Budapesti Hírlap, 1931. július (51. évfolyam, 146–172. szám)

1931-07-01 / 146. szám

­ Amikor a gyújtogató kiált tüzet Legutóbb 167 egységespárti és 32 kor­mánytámogató keresztény gazdasági párti képviselő volt a Házban. A mostani válasz­táson, néhány kivétellel, ezek mind föllép­tek és úgy látszik, nagy többségükben be is jönnek. Vannak, akik elbuktak, mások ke­rületet cseréltek, de a nagyobb rész abban a kerületben kapott, vagy kap mandátumot, amelyet eddig is képviselt. Az ellenzék úgy kezeli ezt az eredményt mint valami példátlan és rendellenes tüne­tet, amit nem is lehet mással magyarázni, mint példátlan és rendellenes okokkal. A volt képviselők azért győznek a választáson, mert mellettük dolgozik a kormány, dolgoz­nak a hatóságok és az egész választási appa­­■ rátus és megfélemlítéssel, visszaéléssel meg­hamisítják a választók igazi szándékát. Ezért győznek ezek a képviselők. Mi ezzel szemben azt kérdezzük:­­ miért ne győznének? Most nem beszélünk nagypolitikáról, nem beszélünk arról, vájjon csakugyan oly nehéz helyzetben van-e a választó, amikor arról van szó, hogy Bethlen István politi­kájára szavazzon-e, amelynek legalább is cél­jait és eddigi eredményeit jól ismeri, vagy szavazzon-e azéra a pártéra, amelyről azt sem tudja, hogy mit akar, sőt, amelynek esetleg a nevét is most hallja először. — Most nem beszélünk arról, hogy az 1926-os választás tüneményes fellángolása óta, amely valójában megalapozta Bethlen kor­mányzásának parlamenti állandóságát és szilárdságát, nem történt semmi, ami észszerű magyarázatát adná annak, ha a választók nagy tábora most egyszerre megtagadná mindazt és mereven szembe­fordulna mindazzal, amit öt évvel ezelőtt akart s az ellenzék sem tudná józanul meg­magyarázni, hogy mi okon és mi alapon várt volna ilyen ritka és súlyos következ­ményekkel járó pálfordulást. Miért akar­ják elhitetni, hogy a rendkívüliség és rend­ellenesség abban van, ha a nemzet hű ma­radt öt év előtti manifesztációjához, mely oly ellenállhatatlan és elsöprő erővel, oly félreérthetetlenül és irányt jelzően nyilat­kozott meg s nem abban volna, ha oly sze­szélyesen váltogatná meggyőződését és lel­kesedésének tárgyát, mint valami beszámít­hatatlan hisztérikája a maga történelmének, vagy mint egy városi hölgy a toaletjét. Most mind­ennél nem akarunk hosszabban időzni, de­ nincs is szükség rá, hogy tegyük, mert ezek a meggondolások, annyira nyil­vánvalók, hogy minden józan és jóhiszemű ember számára maguktól értetődnek. De miért ne győztek volna nagyszámban és fölényesen éppen azok a jelöltek,­­ és ide nemcsak kormánypárti, de ellenzéki je­lölteket is számítunk,­­ akik a maguk ke­rületét már öt, kilenc és tizenegy éven át képviselték a parlamentben, akik összeforr­tak a kerülettel, ismerik minden választó­ját, minden lakóját, a kerületnek minden javát és fogyatkozását, a választónak min­den ügyét és baját s akik ezekben az ügyek­ben és bajokban dolgoztak éveken át, ahol lehetett segítve és támogatva a kerület kö­zönségét. A képviselőség, hacsak lelkiisme­retesen látnak hozzá, ma nem úri sine cura, nem bandérium, mozsárdurrogás, szónoklás, dísz és parádé, hanem nehéz és felelősséges foglalkozás, a jó képviselő, nem tudjuk, mennyiben atyja a honnak, de tanúi va­gyunk, hogy sok esetben valóban atyai gon­dozója a kerületének. Ismerünk olyant, aki öt év alatt választóinak nem kevesebb, mint nyolcezer ügyét igyekezett több-kevesebb si­kerrel elintézni, olyant is, aki minden ün­nepnapját közöttük töltötte. Mi csodálnivaló, vagy rendkívüliség