Budapesti Hírlap, 1930. november (50. évfolyam, 250-274. szám)
1930-11-01 / 250. szám
ne tagadja el a lapot a képes mélynyomása B. H. nélkül! Budapest, 1930_____ ■ L. évfolyam 250. szám Szombat, november 1 Szerkeszletég én kiadd» Kiretali Vill. kerület, József-körút 5. Telefonnám : József 444—Ditól József 444—09-ig* Leveleim: Budapest, 4« Postafiók 55.«— Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC ............. .................................................-------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Tisza István és a nemzetiségek írta Kozma Andor Tisza Istvánaz 1910. évi képviselőválasztások alkalmával megtisztelt a liptószentmiklósi kerület képviselőjelöltségével. Azért éppen ebben a túlnyomóan tótoklakta kerületben léptetett fel, mert ismerte a,sajtóban megjelent írásaimból és beszélgetéseinkből a nemzetiségi kérdésről vallott nézeteimet. Ezek a főkérdésekben egyeztek az övéivel. Jelöltségem után nyomban összegeztem előtte, mit fogok a kerületben programmal elmondani. Ő helyeslően vette a programmtervet tudomásul, s egy-egy részlettel meg is toldotta. Felfogásom nagyjában a nemzetiségi kérdésről a következő volt: Hazánk, Magyarország, több nemzetiségnek közös otthona. Valamennyi nemzetiség, az államalkotó magyarsággal együtt, tíz egységes nemzetnek egyenlő jogú tagja. Természetes az ilyen tagolt népesség mellett, hogy az egyes nemzetiségek féltékenyek arra az egyre, mely relativ többségénél s ország foglaló erejénél fogva jogosan, „primus inter pares.“ Éppen ezért a türelem a legbölcsebb és legerősebb fegyver, mellyel a vezető szerepre utalt magyarság élhet, a nemzetiségi széthúzás elhárítására. Tudtam és megértettem azt is, hogy a liptószentmiklósi kerület választópolgársága túlnyomóan tót anyanyelvű, és illőnek véltem ezért, hogy mint, képviselőjelölt, hozzájuk tótul szóljak. Neid is láttam mindjárt a tót nyelv megtanulásának. Hamarosan tudtam, is már annyit, hogy tót programmbeszédet mondhattam; nem hibátlanul, de megérthetően. A választóknak ez annál jobban esett, mert bizonyára megérezték, hogy az ő kedvükért tanultam meg, ha tökéletlenül is, az ő szeretett anyanyelvüket, így sikerült a másik jelölt, egy evangélikus lelkész ellen minden pénzpocsékolás nélkül, akkora többséget szereznem, hogy és a választás közben visszalépett, s én egyhangúlag kaptam meg a mandátumot. Ellenjelöltem azzal rontotta el dolgát, hogy az anyanyelvüket nagyon szerető tótoknak azt az utóbbi mesterkélt zagyva csehszlovák nyelvet előlegezte, melyet akkor még a tót nép nem értett meg és kinevetett. Mint képviselő is tovább tanultam tótul, hogy választóimmal élőszóban is érintkezhessen. Budapesten pedig tót ifjút fogadtam, hogy levelezéseimet választóimmal szintén fennakadás nélkül intézhessem el. Aztán kiterjesztettem figyelmemet a tót irodalomra is. Nem bántam meg. Különösen meglepett a tót népköltészet szépsége. Több tót népdalt és balladát lefordítottam magyarra s egyik előkelő irodalmi társaságunkban fel is olvastam. Mindezt az iparkodásomat a tót szellem alkotásainak ismertetésére, nemcsak választóim zöme, hanem a magyar nemesi törzsből eredt legnagyobb tót költők az összes szláv költők közt is kimagasló nagyság. Országh Pál, költői nevén Hviezdoszláv („Csillagdicsőítő“) is méltányolta. Ennek jeléül megküldte nekem legjobb epikai remekművét („Hajnikova Zena“) sajátkezű, igen szép ajánló soraival. Máig is gondosan őrzem nagy tót költőtársamnak ezt az igen becses ajándékát. Tisza Istvánt mindezekről folytatólagosan tájékoztattam. Viszont ő,nyomatékosan helyeselte, hogy így fogom fel képviselői kötelességeimet nemzetiségi kerületemmel szemben. Valameddig