Budapesti Hírlap, 1930. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-01 / 1. szám

1930. Január 1, szerdia B.) 1929 A VILAGPOLTIKABAH Irta Ottlik György M 7 uj esztendő­k első szava J kví-CCa­a legtökéletesebb ruhaanyag minden időben és minden alkalomra. jfitCéE T.P.t. V. Sment litván-tin is. Ha végig tekintünk az éppen lezáruló év világpolitikai eseményein, szinte megdöb­benve állunk meg azok gazdasága és jelentő­sége­ előtt. Pedig az emberiség történelme alig ismer nemzedéket, amelyre a világtörté­nelmi események olyan forgataga zuhogott volna, mint az a szerencsétlen generáció, amelynek öntudatos élete az 1910-től 1930-ig terjedő korszakban folyt le. Mégis a világhá­borúnak 1919-ben befejezett periódusától el­tekintve, egyetlen év sem volt oly gazdag jelentékeny, sőt vészterhes eseményekben, mint a XX. század 29. esztendeje. Igyekez­zünk a történteket analizálni, a közös gondo­latokat kifejteni és a fejlődés vonalát vagy legalább eszményét a mondottakból megálla­pítani. Négy olyan téma került felszínre és állott az érdeklődés homlokterében, amelynek nem­zetközi jelentősége nemcsak a köznapi fölé emelkedik, hanem egyes kontinensek hatá­rain is túlterjed, némelyik majdnem az egész emberiség sorsát és jövőjét befolyásoló je­lentőséggel bír. A jóvátétel időbelileg és állandó gyakorlati fontossá­gánál fogva a háború likvidálásának és a né­met jóvátételek rendezésének kérdése került az események központjába január 1-étől de­cember 31-ig. A német jóvátételeik kérdésé­ben érdekelt hat hatalom — Anglia, Bel­gium, Franciaország, Japán, Németország és Olaszország — január elején kinevezte kép­viselőit abba a „kormányaiktól független“ szakemberek bizottságába, amely az alkal­­maazhatatlannak bizonyuló 1923-ból származó úgynevezett Dawes-terv megfelelő revíziójá­val és egy, a probléma teljes likvidálását célzó javaslat előterjesztésével bízatott meg. A bizottság, amely még két amerikai tagot is kooptált, s ezek egyikét, Owen D. Youngot elnökéül választotta, február elején ült össze Párizsban és négy hónapi drámai események­ben gazdag tárgyalás után június 17-én végre tető alá hozta mindenre kiterjedő indítvá­nyait, amelyeket Young-terv néven ismerünk. A terv főpontjai szerint Németországnak a Dawes-terv alapján fennálló évi 2500 millió márkás fizetési köelezettségét leszállították átlagban évi 2050 millió márkára, melyet a birodalom 1929 szeptember 1-től 1966 szep­tember 1-ig köteles fizetni; ebből az összeg­ből 660 millió márka feltétlenül fizetendő és a szövetségesek között felosztva, azoknak Amerikával szemben fennálló tartozásai tör­lesztésére szolgál; a fennmaradó összegre Né­metország megokolt esetben moratóriumot kaphat. A fizetések technikai lebonyolítására­­a bizottság egy nemzetközi Reparációs Bank felállítását javasolta, mely a jóvátételi fize­tések bizalmi és clearing-helye lesz. 1966 után Németország még további huszonegy évre vál­lalt 1650 millió átlagú fizetéseket, de min­den különös garancia nélkül, úgy, hogy jogos a remény, hogy a nemzetközi politikai és pénzügyi viszonyok megváltozásával, különö­sen, ha a távoli főhitelező, az Egyesült­ Álla­mok, erre hajlandó, ezek a távoli fizetések egyáltalában el fognak esni. Amióta a sokat vitatott Young-terv meg­született, végrehajthatósága és végrehajtása körül forogtak a nemzetközi megbeszélések és ez a kérdés