Budapesti Hírlap, 1933. június(53. évfolyam, 123–145. szám)

1933-06-01 / 123. szám

II kultuszmin­iszter beszéde Hóman Bálint kultuszminiszter mindenek­előtt megköszönte az iránta megnyilvánuló bizal­mat, a tárgyilagos és szakszerű felszólalásokat s arra kérte a Ház tagjait, hogy bizalmukat an­nak idején tárgyilagos kritikára váltsák fel. Min­denkit felszólított, hogy csupán őt, a minisztert vonják felelősségre és ne azokat a tisztviselő­ket, akiknek a Házban nincs szólásjoguk. Dinnyés Lajos: Végre egy miniszter, aki vállalja a felelősséget. Hóman Bálint kultuszminiszter bizonyos aggodalommal látja, hogy a gazdasági válság hatása alatt olyan hangulat alakul ki, amely már valósággal kultúr-defetizmusnak nevezhető és a nagy nemzeti érdekeket veszélyezteti. Félő, hogy a tervbevett csökkentések, vagy a fölös­legessé váló intézmények lebontása azt a lát­szatot fogja kelteni, hogy kulturális leépítés folyik. Ellenkezőleg, a leépítő kultúrpolitikával sohasem értett egyet. A szellemi és anyagi kul­túra, a magas és a népi kultúra egyenrangú tényezők és egészséges fejlődés csak a gazdasági és kulturális feltételek biztosítása mellett való­sítható meg. Mindenképpen vallja azt, hogy a kultúrpolitika nem lehet alárendelve sem a financiális, sem a szociális vagy más irányú poli­tikának, ezeknek nem lehet függvénye. Nemzeti irányú kultúrpolitikát kíván foly­ ÁRM 10 FIL Budapest, 1933 LHI. évfolyam 123. szám Csütörtök, június ! Megjelenik mindennap hétfő kivételére!. Elő­fizetési árak: egy ham­upengő 50 fill., negyed­évre 7 pengő 50 fill. A kü­lföldön ezeknek a s­óreszegeknek a kétsze­rese az előfizetési díj. Szerkesztőség és kiadó­­hivatal : Budapest, VII. kerület, József-körút 5. Telefonszám: 44-4-04-től 44-4-00-ig. — Levél, cím: Budapest 4. Postafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Csütörtökön aláírják a négyhatalmi egyezményt LONDON, máj. 31. A Press Association szerint holnapra várható a négyhatalmi egyezmény parafálása, amelynek szövegét jelenleg jogászok Genfben vizsgálják. GENT, máj. 31. A birodalmi kormány szerdán éjjel hozzá­járult a négyhatalmi paktum aláírásához. RÓMA, máj. 31. Beavatott körök szerint — amennyiben előre nem látott nehézségek nem merülnek fel — a négyes szerződést holnap írják edd Rómában. Olaszország részéről Aloisi nagykövet, népszövetségi fődelegátus, a másik három állam részéről pedig az illető államok római nagykövetei írják alá a szerződést, amelyet mindenütt egyszerre terjesztenek a­ parlament elé jóváhagyás végi­­tt. Kultúrpolitikai feladataink nagy lelki válságok és világnézeti harcok közepette Hóman Bálint kultuszminiszter a nemzeti irányú kultúr­politika feladatairól nyilatkozott ma a képviselőházi vitá­ban — Egyik egyetemet sem szüntetik meg — Össze­kapcsolják a műegyetemet, a közgazdasági egyetemet és az állatorvosi főiskolát — Középiskolai és népiskolai problémák — Tudomány és művészet — Felekezeti béke A képviselőház ma letárgyalta és megszavazta a kultusztárca költségvetését. A vita végén Hóman Bálint kultuszminiszter nagyhatású be­szédben nyilatkozott­­ kultúrpolitikai célkitű­zéseiről és reformterveiről. A miniszter beszé­dével lapunk vezércikke foglalkozik. A költségvetési vitát a Ház holnap folytatja. A kultusztárca vitája A mai ülést négy órakor nyitotta meg Almásy László házelnök. Napirend szerint megkezdték a kultusztárca költségvetésének rész­letes