Budapesti Hírlap, 1931. április (51. évfolyam, 74–97. szám)
1931-04-01 / 74. szám
Budapest, 1931 LI. évfolyam 74. szám Szerda, április 1 ■«rt»l»m elsdeoaip MUG ktr«jel*nl. KO toUi ink: in hón 4 p.nfffl, negyadém 10 pengő 80 fUlér. — A fcSlfSldni ezeknek ae Ssaiegeknek e kétesereee a előfizetési df]Budapesti Hírlap Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Föszerkesztö: CSAJTHAY FERENC ánikeertBeégezteáá hintáit nn. kereteé, Jóseef-kSrfk 5. Telefonkánt József 444—04* lél Jövetééé-OB-ig. Levéldal: Bndepeet, 4, Postefiék 56.— Éledje e Bndspeed Hirlep R.-t Ijabb sebet kaptak a békék Curtius tehát elfogadta Henderson ajánlatát és a német-osztrák vámuniótervezet jogi kérdése a Népszövetség tanácsa elé kerül. Amilyen nagy izgalom fogta el Európát az egyezmény hírének kipattanására, olyan megkönnyebbülő fellélegzés fogadja most majd ezt a fordulatot, amellyel az egész ügy diplomáciai sínekre kerül. A német külügyminiszter e gesztusánál, amely teljesen honorálja az angol álláspontot, csak Henderson ajánlata bölcsebb. Itt ugyanis az történt, hogy amikor Franciaország elemi felháborodással fogadta a német-osztrák egyezményt, ugyanakkor véletlenül — mégpedig az éppen akkor meginduló párizsi Európa-tanácskozások miatt — Henderson is a francia fővárosban tartózkodott és így a francia sajtó jelentései talán akaratlanul is azt a látszatot adták a Henderson—Briand-tanácskozásoknak és az ezeknek alapján történő berlini és bécsi diplomáciai lépéseknek, mintha itt tulajdonképpen egységes angol-francia állásfoglalásról lenne szó. Csak később derült ki, hogy mennyire mást akar a Quai d'Orsay és mennyire mást a Downing Street. Mert amíg Franciaország egyszerűen rá akarta olvasni a német-osztrák egyezménytervezetre, hogy az ellenkezik a békeszerződésekkel és az osztrák szanálási jegyzőkönyvekkel, addig Anglia sem a német, sem a francia álláspont mellé nem kötötte le magát, hanem a kérdést, mégpedig annak csupán jogi oldalát, Genf elé utalta. Henderson tehát egyszerű közvetítőszerepre vállalkozott a két perlekedő fél között, olyan fórum elé hozva őket, amely arról nevezetes, hogy soha egyik félnek sem ad teljesen igazat, • hiszen az életben és különösen a politikában ritkán van valakinek egészen igaza, hanem mindig valamiféle kompromiszszumot kényszerít rá a szembenálló felekre. Ennek alapján a német-osztrák és a francia álláspontnak genfi viaskodásából már előre is teljes bizonyossággal megjósolhatjuk : a genfi tanács sem egész jogosnak, sem egész jogsértőnek nem fogja kimondani a német-osztrák egyezményt, úgy hogy a genfi alkudozásból könnyen adódhatik olyan megoldás, amelynek alapján Berlin és Bécs más jogi formulával fog keretet keresni a gazdasági együttműködés számára. Hiszen — és erről ma Európában úgy látszik mindenki megfeledkezik — Németország és Ausztria számára egyáltalában nem probléma az együttműködés megteremtése, azt akár disszimulált egyezményekkel, akár pedig külön, de párhuzamos kodifikációval igazán könnyen meg lehet rendezni. A főkérdés itt nem a jogi keretben, hanem abban van, hogy várjon ott tartunk-e már, hogy Berlin és Bécs tudja-e egyáltalában megvalósítani a barátságos jegyzékváltásban körülírt uniótervezetet? Franciaországban mégis úgy ítélik meg a helyzetet, hogy magát a vámuniót is épp oly könnyű lesz létrehozni, mint az alapelvekre és a szíves hajlandóságra vonatkozó külügyminiszteri jegyzékeket, e felfogásnak köszönhető azután, hogy Franciaország olyan érzelmi kitöréssel reagált a nem várt német-osztrák lépésre, hogy sokaknak az a véleménye, hogy akár lesz valami a vámunióból, akár nem, a kérdés elmérgesedett pertraktálása máris többet ártott az úgynevezett lokarnói szellemnek, mint amennyit újabb Lokarnó használhatna. Ezzel szemben azonban felette megnyugtató, hogy a