Budapesti Hírlap, 1933. január (53. évfolyam, 1–25. szám)

1933-01-01 / 1. szám

Sorsdöntő új esztendő A Budapesti Hírla­p számára írta BENITO MUSSOLINI Az 1933. év igen sorsdöntő esztendő lesz. Nagy elhatározások küszöbén állunk és az a mód, ahogy ezek az elhatározások meg­történnek, jó időre meg fogja szabni a vi­lág jövendő sorsát. Különösen olyan válságos időben, mint amilyenben most élünk, bizonyos szorongás­sal lépünk át egyik évből a másikba és re­ménykedünk, vajha az új esztendő győze­delmeskednék a jelen súlyos bajain. Való­jában ezek a reménységek és aggodalmak nem is egészen indokolatlanok. Annyi zord tél után emberi és természetes a remény, hogy végre napfényes tavasz köszöntsön a világra. Ezért az újév küszöbén majdnem mindenki ezt a kérdést veti fel: várjon a válság elértene mélypontját és most már reménykedhetünk-e javulásban. ..Tény az, hogy sok ország, különösen az Utolsó három év alatt, erősen visszahanyat­­lott. Nagyon sokan kénytelenek voltak ala­csonyabb életszínvonalra fanyalodni. Azok a fényűzések és életörömök, amelyek a mű­veltebb országokban a nép közéb­en már mindennaposak voltak, eltünedeztek és min­den arra mutatott, hogy visszafelé csú­szunk. Az 1933. év válaszút xelé visz bennünket. Döntenünk kell, vájjon csakugyan hátra­felé menjünk-e, vagy előre, s a kettő közül mindenesetre csak egyet választhatunk. Az események irányítását nem engedhetjük át egészen a sorsnak. Nekünk is meg kell ten­nünk a magunkét,­­ hiszen ezért van ész és parancsoló akarat és ezért van hit és ener­gia, amelyből meríteni lehet. Amikor egy hajó viharba kerül, a rako­mány egy részét leponyvázzák, esetleg új irányt követnek és, ha szükségesnek mutat­kozik, a rakomány legértékesebb részét is a hullámok közé dobják, mert a hajó bizton­sága a legfontosabb. A modern idők leg­­szörnyűbb világkrízisének negyedik eszten­dejébe léptünk és bár a gazdasági helyzet problémáiról sokat és hosszasan vitatkoztak, kevés gyakorlati eredményt értek el. A nép az erkölcsi válsággal súlyosbított gazdasági krízisben kimondhatatlanul sokat szenve­dett. Csak a hihetetlen, nagyszerű fegye­lem tartotta össze a dolgokat és mentette meg katasztrófától a nemzeteket. De hogyha ezt a helyzetet át is tudták szenvedni a népek, még nem bizonyos, hogy ez az állapot tovább is fenntartható. Azért a katasztrófának nem kell okvetlenül elér­keznie és nem is fog jelentkezni ott, ahol szívós akarattal próbálnak rendet teremteni és igyekeznek a világot visszavezetni a gaz­dasági egyensúly útjára. Már felcsillant egy-két halvány fénysugár, amely remélni engedi, hogy a világ már a gyógyulás út­jára kanyarodott, de csak még nagyobb erő­feszítés, még acélosabb akarat tudja ezen az úton megtartani. Amikor a munkanélküliség megdöbbentő számadatait olvasom, amelyek, sa­jnos, a leg­műveltebb országokban nem mutatnak csök­kenő tendenciát, én ezeket nemcsak mint miniszterelnök szemlélem, hanem mint olyan ember, aki maga is ismeri a szegények szen­vedéseit. A nyári hónapokban órákat töl­tök íróasztalom mellett, sőt néha napokat egyfolytában és sorra magam elé hivatom a szakértőket, államférfiakat, mérnökö­ket, prefektusokat, minisztereket, gyároso­kat, sőt előmunkásokat is. Ilyenkor nem politikai számítás, vagy a népszerűség vágya ösztökél. Mert ha egy kormány vezető em­berében megvan a kellő erő és akarat a hajó kormányzására, akkor a kormányrudat úgy sem ragadhatja ki senki a kezéből. De azért