Budapesti Hírlap, 1930. november (50. évfolyam, 250-274. szám)

1930-11-01 / 250. szám

ne tagadja el a lapot a képes mélynyomása B. H. nélkül! Budapest, 1930_____ ■ L. évfolyam 250. szám Szombat, november 1 Szerkeszletég én kiadd» Kiretali Vill. kerület, József-körút 5. Telefon­nám : József 444—Di­tól József 444—09-ig­* Leveleim: Budapest, 4« Postafiók 55.«— Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC ............. .................................................­--------------------------------------------------------------------------------------------------------------­ Tisza István és a nemzetiségek írta Kozma Andor Tisza István­­az 1910. évi képviselővá­lasztások alkalmával megtisztelt a liptó­­szentmiklósi kerület képviselőjelöltségével. Azért éppen ebben a túlnyomóan tótok­­lakta kerületben léptetett fel, mert ismerte a,­sajtóban megjelent írásaimból és beszél­getéseinkből a nemzetiségi kérdésről val­lott nézeteimet. Ezek a főkérdésekben egyeztek az övéivel. Jelöltségem után nyomban összegeztem előtte, mit­ fogok a kerületben programmal elmondani. Ő helyeslően vette a programm­­tervet tudomásul, s egy-egy részlettel meg is toldotta. Felfogásom nagyjában a nemzetiségi kérdésről a következő volt: Hazánk, Magyarország, több­ nemzeti­ségnek közös otthona. Valamennyi nemze­tiség, az államalkotó magyarsággal együtt, tíz egységes nemzetnek egyenlő jogú tagja. Természetes az ilyen tagolt népesség mel­lett, hogy az egyes nemzetiségek féltéke­nyek arra az egyre, mely relativ többségé­nél s ország foglaló erejénél fogva jogo­san, „primus inter pares.“ Éppen ezért a türelem a legbölcsebb és legerősebb fegy­ver, mellyel a vezető szerepre utalt ma­gyarság élhet, a nemzetiségi széthúzás el­hárítására. Tudtam és megértettem azt is, hogy a liptószentmiklósi kerület választó­polgár­sága túlnyomóan tót anyanyelvű, és illő­nek véltem ezért, hogy mint, képviselője­lölt, hozzájuk tótul szóljak. Neid is láttam mindjárt a tót nyelv megtanulásának. Ha­marosan tudtam, is már annyit, hogy tót programmbeszédet mondhattam; nem hi­bátlanul, de megérthetően. A választók­nak ez annál jobban esett, mert bizonyára megérezték, hogy az ő kedvükért tanultam meg, ha tökéletlenül is, az ő szeretett anyanyelvüket, így sikerült a másik jelölt, egy evangé­likus lelkész ellen minden pénzpocsékolás nélkül, akkora többséget szereznem, hogy és a választás közben visszalépett, s én egy­hangúlag kaptam meg a mandátumot. El­lenjelöltem azzal rontotta el dolgát, hogy az anyanyelvüket nagyon szerető tótoknak azt az utóbb­­i mesterkélt zagyva cseh­szlovák­ nyelvet előlegezte, melyet akkor még a tót nép nem értett meg és kineve­tett. Mint képviselő is tovább tanultam tó­tul, hogy választóimmal élőszóban is érint­kezhessen­. Budapesten pedig tót ifjút fo­gadtam, hogy levelezéseimet választóim­mal szintén fennakadás nélkül intézhes­sem el. Aztán kiterjesztettem figyelmemet a tót irodalomra is. Nem bántam meg. Különö­sen meglepett a tót népköltészet szépsége. Több tót népdalt és balladát lefordítot­tam magyarra s egyik előkelő irodalmi társaságunkban fel is olvastam. Mindezt az iparkodásomat a tót szellem alkotásai­nak ismertetésére, nemcsak választóim zöme, hanem a magyar nemesi törzsből eredt legnagyobb tót költő­k az összes szláv költők közt is kimagasló nagyság. Országh­ Pál, költői nevén Hviezdoszláv („Csillagdicsőítő“) is méltányolta. En­nek jeléül megküldte nekem legjobb epi­kai remekművét („Hajnikova Zena“) sa­játkezű, igen szép ajánló soraival. Máig is gondosan őrzem nagy tót költőtársam­nak ezt az igen becses ajándékát. Tisza Istvánt mindezekről folytató­lagosan tájékoztattam. Viszont ő,nyoma­tékosan helyeselte, hogy így fogom fel képviselői