németek titkolózása és a franciák elkeseredett ellenzése között — mint már annyiszor — ismét az angolok és az olaszok őrzik a legjózanabban a lokarnói szellemet. Bizonyítja ezt Henderson közvetítő javaslata, amely valósággal kihúzta méregfogát a hirtelen kerekedett ügynek és Grandi tartózkodása, amely ha egyetlen szó nélkül is, de nyomatékos és sokatmondó hallgatással figyelmeztette Párizst, hogy nem hajlandó frontot csinálni Németországgal szemben. Olaszországnak ez a magatartása pedig annál jelentőségteljesebb, mert amikor a francia-olasz flottaegyezmény létrejött, akkor a német sajtó egy része támadni kezdte Olaszországot, amely szerinte a Párizshoz való közeledéssel megváltoztatta eddigi külpolitikai irányát. A német sajtónak sikerült is annyira félrevezetnie a német közvéleményt, hogy amikor a francianémet vihar kitört a vámegyezmény körül, akkor a német közvélemény arra volt elkészülve, hogy Olaszország Franciaországnak pártjára áll és ő is szembeszáll a vámunió tervével. E helyett azonban mi történt? Az, hogy — bár egyelőre semmi sem látszik bizonyítani, mintha a német-osztrák vámunió érdekében állana Olaszországnak — Róma mégis olyan jóindulatú semlegességet tanúsított Berlinnel szemben, hogy az Párizsra is mérséklően hatott. Berlinre pedig a kellemes meglepetésnek olyan erejével, hogy a német sajtóban máris észlelhető annak a beismerésnek hatása, hogy milyen igaztalanság és méltánytalanság volt irányváltozással gyanúsítani azt az Olaszországot, amely az elmúlt évtizedben oly határozott protektora volt Európa szegényeinek és gyöngéinek. Úgy, hogy nem is kétséges, hogy ezek után a német közvélemény minden téren le fogja vonni a konzekvenciákat. Mi magyarok mindenesetre örömmel látják, hogy a nagyhatalmak vezetőinek józansága a kérdést olyan útra terelte, amelyen nincs ugyan biztosítva a legtökéletesebb megoldás, de amely legalább a kilengésektől és a további elmérgesedéstől óvja meg ezt a végeredményben főképpen francia-német kérdést. Annyi hasznot azonban máris elkönyvelhetünk a magyar ügy javára, hogy a hullámok ismét megtépázták a békeszerződések tekintélyét. Ennek kell tekintenünk Briand beszédét, amelyben valósággal odavágta a francia kamarának, hogy az osztrák kérdésben való viszonyokat nem ő csinálta, azt Versailles-ban csinálták, világos rosszallásául annak a politikának, amely a párizskörnyéki békékben életképtelen darabokra szakgatta a dunai államokat. Briande kijelentésének olvastára mindenesetre a prágai külügyminiszter érezhette magát a legkényelmetlenebbül, hiszen, — amint azt a Budapesti Hírlapnak „És mégis élünk ..című húsvéti albuma bebizonyítja — Bengsék főképpen azzal az argumentációval bírták rá a legfőbb tanácsot Ausztriának és Magyarországnak brutális feldarabolására, hogy csak az így szándékosan életképtelenné tett Ausztriát és Magyarországot lehet majd belekényszeríteni a dunai szláv népek hegemóniája alatt álló alakulásba. A gazdasági Anschluss tervezete elég érthetően illusztrálja most a Nyugat előtt a párizskörnyéki művek értékét. Curtius hozzájárul a német-osztrák vámunió népszövetségi megvitatásához Európa gazdasági bajai elsősorban szétdaraboltságára vezethetők vissza A cseh külügyminiszter „exkluzív** tervei — A német-osztrák terv nem akadálya a leszerelési konferenciának BERLIN, márc. 31. (Wolff.) A birodalmi tanács mai ülésén Curtius dr. birodalmi külügyminiszter megtartotta bejelentett beszédét a német-osztrák vámegyezmények tárgyában. — Briand — mondotta Curtius dr. — a francia szenátus előtt beszélt azokról a gazdasági problémákról, amelyek nyomasztólag nehezednek Közép-Európára, mindenekelőtt Ausztriára. A gazdasági bajok vezették egymáshoz a német és az osztrák kormányt. Németországot, a maga ötmillió dolgozni akaró munkanélkülijével, nyomasztó