Budapesti Hírlap, 1935. augusztus (55. évfolyam, 173-197. szám)

1935-08-01 / 173. szám

Mindennap képes melléklet Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Csütörtök, Augusztus 1 POLITI­KAI NAPI­LAP LV. évfolyam 173. szám MUNKÁSVÉDELEM Szabad munkapiac mellett a munkás­ság szociális helyzete és megélhetése alacsonyrendű. A munkaadó , kihasz­nálja a munkás keresetre való utaltsá­gát és súlyos, munkafeltételeket diktál. Ez a felismerés vezette világszerte a munkásságot a szervezkedésre. A jobb munkafeltételek kivívását csak harcok útján tudta a munkásság elérni az ipari kapitalizmus magasabb fejlődési foka mellett és ezt a tapasztalatot hasznosí­totta a marxizmus az osztályharc el­méletének hirdetésében és terjesztésé­ben. A munkásság gazdasági szervez­kedése az osztályharc proklamálásával politikai jellegűvé vált és a szociálde­mokrácia a múlt század második felé­ben elért nagy sikereit éppen annak kö­szönhette, hogy a munkáltató tőke a legélesebb ellentállást fejtette ki ren­tabilitása érdekében a munkásságnak még jogos gazdasági igényeivel szem­ben is. Akkoriban csakugyan úgy ál­lott a helyzet, hogy a munkás a maga sorsát csak annyival javíthatta, ameny­­nyit bérharcokkal ki tudott csikarni a munkáltató tőkétől. A bérharcok törté­nete világosan mutatja, hogy ez a poli­tikailag osztályharcnak minősített gaz­dasági küzdelem főleg két pont körül viharzott és pedig egyfelől a munkabér, másfelől a munkaidő körül. A munkás­ság kisebb munkaidőt és nagyobb kárt követelt gazdasági harcaiban. És mi­vel belátta, hogy elszigetelve, magára­­hagyatva a bérmunkás mindig gyenge a szervezett munkáltató tőkével szem­ben, ő maga is igénybe vette a szervez­kedés eszközeit. Létrejöttek a munkás­szakszervezetek, amelyek az összesség erejével iparkodtak a munkásságnak mentős jobb munkafeltételeket kieszkö­zölni, ha kell, kiharcolni. A munkásság gazdasági szervezke­dése legnagyobb eredményét a kollek­tív szerződések elfogadtatásával érte el. És ha a szakszervezetek megmaradtak volna pusztán a gazdasági szervezke­dés síkján, — amint ez Angliában tör­tént, — és nem fejlesztették volna ki a maguk szervezkedését politikai mozga­lommá, amely szembehelyezkedett gyakran a nemzeti törekvésekkel, úgy az elért kezdeti sikerek valószínűleg nem mentek volna veszendőbe és az ipari béke állandósulásával a bérhar­cok szükségessége is elenyészett volna. Tagadhatatlan viszont, hogy a gazda­sági szervezkedés politikaivá történt elfajulásában nagy része van a kapita­lizmus ama rövidlátásának, amely a munkásban ellenséget látott, aki a vál­lalat jövedelmezőségét állandóan ve­szélyezteti. A kapitalizmus maga volt az, amely alátámasztotta és igazolta az osztályharc elméletét, amikor a munka­­feltételek önkéntes feljavítása helyett a maga részéről a munkáskizárás és bojkott fegyvereit alkalmazta. Egyen­ként ki lehet mutatni, hogy azokban az országokban és azokban az iparágakban enyhült a munkásmozgalom, amelyek­ben a munkáltatók megértéssel visel­tettek a munkásság szociális helyzeté­nek javulásával szemben és térdre kény-­­­szerítés helyett engedékenységgel és a munkásság érdekeinek respektálásával kezelték a munkáskérdést. Csakis az ilyen megértés és engedé­kenység cáfolhatta meg az osztály­harc elméletét, amely szerint a mun­káltató és a munkás érdekei soha nem egyenlíthetők ki, mert természeti tör­vény az, hogy a munkás a maga hely­zetét csakis kíméletlen és szívós harc­cal juttathatja érvényre, olyan harccal, amelynek végső stádiuma forradalom, amely nélkül, e tanítás szerint, a mun­kás végleg proletár-sorsra van kárhoz­tatva. Az utóbbi két évtized során a fejlődés végleg leszámolt az osztályharc ez elméletével, kimutatva, hogy a tőke, mihelyt felismeri a maga igazi érde­keit, nem zárkózik el többé oly merev­séggel a munkásság jogos gazdasági igényei elől, hanem önmaga is keresi a kiegyenlítődés útját. De siettette az osztályharc és a poli­tikai szocializmus bukását az államha­talom