Budapesti Hírlap, 1935. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-01 / 1. szám

Mindennap képes finn 10 FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Kedd, Január 1 / Főszerkesztő: CUTLIK GYÖRGY LV. évfolyam 1. szám Don Juan írta: ILLÉS ENDRE Az ajtók végig zárva álltak. Mint színházi nézőtér, vasárnapi korzó, vagy bírósági tárgyalóterem, a vakítóan kivilágított szobák zsúfolásig megteltek. Teát kavargattak, cigarettára gyújtot­tak, holtakat támasztottak fel, élőket do­­rongoltak le. Mint halk gépfegyvertűz, ropogtak a friss szendvicsek, mint hulló katonák, omlottak a puha tortaszeletek. Végig a hosszú soron állt a füst, cseng­tek a kanalak. Lármában, zajban, kacagásban, kava­rodásban, selyemharisnyás női lábak, si­mogató férfitekintetek között fárész emel­kedett a magasba. Világított és magyará­zott: páratlan csütörtök este. A háziasszony, magas bársonyruhás, ki­pirult fiatal nő, belekarolt az elébe botló szmokingba. — Jó estét, Sándor... Kedves, hogy itt van. És most jöjjön!... Már hurcolta is a sarokba. — Bemutatom az asszonyoknak. Mutatóujja egy pillanatra tiltóan m­ég felrebbent: — De nehogy­ baj­ legyen ,ám! S már repült is tovább. A férfi engedelmesen lehajolt, sorra csó­kolta a határozott fogású, parfümös, női kezeket. Kezet csókolt, é­s a következő pillanat­ban különös és megnevezhetetlen csoda történt. Oly megszokott formaság volt. S mé­gis... Csókjával szívdobbanásos, nyugtalanító, meleg hullám csapott az arcokba. A nők összenéztek: mi volt ez? Egy szó, egy mosoly. Induló beszélge­tés, egymásba villanó tekintet. Még meg sem nézhették ... — Szervusz, Sándor! Baráti kéz nehezedett a férfi vállára. — Bocsánat hölgyeim ... Csak egy pil­lanatra rablom el lovagjukat... A férfi mentegetőzve felállt. De a be­léje kulcsolódó kar szorításában már el is­ tűnt. Alakját elnyelte a füst, szava beléve­­szett a zsivajba. Jött. S már nem is volt itt. Csak egy pillanatig tartott. Amíg meg­hajolt, kezet csókolt, felemelte a szemét. De ez a pillanat! Ez a nézés, ezek a sze­mek! A nők megremegtek. Szívükön átáram­­lott valami ismerős piros hullám, a te­kintetük kifényesedett. Ugyanegyre gon­doltak — erre a pillanatra — vala­mennyien. Hogyan is történt csak? Jött ez az idegen férfi: fekete szmoking­ban, keményített ingmellben, frissen bo­rotválva, lefésült haján kölnivíz atig érez­hető, kellemes illatával, — jött, mint, akárki más. És nem ... Mégsem úgy .. . Már az­­első pillantásban volt valami kü­lönösség. Bizalmasság, fölény, merészség. S azután ... Ahogy felnézett, ahogy azon­nal túllendült minden korláton, formasá­gon, ahogy pajtáskodva, bizalmasan in­tett ... Igen, intett. Kissé lehunyta bal szemét, pupillája összeszűkült, szemöldöke megnyúlt, oldalt forduló szivárványhártyáján két tűz lán­golt fel. Ez nem volt egyszerű kacsintás: ebben a pillantásban erő volt. Tűz, hatalom, el­lentmondást nem tűrő biztonság. Ahogy nézett: ez már tegezés volt. Ahogy meg­villant a szeme: csók. Ahogyan hallgatott: ez a hallgatás parancs. Csak így, egysze­rűen : tetszel, ne is ellenkezz, minden hiába — az enyém vagy! És nem!... Itt nem is lehetett gondolkodni, tépe­­lődni, ellenkezni: ez a pillantás, ez a te­kintélyt nem ismerő vakmerőség, ez a mindent lefegyverző közvetlenség, ez az ostromló tekintet diadalmasan, a kilőtt nyíl borzongató suhogásával, győzelme­sen, telitalálattal egyenesen a szívbe ért. Nem ostromolt, —■ hódított. Nem kért, —-" birtokba vett. Nem bizonytalankodott, — biztos volt. Még csal, nem is