Budapesti Hírlap, 1932. szeptember (52. évfolyam, 195-219. szám)

1932-09-01 / 195. szám

Budapest, 1932 aj évfolyam 195. szám Csütörtök, szeptember 1 MtfS kivételival. K6­flwUll Arak : agy bóra A pkosó, negyedén. 10 pengd 80 Allét. — A kOUMdSa ezeknek m Saetegeknek n kétase. IW m éMfbetM 49Budapesti Hírlap Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Steekeettdeeg én kbéé­hivatali Vili. kerd­et, Jeeeef-kerdt 5. Telefon. ezAm• Jdeeel éU-Oé. tél Jeeeef ééé-09-l*. — LerAdm­i Budepeet, A Poetafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap R­T. A másik dudás A szénkartel dolgában egymást érik a jelentések. A szénkartel nem enged, olvassuk az egyikben. Enged, jelenti a másikban Perényi Zsig­­mond báró, a kartelbizottság elnöke, de nem eleget, és bár a kartel sok mindenben meghajolt a bizottság kívánságai előtt, fennállását még mindig nem lehet a közér­dekkel kiegyeztetni. A szénkartel megszűnik, mondja a har­madik hír, amely azonnal hozzáteszi ehhez az egyébként megnyugtató újsághoz: de újra feltámad változott formában és mint a szénkereskedők egyezménye fogja majd diktálni az árakat. A szénkartel tehát tényező, számolni kell vele, sőt ami sokalta egyszerűbb: alkal­mazkodni kell hozzá. Legalább is ez követke­zik hihetetlen szívósságából. A szénkartel a „másik dudás", és nem hajlandó kitérni az elsőnek, a közérdeknek. Engedjen az. A kartel tudja, mihez van joga s ha joga nincs, mihez van hatalma. Ha pedig az or­szágban nem férnek el mind a ketten, erre is tudja az orvosságot: hallgasson el a köz­érdek. Ez a harc immár túl hosszú ideig tart és túlnő azokon a kereteken, amelyeket egy egyszerű árkérdésnek az ország közvéle­ménye előtt szabad elfoglalnia. A szénkér­désből így országos hatalmi kérdés kereke­dik, aminthogy lényegében minden ár ha­­­­talmi kérdés. De az árak apró vitáit egész­séges viszonyok között és egészséges erkölcsi értékű felek mérkőzése esetén egészen gya­korlati módon szokták megoldani. A mér­ték maga ez az erkölcsi érzék, amely azt diktálja, hogy egyik félnek sem szabad megsemm­­ülnie, sőt mind a h­űtőnek erő­sebben kell kikerülnie a küzdelemből, mint ahogy azt elkezdte. Mind a két félnek to­vább kell folytatnia a maga közgazdasági szerepét, tovább kell termelnie, vagy to­vább kell fogyasztania. Mind a két félnek szüksége van egymásra, a vevőnek a bánya és a kereskedő szenére, az eladónak meg a fogyasztó pénzére és főként arra, hogy a vevő jövőre is vevő maradjon. úgy látszik, a nagy szénvita nagy zajá­ban ezek az egyszerű igazságok végleg el­merültek. Az új dudás hangja túl erősen harsog, elnyom minden egyebet és főként a közérdeket, amely nem bírja azt túl­kiabálni. Milyen különös látvány ez a karteltör­vény alkalmazásának legelső szakaszában. Abban az időpontban, amelyben még hiányzik e törvény gyakorlata. Amikor éppen az a feladat, hogy lerakják az alap­jait annak a karteljudikatúrának, amelyen majd a jövendő eljárások alapulni fognak. Jól emlékszünk rá, hogy fogadták annak idején ennek a törvénynek a tervezetét, hogy vitatták, hogy nincs rá szükség, más államok sem tudták és ha tudták volna, nem akarták megcsinálni. A karteleket úgy kell hagyni, ahogy vannak, mondták, mert a kartel-törvényhozás