Budapesti Hírlap, 1935. március (55. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-01 / 50. szám

Ma: gépes rádiómettéket MRM 10 F1T.T.ÉH Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Péntek, Március 1 Főszerkesztő: OTTLIK GYÖRGY IrLV. évfolyam 50. szám A KORMÁNYZÓNK Tizenöt éve lerongyolódottak, lázbete­gek voltunk. Ma hiszünk, akarunk és bízunk. Meredek út volt. Magasra értünk e tizenöt év alatt. Mert soha oly mélyen a magyar nem volt, mint akkor. Ma­gunk bontottuk meg katonáink sorát. Bénultan tűrtük, hogy idegen ököl az ország címerébe csapjon. Őrjöngve se­gítettünk a rombolóknak. Már-már úgy látszott, itt a sír, amely a szörnyű láto­másoktól üldözött magyar költő kép­zeletében oly tragikusan kísértett fel, — a sír, melybe egy nemzet száll. Nem így történt. Élni akartunk. Nem zuhanhattunk oly mélyre, hogy ne maradt volna meg bennünk az egészség után való vágy. S ez mentett meg. Amikor a háromszor is halálos vérveszteségek után tánto­rogva feltápászkodtunk,­­ egy érte­lemmel, egy akarattal feléje fordultunk. Ő volt akkor magyar földön a legma­­gyarabb férfi, ő volt az erő és ő volt az egészség. A kiválasztott magyar, akit magasabb hatalmak jelöltek ki vezérül. Ő volt a feleszmél­tető, az ébresztő, a serkentő, aki mellé öntudatlanul álltak oda az első hívők. De amikor az elszánt és bátor csapat elindult Szeged felől, az országot felszabadító felvonulás már a feleszmélt magyarság öntudata és re­ménye volt. A büszke darutoll a sapkák mellett a régmúlt magyar századokat jelentette. A hittel égő tekintetek a ma­gyar jövőt. A dermedt és ájult testben ő volt az először megdobbanó szív. Tőle kaptuk akkor — abban a sötét és borult évben — az életet, s tőle az elkövetkező tizen­öt év során erőt és egészséget. A katonát ismertük meg először. A parancsoló, összefogó, talpraállító aka­ratot. S amikor feleszméltünk már, de nem tudtuk, merre menjünk, mit csi­náljunk a romokkal az országban, mit kezdjünk a meghasonlottsággal önma­gunkban, — megismertük második ar­cát is: az államférfit. Elvezetett önma­gunkhoz, feladatainkhoz, magyarsá­gunkhoz. Betemette az árkokat, amik magyart és magyart, tábort és tábort elválasztottak egymástól. Megmutatta az örök magyar célokat, amikben eggyé kell forrnunk. Munkát adott, amelyben váll a vállhoz, magyar a magyar mellé került. Lassan szállt fel a köd. Még lassab­ban szívódtak fel a mérgek. De a szer­vezet kiheverte a szörnyű csapást. Egészségesek lettünk,­­ se nehéz években gyógyítónk, irányítónk, veze­tőnk, összebékítőnk ő volt. Mindent meg kellett újítani, minden meglazult eresztéket megerősíteni. És ő viharok­ban és visszakísértő válságokban is tu­dott építeni. A boldog, régi, hatalmas Magyaror­szág elsüllyedt az idők árjában. Új Ma­gyarországgá kellett átalakulnunk. Ez az új Magyarország kis ország, szegény ország, halálosan sebzett és sújtott or­szág, de akarásában bizakodó és hité­ben gazdag. Magányos sziget vagyunk egy veszedelmes hullámokkal ostro­molt tengerben. De a sziget falai ma­gasak. Hitünk, akarásunk, erőnk, fa­laink — mind-mind az ő országirányító munkája. És mint ember megtöltött mindnyá­junkat tartalommal, melegséggel, lé­lekkel. Azzal a mély emberséggel, amely nélkül újból és újból megtánto­­rodtunk volna. Azzal a szeretettel, amely ráeszméltetett arra, hogy jó és rossz sorban megbonthatatlan kötéssel testvérek vagyunk. Azzal a felismerés­sel, hogy egyetlen magyart sem szabad elbukni hagynunk. Télen a meleg, sze­gények