én egész nyáron azon dolgozom, hogy télre biztosítsam az olasz nép jólétét, s kenyeret, munkaalkalmat, jótékony támogatást ké­szítek elő számára. Ezt is emberi és erkölcsi okokból teszem, mert hiszen ez a kötelességem, amely reám, mint kormányelnökre az én becsületemre és felelősségérzetemre hárul. De hogyha ezek a szempontok nem ösztönöznének, ak­kor is ugyanígy cselekednék. Érzéseim kényszerítenének erre. Nagyon jól tudom, mit kell szenvednie annak a családnak, amelynek a kenyérfeere­­sője munka nélkül van. Személyes tapasz­talatból ismerem az éhség és a téli hideg gyötrelmeit. Mint legutóbb Torinóban, ha­talmas tömeg előtt mondottam: a szívem vérzik, valahányszor egy olyan családra gondolok, amelynek üres az éléskamrája. Ezért érzem én át mélyen a felelősséget és az 1933. év intő szavát. A politikai és gazdasági pepecselések módszere az egyének és nemzetek sorsát vég­eredményében még rosszabbá teszi és a nyomorúságot fokozza. Ezt a módszert te­hát friss, életerős, nemzeti és nemzetközi po­litikával kell helyettesíteni, amely alkal­mas arra, hogy a népeket szebb jövő felé vezesse, s ne engedje őket elsorvadni az el­múlt évek nyomorúságában. Az 1933. év sorsdöntő esztendő, olyan döntés esztendeje, amely csak előbbre vit­­heti az emberiség sorsát. Most már ama nagy ipari és kereskedelmi szervezetek te­­­kintélye, amelyek nem éreznek felelősséget a közvéleménnyel szemben és jogaikat a munkásaiknak odavetett sovány alamizs­nára alapítják, állandóan csökken. A harc kíméletlen szigorúsággal folyik a régi mód­szerek ellen és a kormány napról-napra job­ban behatol a gazdasági élet szférájába. Az 1933-ik év a megelőző éveknél messzebbre fog menni azon a téren is, hogy a fasiszta államot tovább viszik egy olyan fegyelme­zett rendszer felé, amely feltétlenül szüksé­ges a gazdasági tevékenység bizonyos for­­máihoz. A nép jóléte és az állam gazdasági szervezetének biztonsága elsősorban jön te­kintetbe. Okos, rugalmas és racionális sza­bályozás nélkül a termelés, a javak szétosz­tása és a fogyasztás megmaradna mai ka­tasztrofális állapotában. Nem kerülhetünk ki ebből a hosszú, gyöt­­relmes válságból a­nélkül, hogy egynémely tanulságait meg ne szívlelnék. A légi utat követni ostobaság lenne. Minden oldalról annyi veszedelmes probléma vesz bennün­ket körül, hogy az ezekből keletkező izga­lom gazdaságilag normális időkben feltétle­nül háborús öszecsapásra vezetett volna. Az új esztendőnek tehát a súlyos problé­mák közül legalább néhányat meg kell ol­dania. Csak így válhatik, mint ahogyan va­­lamenyien szívből kívánjuk, a civilizáció gazdasági, szellemi és erkölcsi megújhodá­sának, a nemzetközi egyensúly visszatérésé­nek esztendeje. (Copyright hy B. (H. and King Fcatures Sytidicate.) Eladták a zongorámat... Irta Babay József I. Akkor még nyár volt, a nyárban nyáréjszaka, magasan és fehéren ragyogtak a csillagok s mindenki, aki felnézett az égre, megtalálta a maga csillagát. Az én csillagom pontosan az óbudai hajógyár kéménye fölött őrizte az eget, 6, különös csillag, szinte láttam, hogy a kémény mélységes, fekete torkát figyeli. Mert úgy va­gyunk a csillagunkkal, hogy ki-ki különböző tulajdonságokkal ruházza fel, valósággal meg­személyesíti, beszélget vele, könyörög hozzá, a legszebbfényűnek látja, s oly közel hozza ma­gához, hogy néha szinte megsimogatja a szélét. Mindenkinek van csillaga. Bocsánat, az én csil­lagom akkor letűnőben volt, talán ezért meredt szegény a hajógyár vigasztalan torkú kémé­nyére ... Kissé csüggedten apróztam a lépést, a kihalt óbudai utca kövein, csendesen és társtalanul. Állást vesztett ember voltam, mondhatnám inkább szerszámát vesztett, mert elvitték a zongorát abból a sűrűdanás kiskocsmából, ahol estéről­­estére a borosízű kenyerem kerestem. Leppel, az aquincumi szitás, lépkedett mel­lettem. Ő is csak szomorított. Azt mondja az egyik villamos megállónál: — Hej, kérem, művészmester úr, sivár sors adatott nékem. — Miért?