nem sérthet meg egyebet, csak a közérdeket. S amikor a régi kartelek simán eleget tesznek a be­jelentési kötelezettségnek és amint a kor­mány nemrégi első jelentéséből tudjuk, meglehetős ellen­állás nélkül igyekszenek meghajtani azok előtt a felszólítások előtt, amelyeknek a kartelbizottság, vagy a kar­­telhatóság már az első átvizsgálásnál is szükségét látta, a szemünk előtt keletkezik egy új kartel, amely egészen új hangot üt meg. Ez szinte a törvény erejét akarja ki­próbálni és azt a legszélső pontot kikeresni, ameddig a közérdek ellenére és a kartel­­törvény nyílt tilalma ellenére is el lehet ha­tolni. Ha ez történik a karteltörvény uralma alatt, mi lenne itt ma, ha ez a tör­vény hiányzanék? A szénkartelnek lényege az az ár, amelyben végül is közérdek és szénkereske­delem megállapodik egymással. Eddig az ár­vitának az első fele folyt le, az, amely a kereskedelem hasznát nyirbálta meg. A Kartelbizottság és az Árelemző Bizottság ebben a vonatkozásban nagy eredményt ért el, mert jóllehet már ahhoz is határo­zott fellépésre volt szükség, hogy a szénke­reskedelmet a tavalyi árszintre visszaszo­rítsa, végül is sikerült vagononként húsz pengő árengedményt elérni a tavalyi ár­ból. Ez pedig már a szénkereskedelem nyers keresetének lényeges hányada. Az árvita másik fele most folyik s ezt a bá­nyákkal kell megvívni. A bányák eddig még noli me­­mngerelként szerepeltek, mintegy eltűntek a szénkereskedelmi kar­tel háta mögött. A Kartelbizottság azon­ban nem állott meg munkájának fele ut­ján és ezzel az ellenfelével is szembe akart nézni. A termelési kalkuláció részletei még nem ismeretesek, de azt tudjuk, hogy a szénbányák keresete az utóbbi évek alatt megdöbbentően nagy volt. Olyan nagy, hogy az iparvállalatok hozamát többszörö­sen meghaladta és a nagy bányák számára szédítő tartalékolásai lehetőségeket és osz­talékfizetési kvótákat biztosított. Ebből a forrásból szabad egyszer merítenie a köz­érdeknek is, szabad a fogyasztónak is és a Kartelbizottság az Árelemző Bizottsággal karöltve most végre olyan munkát kezd meg, amely a bányák hatalmas hasznának egy részét a nagyközönségnek fogja vissza­juttatni. Ha a szénkartel az árkérdést egyúttal a közérdek és a kartel­hatalom erőkérdésévé tette, a kormánynak, mint a közérdek egyetlen képviselőjének nincs rá oka, hogy ez elől a mérkőzés elől kitérjen. Ellenkezően, nagyon jó, hogy éppen a karteltörvény al­kalmazásának ebben a kezdeti stádiumában kerül kenyértörésre ez a dolog. Ez a mos­tani döntés nem izolált esetre vonatkozik, hanem a karteltörvény egész jövőjének iránya függ tőle. Elhatározó akarat és ezek­nek a kétségbeesett, de egyúttal kétségbe­­ejtő kísérleteknek meghiúsítása mutatja meg, hogy a kormány nem kérte hiába és használni is tudja azt a jogkört, amelyet számára a karteltörvény biztosít. Az ország nem nyugszik bele a két­ dudás rendszerébe, s a szénkérdésben eddig elért eredmények biztosítékot szolgáltatnak a felől, hogy lármán, ijesztgetéseken és rémhíreken keresztül is a kormány mondja majd ki az utolsó szót. S miután a kor­mánynak máris sikerült a szénellátás za­vartalanságát biztosítania, ez a befejező szó majd végleges rendet teremt az árkérdés­ben is, egyúttal