vitáját. Navratil Dezső a címnél az orvosi fakultások kis tanszékeinek — amilyen a fülészet, gégészet — fenntartása mellett szólott. Végül azt fejte­gette, hogy nálunk nincs nemzetiségi kérdés, a kerületében szerzett tapasztalatok azt bizonyít­ják például, hogy a svábok jó magyar testvé­reink. Pakots József sürgette Komjádi Béla szobrának a fedett uszodában való felállítását. Rácsán Károly a tanítóság sérelmeinek orvos­lására hívta fel a miniszter figyelmét. Kun Béla azt bizonyította, hogy a kultusztárca költségve­tése negatívumért­ a­ végrehajtott csökkentések megakasztják a fejlődést. Hivatkozott Baltazár püspökre, aki legutóbb kijelentette, hogy a mi­niszter még ebben az évben törvényjavaslattal orvosolja a tanítók sérelmeit. Ezután nagy érdeklődés közepette a kultusz­­miniszter emelkedett szólásra. t­­ 4 Örök napszámosok ? Az írás hatalom, — de hatalom-e annak, aki inni megtanított bennünket? A tanítót senki sem sorolja a hatalmasok közé. Az ő neve, ha őse­redetben nem is ő kripta: a nemzet napszámosa. De vájjon mindörökk­é napszámosnak kell m­éfadnia! A képviselőházban végre mellettük is el­hangzott egy néhány meleg szó. Már attól rettegtütü­k, hogy a költségvetési vita roha­násában, a politizálásban, ami a vitát irá­nyítja és a takarékosságnak abban a légkö­rében, melyből ma egyetlenegy pénzügy­­miniszter sem merhet a reménykedő élet szabad levegőjére kijönni, egészen elsikkad a tanítók ügye. Fel kell lélegzeni, hogy ez a szégyen legalább nem ért bennünket. Meleg szavakat hallottunk, amelyek őket illették. Az ország anyagi ügyeinek tár­gyalása során végre az ő anyagi kérdé­seikre is rávetődött a méltánylásnak, a megértésnek egy sugara. Nem mondott új­ságot, aki kiteregette a Ház előtt, s az or­szágos közvélemény előtt a magyar tanítói karnak tiszta, de szakadozott és foltos ru­háját. A magyar költségvetés körül évti­zedeik és évszázadok során sok küzdelem lezajlott, de abban körülbelül egyetértettek korok és pártok, hogy a tanító a nemzet napszámosa. S ehhez képest bántak is velük. Ma azonban a tanítói kérdésnek ezt a csúfabbik, ezt az egészen anyagi oldalát az teszi még söté­tebbé, hogy a felekezeti taní­tókra váratlanul még nagyobb gond sza­kadt, mint amit az állami tanítók a sok­szoros fizetéscsökkentés folytán kénytele­nek átélni. Az állami tanító még kap va­lami fizetést, a felekezetinek jó, ha a fele fizetése még megvan. A felekezeti tanítók közül nagyon soknak a faluja csak a ter­mészetben való ellátását tudja megadni, s pénzbeli jövedelme nem több, mint amit államsegélyképpen kap. Csak a munkája több, mint állami kartársáé. Azé is sok, de legzsúfoltabb iskolák a felekezeti taní­tókéi. Pedig a tanítónak a kezére bízott gyermekseregnek, azon keresztül egész né­pének sorsáért való aggodalma semmivel sem kisebb, mint akármelyik felelős em­beré ebben az egész magyar társadalom­ban. De bizonyára nehezebb is másokénál azzal, hogy közvetlenül a népbe lévén be­ágyazva, jobban kell érezni e sors nehéz voltát, mint azt akárki más is érezheti. Közelebb lévén népéhez, reája több esik annak a szenvedéseiből, és miután annak a testéből szakadt ki, érzékeny lelkének minden szála jobban megremeg a nemzetet érő megpróbáltatások csapásai alatt, és fájóbban adja vissza annak hangjait, mint bármelyik más lélek hangszere. A tanítóság nagy terhek hordozója és el­­viselője. Panasz nél­li vállalja sorsá­t s ren­dületlen