kötelességeimet nemzetiségi ke­rületemmel szemben. Valameddig ő volt kormányon, nem is volt sem a tótokkal, sem a többi nemzeti­séggel jelentékeny baj soha. Apró súrló­dások ha netán voltak is, hamar, elsimul­tak. Az ő nemes szabadelvűsége, mellyel elnézte a könnyebb hibákat, melyek úgy a­­magyar hatóságok, valamint a nemzeti­ségek részéről megestek, mind a két félre békítően hatott. Nyilvános beszédeiben sohasem sértette a nemzetiségek érzékeny­ségét, inkább nyomatékosan hangsúlyozta azok egyenlőségét a vezető magyarsággal. Liptó vármegyében ez a békés nemzeti­ségi politika akkor meg is valósult. Neve­zetes érdeme volt ebben Tisza István hű és megbízható főispánjának, Kiszely Ár­pádnak is. Erről még a hírhedt Scotus Viator magyargyalázó könyvében („Racial problems in Hungary“) sem tud rosszat írni. Kiszely akkor főszolgabíró volt, mi­kor a cseheknek ez az angol lézengő rit­­tere az ő járásában is magyar brutalitáso­kat szimatolt, de felhangoltan ment to­vább s kijelentette, hogy itt a megyei ha­tóság törvényszerűen és emberségesen foglalkozik a tót néppel. Ugyanez a volt szolgabíró mint főispán figyelmeztette a közoktatásügyi kormány­­hatóságot, már előbb mint én képviselő lettem, hogy az egyetlen tót gimnázium, éppen az elcsekesítő tanárok vakmerő tanításai miatt, méltán záratott be. Ez már évekkel előbb történt; a tótok a cseh nyelvet egyáltalán nem kívánják s így már ideje lenne, hogy a kormány állít­son főgimnáziumot a tót­­nyelvű felföl­dön, melyben megbízható tanárok tótul és magyarul is tanítsanak. Ez annál inkább méltányos lenne, mert a rácok és oláhok, akiknek görögkeleti vallásuk folytán egy­házi autonómiájuk van és a bécsi udvar kegyeit is hagyományosan élvezik, tetszé­sük szerint állíthatnak annyi és olyan iskolákat, amennyi és amilyen tetszik nekik. A magyar állammal szemben sok­kal lojálisabb tótok megérdemelnék, hogy legalább egy főgimnáziumuk lenne, mely­ben nyelvüket és népi hagyományaikat fenntartó irodalmukat művelhetik. Kü­lönben is a magyar nyelv szintén kötelező tantárgy lenne iskolájukban, sőt a pár­huzamos magyar osztályokba szintén be­­iratkoztatnék bármilyen nemzetiségű ta­nuló.­­ Tisza István, amint értesült a főispán kívánságáról, rögtön felfogta annak igaz­ságos és okos voltát. Magam is a­­készen kapott gondolat megvalósítására töreked­tem, mihelyt a képviselői mandátum erre illetékessé tett. Liptószentmiklóst tartot­tam a legjobb helynek ,a tót-magyar fő­gimnázium részére. Nemcsak azért, mert választókerületem központja volt; inkább azért, mert a kitűző főispánt ismerve tudtam, hogy az ő szeme mindig , ott lesz az iskolán s nem fogja tűrni, hogy abban cseh vagy más magyarellenes irány kap­jon lábra, viszont azt sem, hogy a tótt tanítást éretlen magyarkodók hazaárulás­nak bélyegezzék és lehurrogják. Tisza István ezt az iskolatervet, mint­hogy az állam érdeke megkívánja a nem­zetiségek békés fejlődését s a nemzet egy­ségét nem bontja meg, a megvalósulás útjára vitte. A párhuzamos két tanítási nyelvre vonatkozóan abban bízott, hogy a magyar családok fogják gyermekeiket a tót nyelvű, viszont a tót családok a ma­gyar nyelvű osztályokba beíratni. így szűnhet meg az a visszás állapot, hogy a közhivatalokat elfoglaló magyarok nem értik nemzetiségi vidéken a nép­nyelvet, viszont a nép fiai sem az állami és vár­megyei közhivatalok nyelvét, a magyart. Ebből sok félreértés és felpanaszolt sére­lem származhat, ami a kölcsönös megér­tés mellett sokkal ritkábbá lesz. Fájdalom, mire a főgimnázium­i Liptó­­szentmiklóson állami intézményhez illő méretekben és jól felszerelten készen állt, már javában dúlt a végzetes világháború. Ez egyelőre lehetetlenné tette­­a magyart és tót párhuzamos osztályok rendszerét. Magyar