pedig véglegesen leszámol a kartelekkel, amelyek lehetnek igen tisz­teletreméltó és a magánérdeknek minden­ben megfelelő alakulatok, de amelyeknek meg kell tudniuk, hogy e magánérdeknek szigorú és átléphetetlen határokat szab a karteltörvényben lefektetett közérdek. Törpék meg óriások Irta Bethlen Margit A kisfiú égő arccal feküdt lapos kis párnáján. Annyi gondolat, kép, impresszió kavargott vad táncban homloka mögött, hogy úgy érezte, soha álom szemére szállani nem fog az éjjel. Különös alakú lények, vad, idegenszerű, vérszomjas kife­jezéssel tolongtak egymás körül, alatt, fölött; óriási, páfrányszerű növények között hosszú­nyakú furcsa állatok legeltek, repülő krokodilok támadták meg őket, elefántnál nagyobb teremt­mények szakították le könnyedén az elérhetetlen magasságban lebegő gyümölcsöt... aztán hirte­len, átmenet nélkül aprókká zsugorodtak össze mind, s mikor az ember jobban odanézett, nem volt semmi, csak egy csep víz. És ez mind ott forrt, kavargott, változott és élt a kis­fiú izga­lomtól lázas apró homloka mögött. Mama már kétszer is bejött, hogy lássa, el­aludt-e mér, utoljára olyasvalamit is mondott, hogy: „Tudnom kellett volna, hogy az a Laci mindig megbolondítja a gyerekeket! Na majd máskor...“ a többit a kis­fiú nem hallotta, de annyira megijedt azon, amit ez a „máskor" ki­látásba helyezett, hogy azonnal becsukta a sze­mét, és azóta, akár a szobában van Mama, akár­ nem, görcsösen csukva is tartja. Mert az rettene­tes volna, ha Mama azt a vészteljes „máskor“-t be is tartaná! És nem engedné meg neki, hogy Laci bácsival, ki az okosság, érdekesség és min­dentudás hatványozott mértékben levő megsze­mélyesítője, máskor is elmenjen sétálni, hogyha az a félisten őt olykor erre a kitüntetésre érde­mesnek tartja. _ Mert Laci bácsival sétálni menni, az nem min­dennapi esemény, olyan például, mint Mamával, vagy a kisasszonnyal, ami ugyan szintén kelle­mes és jó dolog, de úgy aránylik a másikhoz, mint... mint a bronthosaurus a szarvasbogár­hoz. Utóbbi, bár öröm, ha az ember megpillant­ja, mert szarva van, ügyelni kell, hogy meg ne csípjen és különben is tetszetős külsejű, de azért eléggé mindennapi jelenség. A másik azonban! A kis­fiúnak még a lélegzete is eláll a gondolat­nál, hogy valamikor az erdőn ilyenszerű lénnyel találkozzék. Ezt... ezt talán túlélni is alig le­hetne, még ha a bronthosaurus kegyelmesen nem is taposna rá. Belehalna az izgalomba. Laci bácsival sétálni menni körülbelül ugyan­ilyen arányú lelki felindulással jár. Az ember sohasem tudja, hogy mi lesz. Néha indiánusok rajával népesedik meg az erdő, wigwamok épül­nek, nyilak suhognak, tarkára mázolt és tollak­kal ékes alakok bujkálnak a fák között, máskor tenger fenekén járnak, kagylók életébe látnak bele, különös és rémítő vízi szörnyek leselkednek rájuk, mind, mind a Laci bácsi szemén, fülén, agyán látva, hallva és élve át ezt a sok, külön­böző csodát. Ma réges-régi időkbe vitte őt el, mikor a páf­rányok még az égig értek, mikor alattuk ichtyo­­saurusok hömpölygettek lomhán testöket az iszapban, miközben a falapsok repülésszerű ug­rással támadták meg őket, sárkányszerű testeket­ hosszan elnyújtva és rettenetes fogsorukat csat­togtatva. Azután hirtelen, átmenet