Budapesti Hírlap, 1935. március (55. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-01 / 50. szám
Ma: gépes rádiómettéket MRM 10 F1T.T.ÉH Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Péntek, Március 1 Főszerkesztő: OTTLIK GYÖRGY IrLV. évfolyam 50. szám A KORMÁNYZÓNK Tizenöt éve lerongyolódottak, lázbetegek voltunk. Ma hiszünk, akarunk és bízunk. Meredek út volt. Magasra értünk e tizenöt év alatt. Mert soha oly mélyen a magyar nem volt, mint akkor. Magunk bontottuk meg katonáink sorát. Bénultan tűrtük, hogy idegen ököl az ország címerébe csapjon. Őrjöngve segítettünk a rombolóknak. Már-már úgy látszott, itt a sír, amely a szörnyű látomásoktól üldözött magyar költő képzeletében oly tragikusan kísértett fel, — a sír, melybe egy nemzet száll. Nem így történt. Élni akartunk. Nem zuhanhattunk oly mélyre, hogy ne maradt volna meg bennünk az egészség után való vágy. S ez mentett meg. Amikor a háromszor is halálos vérveszteségek után tántorogva feltápászkodtunk, egy értelemmel, egy akarattal feléje fordultunk. Ő volt akkor magyar földön a legmagyarabb férfi, ő volt az erő és ő volt az egészség. A kiválasztott magyar, akit magasabb hatalmak jelöltek ki vezérül. Ő volt a feleszméltető, az ébresztő, a serkentő, aki mellé öntudatlanul álltak oda az első hívők. De amikor az elszánt és bátor csapat elindult Szeged felől, az országot felszabadító felvonulás már a feleszmélt magyarság öntudata és reménye volt. A büszke darutoll a sapkák mellett a régmúlt magyar századokat jelentette. A hittel égő tekintetek a magyar jövőt. A dermedt és ájult testben ő volt az először megdobbanó szív. Tőle kaptuk akkor — abban a sötét és borult évben — az életet, s tőle az elkövetkező tizenöt év során erőt és egészséget. A katonát ismertük meg először. A parancsoló, összefogó, talpraállító akaratot. S amikor feleszméltünk már, de nem tudtuk, merre menjünk, mit csináljunk a romokkal az országban, mit kezdjünk a meghasonlottsággal önmagunkban, — megismertük második arcát is: az államférfit. Elvezetett önmagunkhoz, feladatainkhoz, magyarságunkhoz. Betemette az árkokat, amik magyart és magyart, tábort és tábort elválasztottak egymástól. Megmutatta az örök magyar célokat, amikben eggyé kell forrnunk. Munkát adott, amelyben váll a vállhoz, magyar a magyar mellé került. Lassan szállt fel a köd. Még lassabban szívódtak fel a mérgek. De a szervezet kiheverte a szörnyű csapást. Egészségesek lettünk, se nehéz években gyógyítónk, irányítónk, vezetőnk, összebékítőnk ő volt. Mindent meg kellett újítani, minden meglazult eresztéket megerősíteni. És ő viharokban és visszakísértő válságokban is tudott építeni. A boldog, régi, hatalmas Magyarország elsüllyedt az idők árjában. Új Magyarországgá kellett átalakulnunk. Ez az új Magyarország kis ország, szegény ország, halálosan sebzett és sújtott ország, de akarásában bizakodó és hitében gazdag. Magányos sziget vagyunk egy veszedelmes hullámokkal ostromolt tengerben. De a sziget falai magasak. Hitünk, akarásunk, erőnk, falaink — mind-mind az ő országirányító munkája. És mint ember megtöltött mindnyájunkat tartalommal, melegséggel, lélekkel. Azzal a mély emberséggel, amely nélkül újból és újból megtántorodtunk volna. Azzal a szeretettel, amely ráeszméltetett arra, hogy jó és rossz sorban megbonthatatlan kötéssel testvérek vagyunk. Azzal a felismeréssel, hogy egyetlen magyart sem szabad elbukni hagynunk. Télen a