ő volt kormányon, nem is volt sem a tótokkal, sem a többi nemzetiséggel jelentékeny baj soha. Apró súrlódások ha netán voltak is, hamar, elsimultak. Az ő nemes szabadelvűsége, mellyel elnézte a könnyebb hibákat, melyek úgy amagyar hatóságok, valamint a nemzetiségek részéről megestek, mind a két félre békítően hatott. Nyilvános beszédeiben sohasem sértette a nemzetiségek érzékenységét, inkább nyomatékosan hangsúlyozta azok egyenlőségét a vezető magyarsággal. Liptó vármegyében ez a békés nemzetiségi politika akkor meg is valósult. Nevezetes érdeme volt ebben Tisza István hű és megbízható főispánjának, Kiszely Árpádnak is. Erről még a hírhedt Scotus Viator magyargyalázó könyvében („Racial problems in Hungary“) sem tud rosszat írni. Kiszely akkor főszolgabíró volt, mikor a cseheknek ez az angol lézengő rittere az ő járásában is magyar brutalitásokat szimatolt, de felhangoltan ment tovább s kijelentette, hogy itt a megyei hatóság törvényszerűen és emberségesen foglalkozik a tót néppel. Ugyanez a volt szolgabíró mint főispán figyelmeztette a közoktatásügyi kormányhatóságot, már előbb mint én képviselő lettem, hogy az egyetlen tót gimnázium, éppen az elcsekesítő tanárok vakmerő tanításai miatt, méltán záratott be. Ez már évekkel előbb történt; a tótok a cseh nyelvet egyáltalán nem kívánják s így már ideje lenne, hogy a kormány állítson főgimnáziumot a tótnyelvű felföldön, melyben megbízható tanárok tótul és magyarul is tanítsanak. Ez annál inkább méltányos lenne, mert a rácok és oláhok, akiknek görögkeleti vallásuk folytán egyházi autonómiájuk van és a bécsi udvar kegyeit is hagyományosan élvezik, tetszésük szerint állíthatnak annyi és olyan iskolákat, amennyi és amilyen tetszik nekik. A magyar állammal szemben sokkal lojálisabb tótok megérdemelnék, hogy legalább egy főgimnáziumuk lenne, melyben nyelvüket és népi hagyományaikat fenntartó irodalmukat művelhetik. Különben is a magyar nyelv szintén kötelező tantárgy lenne iskolájukban, sőt a párhuzamos magyar osztályokba szintén beiratkoztatnék bármilyen nemzetiségű tanuló. Tisza István, amint értesült a főispán kívánságáról, rögtön felfogta annak igazságos és okos voltát. Magam is akészen kapott gondolat megvalósítására törekedtem, mihelyt a képviselői mandátum erre illetékessé tett. Liptószentmiklóst tartottam a legjobb helynek ,a tót-magyar főgimnázium részére. Nemcsak azért, mert választókerületem központja volt; inkább azért, mert a kitűző főispánt ismerve tudtam, hogy az ő szeme mindig , ott lesz az iskolán s nem fogja tűrni, hogy abban cseh vagy más magyarellenes irány kapjon lábra, viszont azt sem, hogy a tótt tanítást éretlen magyarkodók hazaárulásnak bélyegezzék és lehurrogják. Tisza István ezt az iskolatervet, minthogy az állam érdeke megkívánja a nemzetiségek békés fejlődését s a nemzet egységét nem bontja meg, a megvalósulás útjára vitte. A párhuzamos két tanítási nyelvre vonatkozóan abban bízott, hogy a magyar családok fogják gyermekeiket a tót nyelvű, viszont a tót családok a magyar nyelvű osztályokba beíratni. így szűnhet meg az a visszás állapot, hogy a közhivatalokat elfoglaló magyarok nem értik nemzetiségi vidéken a népnyelvet, viszont a nép fiai sem az állami és vármegyei közhivatalok nyelvét, a magyart. Ebből sok félreértés és felpanaszolt sérelem származhat, ami a kölcsönös megértés mellett sokkal ritkábbá lesz. Fájdalom, mire a főgimnáziumi Liptószentmiklóson állami intézményhez illő méretekben és jól felszerelten készen állt, már javában dúlt a végzetes világháború. Ez egyelőre lehetetlenné tettea magyart és tót párhuzamos osztályok rendszerét. Magyar nyelvű kiváló tanárok bőven