­­ -o- Mert én csak egy szemmel tudok sírni. És megállt, a hold felé fordította szeplőske mókus képét, kissé hátrahajtotta a fejét. És a hold, meg csillagfényességben csakugyan lát­tam, hogy csupán az egyik szemével sír. A bal­lal. A jobbszeme üvegből volt... Egyébként is különös lélek lakozott Leppel írban. Mindig csak a villamosmegállóknál állt m­eg pár szóra. Mert így szokta meg. Évekig volt kocsivezető.­­ Én a zongoráját vesztett kiskocsmába igye­keztem, hamsuni szegénységgel a zsebemben. Gondoltam, ha nem is játszhatom, mégis talál­kozom nótás ismerősökkel. Találkoztam is. Első­sorban maga, a félszemmel síró Leppel is betért velem, emellett benn tanyázott Niczky, a fűsze­res, a hegedűs kis­szenes, két szabadnapos, szomszédőrszobás rendőr, meg Wolfner, a szoba­festő is. Ez a kecskeszakállú ecsetmester már tor­nyot rakhatott volna a kiürített fröccsös poha­rakból, harsogó jókedve volt, fel is ugrott, ami­kor belépem, borízzel kiáltva, hogy: — No, h­álá Isten, itt a főzenész úr, mind márt csúcsosabb lesz a hangulat. — Igen-igen, — halkította a szót Leppel, az aquincumi szítás és balszeme mentén megtelt könnyel, — de nincs már hangszerszám. — Nagyon rézeng volt már, — mondta a ven­déglős, — elvitettem, kicserélik, jön a napokban másik. Szomorúan meredtem a helyre, ahol az öreg pianínó állott. Óriásinak tűnt az üresség az ola­jos padlón, meg a falon, is, amit a hangszer teste azelőtt eltakart. A falra ferdén akasztott tükör is árva volt, hej, annyit ér ez a kis boltíves, öreg kocsma zongoraszó nélkül, mint a pohár kadar nélkül. - -— Ejnye, 110! — kiáltott a szobafestő, egy hirtelen garatra öntött’fröccs után, — segítünk azonnal! Por ,sem kár a falért, majd eltakarja a másik zongora, ami idekerül. És mammutli-ceruzájával felrajzolt a falra egy pianinót, keresztben, középre a klaviatúrát, sok-sok fehér mez fekete billentyűt egymás mellé, azután elébe állítottak egy széket, s hozzám jött és karonfogott s csillogó szemmel mondta.: — Parancsoljon, fő­zenész úr, játssza el, hogy : Szépszínü színek bíborok, Piktor-torok jó torok, Sokat fogyaszt az ecset, Mikor készül a mecset. — Engedelmet, —­ folytatta a szilás, — inkább ezt játo­ta mester Úry hogy: Száll a harmat a budai rétre, Kedves babám, reggel jösisz-e végre, Hozd a liszted, majd én megszitálom, Sütöttedet jaj, hogyan kívánom ! A balszeme, persze, csupa könny volt. Nem­­csoda, ennek a szemnek sűrűn kellett könnyeznie — a másik helyett, is ... Ott ültem a falra rajzolt zongora előtt, a ke­zem is ívelgettem jobbra-balra, mondhatom, higgyék el, szinte hallottam az akkordokat. Hej, Istenem, Istenem, hova­­kerültél öreg, kedves, kopott pianinó. Átfestenek majd kissé a gyárban, áthúroznak, az egyik, csillogó rézgyertyatartód helyébe, amit tavaly Szilveszterkor tört le az a folyamőt, újat reparálnak, lyukas pedálod is ki­foltozzák, s tudja az ég, ki fog kibérelni. El­mondtam ezt hangosan is ... — Pedig