van tehát abban, ha választóik megint ezeket a képviselőket küldik be a parlamentbe, ha bíznak bennük és ragaszkodnak hozzájuk, annyira, hogy némelyik egyhangú mandá­tumot szerzett, bár tartott arra, hogy ép­pen most, a választások idejére csupán egyetlen rövid látogatást tegyen a kerületé­ben. — Mi szüksége lett volna az ilyen képviselőnek, — pedig a többségük ilyen, — hatósági terrorra és hamisításra, szem­közt azokkal a szerencsevadászokkal, akik a választások hírére a szerecsen­sáska mód­jára száz- és ezerszámra szállták meg az országot, a kerület nevét a helységnévtár­ból nézték ki, pártot találomra választottak, miután előzően végig házaltak valamenny­­nyit, politikai iskolázottságuk semmi, a ke­rületben senki nem ismeri őket, még ke­­vésbbé az országban és többségükben nem hivatást és nem mandátumot kerestek, ha­nem exisztenciát. Ezeknek egyetlen re­ménysége a minden kerületben és minden emberi csoportosulásban föllelhető elége­detlenek voltak és eszköze az izgatás, a re­­nitencia és a rendbontás. Ezek azok, akik most rémhírekkel táplálják az effélékre éhes közéleti orgánumokat, ezek az „áldo­zatai" a „terrornak" és „visszaélésnek", nem azért, mintha jogaikban korlátozták volna őket, hanem, mert olyan előjogokat követeltek, amelyek pótolták volna a biza­lom, a rátermettség és a szavazók hiányát. Ezek emlegetnek most visszaélést és beszél­nek mindenről, csak két dologról nem:­­ az egyik az, hogy már eleve teljesen re­ménytelen kalandba mentek bele, a másik pedig, hogy éppen ennek a reménytelen­ségnek a tudatában olyan izgatást vittek végbe, amelynek kártékony hatását nem lesz könnyű ellensúlyozni. Riasztó tömege fekszik előttünk a jelen­téseknek. Az egyik ellenzéki jelölt, — hogy Csak példát említsünk — azt hirdette, hogy el kell csapni az összes köztisztviselőket és az állásokat árverés útján kell kiadni azok­nak, akik olcsóbban vállalják. A másik, volt Károlyi-párti főember, nem is hatás­talanul dolgozott azzal, hogy el fogja en­gedtetni az összes adókat, mert adóra csu­pán az urak miatt van szükség s bízzák rá, ő majd végez velük. Az országot azután majd kézen-közön, adó nélkül is elkormá­nyozzák. Sárospatakon, kellő karhatalom híjján, csaknem vérbe fulladt a választás, mert azzal agitáltak, hogy Bethlen felére akarja leszállíttatni a gazdasági cselédek bérét és negyedére a napszámot. Nem is be­szélünk a nagy földosztókról, a gyárak kommunizálóiról, akik falvak hangulatát lobbantották lángra s azokról, akik irtó hadjáratot hirdettek a főváros ellen. Mi az, hogy hivatalos terror, hatósági nyomás? Hát hol nem az, a terror, az a nyomás, az a csendőr, rendőr és választási elnök, akinek minden hatalma fölérne az izgatás erejével és terrorjával, ■— ez pedig soha nem a többségi és nem kormányzó pártok eszköze. 1918-ban az egyik oldalon állott a kormány, itt voltak a hatóságok, a csendőrség és katonaság s az izgatás és ter­ror erősebb volt valamennyinél, megölte Tisza Istvánt és feldúlta és romba dön­tötte az országot. Nem olyan egyszerű és nem olyan kedélyes dolog atrocitásokat és visszaéléseket emlegetni, bemártani és meg­rágalmazni hatóságokat és választási biz­tosokat, elnököket és bizottságokat, akikkel és amelyekkel a kormány nem rendelkezik, mert az az ellenzéki szegénylegény, aki min­den számbavehető sánsz nélkül odavetődik a kerületbe, egyedül tömeghangulatokra és tömegszenvedélyekre spekulálva, korántsem az az ártatlan­­bárányka, mely csak arra való, hogy szendén és kedvesen pirospánt­­likás csengőjét rázza. Minden józan