beavatkozása is, amely a tőke egyoldalú szempontjaival szemben a munkásság szociális érdekeinek olda­lára állott. Nemzetközi megállapodások jöttek létre a munkaidő, a minimális munkabérek, az if­júkorú munkások al­kalmazása, az üzemi balesetek elleni védekezés, s általában a munkásegész­ségügy kérdéseiben, amelyekben az egyes államok nemzeti érdeknek ismer­ték el a munkásság életstandardjának megjavítását. A szociális gondoskodás bevonult az államigazgatásba és tör­vényalkotásba. A bérharc, mint a gaz­dasági boldogulás egyetlennek hirde­tett fegyvere, mind ritkábbá, mert egyre feleslegesebbé vált, minthogy az állam maga volt az, amely a munkásság jobb munkafeltételeit és jobb megélhe­tését reáparancsolta a munkáltató tő­kére. A fejlődésnek ebbe az egészséges irányába Magyarország is bekapcsoló­dott, bár a haladásnak az üteme nálunk a múltban kétségtelenül lassúbb volt. A jelenlegi kormányra várt a nagy és sürgős feladat, hogy érvényt szerez­zen a munkásság jobb életstandardra való törekvésének. A tömegek szociális jólétének emelése, a nemzeti jövedelem helyesebb és arányosabb megoszlása, a széles néprétegek fogyasztóképességé­nek emelése egyaránt megköveteli, hogy az állam gondoskodásának körébe bevonja a munkásságot is. Az állam vállalja tehát, hogy törvényes szabá­lyozással biztosítja a munkának jobb feltételeit is. Ezt a célt szolgálja a 48 órai munkahét bevezetése, valamint a minimális munkabérek szabályozása, amire nézve a kereskedelemügyi minisz­ter most alkotott meg törvényes felha­talmazása keretében két rendeletet. A 48 órai munkahét jelenti a munkás­ság régi követelésének, a 8 órai mun­kaidőnek valóra váltását. Nagy vívmány ez a munkásság részére, amelyet hiába kicsinyel le a szociáldemokrata párt az­zal, hogy vannak olyan országok is, amelyekben már ennél is kisebb a mun­kaidő. A mai nehéz gazdasági helyzet­ben, amely mindenkitől a munkateljesí­tés maximumát igényli, a nyolc órai munkaidő rendszeresítése nagy lépést jelent a munkásság szociális helyzeté­nek javítása útján. Hogy gazdaságilag is mily nagyjelentőségű a munkaidő­nek ez a megállapítása, az kiderül a ren­deletnek abból az imperatív rendelkezé­séből, hogy az ezen munkaidőn túl dol­goztatott munkásnak túlórázás címén a rendes munkabéreknek legalább 25 szá­zaléka fizetendő, amely rendelkezés va­lójában a munkajövedelem emelésével egyenlő. Ezenkívül a rendelet igen szűk mértékre korlátozza az igénybevehető túlórák számát és a munkás igénybevé­telét kizárólag elhalaszthatatlan üzem­folytonossági okokból engedi meg. A 48 órai munkahét törvényesítése elejét veszi a munkaidő tekintetében felme­rülő minden differenciának a munkások és munkáltatók között, és ezzel kiküszö­böli a bérmozgalmak egyik gyakori üt­közőpontját, a munkaidő tekintetében felmerülő ellentéteket. A rendelet a 48 órai munkaidőt egyelőre az asztalos­iparban vezeti be, de a kormány a mun­kaadóktól elvárja, hogy a napi 8 órai munkaidőt önmaguktól általánossá te­gyék. Ugyanilyen fontos és nagy jelentő­ségű a minimális munkabérek megálla­pításáról szóló rendelet is, amelynek lé­nyege az, hogy az olyan iparágakban, amelyekben a munkabérek rendkívül alacsonyak, a munkásoknak fizetendő legkisebb munkabérek hivatalos meg­állapításának van helye. E legkisebb munkabérek megállapítására a keres­kedelemügyi miniszter az érdekeltségek meghallgatása után bizottságokat állít fel. Még­pedig paritásos bizottságokat, amelyekben egyenlő számban szóhoz jut úgy a munkavállaló, mint a mun­kaadóérdekeltség és ezenkívül a bizott­ságok egy­harmadrésze érdektelen ta­gokból áll, akiknek tárgyilagosságát garantálja az, hogy sem a munkaadói, sem a munkavállalói érdekekben köz­vetlen részük nincs és így alkalmasak arra, hogy a magasabbrendű közérde­ket tartsák szem előtt. A bizottságok által megállapított legkisebb munkabé­rek betartását a rendelet erős szank­ciókhoz fűzi és a megállapított legki­sebb munkabérek csökkentését még a munkások hozzájárulásával sem