nyelvű kiváló tanárok bőven akadtak, viszont tót nyelvűek vajmi kis számban. Másrészt attól is­­kellett tartani, hogy a külső és belső ellenségek, kivált a háborút önmegadással viselő cseh hősök a magyarok gyávaságának hirdették volna a tót nyelvű tanítás egyenlősítését az államnyelvvel, így a tanítás csak magya­rul folyt az iskola megnyitása után. A díszes, jobb jövőre méltó főgimná­zium most is áll még Liptószentmiklósott al -Sieh uralom alatt, s bizonyára ma is csak egy az oktatási nyelve. Ez bizonyo­san nem magyar többé, de valószínű, hogy nem is tót, hanem „csehszlovák“. A „szlovák“ függelék alighanem feles­leges ebben a­­szóban. Tisza István bölcs és emberséges nem­zetiségi politikájának örök bizonysága a­ liptószentmiklósi főgimnázium is, mégha abban cseb­esítik is el a tótokat. Fájdalom, mikor .Tisza István már én még nem volt kormányon, valóban tör- Gondozo írta Lőrinczy György Sokáig keresték, míg végre megtalálták. De máskor megtalálták, mind a ketten tüstént be­ismerték, hogy érdemes volt keresni. A pom­pás kis villa és elragadóan festői környezete valóságos szerelmi menedékhely. Az építő­művész bizonyára együttérzett a volt tulajdo­nossal és a pénz és az ábránd szövetsége terem­tette meg ezt a tündérvárat éppen talán az ő­­számukra. Ebben az egyben, persze, tévedtek mind a ketten. Senki se álmodik — másnak. A Gondűző villa mindezzel nem törődött. A komolyan hömpölygő nagy folyó partján, a domb oldaláról kacéran lemosolygott a világra. Nem vett tudomást arról, amit a folyó mor­mogott, sem arról, amin új gazdái tépelődtek. A kis kacér villa mindent tudott, de semmit se árult el. Csipkegyöngédségű kőcicomái kö­zött meglapult és elrejtőzött a múlt. A tragé­dia. A románc. Az emlék. A kis kacér villa nem kötött a boldog jövevények orrára semmit ,de. Falait szüntelenül simogatta a kóbor szél, mintha csak hízelegne neki, hogy bizalmába férkőzzék, hogy óvatlan pillanatokban kival­lassa a konok és pajkos kis titoktartót. Hiába. A titoktartó tartotta a titkot, hallgatott. Éjjel az eső lepte meg. Előbb szelíden meg­­megkoppant az ablakon. Jóformán suttogva szált be. — Mondd el. Beszéld el. Hogy is volt? ... Gondűző csipkekövei fázósan megborzon­­got­tak és a villa összehúzta magát. Hallgatta a szél hízelgését és az eső türelmetlen kopogását.­­De — hallgatott. Ő is szerelmes volt Pipő­­kébe. Pipők­e minden szerelmes. Szerelmes a folyó, amely mindig őt hívogatja fehér habjai közé. Szerelmes az erdő, mély lombjaival körül­öleli a csipkevillát, de dalait és félhomályának mély álmait egyesegyedül csak Pipőkének tar­togatja. Még a vadgalamb is öbölé szerelmes. Sírása, kacagása egyaránt Pipőkéért eped, sóvárog és — nevet. Szeretlek, Pipőke! Szép Pipőke! A vadigalamb is ezt sírja és ezt ka­cagja. És a Bordán Aurél szerelmes szíve hiperbolává forralja a vadgalamb méla vallo­mását : — Imádlak, Pipőke! Drága Pipőke! Gyö­nyörű Pipőke! Pipőke lehunyja a szemét. Sok a fény és sok a tűz. Elaltatja. Pipőke selyempillái alatt szépeket álmodik. Az erdőről, aminek nincsen homálya. Az emlékről, amiben ugyanaz a hiperbola bujkál. Ki tudja, ki tudná, miről álmodik a leány, az asszony. Hogyan is tudná más, mikor ő maga se tudja. — Imádlak, Pipőke! Szépséges Pipőke! Bordán Aurél minduntalan a tüzes vallo­mások variációihoz tér vissza, mintha szívé­nek és agyának labirintjében egyesegyedül az kóvályogna és hullámzana az erek lüktetésé­ben. Valahányszor ellebegi vagy elsóhajtja képzelete rögeszméjét, mindig Pipőkére bá­mul és lesi, hogy a bűbájos arc mivel reagál az ő lelki vonaglásaira. Kinyílik-e piros kis csigaszája? Fölcsillan-e szemében a szerelmes gyönyör fénye? Elönti-e tejfehér arcocskáját a lány, amit a szerelmes vágy fölszított ? De