szólt. De •nem is kellett. Az övé volt, eleve, elréndel­­■»1, kezdettől fo-7' ,- minden-min­den­ borzongtak. • , túl a lármán, a harmadik szoba­­f -f vihírzott a zongora. Ősi, forraló tusra ébr* ^ek a^lábak. De itt, a sarok­­, a néha-* jjasszony nem mozdult. ^ngva tartotta valamennyiüket az igézet. A pillanat, ak­k­r itt járt a férfi, az igazi. A pillantás, ahogy rájutt,nézett, mindegyikükre külön-külön, s egyszerre valamennyiükre. Csoda volt. Ami elsuhan az ember mellett. Egyszer az életben. S még emlékezni is szép rá. — Hát ti mit ültök itt ilyen fagyottan? Téglaszín bársonyr­uhájában a háziasz­szony megint elsuhant mellettük. — Persze, szegény Sándor már nincs itt. Ti is kiüldöztétek .. . Menni akart, de néhány szóra mégis megállt. — Nem tudom ... senki nem szereti.. . Pedig nincs semmi, hibája... Kedves, jó fiú... Mondjátok, Atyán nagy bűn az, ha valaki J­ancsal? ... — Kancsal? * Kigyócsipetten, elsápadva, átpirulva ijedtek fel. — Kancsal? A háziasszony egy pillanattal még meg­­hosszabbította álldogálását. — Kancsal... igen, kancsal... De nem is feltűnően, alig venni észre ... Hát nem lehet ezt megbocsátani? Megbocsátani ? Elpirultak, nem feleltek. Csak a szó vi­harzott bennük: kancsal, kancsal. A varázs egyetlen szóra elfosztott. Don Juan meghalt. Kancsal! ... Már unottak voltak. Mindent megértet­tek. A siker titkát. Nevettek. De a csalódásban valami karmoló szva­­rikvás maradt vissza. Ez kancsal volt, —a és a többi? ­/­ ÚJ MAGYAR ÉV Irta: Ifj. BÓKAY JÁNOS Pillanatnyi megállás, magunkbaszál­­lás, számvetés az évforduló küszöbén, aztán újabb lendület, elszánt akarás, ke­mény, bátor, öntudatos indulás az új élet, az új esztendő felé. De a szil­veszteri gond és a szlveszteri neki­buzdulás ne szóljon ezúttal a ma­gunk életének, hanem hassa át a vallásos hit erejével az a vérünkké váló érzés, hogy minden erőnk, tehetségünk, lehetőségünk az összes­ségért, a nemzetért van, hogy egyéni sorsunk, boldogulásunk függvénye a nemzet sorsának, hogy munkánk ered­ménye parányi atomja a nemzet össz­­erejének. Ne tekintsünk hátra. Ne gyöngítse erőnket a múlton való borongás, ne ve­sződjünk töprengő kérdésekkel, hogy mért volt ez így és miért kellett így lennie. A múlt csak tanulság legyen, humusza a jövőnek, a jobb felé ösztönző intő, útmutató tanítás, erőnk, tudásunk, akaratunk feszüljön a jövőnek, mert a múlt orvosa a jövő. A nemzet jövőjéért mindent, — ez legyen újévi fogadkozá­s­unk. Számot vetni­ erőnkkel, számot vetni lehetőségünkkel, számot vetni helyze­tünkkel, minden önámítás nélkül, hogy tudjuk hol állunk, mire számíthatunk, mit érhetünk el. Nem azt kell kérdezni magjuktól, mit akarunk, hová me­gyünk, mert jaj annak az embernek, aki keresi az útját, és százszor jaj an­nak a nemzetnek, amely nem ismeri gál­ját. A célt ismerni kell. Az benne kell 'mmmiwmmm .mmn mmm—— hogy éljen a nemzetben, mint közös akarat, mint a lelkekből kilobbanó cél, amelyre minden idegszájlunk megfe­szülve összpontosul. A kérdés az legyen: hogyan érhetjük el célunkat a legbizto­sabban, a legrövidebb és a legsimább úton, hogyan juthatunk el hozzá feles­leges megrázkódtatás nélkül, vagyis milyen reális módon és milyen megfon­tolt eszközökkel válthatjuk ki a nemzet egyeteméből erejének maximumát. Érzésben megvan a magyar egység. A közös célt is tudjuk: revíziót aka­runk, megváltoztatását annak az ítéletnek, amellyel igaztalanul bün­tetett minket a tudatlanság, a bosszú és a kapzsiság el nem kö­vetett bűnökért. Revíziót kívánunk békés és törvényes