asztalára az étel, elhagyottak­nak a testvéri összetartozás, kiüldözöt­teknek a segítő gondoskodás — mind felőle jön. A Várból. A magyar remény­ség, a magyar jövő megvíhatatlan vá­rából. Milyen egyszerű és milyen fönséges tizenöt év minden munkájának titka. Hinni tudott Elszántan és megingathatatlanul hitte, hogy nem volt, nem lehetett hiábavaló az elmúlt magyar századok­nak sok akarása, fénye, összefogása. Hitt a fajban, amely erős, hűséges, ki­tartó, megbízható. És hitt önmagában. Tizenöt év után látjuk az államfő u­táni munkájának eredményét: a zűr­zavar renddé vált, a békétlenség békévé, s a betegség egészséggé, s a tizenöt év előtti szétszórt, tévelygő tömegből erős, kemény nemzetté forrtunk. És tizenöt év után méltóbbat, szeb­bet mit is adnánk neki ajándékba: egy összeforrt nemzet köszönti mélységes hódolattal és a szeretet legbelülről jött foróságával hivatott vezérét, nagyurát, a Kormányzóját ­ HORTHY MIKLÓS TIZENÖTÉVES JUBILEUMA A Budapesti Hírlap egykori tudósítása a kormányzó­­választó nemzetgyűlésről — Színes és felejthetetlen kép a parlamentben — A kormányzó eskütétele ma 1920. március elsején választotta kormányzóvá Horthy Miklóst a nemzetgyűlés Tizenöt év... Amilyen kis idő a törté­nelmi folyamat végtelenségében, olyan korszakalkotó másfél évtized volt az újjá­születő Magyarország életében. Most ti­zenöt éve, hogy a nemzetgyűlés hódolat­teljes és határtalan lelkesedéssel Magyar­­ország kormányzójává választotta nagy­bányai Horthy Miklós fővezért. A helyre­állított tekintélytisztelet, az alapjaira visszaállított jogrend, az erkölcsi és anyagi konszolidációnak, az alkotmányos és békés fejlődésnek, a nemzeti lét új és biztató korszakának jelenvaló napjaiban a lelkekben természetesnek és a nagy ese­mények törvényszerű következményének tetszik mindaz, amely ezelőtt tizenöt esz­tendővel a nemzet egyetemes és forró aka­distóriai napja volt ma a nemzetgyűlésnek és az országnak. A nemzetgyűlés ma válasz­totta meg az ország kormányzóját és a vá­lasztás egyhangúan Horthy Miklós fővezérre esett, vagyis megfelelt a közérzésnek és az egész magyar közönség várakozásának. A megválasztott kormányzó azután megjelent az ország házában s a nemzetgyűlés színe előtt ünnepiesen letette az esküt az alkotmányra. Lelkes éljenzés és a Himnusz fenséges éneke volt rá a megindult magyar lélek izzó vissz­hangja. A nevezetes esemény külső jelenségeken is tükröződött. A város forgalmasabb útvonalai fel voltak lobogózva s az országház előtti tér­ségen élénk, változatos mozgalmasság jelezte a történelmi palanat érdekességét. Díszruhás rendőrök és rohamsisakos katonacsapatok helyezkedtek el az útvonalakon s gondoskod­tak a rend és közbiztonság megóvásáról. A közönség nagy sokasága sietett a Házba el­foglalni helyét a karzatokon, hogy szemtanúja legyen a kormányzó eskütételének. Délelőtt tíz órára volt kitűzve az ülés. De a parlament belseje már korábban benépesült. A folyosó nyüzsgött a képviselők és a hazai és külföldi újságírók sokaságától, mert a kül­földi lapok is nagy számmal ide küldötték vazából a parlamentben és a szívekben végbement. A hála, a kegyelet és a hagyományok­hoz való nemes és törhetetlen ragaszko­dás, amely a múlt kimagasló és példát mu­tató eseményeire utal mindig, amikor utat akar mutatni a jövendő felé,­­ most is parancsoló erővel emlékeztet minden ma­gyart a tizenöt év előtti nagy napokra és azoknak történelmi jelentőségű elhatáro­zásaira és alkotásaira. Alább