megérdemelné, — mondta a szoba­festő, — hogy jó helyre kerüljön, mennyi nótás estét szerzett nekünk. A főzenész úrnak meg szinte testvére volt. Valóban, úgy beszéltünk a visszaszállított zongoráról, mint­ egy zeneszava lényről, szinte si­rattuk. Billentyűt pergető szomjas ujjaim vakon tapogatóztak a levegőben, hej, ha most itt te­remne a klaviatúra, hej, hogyan ropogna rajta az én Somogyból hozott kiscsárdásom, amit az egész Óbuda kívülről tudott bor mellett, hogy aszongya, mert így mondja: Ritka nádas, ritka fagy, Mondd meg rózsám, hogy ki vagy, Bánat vagy-e, vagy öröm, — Sej-haj, kutyaélet! A szívem összetöröm! — Tudják, uraim, nem értelemnélküli a Wolf­ner úr szava, — emelte plafonra a szót a szitás, — csakugyan megérdemelné az a szegény, rézeng zongora, hogyha új bérlőre akad, jó helyre ke­rüljön. Hiszen még a kutyáját sem adja szívesen az ember oda, ahol verés vár rá. Mikor engem gyerekkoromba m­askának adtak, szegény apám hét mester után helyezett el a nyolcadiknál mert ott nem püföttek. Igaz, a kilencediknél még rosszabb volt, mert ott verték ki a szemem ... És szárazon csillogó üvegezeme mitsemlátón meredt valamennyiünkre. Sűrűsödött a füst és sűrűsödött a szív. Ben­nem már megérlelődött az elhatározás, hogy el­kérem a zongorakölcsönző címét a vendéglőstől és felkutatom fakult barátomat, Elég egyszer, még egyetlenegyszer akarom eljátszani azt, amin ott künn, a törpeházas, belül lélegző Óbudán, ki tudja mért, de annyit könnyeztünk éjfél felé, hogy: Londonban sej, vaannak utcák és minden utcán van sarok... Hiszen, — ó, si­­rattató borok és megnyugtató egek, — másutt is vannak sarkok, meg ablakok, meg rózsaszálak is ... De azért Londonról mégis legszebben szól az ének, öreg pianinó mellett Óbudán. És gyászoltuk tovább a rengeteg borral meg­öntözött húros­ládát, egy óra felé már hangosan, igen hangosan. Két kezem a „Fel torreádor !”-t játszotta a falon, a szitás pedig fel-felugrott­­néha, kivette az üvegszemét, magasra dobta s mielőtt elkapta volna, ötször is összecsattintotta a két tenyerét. — Huj, huj szita, féreg, orvosság ez és nem, méreg! — mutatott a szórára s közben csak úgy patakzott a könny az ép halszervéből. II. Másnap délelőtt bekopogtam a zongora­kölcsönző termébe. Egy szóval sem mondottam, hogy ki vagyok. Zongorát akarok bérelni, magya­ráztam halkan, engedjék meg, hogy végigpróbál­jam a hangszereket. Kopasz, amolyan süvegfejű úr vezette az üzle­tet, fanyarul nézett végig rajtam, szegényes öltö­nyöm nem bíztatta nagyon. De hát, ki tudja, — gondolhatta, — mindenki belülről viseli a zsebét. Hátha... Valóságos zongoraerdő volt az a terem. Elő­kelő, tükrösarcú, szinte kacér­lábú hangszerek álldogáltak ünnepélyesen a szerényebb szerszá­mok között, járkáltam körülöttük, jószavamra mondom, vadul dobogó szívvel, ó, várjon hol lehet az, ami az enyém volt. Milyen kár, hogy nem­ adtam volt neki valami nevet, ha most han. a Újévi szám ÁRA 1s00 FILLÉR Budapest 1933 Lil­. évfolyam 1. szám Vasárnap, január 1 Megjelenik mindennap, hétfő kivételével. Elő­­fizetési árak egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér.­­• A külföldön ezeknek az összegeknek a kétsze­rese az előfizetési díjBudapesti Hírlap Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Szerkesztőség és kiadó­hivatal: Budapest, Vili. kerület, József­ körút 5. Telefonszám: 444— 0s­tól 444-00-ig. — Le­vélcím : Budapest, 4. Posta­fiók 55.­­ Kiadja : Budapesti Hírlap R.-T.

Next