erővel végzi feladatait. Azt mond­ják, hogy a jövő az ifjúság lelkében szuny­­nyad? Nem,­­ a jövendő a tanítók szívé­ben van elásva. Az ifjúság csak tükör, amely a maga lelkességének fényével megnagyítja a belézárt képet. A rosszat éppen úgy, mint a jót. A tanítóktól függ, hogy az a kép, amely az ifjú egész életét formálni fogja, milyen. A tanítók formálják meg az ifjú világát és ők adják meg számára azt az irányt, amelyről többé senkinek sem lehet letérnie. A nemzet sokkalta nagyobb mér­tékben lesz, semmint születik, a tanítók ke­zében lesz a gyermek a nemzet tagjává és a tanítók lelkének szilárdságában válik a hit élő fáklyájává. Amikor a gyermek a tanító kezébe kerül, még csak a beszéd, a szavak ismeretének üres eszköze van meg benne; mire kikerül onnan, már felébred­tek benne azok a képességek, amelyek végig kísérik életének egész útján. Már készen van számára az a mérleg, amelynek segítsé­gével el tudja választani a jót a rossztól, a kicsinyt a nagytól, a célt az eszköztől, a valóságot az álmoktól. A társadalmi lélek a tanító műve. A lélektan tudósai mind na­gyobb szerepet szánnak neki és mind na­gyobb jelentőséget tulajdonítanak ennek a szerepnek. Azt állítják, hogy az emberi lé­lek teljesen és véglegesen kialakul a taní­tók kezén s maga az élet és a többi iskolák, a család, az utca, a későbbi örömök és gon­dok, meglepetések és szívós munka, ez mind csak észrevehetetlen változásokat tud már előidézni azon az emberen, akit a tanító készen adott át az életnek. S a tanító munkája nem is lassú munka. Minden négy-öt év alatt új meg új nemzedék megy át a kezén, s ahogy ezek az évek és ezek a nemzedékek egymásba fonód­nak, észrevétlenül, de szakadatlanul dol­goznak a nemzet arcán, kiegészítik, módo­sítják, új vonásokkal ruházzák fel, régieket fednek be rajta. A nemzet igazi politikáját a tanítók csinálják. Az erkölcs, ahogy az majd a nemzet munkájában felnőtteken ke­reszt­ül valósággá válik és intézményekben testesül meg, az ő lelküknek kisugárzása. Ők a nemzet imperialistái, lelkeket hódít­hatnak meg számára. De mindenesetre ők tartják meg ezt a lelket és rajtuk múlik, hogy váljon annak a nyelvnek, amelyen ta­nítanak, van-e tartalma is, jelent-e majd közösséget azok között, akik beszélik, vagy csak éppen olyan üres eszköz, amelynek a segítségével a nemzetet akár atomjaira is szét lehet szakítani. A tanítók az iskolában és a tanítók az iskolán kívül: ők minden nemzet egységének, gazdagságának fok­mérői és ők teszik annak az alapnak a szi­lárdságát, amelyen a jövendő felépül. Várjon mindig és örökké napszámosoknak kell maradniok? Az ország a közös feladatokkal szemben ritkán volt tele több kétséggel, mint most. A költségvetés szigorú keretei, amelyeket idebent a szükség nyom, kívülről meg a gyanakvás présel össze, sohasem látszottak kevésbé ruganyosaknak, mint éppen ma. De azért mégis,­­ szabad-e visszhang nél­kül maradni annak a megállapításnak, hogy a tanítók sorsán már egymillió is segítene? Egymillió! — Éppen egymillió gyermek jár ebben az országban a tanítók keze alá. Minden gyermek után egy évre egy pengő: várjon lehetnek azok a költségvetési kere­tek olyan szűkek, lehetnek a nemzet garasai annyira megszámláltak, hogy ez az egy pengő ne kerüljön ki egy gyermek számára,­­ egy gyermek jövőjéhez alaptőkének és annyi tanító számára a nehéz jelen meg­enyhít­­­jenek? Mi nem ígérhetünk a tanítóknak fizetés­­emelést,­­ de ígérhetjük annak a megérté­sét, hogy a tanítói munka értékelésére szük­ség van. S hogy sohasem volt rá nagyobb szükség, mint éppen ma. Ha az államnak csak egyetlen­egy mil­liója lenne, akkor is azt mondanák: adja a tanítóknak. A sok közül talán csak ez az egy olyan, amelytől joggal lehet várni, hogy százszoros és ezerszeres magot hoz. tatni. Nem leépítésről van szó, hanem racionális, észszerű átépítésről. Mint minden téren, itt is a nemzet és az állampolgárok teherbíró képessé­geihez kell igazodni. A mostani költségvetés nem végleges képét adja a kultúrpolitika kere­tének, hanem annak csupán egyes kontúrjait sejteti. A miniszter ezután a költségvetés egyes számszerű adataira mutatott rá és megállapí­totta, hogy a mostani költségvetés a múlt évivel szemben hatmillió pengővel csökkent. Reméli, hogy rövidesen jobb idők következnek el és pe­dig nem a távolabbi időben, hanem azzal a szer­vezeti átépítéssel, amelyet a kormány általában tervez, reméli, hogy már a közelebbi jövőben módot talál néhány felesleges intézet leépítése útján a valódi kulturális szükségletek kielégí­tésére. Ezután a miniszter statisztikai össze­hasonlítással mutat rá a költségvetés néhány adatára. A magas kultúra intézményeinek mostoha helyzete Megállapítja, hogy a magas kultúra intézmé­nyei ma igen mostoha helyzetben vannak. Ugyanazzal a fun­kciókörrel, ugyanazzal a sze­mélyzettel dolgoznak, mint a háború előtt, ennek ellenére jóval kevesebb dotációban részesülnek. Ma már a kultusztárca túldotáltságáról beszélni nem lehet. Ezt a megállapítást a legendák tár­házába kell utalni, (úgy van! ügy van­ a jobb­oldalon.) A helyzet ma az, hogy a megszabott pénzügyi keretek között kell elhelyezkedni és az a kérdés, hogyan helyezkedjünk el. Lineáris leépítés, vagy egy szelekcióval érvényesített át­szervezés útján. Mert arról van szó,, hogy az egész nemzeti kultúránkat át tudjuk menteni egy jobb korba. A lineáris leépítés már meg­történt. Vannak egyetemek, amelyeken egész csomó tanszék hiányzik. Ez már nem is finan­ciális, hanem kulturális probléma. Most az egész kulturális szervezet átépítésére van szükség. Turchányi Egon dicsérte az ő óvatos tempóját. Elfogadja ezt a dicséretet. Nem jön reformter­vekkel addig, amíg azok teljesen előkészítve nincsenek. Inkább lassú tempóban halad, de biztosan. Hivatalba lépésekor első feladata a tényleges kulturális szükséglet megállapítása volt. E tekintetben ma már megfelelő statiszti­kai adatok, megfelelő grafikonokkal állanak ren­delkezésére az egész ország iskolaszervezetéről. Azt fejti ki ezután, hogy a főiskolai oktatásunk túl van méretezve. Vannak a főiskolák között olyanok, amelyek életképtelenek és vannak, amelyek fejlődésképtelenek. Itt kitér az iskola­­fenntartó felekezetek panaszaira, amelyeket azzal magyaráz, hogy sokszor felesleges közép­iskolák alapítása miatt nem tudják teljesíteni feladataikat a népiskoláikkal szemben. Egyik egyetemet sem szün­tetik meg Egyes tudománykarok szünetelte­téséről, összevonásáról van szó Tovább folytatva rámutat arra, hogy a főis­­kal hallga­tók száma igen nagy és talán túllépi a szükséges keretet. A háború előtt tizennégyezer főiskolai hal­gatója volt az országnak, most a Csonka-Magyarországon több van tizenötezer­nél. Indokolt tehát az aggodalom, amely az intellektuális képzettségűek túltermelésével kap­csolatos. Viszont, elvben aggodalmas az iskolá.­

Next