közöljük a Budapesti Hírlap ak­kori tudósítását a másfél évtized előtt tör­tént kormányzóválasztás lefolyásáról, amelynek minden egyes fölemelő mozza­nata lobogó elevenséggel tükrözi a ma­gára eszmélt nemzet hatalmas és eltörül­­hetetlen élniakarását, tudósítóikat a kormányzóválasztás napjára. Lépten-nyomon fotográfusok állványai látha­tók. Vis­ma katonatisztek színes formaruhája is élénkítette a folyosók változatos mozgó­képét. A várakozás feszültsége tekint rád minden arcról. A politikusok csoportjaiban már a kor­mányzóválasztás következményeiről pereg a szó és ömlik az eszmecsere. Kit fog a kor­mányzó megbízni a kormányalakítással? Ki lesz a miniszterelnök ? Ez a legsűrűbben vita­tott probléma. A már megszitált nevekhez új nevek járulnak s hallatszik a különböző véle­mény és ellenvélemény. Kezdődik az ülés. A terem külső képe olyan, mint egy hatal­mas antiteátrum, ahol a tribünök ezernyi so­kasága izgalmas lelkifeszültséggel várja az arénán végbemenendő játékot. És mindjárt az első pillanatban megkap a szembeszökő elllen­­tét, a gyönyörű Ház díszes ornamentikája és a közönség sötét megjelenése között. Magyar­­ország ma gubernátort választott, redingotban és fekete zsakett-ruhában. A díszmagyar fes­tői derűjét senki se öltötte magára, mert az ország szerencsétlen helyzetéhez — még ün­nepi aktusában is — a sötét szín felel meg a legjobban. Az ország fájdalmas érzése, le­sújtott szívverése rajzolódott a mai ülés ko­mor díszében. De viszont nem volt­ a mai ülé­sen senki, aki nem volna áthatva attól a szent meggyőződéstől, hogy a díszmagyarok mi­hamarább előkerülnek még a lezárt ládákból, s­­ lesz még egyszer ünnep a világon. Egyebekben csak egy helyi változás jelzi a várt és az elkövetkezendő közjogi aktust. A Ház ismert asztalát, amely már fogalommá lett s a maradót jelenti az örök változás­ban, ma elmozdították központi helyéről és szépművü perzsaszőnyeget terítettek a terem közepére. Ez a rendezés megjelölte a szín­teret, amelyre a kormányzó rá fog lépni, ami­dőn megjelenik és leteszi esküjét. Megkezdődnek a kormányzó­választás formaságai A nemzetgyűlésnek elnöke, Rakovszky István, általános feszült várakozás között megnyitja az ülést. A jegyzőkönyvhitele­sítés formaságán hamarosan átesvén, el­rendeli a titkos szavazást Magyarország kormányzójának megválasztására. — Éljen Horthy! — kiáltják néhányan jobbról is, balról is, megelőzve a szavazás biztos eredményét. Azután következik a névsorolvasás hosszú, unalmas türelmi pró­bája s a képviselők csak azzal visznek bele némi változatot, hogy egy-egy népszerű ne­vet megéljeneznek. Körülbelül egy óra hosszáig tartott a szavazás s féltizenkettőre járt az óra, ami­kor Rakovszky kihirdette a választás ered­ményét, amely szerint összesen leadtak 141 szavazatot és ebből 131 Horthy Mik­lósra esett. Az ige ezzel valóra vált. Egy remény­sugár röppent fel és játszadozott a tavaszi napfénnyel, amely beszivárgott a Ház góti­kus ablakain. Van kormányzója az ország­nak, van hatalmi csúcsa az elárvult ma­gyar állam épületének, s mától fogva te­hát megkezdődik a szerves újjáépítésnek, a jogrend megóvásának, a védtelenek meg­­oltalmazásának, az erőtlenek feltámasztásá­nak s az igazság és az élet megújhodásá­nak céltudatos, biztoskezű munkája. Véget ér a forradalmi állapot bizonytalansága s nem lesz többé széthulló kéve a mi szeren­csétlen, drága nemzetünk. A kormányzóválasztó nemzetgyűlés külső képe A B. H. tudósítása 1920 március­­­én

Next