számítás a mellett szól, hogy annak az eredménynek kellett létre­jönnie, amely tényleg kialakult, — ez azon­ban köszönhető, az elmondottakon kívül, a magyar nép józanságának és nyílt eszének, mely a múltak tapasztalásai után, nagyob­­bára nem vette be ezt a galád mérget. De jegyezzük meg,­­ hogy kár és veszedelmes dolog ott még alaptalanul a hatóságok te­ Budapest, 1931­­.1. évfolyam 146. szám Szerda, julius 1 m iliőül mindennap, n » « »*­­«i_i VIA 9000 nyereievw. wo­­flettési árakt egy hóra a poogér negyedévre 10 pengd 80 fillér. — A külföldön ezeknek aa Peregeknek a kétsze­­rese az előfizetési díjBudapesti Hírlap Szépirodalmi fömunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Szerkesztőség és kiadó­hivatal­ VIII. kerüied József­ körút 5. Telefon­­szám: József 444—Di­tel József 444—09-ig. — Levélcím : Budapest, 4. Postafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. kintélyét támadni és abba eltökélten bele­gázolni, ahol politikai brávók és hibbant agyú piromániások égő fáklyával járnak országszerte és azt felgyújtani akarják. Most hatósági terrorról jajveszékelnek. Ne feledjük, hogy tüzet sem mindig az kiált, akinek a háza ég; kiált a gyújtogató is,­­ hogy magáról a gyanút elterelje. Aláírták az új magyar-osztrák keres­kedelmi szerződést A régi szerződés több fontos rendelkezése újra hatályba lép - A tarifális megállapodások nem veszélyeztetik a magyar kiviteli érdekeket — Arlandó tarifatanácsot létesítenek — Az Osztrák- Magyar Kölcsönös Áruforgalmi Iroda bonyolítja le az export­hiteleket . Az államközi megállapodások júl. 15, az osztrák ga­bonavámokra vonatkozó határozmányok júl. 1-én lépnek életbe Bod János nyilatkozata mezőgazdasági kivite­­lünk kedvezőbb értékesítési lehetőségéről Az új magyar-osztrák kereskedelmi szerző­dést a két kormány képviselői ma délután Bécs­ben aláírták. A szerződés mindenekelőtt az Ausztria részéről 1931. július 1-ére a maga egészében felmondott szerződés több fontos ré­szét újra hatályba lépteti, nevezetesen az 1922. február 8-iki alapszerződés általános részét, továbbá a vámkartelre vonatkozó megállapodást, valamint az állategészségügyi egyezményt. E megállapodáshoz csatlakozik e vámokra vonat­kozó megegyezéseket tartalmazó pótegyezmény és zárójegyzőkönyv. A tarifális megállapodások azon az alap­­elven jöttek létre, hogy az osztrák mezőgaz­dasági termelésnek megfelelő védelem nyúttas­­sék anélkül, hogy a magyar kiviteli érdekek veszélyeztessenek. A tarifális szerződést a ki­vitelre vonatkozó általános megállapodás kö­veti, amely közös állandó tarifatanács felállí­tását veszi tervbe. Ennek a tanácsnak feladata lesz azoknak az intézkedéseknek útját egyen­getni, amelyeknek célja az áruk szállítását az egyik állam területéről a másik állam terüle­tére, vagy azon keresztül megkönnyíteni. Ez a megállapodás egyidejűleg alapul szol­gál külön­megállapodások kötésére a két ország erre hivatott testületei között abból a célból, hogy mindkét ország exportőrjei különösen ked­vező feltételek mellett kapjanak hitelt. Ennek alapján megállapodtak egyrészről az Öster­­reichisches Creditinstitut für Öffen­tlsche Unter­­­nehmungen und Arbeiten, továbbá az Osztrák Szövetkezetek Giro-Központja, másrészről a Ma­gyar Mezőgazdasági Kiviteli Intézet, valamint a Magyar Külkereskedelmi Intézet Rt. A megálla­podás értelmében a cél érdekében közös szerve­zetet állítanak fel: Osztrák-Magyar Kölcsönös Áruforgalmi Iroda cím alatt. Ez a magyar és osztrák részről két-két tagból álló választmány igazgatása alatt álló szerv