meleg, szegények asztalára az étel, elhagyottaknak a testvéri összetartozás, kiüldözötteknek a segítő gondoskodás — mind felőle jön. A Várból. A magyar reménység, a magyar jövő megvíhatatlan várából. Milyen egyszerű és milyen fönséges tizenöt év minden munkájának titka. Hinni tudott Elszántan és megingathatatlanul hitte, hogy nem volt, nem lehetett hiábavaló az elmúlt magyar századoknak sok akarása, fénye, összefogása. Hitt a fajban, amely erős, hűséges, kitartó, megbízható. És hitt önmagában. Tizenöt év után látjuk az államfő utáni munkájának eredményét: a zűrzavar renddé vált, a békétlenség békévé, s a betegség egészséggé, s a tizenöt év előtti szétszórt, tévelygő tömegből erős, kemény nemzetté forrtunk. És tizenöt év után méltóbbat, szebbet mit is adnánk neki ajándékba: egy összeforrt nemzet köszönti mélységes hódolattal és a szeretet legbelülről jött foróságával hivatott vezérét, nagyurát, a Kormányzóját HORTHY MIKLÓS TIZENÖTÉVES JUBILEUMA A Budapesti Hírlap egykori tudósítása a kormányzóválasztó nemzetgyűlésről — Színes és felejthetetlen kép a parlamentben — A kormányzó eskütétele ma 1920. március elsején választotta kormányzóvá Horthy Miklóst a nemzetgyűlés Tizenöt év... Amilyen kis idő a történelmi folyamat végtelenségében, olyan korszakalkotó másfél évtized volt az újjászülető Magyarország életében. Most tizenöt éve, hogy a nemzetgyűlés hódolatteljes és határtalan lelkesedéssel Magyarország kormányzójává választotta nagybányai Horthy Miklós fővezért. A helyreállított tekintélytisztelet, az alapjaira visszaállított jogrend, az erkölcsi és anyagi konszolidációnak, az alkotmányos és békés fejlődésnek, a nemzeti lét új és biztató korszakának jelenvaló napjaiban a lelkekben természetesnek és a nagy események törvényszerű következményének tetszik mindaz, amely ezelőtt tizenöt esztendővel a nemzet egyetemes és forró akadistóriai napja volt ma a nemzetgyűlésnek és az országnak. A nemzetgyűlés ma választotta meg az ország kormányzóját és a választás egyhangúan Horthy Miklós fővezérre esett, vagyis megfelelt a közérzésnek és az egész magyar közönség várakozásának. A megválasztott kormányzó azután megjelent az ország házában s a nemzetgyűlés színe előtt ünnepiesen letette az esküt az alkotmányra. Lelkes éljenzés és a Himnusz fenséges éneke volt rá a megindult magyar lélek izzó visszhangja. A nevezetes esemény külső jelenségeken is tükröződött. A város forgalmasabb útvonalai fel voltak lobogózva s az országház előtti térségen élénk, változatos mozgalmasság jelezte a történelmi palanat érdekességét. Díszruhás rendőrök és rohamsisakos katonacsapatok helyezkedtek el az útvonalakon s gondoskodtak a rend és közbiztonság megóvásáról. A közönség nagy sokasága sietett a Házba elfoglalni helyét a karzatokon, hogy szemtanúja legyen a kormányzó eskütételének. Délelőtt tíz órára volt kitűzve az ülés. De a parlament belseje már korábban benépesült. A folyosó nyüzsgött a képviselők és a hazai és külföldi újságírók sokaságától, mert a külföldi lapok is nagy számmal ide küldötték vazából a parlamentben és a szívekben végbement. A hála, a kegyelet és a hagyományokhoz való nemes és törhetetlen ragaszkodás, amely a múlt kimagasló és példát mutató eseményeire utal mindig, amikor utat akar mutatni a jövendő felé, most is parancsoló erővel emlékeztet minden magyart a tizenöt év előtti nagy napokra és azoknak történelmi jelentőségű elhatározásaira és