Budapesti Hírlap, 1935. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-01 / 1. szám
Mindennap képes finn 10 FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Kedd, Január 1 / Főszerkesztő: CUTLIK GYÖRGY LV. évfolyam 1. szám Don Juan írta: ILLÉS ENDRE Az ajtók végig zárva álltak. Mint színházi nézőtér, vasárnapi korzó, vagy bírósági tárgyalóterem, a vakítóan kivilágított szobák zsúfolásig megteltek. Teát kavargattak, cigarettára gyújtottak, holtakat támasztottak fel, élőket dorongoltak le. Mint halk gépfegyvertűz, ropogtak a friss szendvicsek, mint hulló katonák, omlottak a puha tortaszeletek. Végig a hosszú soron állt a füst, csengtek a kanalak. Lármában, zajban, kacagásban, kavarodásban, selyemharisnyás női lábak, simogató férfitekintetek között fárész emelkedett a magasba. Világított és magyarázott: páratlan csütörtök este. A háziasszony, magas bársonyruhás, kipirult fiatal nő, belekarolt az elébe botló szmokingba. — Jó estét, Sándor... Kedves, hogy itt van. És most jöjjön!... Már hurcolta is a sarokba. — Bemutatom az asszonyoknak. Mutatóujja egy pillanatra tiltóan még felrebbent: — De nehogy baj legyen ,ám! S már repült is tovább. A férfi engedelmesen lehajolt, sorra csókolta a határozott fogású, parfümös, női kezeket. Kezet csókolt, és a következő pillanatban különös és megnevezhetetlen csoda történt. Oly megszokott formaság volt. S mégis... Csókjával szívdobbanásos, nyugtalanító, meleg hullám csapott az arcokba. A nők összenéztek: mi volt ez? Egy szó, egy mosoly. Induló beszélgetés, egymásba villanó tekintet. Még meg sem nézhették ... — Szervusz, Sándor! Baráti kéz nehezedett a férfi vállára. — Bocsánat hölgyeim ... Csak egy pillanatra rablom el lovagjukat... A férfi mentegetőzve felállt. De a beléje kulcsolódó kar szorításában már el is tűnt. Alakját elnyelte a füst, szava beléveszett a zsivajba. Jött. S már nem is volt itt. Csak egy pillanatig tartott. Amíg meghajolt, kezet csókolt, felemelte a szemét. De ez a pillanat! Ez a nézés, ezek a szemek! A nők megremegtek. Szívükön átáramlott valami ismerős piros hullám, a tekintetük kifényesedett. Ugyanegyre gondoltak — erre a pillanatra — valamennyien. Hogyan is történt csak? Jött ez az idegen férfi: fekete szmokingban, keményített ingmellben, frissen borotválva, lefésült haján kölnivíz atig érezhető, kellemes illatával, — jött, mint, akárki más. És nem ... Mégsem úgy .. . Már azelső pillantásban volt valami különösség. Bizalmasság, fölény, merészség. S azután ... Ahogy felnézett, ahogy azonnal túllendült minden korláton, formaságon, ahogy pajtáskodva, bizalmasan intett ... Igen, intett. Kissé lehunyta bal szemét, pupillája összeszűkült, szemöldöke megnyúlt, oldalt forduló szivárványhártyáján két tűz lángolt fel. Ez nem volt egyszerű kacsintás: ebben a pillantásban erő volt. Tűz, hatalom, ellentmondást nem tűrő biztonság. Ahogy nézett: ez már tegezés volt. Ahogy megvillant a szeme: csók. Ahogyan hallgatott: ez a hallgatás parancs. Csak így, egyszerűen : tetszel, ne is ellenkezz, minden hiába — az enyém vagy! És nem!... Itt nem is lehetett gondolkodni, tépelődni, ellenkezni: ez a pillantás, ez a tekintélyt nem ismerő vakmerőség, ez a mindent lefegyverző közvetlenség, ez az ostromló tekintet diadalmasan, a kilőtt nyíl borzongató suhogásával, győzelmesen, telitalálattal egyenesen a szívbe ért. Nem ostromolt, —■ hódított. Nem kért, —-" birtokba vett. Nem bizonytalankodott, — biztos volt. Még csal, nem is