dominálta, legalább is az európai politikát. Az európai politikának egyik legdrámaibb eseménye, amely valószínűleg alapvető be­folyással lesz egyrészt kontinensünk politiká­jának, másrészt a Brit Birodalom összekötte­téseinek további fejlődésére, a múlt nyáron Hágában játszódott le. Nagybritannia új kor­mányának kincstári kancellárja, Philip Snow­den, a labour-párt egyik legkimagaslóbb egyé­nisége, személyiségével és erőszakos fellépésé­vel olyan nyomást gyakorolt a hágai konferen­cián összegyűlt volt szövetséges hatalmakra, hogy kénytelenek voltak Nagybritannia el­vontan kétségtelenül jogos, gyakorlatilag azon­ban a használt eszközökkel arányban nem álló követeléseinek eleget tenni. A Young­­bizottság ugyanis, a kormányoktól nyert man­dátum nélkül, revideálta a hitelező államok között Spaában megállapított felosztási kul­csot és pedig főképpen Nagybritannia ro­vására. Snowden ezt nehezményezte és a brit közvélemény tapsai közepette el is ért egy 75%-os sikert, amennyiben a követelt évi 2,400.000 font helyett 1,800.000 font több fize­tést szerzett a brit adófizető javára. Hogy ez Nagybritannia eddigi tradicionális politiká­jának rovására történt és a birodalmat ellen­tétbe hozta Franciaországgal és Olaszország­gal s nem növelte számára Németország ba­rátságát, azzal úgy látszik, a kincstári kancel­lár nem törődött, ez külügyi kollégájának volt a gondja, aki igen különös helyzetben teljes passzivitással volt kénytelen figyelni a ka- Nsmet-precedencia szerint rangidős kancellár akcióját, amely igen emlékeztetett az elefánt szereplésére a porcellánkereskedésben. A Young-terv megúszta ezt a krízist is, amint­hogy nem tudta megbuktatni a német na­cionalisták ügyetlen népszavazási akciója sem. Az év végén minden jel arra mutat, hogy az 1930 legelején Hágában összeülő második jóvátételi konferencia végérvényesen tető alá fogja hozni a németek által fizetendő jóvá­tételek kérdését, aminek következtében a francia csapatok éppen úgy, mint december végéig az angol csapatok, bezárólag 1930 június 30-áig, végleg ki fognak vonulni a Rajna vidékéről, szabaddá téve a Német Bi­rodalomnak a versaillesi szerződés által meg­hagyott egész területét. A Young-terv ez előrelátható diadala a Briand—Chamberlain—Stresemann által kez­deményezett megértés- és kibékülés-politikájá­nak legjelentékenyebb eredménye. Nincs ki­zárva, hogy a Német Birodalomnak szilárdabb ellenállással, a kínálkozó politikai összekötte­tések ügyes kihasználásával sikerült volna ugyanezt az eredményt kevesebb áldozattal el­érni, hiszen Franciaország számára a rajna megszállásnak, mint zálognak, az értéke a múló évekkel egyenes arányban csökkent. Stresemann azonban, aki egész politikai Inte­lét ennek az eredménynek az eléréséhez kö­tötte és akinek Bismarck óta először sikerült egy német államférfi számára általánosan el­­ismert nemzetközi tekintélyt biztosítani, már a­ egészségi állapotára való tekintettel sem követe­l­hetett más politikát, mint amelyet azóta a következmények nagyban és egészben igazol­tak. A szó szoros értelmében a harcszíntéren elhunyt nagy német államférfinak világpoli­tikai érdemei épp úgy kétségen felül állanak, mint német hazafisága. A Birodalom vezető nélkül maradt az ő halála után és azokat az eredményeket, meg azt a pozíciót, amelyet ő, ugyan áldozatok árán, de megszerzett, az utódok már áldozatokkal