent város. Ifjúkora óta sokat gondolt reá, olykor a szerelmes ember emésztő vágyakozásával. Aggkorában végre maga előtt látta. De most már hiába kereste magában a győzelem forró, mámoros izgalmát. Hiszen előre tudta már, mi a rejtély megoldása. A megoldás: füstölgő romok halmaza, véres hullák tömege. Egyéb semmi. Ő olyan vadász, aki maga nem vár részt a prédából, az elejtett vadat az ebeivel tépeti szét. Ha ezt végignézte, akkor megint erőt vesz rajta a régi unottság, akkor megint megfuvatja a rézkürtöket és elvezeti a vértől mocskos kopófalkát a hazai pusztába, mint tette minden diadala után. IV. A fejedelem fel-alá kezdett járni a sátra előtt. Nyugtalanság,gyötörte. Azon vette észre magát, hogy egy fájó kérdés fúródott, a M Ara 24 fillér