Pipőkén mindennek semmi legkisebb szim­ptó­­mája se látszik! Pipőke nem hevül föl! Nyu­godt, szép nagy, szeme hidegen bámul a folyó fölött a messziségbe. Pipőke a szépség gyö­nyörű lelki kérdőjele, a titok szimbóluma, amit remek kazettába zárt a teremtés, hogy örökké csak kérdezzen és örökké csak kérdezzék, anélkül, hogy feleletet adna vagy kapna. Bor­dán Aurél törheti a fejét rajta, hogy a gyö­nyörű bálvány esze merre jár! Az esze! De hát a szívé? Sohase látszik rajta, hogy szíve is van. Pipőkének nyilván az az ambíciója, hogy senki se értse és senki se fejtse meg. Bor­dán Aurél se, a férje. Ő a legkevésbbé. Külsőképpen tehát a zavartalan nyugalom boldogságának látszik a Gondűző villa, min­denestül. A megelégedés szelíd silhouettjei lágyan suhannak benne, egyik szobából a má­sikba. Néha föl-fölcsendül a zongorán egy-egy bujdosó dal, de mihamar az is elhallgat. Meg­ijedt a nagy csendtől, ami fojtogatóan körül­­szorít mindent, hogy a hajlékony dal is úgy megmerevedjék, mint maga a villa megmereve­dett. Pipőke a festőállvány elé ült és ecsetje álmosan és unottan, babrált a vásznon. De mihamar fölállott. Odakünn, a széles nagy terrasz magaslatáról mély távolságok ásítot­tak feléje, mintha őt is el akarnák nyelni és Pipőke a hintaszékre omlott és fehér kezecs­kéjével eltakarta lehúnyt selyempilláit. Bordán Aurél puffot húzott oda. Leült és óvatos gyen­gédséggel hajolt Pipőkéhez. Megsimította a haját. — Fáradt? — kérdezte. És reszketett a hangja. •— Unalmas. — Unalmas? — csodálkozott Bordán Aurél. — Mi unalmas? A csend? A messzeség? Az alkony ? —­ A világ. Az élet. A férfi száján keserű irónia suhant el. — A mennyország nem lehet unalmas. Pipőke meg se rebbent. — Magának. — Nekem a pokolban se unalmas, ha maga ott van. És a mennyország is­­ unalmas volna, ha maga nem volna. — A Gondűzőben. — Igen. Itt, a Gondűzőben. Ahol semmi gond sincs. Ahol csak szépség van. Különben maga választotta. Magának tetszett. Maga kí­vánta. Arra Pipőke összeszorította a szájacskáját. Igaz, nem tagadhatta: ő választotta ki Gond­űzőt. Éppen azon az emlékezetes napon, mikor Bordán Aurél a Pipőke fehér ujjacskájára fölhúzta a végtelen szerelem kis aranykariká­ját, éppen ilyen nyájas nyári alkonyaton, ami­lyen­ez a mai, sétahajózásra indultak. A hegy-* oldalból egyszer csak eléjük bukkant a villa. Homlokán villamos fényben nyúlt ki hencegő neve: Gond­űzS. Tok­yocskái, bezárt ablakai, a­ nagy, hallgatag, méltóságos terrasszal egyetér­tően álmatagon bámulnak le a folyóra, amelyen­ tétova csónakok imbolyognak és szorgalmasan zakatoló hajók sietnek el. Gondozó feje fölött­ a­hogy hallgat, lábánál a folyó susog. Pipőkei egykedvű lelkén a feh­ér le­ányszobai elhalvá­nyult régi gyermekmeséi ébrednek föl. Egy pillanatig elmereng. Aztán csendesen megszó­lal. Talán nem is szó, csak elröppenő, halk sóhajtás. "­­ •— Szép. Gondűző. Olyan szép, mint a neve, Bordán megörült. Kapott a szón. — Már a magáé. Négy nap múlva már a Pipőkéé volt a­ Gondűző villa. Bordán Aurél nászajándéka. Nem nehéz volt megszerezni. A villa fiatal, gazdag árvalánya volt, akinek a vőlegénye, Füsti Róbert, néhány nappal az esküvő előtt agyonlőtte magát. A tragédiáról néhány napig érdekes részleteket suttogott a pletyka. Az ön­gyilkos vőlegény más leányt­­szeretett és csak az, apja kedvéért vette volna el a Gondűző­villa­ tulajdonosát, a gazdag árvalányt. De az utolsó pillanatban meghökkent. A revolver kéznél volt... A többit tudjuk. Vagyis semmit­ se tudunk. Az özvegy menyasszonyt a jószívű rokonok elvitték a déli, keleti narancsligetek közé és míg odavolt, gondoskodtak róla, hogy hazatértekor új világot tűrés jön itthon, maga körül­. Amint látjuk, Gondozo villát is eladták. Ara 30 ones

Next