is alig tudják biz­tosítani. A hágai megegyezésnek részévé tehetné a Németország volt szövetségeseivel, Ausz­triával, Magyarországgal és Bulgáriával létre­hozandó jóvátételi megegyezés, ha e két utóbbi államnak hitelezői az európai rekonstrukciót és konszolidációt a nagyvonalú megértésnek, a jog tiszteletének és a békés jóakaratnak szel­lemében akarnák és tudnák keresni. Magyar­­ország ezektől az elvektől áthatva, ragaszko­dik jogához és ezeknek a tiszteletben tartását, sőt garanciáját követelve, keresi a méltányos és tisztességes megegyezés módját. A tengeri leszerelés A második, még inkább interkontinentális jelentőségű probléma, mely, legalább is előké­szítő stádiumban, nagy lépést tett előre, a tengeri leszerelés kérdése. Ramsay MacDonald­­nak, a Nagybritanniában júniusban kor­mányra jutott munkáspárt vezérének szinte első mozdulata volt, hogy az Egyesült Álla­mokkal e téren megegyezést keressen. Előké­szítő megbeszélései eredményeként, október végén kiutazott Amerikába és Hoover elnök­kel közvetlen eszmecserét folytatott a két bi­rodalmat érdeklő összes problémákról. Nyil­vánvalóan nem sikerült a teljes megegyezés az annyira heterogén érdekek között — a Brit Birodalom politikája csendes terjeszkedés mel­lett esszenciálisan konzerváló, míg a fiatal Amerikáé dinamikus és főhatalomra törtető, de a két államférfinak annyit mindenesetre sikerült elérnie, hogy egy megközelítőleg kö­zös programjában megállapodtak!­, amelynek alapján Nagybritannia 1930 január 21-ére az öt tengeri nagyhatalom konferenciáját Londonba összehívta. A konferencián az an­gol-amerikai megegyezés hiányzó pontjainak kiegészítésén kívül megoldást kell találnia az amerikai-japán ellentétre, a francia-olasz flottak­valitás rendezésére és a tengeralatt­járók problémájára és az egészet összhangba kel az általános­­ szárazföldi és légi lesze­reléssel is. Az angol-szász hatalmak a tenger­alattjárót teljesen el akarják törölni, amely kívánságukhoz Olaszország ügyes taktikával csatlakozott, míg Japán és Franciaország ra­gaszkodnak ehhez a kiváltképpen védelmi fegyverhez. A konferencia kilátásai a A Wa­­shingtonból és Londonból származó optimista színezések dacára nem nagyon rózsásak, az értekezlet diplomáciai előkészítése azonban olyan gondos és alapos volt, hogy ha különö­sen Franciaország igen erélyes és határozott állásfoglalása miatt nem is igen tesz lehetsé­ges általános leszerelési vagy korlátozási egyezményt nyélbe ütni, olyan megegyezést sikerülni fog bizonyos kérdésekben létrehozni, amely a konferenciát és kezdeményezőit a bal­siker blamázsától meg fogja óvni. A munkás­kormány presztízse és jövője mindenesetre elválaszthatatlanul összeforrott ennek a kon­ferenciának eredményével. A kisebbségi kérdés Az év folyamán a nemzetközi megbeszélé­sekben jelentékeny szerepet játszott két más, általános jelentőségű probléma: a kisebbsé­gek sorsa és az európai általános gazdasági vagy politikai szervezés kérdése. A kisebbsé­gek jogállásának és sorsának, továbbá a nép­­szövetségi garancia hatályosságának kérdését már 1928 folyamán felvetették. A népszövet­ségi Tanács márciusi ülésszakán Stresemann a Német birodalom, Dandurand szenátor pedig Kanada nevében nyújtott be javaslatokat a népszövetségi eljárás megreformálására. A javaslatok megvizsgálására Sir Austen Cham­berlain elnöklésével bizottságot küldtek