engedi meg. A legkisebb munkabérek megálla­pítása feleslegessé tesz minden bérhar­cot, mert a munkásságnak módjában áll a kereskedelemügyi miniszter útján a legkisebb munkabérek megállapítá­sára vonatkozó eljárást folyamatba tenni és a jogos munkabérigényeket teljesen paritásos és feltétlenül pártat­lan törvényes fórum döntése alá bocsá­tani. A munkaidő és a munkabér kérdései­nek az államhatalom útján történt sza­bályozása tehát kiküszöböli a bérmoz­galmak leggyakoribb két okát és bizo­nyára lényegesen javítani fogja a ma­gyar munkások szociális helyzetét. A­ két szürke, szerény rendeletben erőtel­jes cselekvés húzódik meg a magyar szociálpolitika korszerű kiépítése és ki­­fejlesztése felé. Sem a címében, sem a szövegében a két rendeletnek nem for­dul elő ez a szó, hogy „reform". Mégis reform, mert olyat hoz, amit évtizedek óta sürgetett a munkásság,­­ ered­mény nélkül. És reform, mert megint csak széles néprétegek javát mozdítja elő, megadva nekik azt, amit eddigt hiába vártak és kértek. GENF KÜZD A BÉKÉÉRT A­ rendkívüli ülésszak megnyitásáig állandóan folytak az elő­zetes diplomáciai megbeszélések — A Tanács zárt ülésén Aloisi báró az olasz, Hawarite az abesszin álláspontot ismer­tette — Edén a viszály érdemi vitájának megkezdését javasolta Laval indítványára a Tanács a tárgya­lás folytatását csütörtökre halasztotta GENF, júl. 31. A Népszövetség fővárosának külső ké­pén is meglátszott ma, hogy világpolitikai esemény színhelye. Már régóta nem ural­kodott Genfben o­lyan feszült várakozás, mint a népszövetségi Tanács szerda dél­utánra kitűzött ülését megelőző órákban. Reggel nyolc órakor érkezett meg Genfbe ugyanazon a vonaton Párizsból az angol és francia delegáció, Eden angol népszö­vetségi miniszter, illetve Lávai francia miniszterelnök és külügyminiszter vezeté­sével, akiket a pályaudvaron nemcsak az érdeklődő újságírók tömege fogadott, ha­nem a Népszövetség főti­ikárságának tag­jai s az összegyűlt diplomaták nagy része is. A hangulat a délelőtti és k­­joradélutáni órákban váltakozó volt. A délelőtt folya­mán Aloisi báró olasz fődelegátus hosz­­szas megbeszélést folytatott Lavallal, aki ezután Eden angol miniszterrel vonult vissza tanácskozásra. Eden az abesszin ki­küldöttel és Aveno­ népszövetségi főtit­kárral is tanácskozott, majd Aloisi bárót kereste fel. A délutáni órákban folytatódtak a nagyhatalmak közvetlen diplomáciai ta­nácskozásai. Ezekről a zárt ajtók mögött folyt megbeszélésekről semmi pozitív érte­sülés nem szivárgott ki. Az optimista han­gulatot azonban alátámasztotta az a pári­zsi értesülés, amely szerint ott tegnap este Edén és Laval megbeszélésén Edén állítólag engedékenynek mutatkozott. E hír szerint Anglia nem erőltetné az egész afrikai viszály érdemleges megvitatását és hajlandó csatlakozni kompromisszumos megoldáshoz abban az esetben, ha egy­öntetűség nyilvánul meg a tanácstagok felfogásában és ha biztosítékokat kap arra nézve, hogy az 1906-i angol-francia­­olasz egyezmény alapján haladéktalanul tárgyalások indulnak meg a három nagy­hatalom között a vitás ügy békés elren­dezése érdekében. Élénken foglalkoztatta a népszövetségi köröket az a hír is, amely szerint az a gondolat merült fel, hívják fel Abesszí­niát, hogy helyezze magát a népszövetségi tagok közös gyarmatügyi igazgatása alá. Ez a nemzetközi igazgatás külsőleg abban jutna kifejezésre, hogy főbiztost nevezné­nek ki és hogy népszövetségi hivatalnoko­kat osztanának be az abesszin állami igaz­gatáshoz. Olaszország bizonyos helyi gaz­dasági engedményeket kapna, de nem jut­na kizárólagos politikai felügyelethez Abesszínia fölött. A Matin londoni hír­adása szerint az abesszin kormány meg­erősítette az ily javaslat kézhez vételét, de még nem válaszolt reá. A négus azon­ban állítólag sejtetni engedte, hogy nem tenne elvi ellenvetést az ellen, hogy Abesz­­sziniában gazdasági természetű befolyást biztosítsanak az európai államok számára.­­ Kijelentette, hogy az abesszin nép szíve­

Next