szólt. De •nem is kellett. Az övé volt, eleve, elréndel■»1, kezdettől fo-7' ,- minden-minden borzongtak. • , túl a lármán, a harmadik szobaf -f vihírzott a zongora. Ősi, forraló tusra ébr* ^ek a^lábak. De itt, a sarok, a néha-* jjasszony nem mozdult. ^ngva tartotta valamennyiüket az igézet. A pillanat, akkr itt járt a férfi, az igazi. A pillantás, ahogy rájutt,nézett, mindegyikükre külön-külön, s egyszerre valamennyiükre. Csoda volt. Ami elsuhan az ember mellett. Egyszer az életben. S még emlékezni is szép rá. — Hát ti mit ültök itt ilyen fagyottan? Téglaszín bársonyruhájában a háziaszszony megint elsuhant mellettük. — Persze, szegény Sándor már nincs itt. Ti is kiüldöztétek .. . Menni akart, de néhány szóra mégis megállt. — Nem tudom ... senki nem szereti.. . Pedig nincs semmi, hibája... Kedves, jó fiú... Mondjátok, Atyán nagy bűn az, ha valaki Jancsal? ... — Kancsal? * Kigyócsipetten, elsápadva, átpirulva ijedtek fel. — Kancsal? A háziasszony egy pillanattal még meghosszabbította álldogálását. — Kancsal... igen, kancsal... De nem is feltűnően, alig venni észre ... Hát nem lehet ezt megbocsátani? Megbocsátani ? Elpirultak, nem feleltek. Csak a szó viharzott bennük: kancsal, kancsal. A varázs egyetlen szóra elfosztott. Don Juan meghalt. Kancsal! ... Már unottak voltak. Mindent megértettek. A siker titkát. Nevettek. De a csalódásban valami karmoló szvarikvás maradt vissza. Ez kancsal volt, —a és a többi? / ÚJ MAGYAR ÉV Irta: Ifj. BÓKAY JÁNOS Pillanatnyi megállás, magunkbaszállás, számvetés az évforduló küszöbén, aztán újabb lendület, elszánt akarás, kemény, bátor, öntudatos indulás az új élet, az új esztendő felé. De a szilveszteri gond és a szlveszteri nekibuzdulás ne szóljon ezúttal a magunk életének, hanem hassa át a vallásos hit erejével az a vérünkké váló érzés, hogy minden erőnk, tehetségünk, lehetőségünk az összességért, a nemzetért van, hogy egyéni sorsunk, boldogulásunk függvénye a nemzet sorsának, hogy munkánk eredménye parányi atomja a nemzet összerejének. Ne tekintsünk hátra. Ne gyöngítse erőnket a múlton való borongás, ne vesződjünk töprengő kérdésekkel, hogy mért volt ez így és miért kellett így lennie. A múlt csak tanulság legyen, humusza a jövőnek, a jobb felé ösztönző intő, útmutató tanítás, erőnk, tudásunk, akaratunk feszüljön a jövőnek, mert a múlt orvosa a jövő. A nemzet jövőjéért mindent, — ez legyen újévi fogadkozásunk. Számot vetni erőnkkel, számot vetni lehetőségünkkel, számot vetni helyzetünkkel, minden önámítás nélkül, hogy tudjuk hol állunk, mire számíthatunk, mit érhetünk el. Nem azt kell kérdezni magjuktól, mit akarunk, hová megyünk, mert jaj annak az embernek, aki keresi az útját, és százszor jaj annak a nemzetnek, amely nem ismeri gálját. A célt ismerni kell. Az benne kell 'mmmiwmmm .mmn mmm—— hogy éljen a nemzetben, mint közös akarat, mint a lelkekből kilobbanó cél, amelyre minden idegszájlunk megfeszülve összpontosul. A kérdés az legyen: hogyan érhetjük el célunkat a legbiztosabban, a legrövidebb és a legsimább úton, hogyan juthatunk el hozzá felesleges megrázkódtatás nélkül, vagyis milyen reális módon és milyen megfontolt eszközökkel válthatjuk ki a nemzet egyeteméből erejének maximumát. Érzésben megvan a magyar egység. A közös célt is tudjuk: revíziót akarunk, megváltoztatását annak az ítéletnek, amellyel igaztalanul büntetett minket a tudatlanság, a bosszú és a kapzsiság el nem követett bűnökért. Revíziót kívánunk békés és