nélkül, átva­rázsolta magukat oly ici­ picivé, hogy be tudtak bújni egy csöpp vízbe, s ott beláthatatlan meny­­nyiségű furcsa, vesszőszerű lények között úsz­káltak, melyek egymást épp úgy tépték, falták, ették, mint az előbb említett óriások. A kis­fiú ezt előbb nem értette, de Laci bácsi elővette oldalán lógó gukkerét, s mikor abba előbb a nagyobbik nyílásokon belenézett, s látta, hogy a távolban szabad szemmel alig látható ölyv mint válik rendes nagyságúvá, ahogy azonban a messzelátót megfordítja, s a kisebbik nyíláso­kon néz át, hogy változik minden, fák, e, Bodri kutya, igen maga Laci bácsi is, apró, fura tör­pévé, egyszerre érthetővé vált a dolog előtte. Majd ha a városban lesznek, Laci bácsi el fogja őt vinni a Laboratóriumba ahol dolgozik és meg­engedi, hogy belenézzen abba a nagyító üvegnek nevezett gukkerba, amelyben vízcsöpp-állatok, óriási, rémes szívó-készülékekkel ellátott bolhák, vérszomjas, tigrisarcú szitakötők és undorító, disznó-ormánnyal ékített és merev, kiálló szem­ből vésztjóslóan pillantó legyek laknak. Meg­­ígérte, tehát biztosan megteszi, ha csak Mama eszében nem tartja azt a végzetes „Máskor“-t. Aludni kell, aludni, akkor talán még el lehet va­lahogy hárítani a katasztrófát. A kis­fiú ökölbe szorítja a kezét és szemét oly erősen csukja össze, hogy szinte fáj, mindazon­által úgy érzi, hogy soha életében éberebb nem volt és egyszerre, minden átmenet nélkül magas hegy tetején áll, mellette elfedett arcú alak, aki Laci bácsi is, nem is, de az mellékes és ki hosszú ujjával lemutat a páfrányerdőre, mely lábuk alatt mint selymes rét terül el. Az erdőben különös, ismeretlen alakú állatok nyüzsögnek, legelnek, esznek, verekednek, tépik, ölik egymást, az egyik megjelenik, a másik el­tűnik, vérszomjas, tigrisarcú, nagy, átlátszó szár­nyakkal ellátott lények, melyek sárkányszerű ug­rással vetik magukat az undorító, disznószerű or­mánnyal ékített kisebb, ott élő állatokra, melyek förtelmes röfögéssel kapdossák be a­z erdő köze­pén levő kerek tó kis, vesszőszerű lakóit. A kis fiú, maga sem tudja hogyan, ott bujkál közöttük, félve, remegve, hogy valahogy mégis meglátják, akkor neki vége, ő meghal az izgalomtól, még ha el is kerüli a szörnyű, szívó, rágó, tépő, harapó készülékeket. És most mindezeknél nagyobb és hatalmasabb lény dübörög feléje, óriási lábai alatt dong a föld, kemény, átdatlan páncél védi egész testét, mely ellen hiábavaló minden emberi fegyver, fe­jén hatalmas, kimondhatatlanul gyönyörű ag­­gancs, melyet királyi méltósággal hord... A kis­fiú úgy érzi, hogy most, ezen pillanat­ban, melyben elébe tárul az őskornak ez a leg­sajátosabb csodája, most meg fog halni, és vele együtt az egész, még meg sem született emberiség, mert ezt a nagyságot, erőt, méltóságot elbírni nem lehet. Már itt van, lépésnyire tőle, mögötte pedig sűrű rajokban a többiek mind, feléje vi­­csorgatnak, a nagy, merev szemek mint valami fénylő, szörnyű lámpások világítanak remegő lelkébe... „Kicsinyítsd meg őket!" — hangzik az elfe­dett arcú alak szava és a kis­fiú kezében ott van a Laci bácsi gukkerja, melyet életösztöne utolsó erejével fordítva emel szeméhez. Még mindig ott áll a páfrányerdő közepén, de az csak derekáig