akadtak, viszont tót nyelvűek vajmi kis számban. Másrészt attól iskellett tartani, hogy a külső és belső ellenségek, kivált a háborút önmegadással viselő cseh hősök a magyarok gyávaságának hirdették volna a tót nyelvű tanítás egyenlősítését az államnyelvvel, így a tanítás csak magyarul folyt az iskola megnyitása után. A díszes, jobb jövőre méltó főgimnázium most is áll még Liptószentmiklósott al -Sieh uralom alatt, s bizonyára ma is csak egy az oktatási nyelve. Ez bizonyosan nem magyar többé, de valószínű, hogy nem is tót, hanem „csehszlovák“. A „szlovák“ függelék alighanem felesleges ebben aszóban. Tisza István bölcs és emberséges nemzetiségi politikájának örök bizonysága a liptószentmiklósi főgimnázium is, mégha abban csebesítik is el a tótokat. Fájdalom, mikor .Tisza István már én még nem volt kormányon, valóban tör- Gondozo írta Lőrinczy György Sokáig keresték, míg végre megtalálták. De máskor megtalálták, mind a ketten tüstént beismerték, hogy érdemes volt keresni. A pompás kis villa és elragadóan festői környezete valóságos szerelmi menedékhely. Az építőművész bizonyára együttérzett a volt tulajdonossal és a pénz és az ábránd szövetsége teremtette meg ezt a tündérvárat éppen talán az őszámukra. Ebben az egyben, persze, tévedtek mind a ketten. Senki se álmodik — másnak. A Gondűző villa mindezzel nem törődött. A komolyan hömpölygő nagy folyó partján, a domb oldaláról kacéran lemosolygott a világra. Nem vett tudomást arról, amit a folyó mormogott, sem arról, amin új gazdái tépelődtek. A kis kacér villa mindent tudott, de semmit se árult el. Csipkegyöngédségű kőcicomái között meglapult és elrejtőzött a múlt. A tragédia. A románc. Az emlék. A kis kacér villa nem kötött a boldog jövevények orrára semmit ,de. Falait szüntelenül simogatta a kóbor szél, mintha csak hízelegne neki, hogy bizalmába férkőzzék, hogy óvatlan pillanatokban kivallassa a konok és pajkos kis titoktartót. Hiába. A titoktartó tartotta a titkot, hallgatott. Éjjel az eső lepte meg. Előbb szelíden megmegkoppant az ablakon. Jóformán suttogva szált be. — Mondd el. Beszéld el. Hogy is volt? ... Gondűző csipkekövei fázósan megborzongottak és a villa összehúzta magát. Hallgatta a szél hízelgését és az eső türelmetlen kopogását.De — hallgatott. Ő is szerelmes volt Pipőkébe. Pipőke minden szerelmes. Szerelmes a folyó, amely mindig őt hívogatja fehér habjai közé. Szerelmes az erdő, mély lombjaival körülöleli a csipkevillát, de dalait és félhomályának mély álmait egyesegyedül csak Pipőkének tartogatja. Még a vadgalamb is öbölé szerelmes. Sírása, kacagása egyaránt Pipőkéért eped, sóvárog és — nevet. Szeretlek, Pipőke! Szép Pipőke! A vadigalamb is ezt sírja és ezt kacagja. És a Bordán Aurél szerelmes szíve hiperbolává forralja a vadgalamb méla vallomását : — Imádlak, Pipőke! Drága Pipőke! Gyönyörű Pipőke! Pipőke lehunyja a szemét. Sok a fény és sok a tűz. Elaltatja. Pipőke selyempillái alatt szépeket álmodik. Az erdőről, aminek nincsen homálya. Az emlékről, amiben ugyanaz a hiperbola bujkál. Ki tudja, ki tudná, miről álmodik a leány, az asszony. Hogyan is tudná más, mikor ő maga se tudja. — Imádlak, Pipőke! Szépséges Pipőke! Bordán Aurél minduntalan a tüzes vallomások variációihoz tér vissza, mintha szívének és agyának labirintjében egyesegyedül az kóvályogna és hullámzana az erek lüktetésében. Valahányszor ellebegi vagy elsóhajtja képzelete rögeszméjét, mindig Pipőkére bámul és lesi, hogy a bűbájos arc mivel reagál az ő lelki vonaglásaira. Kinyílik-e piros kis csigaszája? Fölcsillan-e szemében a szerelmes gyönyör fénye? Elönti-e tejfehér arcocskáját a lány, amit a szerelmes vágy fölszított ? De Pipőkén mindennek