ki, amelynek leglényegesebb pontjait — az elvi kérdések mellőzésével — a júniusi madridi tanácsülés elfogadta. Az eredmény igen cse­kély procedurális javulást jelent, lényeges előnye azonban, hogy a Népszövetség eljárá­sát a tagállamok, sőt a nemzetközi közvéle­mény erkölcsi ellenőrzése alá helyezi. A kér­dés nincs lezárva és ha azok az államok, ame­lyek szerződéses kötelezettségeket írtak alá a kisebbségek védelmére, nem változtatnak a szellemen, amellyel eddig kezelték a kérdést és nem sietnek reformokkal javítani a kisebb­ségek helyzetén, a közvélemény nyomása alatt a Népszövetség kénytelen lesz ezekkel a prob­lémákkal újból foglalkozni. Az európai kooperáció Ami az európai kooperáció problémáját illeti, ez természetszerűen igen kezdetleges stádiumban van, hiszen Európa államai soha­sem voltak távolabb a szellemi megértéstől és a gazdasági együttműködéstől, mint éppen a párizsi békéket követő időszakban. Briand-t, aki elvben régi híve a Pán-Európa-mozgalom­­nak és aki a legjobb értelemben véve „Euro­päer“, a probléma gyakorlati felvetésére való­színűleg, bár nem bizonyíthatóan, az amerikai gazdasági és pénzügyi konkurrencia veszélyei késztették, amit a kiváló kezdeményező ugyan tagadásba vett. Az akció most annyiban ma­radt, hogy Európa vezető államférfiainak meghallgatása után Franciaország memoran­dumot fog — az orosz szovjet kivételével — az összes Európához számítható államokhoz intézni, amelyben körvonalazza a kérdést és bizonyos mértékig programmot ad. Válaszaik alapján a Népszövetség következő közgyűlése alatt — 1930 szeptemberében — fog az európai államok egy összehívandó értekezlete a továbbiakról dönteni. A háborús szellemet fenntartó ellentét, amelyet a győzők,, különö­sen a kicsinyek, kapzsiak is nem egészen civi­lizáltak, még ma is éreztetnek a legyőzöttek­kel, nem alkalmas annak a légkörnek megte­remtésére, amelyben ezt az Európa jövőjére oly döntő jelentőségű témát nyugodtan és megértéssel lehetne tárgyalni. 1929 választásai Az egyes államokon belül lezajló belpoliti­kai események között van néha olyan, amely jelentőségénél fogva kikívánkozik adott kere­téből és amely nem egyszer világpolitikai je­lentőséget is nyer. Ilyenek a különböző vá­lasztási mozgalmak — parlamenti és államfő­­választások, — kormánytag­ságok, puccsok és forradalmai, vagy forradalmi megmozdulások, gazdasági és pénzügyi krízisek, sőt ma már sokszor tőzsdei katasztrófák is külpolitikai, esetleg világpolitikai jelentőséggel bírnak. Az 1929. év folyamán megtartott választások so­rán időbelileg a legelső olasz fasiszta parla­ment megválasztása március 24-én, melynek eredménye ugyan, hála a fasiszta választási rendszernek, nem volt sohasem kétséges. Na­gyobb politikai jelentősége ellenben azért van, mert a választóknak rendkívül nagy több­sége — 9.650.670 választó közül 8.506.576 — fejezte ki titkos szavazás útján bizalmát a mai olasz rezsim iránt. Ez a számarány ékes bizo­nyítéka annak a nagy demokratikus erőnek, amelyet a fasizmus — a józanság és előrelátás diktatúrája a nép érdekében — reprezentál A fasizmus ebből, épp úgy, mint a többi sike­rekből, melyeket az év hozott neki, — a late­­ráni szerződés megkötéséből és az angol-ame- 3SBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB| |Az új esztendő első öröme:! Meinl | árleszállítása ! Boldog újévet! MEINL GYULA R.-T.

Next