alkotásaira. Alább közöljük a Budapesti Hírlap akkori tudósítását a másfél évtized előtt történt kormányzóválasztás lefolyásáról, amelynek minden egyes fölemelő mozzanata lobogó elevenséggel tükrözi a magára eszmélt nemzet hatalmas és eltörülhetetlen élniakarását, tudósítóikat a kormányzóválasztás napjára. Lépten-nyomon fotográfusok állványai láthatók. Visma katonatisztek színes formaruhája is élénkítette a folyosók változatos mozgóképét. A várakozás feszültsége tekint rád minden arcról. A politikusok csoportjaiban már a kormányzóválasztás következményeiről pereg a szó és ömlik az eszmecsere. Kit fog a kormányzó megbízni a kormányalakítással? Ki lesz a miniszterelnök ? Ez a legsűrűbben vitatott probléma. A már megszitált nevekhez új nevek járulnak s hallatszik a különböző vélemény és ellenvélemény. Kezdődik az ülés. A terem külső képe olyan, mint egy hatalmas antiteátrum, ahol a tribünök ezernyi sokasága izgalmas lelkifeszültséggel várja az arénán végbemenendő játékot. És mindjárt az első pillanatban megkap a szembeszökő elllentét, a gyönyörű Ház díszes ornamentikája és a közönség sötét megjelenése között. Magyarország ma gubernátort választott, redingotban és fekete zsakett-ruhában. A díszmagyar festői derűjét senki se öltötte magára, mert az ország szerencsétlen helyzetéhez — még ünnepi aktusában is — a sötét szín felel meg a legjobban. Az ország fájdalmas érzése, lesújtott szívverése rajzolódott a mai ülés komor díszében. De viszont nem volt a mai ülésen senki, aki nem volna áthatva attól a szent meggyőződéstől, hogy a díszmagyarok mihamarább előkerülnek még a lezárt ládákból, s lesz még egyszer ünnep a világon. Egyebekben csak egy helyi változás jelzi a várt és az elkövetkezendő közjogi aktust. A Ház ismert asztalát, amely már fogalommá lett s a maradót jelenti az örök változásban, ma elmozdították központi helyéről és szépművü perzsaszőnyeget terítettek a terem közepére. Ez a rendezés megjelölte a színteret, amelyre a kormányzó rá fog lépni, amidőn megjelenik és leteszi esküjét. Megkezdődnek a kormányzóválasztás formaságai A nemzetgyűlésnek elnöke, Rakovszky István, általános feszült várakozás között megnyitja az ülést. A jegyzőkönyvhitelesítés formaságán hamarosan átesvén, elrendeli a titkos szavazást Magyarország kormányzójának megválasztására. — Éljen Horthy! — kiáltják néhányan jobbról is, balról is, megelőzve a szavazás biztos eredményét. Azután következik a névsorolvasás hosszú, unalmas türelmi próbája s a képviselők csak azzal visznek bele némi változatot, hogy egy-egy népszerű nevet megéljeneznek. Körülbelül egy óra hosszáig tartott a szavazás s féltizenkettőre járt az óra, amikor Rakovszky kihirdette a választás eredményét, amely szerint összesen leadtak 141 szavazatot és ebből 131 Horthy Miklósra esett. Az ige ezzel valóra vált. Egy reménysugár röppent fel és játszadozott a tavaszi napfénnyel, amely beszivárgott a Ház gótikus ablakain. Van kormányzója az országnak, van hatalmi csúcsa az elárvult magyar állam épületének, s mától fogva tehát megkezdődik a szerves újjáépítésnek, a jogrend megóvásának, a védtelenek megoltalmazásának, az erőtlenek feltámasztásának s az igazság és az élet megújhodásának céltudatos, biztoskezű munkája. Véget ér a forradalmi állapot bizonytalansága s nem lesz többé széthulló kéve a mi szerencsétlen, drága nemzetünk. A kormányzóválasztó nemzetgyűlés külső képe A B. H. tudósítása 1920 márciusén