semmi legkisebb szimptómája se látszik! Pipőke nem hevül föl! Nyugodt, szép nagy, szeme hidegen bámul a folyó fölött a messziségbe. Pipőke a szépség gyönyörű lelki kérdőjele, a titok szimbóluma, amit remek kazettába zárt a teremtés, hogy örökké csak kérdezzen és örökké csak kérdezzék, anélkül, hogy feleletet adna vagy kapna. Bordán Aurél törheti a fejét rajta, hogy a gyönyörű bálvány esze merre jár! Az esze! De hát a szívé? Sohase látszik rajta, hogy szíve is van. Pipőkének nyilván az az ambíciója, hogy senki se értse és senki se fejtse meg. Bordán Aurél se, a férje. Ő a legkevésbbé. Külsőképpen tehát a zavartalan nyugalom boldogságának látszik a Gondűző villa, mindenestül. A megelégedés szelíd silhouettjei lágyan suhannak benne, egyik szobából a másikba. Néha föl-fölcsendül a zongorán egy-egy bujdosó dal, de mihamar az is elhallgat. Megijedt a nagy csendtől, ami fojtogatóan körülszorít mindent, hogy a hajlékony dal is úgy megmerevedjék, mint maga a villa megmerevedett. Pipőke a festőállvány elé ült és ecsetje álmosan és unottan, babrált a vásznon. De mihamar fölállott. Odakünn, a széles nagy terrasz magaslatáról mély távolságok ásítottak feléje, mintha őt is el akarnák nyelni és Pipőke a hintaszékre omlott és fehér kezecskéjével eltakarta lehúnyt selyempilláit. Bordán Aurél puffot húzott oda. Leült és óvatos gyengédséggel hajolt Pipőkéhez. Megsimította a haját. — Fáradt? — kérdezte. És reszketett a hangja. •— Unalmas. — Unalmas? — csodálkozott Bordán Aurél. — Mi unalmas? A csend? A messzeség? Az alkony ? — A világ. Az élet. A férfi száján keserű irónia suhant el. — A mennyország nem lehet unalmas. Pipőke meg se rebbent. — Magának. — Nekem a pokolban se unalmas, ha maga ott van. És a mennyország is unalmas volna, ha maga nem volna. — A Gondűzőben. — Igen. Itt, a Gondűzőben. Ahol semmi gond sincs. Ahol csak szépség van. Különben maga választotta. Magának tetszett. Maga kívánta. Arra Pipőke összeszorította a szájacskáját. Igaz, nem tagadhatta: ő választotta ki Gondűzőt. Éppen azon az emlékezetes napon, mikor Bordán Aurél a Pipőke fehér ujjacskájára fölhúzta a végtelen szerelem kis aranykarikáját, éppen ilyen nyájas nyári alkonyaton, amilyenez a mai, sétahajózásra indultak. A hegy-* oldalból egyszer csak eléjük bukkant a villa. Homlokán villamos fényben nyúlt ki hencegő neve: GondűzS. Tokyocskái, bezárt ablakai, a nagy, hallgatag, méltóságos terrasszal egyetértően álmatagon bámulnak le a folyóra, amelyen tétova csónakok imbolyognak és szorgalmasan zakatoló hajók sietnek el. Gondozó feje fölött ahogy hallgat, lábánál a folyó susog. Pipőkei egykedvű lelkén a fehér leányszobai elhalványult régi gyermekmeséi ébrednek föl. Egy pillanatig elmereng. Aztán csendesen megszólal. Talán nem is szó, csak elröppenő, halk sóhajtás. " •— Szép. Gondűző. Olyan szép, mint a neve, Bordán megörült. Kapott a szón. — Már a magáé. Négy nap múlva már a Pipőkéé volt a Gondűző villa. Bordán Aurél nászajándéka. Nem nehéz volt megszerezni. A villa fiatal, gazdag árvalánya volt, akinek a vőlegénye, Füsti Róbert, néhány nappal az esküvő előtt agyonlőtte magát. A tragédiáról néhány napig érdekes részleteket suttogott a pletyka. Az öngyilkos vőlegény más leánytszeretett és csak az, apja kedvéért vette volna el a Gondűzővilla tulajdonosát, a gazdag árvalányt. De az utolsó pillanatban meghökkent. A revolver kéznél volt... A többit tudjuk. Vagyis semmit se tudunk. Az özvegy menyasszonyt a jószívű rokonok elvitték a déli, keleti narancsligetek közé és míg odavolt, gondoskodtak róla, hogy hazatértekor új világot tűrés jön itthon, maga körül. Amint látjuk, Gondozo villát is eladták. Ara 30 ones