törvényes eszközökkel, s ebben is egy a nemzet. Felismerését kívánjuk értékünknek az európai közösségre nézve, felismerését történelmi és kulturális hivatásunknak, konstruktivításunknak. Területi revíziót kívánunk, történelmi, néprajzi, földrajzi tények lapján. Erkölcsi ivíziót' egv-'-nyírságot a többi európai nemzettel politikai, gazdasági és önvédelmi téren. És revíziót kívánunk elszakított véreink sorsában, kisebbségeink jogainak elismerését és biztosított védelmét. E célkitűzés realitása azon múlik, hogy mennyi erőt és egységet tud a nemzet erkölcsi értékeinek teljes kihasználásával felmutatni és magából kisugározni, hogy milyen meggyőzéssel tudja igazolni a maga történelmi elhivatottságát a világ előtt. Megdönthetetlen a tétel, amelyet Ottlik György karácsonyi vezércikkében hangoztatott: „A nemzet külső érdekeinek kell döntően hatniok a belső helyzet alakulására ...” Ami azt jelenti, hogy minden érdeknek deferálnia kell idebent a külpolitikai téren érvényesítendő nagy nemzeti érdek előtt, de jelenti azt is, hogy belső megerősödéssel, lelki koncentrációval és az összefogás testvéri munkájával kell megnövelnünk kifelé ható erőnket. Előfeltétele ennek, hogy minden személyes érdek, ambíció és tehetség vesse alá magát alázatosan az egyetemes érdeknek. Hogy különböző osztály, vallás, hivatás olvadjon fel a nemzeti gondolatban és annak megerősítésére nyújtsa a maga külön külön értékeit; hogy szinte személytelenül és az egyéni érdekek negligálásának heroizmusával szolgálja mindenki a nemzetet, — és azzal a magasztos magyar hittel, hogy a maga politikai elméjének éleslátásával, hogy a maga tudományos bölp..-eségévfi, tfogy & maga.' művészagya szekerívével, hogy si mágá rhtínkeslvéssé erejével, hogy a maga praktikus érzékének leleményességével hasznos alkatrésze annak az egységes ritmussal dolgozó és mindenekért való nagy gépezetnek, amely maga a nemzet. Kétségtelenül igaz: országunk sorsa a nemzetközi fórumon dől el. De éppen ilyen igaz, hogy belső ereje szerint fog alakulni a sorsa. A nemzetnek idebent erőinek a teljességét kell kitermelnie magából, azokat maradéktalanul és produktívan kell hasznosítania, rendszerbe gyűjtenie az összesség javára, hogy egyetlen parányuk se veszhessen kárba. Ehhez pedig megújhodó élet, korszerű reformok kellenek. Reformok, amelyeket nem egyéni elgondolás vagy idegen teória erőszakol rá a nemzetre, hanem amelyek magából a nemzeti talajból sarjadnak ki, a nemzeti közösség, ösztönös akarataképpen. Szociális, kulturális, politikai reformok, amelyek mind a magyar egységet, a magyar testvériséget szolgálják, amelyek az egy család sorsközösségét domborítják ki, amelyek új, elhasználatlan friss erők felszínre vetésével építenek anélkül, hogy rombolnának és elsorvasztanának meglevő erőket, amelyek részesítenek anélkül, hogy megfosztanának, amelyek válaszfalakat döntenek le anélkül, hogy a tűzfalakat a legkevésbé is megingassák. Ilyen reformokat vár az új magyar élet. Tervszerűen előkészített, termékenyítő,, ,kúsgyerlítésre és testvériségre törekvő, megújhodásra vezető reformokat, hogy nyomukban kivirágozzanak azok a népi és faji erők, amelyekre oly büszkén hivatkozunk évtizedek óta, de amelyek évszázadok óta felhasználatlanul szunnyadnak fel nem élt energiájukkal a nagy magyar rezervoárok mélyén. Reformpolitikát, radikalizmus nélkül. Jó ezt leszögezni. Mert a szavak és a fogalmak mai zűrzavaráén riadozó jelek összetévesztik a kettőt. A népies