eszközökkel, s ebben is egy a nemzet. Felismerését kí­vánjuk értékünknek az európai közös­ségre nézve, felismerését történelmi és kulturális hivatásunknak, konstruktiví­­tásunknak. Területi revíziót kívánunk, történelmi, néprajzi, földrajzi tények lapján. Erkölcsi iv­íziót' eg­v-'-nyí­r­ságot a többi európai nemzettel politi­kai, gazdasági és önvédelmi téren. És revíziót kívánunk elszakított véreink sorsában, kisebbségeink jogainak elis­merését és biztosított védelmét. E célkitűzés realitása azon múlik, hogy mennyi erőt és egységet tud a nemzet erkölcsi értékeinek teljes ki­használásával felmutatni és magából kisugározni, hogy milyen meggyőzés­­­­sel tudja igazolni a maga történelmi elhivatottságát a világ előtt. Megdönt­hetetlen a tétel, amelyet Ottlik György karácsonyi vezércikkében hangozta­tott: „A nemzet külső érdekeinek kell döntően hatniok a belső helyzet alaku­lására ...” Ami azt jelenti, hogy min­den érdeknek deferálnia kell idebent a külpolitikai téren érvényesítendő nagy nemzeti érdek előtt, de jelenti azt is, hogy belső megerősödéssel, lelki kon­centrációval és az összefogás testvéri munkájával kell megnövelnünk kifelé ható erőnket. Előfeltétele ennek, hogy minden személyes érdek, ambíció és tehetség vesse alá magát alázatosan az egyetemes érdeknek. Hogy különböző osztály, vallás, hivatás olvadjon fel a nemzeti gondolatban és annak megerő­sítésére nyújtsa a maga külön külön ér­tékeit; hogy szinte személytelenül és az egyéni érdekek negligálásának heroiz­­musával szolgálja mindenki a nemzetet, — és azzal a magasztos magyar hittel, hogy a maga politikai elméjének éles­­l­átásával, hogy a maga tudományos böl­­p..-eségévfi, tfogy & maga.' művészagya szek­erívével, hogy si mágá rhtínkeslvéssé erejével, hogy a maga praktikus érzé­kének leleményességével hasznos alkat­része annak az egységes ritmussal dol­gozó és mindenekért való nagy gépezet­nek, amely maga a nemzet. Kétségtelenül igaz: országunk sorsa a nemzetközi fórumon dől el. De éppen ilyen igaz, hogy belső ereje szerint fog alakulni a sorsa. A nemzetnek idebent erőinek a teljességét kell kitermelnie magából, azokat maradéktalanul és produktívan kell hasznosítania, rend­szerbe gyűjtenie az összesség javára, hogy egyetlen parányuk se veszhessen kárba. Ehhez pedig megújhodó élet, korszerű reformok kellenek. Reformok, amelyeket nem egyéni elgondolás vagy idegen teória erőszakol rá a nemzetre, hanem amelyek magából a nemzeti talajból sarjadnak ki, a nemzeti közösség, ösztönös akarataképpen. Szo­ciális, kulturális, politikai reformok, amelyek mind a magyar egységet, a magyar testvériséget szolgálják, amelyek az egy család sorsközössé­gét domborítják ki, amelyek új, elhasz­­nálatlan friss erők felszínre vetésével építenek anélkül, hogy­ rombolnának és elsorvasztanának meglevő erőket, ame­lyek részesítenek anélkül, hogy meg­fosztanának, amelyek válaszfalakat döntenek le anélkül, hogy a tűzfalakat a legkevésbé is megingassák. Ilyen reformokat vár az új magyar élet. Tervszerűen előkészített, termékenyítő,, ,kúsgye­rlít­­ésre és testvériségre törekvő, megújhodásra vezető reformokat, hogy nyomukban kivirágozzanak azok a népi és faji erők, amelyekre oly büsz­kén hivatkozunk évtizedek óta, de ame­lyek évszázadok óta felhasználatlanul szunnyadnak fel nem élt energiájukkal a nagy magyar rezervoárok mélyén. Re­formpolitikát, radikalizmus nélkül. Jó ezt leszögezni. Mert a szavak és a fo­galmak mai zűrzavaráén riadozó jelek­­ összetévesztik a kettőt. A népies

Next