politikai kötelezettségeivel, mezőgazdaságának súlyosan ínséges helyzetében egyáltalán nem kielégítő tőkefedezetével súlyos gazdasági és társadalmi veszélyek fenyegetik. A belföldi piac szanálása és emelése mellett elkerülhetetlenül szüksége van külkereskedelmi piacának kiterjesztésére is. Ugyanilyen célokat kell követnie Ausztriának, amely egy nagy gazdasági egységből kiszakítva gazdasági apparátusát túlságosan szűk alapokra kénytelen fektetni, úgyhogy lakossága már egy évtized óta kultúrnívóján alul tengődik. Mindketten azt reméljük, hogy vám- és kereskedelempolitikai viszonyaink összeegyeztetésével a szabadforgalom fellendíti, emeli és kiterjeszti gazdasági kapcsolatainkat. Eljárásunk az általános európai együttműködés keretei között mozog. Ehhez a páneurópai kooperációhoz szilárdan ragaszkodunk. Az európai gazdasági életet azonban csak akkor lehet általános tervekkel, irányelveikkel és törekvésekkel a mintegy fölülről kiinduló mindenkire kiterjedő együttműködésre befolyásolni, ha ehhez, mint alapozás hozzájárul a fokozatos felépítés alulról, az erők kisebb részeinek összefogása. Csak ennek a két irányzatnak az együttes eredőjeként jöhet létre tényleges fejlődés. Cseh terv a kisantant vámuniójáról A legutóbbi évek nemzetközi vitáiban gyakran kifejtették és elismerték, hogy Európa gazdasági bajai ■ elsősorban szétdaraboltságára vezethetők vissza. Nagyobb gazdasági területek egyesítésére, a vámsorompók ledöntésére és erősebb és ellenállóképesebb belföldi piacokra nem szükség. Meggyőződésem szerint a gazdasági forgalom kisztesítésének és szabaddá tételének irányzata természeti törvényeken alapul. A regionális megegyezések és csatlakozások eszméje mindinkább előtérbe lép. Azok között az európai államférfiak között, akik az eszme híveinek vallották magukat, az elsők egyike volt Mironescu román külügyminiszter A béke politikája című könyvében. Szabad továbbá arra emlékeztetnem, hogy a cseh-szlovák kormány az európai együttműködésről szóló francia kormánymemorandumra adott válaszában kifejtette azt a véleményét, „hogy a valamennyi nép együttműködésének megszervezésére a legtermészetesebb kiindulópont az, ha a kisebb vagy nagyobb földrajzi körzetekben fekvő egyes államok között jön létre az együttműködés". Az osztrák szövetségi kancellár a Népszövetség 1930 szeptemberében tartott gyűlésén magáévá tette ezt a gondolatmenetet és propagandát csinált a regionális megegyezések útjának. Mindezek a törekvések és tervek megkövetelik a bekapcsolódást a páneurópai szolidaritásba és munkaközösségbe. A német és az osztrák kormány nyugodt tudatában van annak, hogy tervével ugyanebben az irányban halad előre. Nyilatkozatuk, mely szerint hajlandók hasonló rendezés céljából más államokkal is tárgyalásokba bocsátkozni, abból a meggyőződésből indul ki, hogy ezzel az európai gazdasági élet törvényszerűségének tesznek eleget. Terveik kevésbé exkluzívak, mint a cseh külügyminiszter tervei, aki ajánlatunkat eleve visszautasította és Ausztria bevonásával a kisantant vámuniójára törekszik Németország kizárásával, még senki sem kísérelte meg ennek az állításnak a bebizonyítását. Ha tekintetbe vesszük, milyen gondosan ügyeltünk az Ausztriára nehezedő külön kötelezettségek tiszteletben tartására, akkor alig tudjuk eloszlatni azt az aggodalmat, hogy itt nem azonos mértékkel akarnak mérni és hogy a szerződések és e genfi jegyzőkönyv alapján megszerkesztett szerződésszegés vádjával már nem Ausztria függetlenségét akarják megóvni, hanem ellenkezően, Ausztriát másodosztályú államalakulattá akarják lenyomni. Egyáltalán nem lehet az egyenjogúság bázisát félretolni, mert anélkül Európa konstruktív újjáépítése elképzelhetetlen. Világos, hogy a magunk részéről a jogi kérdés megvitatását nem nyilváníthatjuk szükségesnek. Magától