ér, körülötte legyek, dongók és szitakötők zsonganak, az egyik páfrány levelén esőcsepp szikrázik a napsütésben, lábánál pedig kövér szarvasbogár kúszik méltóságteljesen fe­léje. „Kelj fel­­kicsikém, már két óra," — hangzik Mama szava,­­ a kis­fiú csodálkozva nyitja fel szemét. „Milyen jó, hogy minden olyan amilyen," — mondja hálatelt szívvel, de Mama nem figyel reá. ő Kati szobalánnyal pöröl, aki tegnap az ivó­vizet már megint nem forralta föl. „Nem tudod, hogy tífusz van a faluban és hogy ilyenkor főttelen vizet inni veszedelmes?" mondja oktatólag. De Kati nincsen meggyőzve. Víz az víz, akár forralják, akár nem. A tífusz pedig, az meghűléstől jön, azt mindenki tudja. De hát a nagyságok egytől-egyig szekánsak. Hát teljék a kedve, ő ugyan nem fogja magát strapái­nk Szótlanul kifordul, s néhány perc múlva teli korsó vízzel jön be újra. „Forralt?" — kérdi Mama. Kati buzgón bólint, miközben a kis fiú mosdó­poharába önti a vizet. Majd még mit, hogy újra megszidják. Épp oly jó ez a víz, mely egyenesen a kútból jött, mint az a rongyos megforralt. A kis fiú még mindig hálatelt szívvel veszi szá­jába a vizet. Milyen jó, hogy azok a szörnyete­gek oly picik lettek az idők folyamán. mmmmMMrzMmm ............................................... ...^n Rothermere lord Táviratban cáfolja, hogy neki bárki felajánlolta volna a magyar koronát A monarchista eszmének általános újjáéledéséről szóló cikkét túlzottan értelmezték LONDON, aug. 31. Bothermere lord a következő táviratot küldte a Magyar Távirati Irodá­nak a magyar sajtó részére: — Nemrégiben cikkem jelent meg, amelyben a monarchista eszmének általános újjáéledésé­ről számoltam be Európában. Ez alkalommal visszatértem azokra az ajánlatokra, amelyeket négy évvel ezelőtt tettek nekem, hogy egyez­zem bele abba, hogy engem a magyar trónra jelöljenek. Értesülésem szerint ez eseményekre való visszaemlékezésem nagy érdeklődést vál­tott­­ki Magyarországon, ahol számaim értelme­zésénél nagyon­ túloztak. Cikkemben sem nem mondottam, sem pedig nem állítottam azt, hogy nekem bárki is a magyar koronát fölajánlotta volna.­­ Minden alapot nélkülöz tehát a magyar sajtó bizonyos részében felmerült az a kombi­náció, hogy engem akár egyike vagy másika azoknak az előkelő állású magyaroknak, akik­kel személyes vonatkozásba kerültem, akár pe­dig a jelen vagy a volt magyar kormány tag­jai közül is bárki ennek a célnak igyekezett volna megnyerni. Rákosi Jenő volt az egyetlen férfiú, aki e tornát a velem való személyes érintkezés kapc­án felvetette. De tény, hogy az akkortájt Magyarországból tömegesen hozzám érkező levelek közül igen sokan felvetették az eszmét, hogy jelöltessem magamat a magyar trónra. E manifesztációkban azonban én csupán a magyar jellem meleg rokonérzésének át lel­kesedésének megnyilvánulását láttam, de egy­ben világosan láttam, hogy ez lehetetlen és az adott helyzettel nem számoló dolog. — Az az érzésem, — és ennek már gyakran adtam kifejezést, — hogy a magyar nép nagy­lelkű égében, amely egyike legcsodálatramél­tóbb tulajdonságainak, erősen túlozta azoknál­ a szolgálatoknak a jelentőségét, amelyeket Ma­gyarország igazságának érdekében teljesíteni próbáltam.­­ Rothermere. Ára 16 fillér

Next