közvetíti a két állam exportőrjei között az állami segítséggel különö­sen kedvező feltételek mellett nyújtott hiteleket fuvarlevelek, raktárjegyek, vagy más hasonló biz­tosítékok ellenében. Az e tekintetben közreműkö­désre hivatott hitelszervezet Bécsben a már emlí­tett Österreichisches Creditinstitut für Öffent­­liehe Unternehmungen und Arbeiten, Budapes­ten pedig a Pénzintézeti Központ keretében fog működni. A közös szerv, tevékenysége mindkét ország közgazdasági életének követelményeihez rugal­masan fog alkalmazkodni­ és mindkét ország közgazdaságának erre hivatott tényezőivel való állandó közös munkásságában a kiszabott kere­ten belül megteszi mindazt, ami a legalkalma­sabbnak látszik a kölcsönös áruforgalom fej­lesztése érdekében. Az új államkzói megállapodások általános­ságban 1931 július 15-én lépnek életbe■ Kivi­tel az osztrák gabona- és lisztvámokra vonat­kozó határozmányok, amelyeknek már július 1-én kell életbelépniök. Ugyancsak július ele­jén a kölcsönös kivitel előmozdítására létesített közös szerv működése is megindulhat. Ára 16 fillér ­ A kereskedelmi miniszter az új szerződésről A magya­r-osztrák kereskedelmi szerződés alá­írásával kapcsolatban Bod János kereskedelem­ügyi miniszter a következő nyilatkozatot tette: " Ausztriában, mint a legtöbb euró­pai államban erősebb agrárvédelmi irány­­zat érvényesül és egyrészt ennek hatása alatt, másrészt pénzügyi okok következ­tében is az osztrák kormány már hóna­pokkal ezelőtt elhatározta az autonóm vámtarifa bizonyos reformját. Ez volt az oka annak is, hogy az osztrák kor­mány az összes agrárállamok felé, így tehát 31 agyarország felé is az érvényben volt kereskedelmi szerződéseket felmon­dotta. A legnagyobb kedvezmény elve — Azokra a messzemenő kölcsönös gaz­dasági érdekekre való tekintettel, ame­lyek a két állam közt fennállnak, ugyan­akkor a tárgyalások azonnal megindul­tak új szerződés megkötése iránt. Ezek a tárgyalások hosszú hónapokon át folytak és a szerződések aláírásával a mai napon befejeztettek. A szerződéses megállapodások általában véve a szoká­sos keretek közt mozognak. Létrejöttek mindazok a megegyezések, amelyek szük­ségesek a végből, hogy, a két állam kö­zött a forgalom zavartalanságát bizto­sítsák. Idesorozhatók az alapszerződés, mely a legnagyobb kedvezmény elvén épül, a kölcsönös vámsegélyre vonatkozó megállapodás, a mezőgazdasági szem­pontból legnagyobb fontossággal bíró állategészségügyi egyezmény stb. A magyar kivitel fejlesztése, olcsó exporthitel . Természetszerűleg, mint minden ke­reskedelmi szerződésnek, amely nem tisztán és kizárólag a legnagyobb ked­vezmény záradékából áll, a szerződéses megállapodások leglényegesebb része az, amely a vámtarifális megállapodásokat tartalmazza. Ennek a tarifális megegye­zésnél számolni kellett Ausztria ama tö­rekvésével, hogy az osztrák mezőgazda­­sági termelésnek erősebb védelmet kíván, nyújtani, viszont a magyar kormánynak az volt a feladata, hogy e magasabb vé­delem dacára a magyar kivitelt az eddigi keretek között nemcsak biztosítsa, hanem annak fejlesztését is lehetővé tegye. En­nek a célnak megoldása érdekében a ke­reskedelempolitika nemzetközi elveinek szigorú fenntartása mellett új utakat­­ kellett keresni, amelyek segítségével a két állam közti kölcsönös forgalmat to­vább lehet fejleszteni. Hogy ez a cél el­érhető legyen, a két kormány oly rend­­­­szerben állapodott meg, ami a két állam közti forgalmat olcsó exporthitellel és más kedvezményekkel mozdítja elő. Ez alapon biztosíttatik az a mi részünkre.

Next