értetődik azonban, hogy nem vonjuk ki magunkat az alól, hogy az 1922 évi genfi jegyzőkönyvet aláíró hatalmak a dologgal a Népszövetség tanácsában ilyen értelemben foglalkozzanak. Hiszen semmi félnivalónk nincs tőlük! Politikai észrevételünk arra támaszkodik, hogy a Népszövetség tanácsában esetleg mint a béke veszélyeztetését állítanák oda tisztán gazdasági megállapodásunkat. Ilyen érvelés nem volna megengedhető. Henderson bejelentette, hogy javasolni fogja az ügynek a tanács legközelebbi, májusi ülésezésének napirendjére tűzését. Eb ellen semmit sem hozhatunk fel és arra számítunk, hogy a páneurópai tanulmányi bizottságban már előzően megvitatják az egész kérdést. Személy szerint is szükségét érzem, hogy a külügyminiszterek egymásnak kölcsönösen a lehetőség szerint megkönnyítsék a külpolitikai ügyeket. Ennél a felfogásomnál fogva mindenkor idejében messzemenően tájékoztattam az érdekelt külügyminisztereket. A jelen esetben sem kell magamnak semmit a szememre vetnem. Csak csütörtökön, március 19-én volt biztosítva a berlini és a bécsi kormány felfogásának azonossága és mára I „Nem vonjuk ki magunkat az alól, hogy a dologgal a Népszövetség tanácsában foglalkozzanak" . A német-osztrák tervezet tisztán gazdasági jellege nem áll ellentétben népjogi kötelezettségekkel. A terv nem helyezkedik szembe az 1922. évi genfi jegyzőkönyvvel sem. Tekintettel a megegyezés struktúrájára, nehezen érthető, hogy mennyiben érintené az Ausztria függetlenségét. Azt állítják, hogy a szerződés ellentétben ál a puklummal, eddig azonban Ára 16 fillér. rá következő második napon megtörténtek Londonban, Párizsban és Rómában a német és osztrák misszió vezetőinek lépései. Németország és Ausztria valódi szándékai . Nemzetközi szempontból nem lehet lojálisabban cselekedni, mintha egy szerződés megkötése előtt az egész világ előtt úgyszólván az asztalra helyezzük e szerződés céljait és alapgondolatait. Boldogok volnánk, ha velünk mindig ugyanilyen lojalitással és nyíltsággal bánnának. Az érvényben levő szerződések keretében a lehető leggyorsabban biztosítani akarjuk súlyos szükségben levő országainknak azokat az előnyöket, amelyeket a gazdasági terület kiterjesztése nyújt. Egyúttal új lökést akartunk adni az európai közgazdaság újjászervezésére irányuló fáradozásoknak. Elégtétellel állapíthatom meg, hogy ezek a céljaink a világon messzemenő megértésre találtak. Ha a német-osztrák terv mindamellett izgalmat keltett is, Németország és Ausztria valódi szándékai erre semmi okot nem adnak. Érthető, hogy a német-osztrák akció bizonyos gazdasági kérdéseket napirendre hoz, de nem látszik nekem érthetőnek, hogy ezzel kapcsolatosan a nemzetek közötti jó egyetértés megzavarásáról, sőt a béke veszélyeztetéséről beszélnek. Ezért nem is ismerhetem el, hogy a német-osztrák terv akadályozhatja a jövő évi leszerelési konferenciát. A világ egyetlen országának sem érdeke nagyobb mértékben Európa békéje és közös felépítése, mint Németországnak és Ausztriának. Ha a németosztrák tervet úgy értik meg és úgy méltó nyolják, hogy azt a két fél elgondolta, akkor érvényesül annak felismerése, hogy beleilleszkedik az általános európai törekvésekbe. Curtius beszéde a tárgyilagosság medrébe tereli a kérdés megvitatását Curtius beszédét a berlini politikai körökben teljes megelégedéssel fogadták, tekintettel arra, hogy a német álláspontot kétségtelen határozottsággal képviselte. A beszéd nyugodt hangja alkalmas arra, hogy a probléma megvitatását a tárgyilagosság medrébe terelje. A birodalmi tanács feszült érdeklődéssel kísérte Curtius fejtegetését. A tanács ülése iránt olyan nagy volt az érdeklődés hogy a főbizottság nagytermébe kellett a gyűlés színhelyét áthelyezni. A tanács tagjain kívül igen sok vezető politikai személyiség is jelen volt a tanácskozáson.