Budapesti Hírlap, 1935. augusztus (55. évfolyam, 173-197. szám)
1935-08-01 / 173. szám
Mindennap képes melléklet Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Csütörtök, Augusztus 1 POLITIKAI NAPILAP LV. évfolyam 173. szám MUNKÁSVÉDELEM Szabad munkapiac mellett a munkásság szociális helyzete és megélhetése alacsonyrendű. A munkaadó , kihasználja a munkás keresetre való utaltságát és súlyos, munkafeltételeket diktál. Ez a felismerés vezette világszerte a munkásságot a szervezkedésre. A jobb munkafeltételek kivívását csak harcok útján tudta a munkásság elérni az ipari kapitalizmus magasabb fejlődési foka mellett és ezt a tapasztalatot hasznosította a marxizmus az osztályharc elméletének hirdetésében és terjesztésében. A munkásság gazdasági szervezkedése az osztályharc proklamálásával politikai jellegűvé vált és a szociáldemokrácia a múlt század második felében elért nagy sikereit éppen annak köszönhette, hogy a munkáltató tőke a legélesebb ellentállást fejtette ki rentabilitása érdekében a munkásságnak még jogos gazdasági igényeivel szemben is. Akkoriban csakugyan úgy állott a helyzet, hogy a munkás a maga sorsát csak annyival javíthatta, amenynyit bérharcokkal ki tudott csikarni a munkáltató tőkétől. A bérharcok története világosan mutatja, hogy ez a politikailag osztályharcnak minősített gazdasági küzdelem főleg két pont körül viharzott és pedig egyfelől a munkabér, másfelől a munkaidő körül. A munkásság kisebb munkaidőt és nagyobb kárt követelt gazdasági harcaiban. És mivel belátta, hogy elszigetelve, magárahagyatva a bérmunkás mindig gyenge a szervezett munkáltató tőkével szemben, ő maga is igénybe vette a szervezkedés eszközeit. Létrejöttek a munkásszakszervezetek, amelyek az összesség erejével iparkodtak a munkásságnak mentős jobb munkafeltételeket kieszközölni, ha kell, kiharcolni. A munkásság gazdasági szervezkedése legnagyobb eredményét a kollektív szerződések elfogadtatásával érte el. És ha a szakszervezetek megmaradtak volna pusztán a gazdasági szervezkedés síkján, — amint ez Angliában történt, — és nem fejlesztették volna ki a maguk szervezkedését politikai mozgalommá, amely szembehelyezkedett gyakran a nemzeti törekvésekkel, úgy az elért kezdeti sikerek valószínűleg nem mentek volna veszendőbe és az ipari béke állandósulásával a bérharcok szükségessége is elenyészett volna. Tagadhatatlan viszont, hogy a gazdasági szervezkedés politikaivá történt elfajulásában nagy része van a kapitalizmus ama rövidlátásának, amely a munkásban ellenséget látott, aki a vállalat jövedelmezőségét állandóan veszélyezteti. A kapitalizmus maga volt az, amely alátámasztotta és igazolta az osztályharc elméletét, amikor a munkafeltételek önkéntes feljavítása helyett a maga részéről a munkáskizárás és bojkott fegyvereit alkalmazta. Egyenként ki lehet mutatni, hogy azokban az országokban és azokban az iparágakban enyhült a munkásmozgalom, amelyekben a munkáltatók megértéssel viseltettek a munkásság szociális helyzetének javulásával szemben és térdre kény-szerítés helyett engedékenységgel és a munkásság érdekeinek respektálásával kezelték a munkáskérdést. Csakis az ilyen megértés és engedékenység cáfolhatta meg az osztályharc elméletét, amely szerint a munkáltató és a munkás érdekei soha nem egyenlíthetők ki, mert természeti törvény az, hogy a munkás a maga helyzetét csakis kíméletlen és szívós harccal juttathatja érvényre, olyan harccal, amelynek végső stádiuma forradalom, amely nélkül, e tanítás szerint, a munkás végleg proletár-sorsra van kárhoztatva. Az utóbbi két évtized során a fejlődés végleg leszámolt az osztályharc ez elméletével, kimutatva, hogy a tőke, mihelyt felismeri a maga igazi érdekeit, nem zárkózik el többé oly merevséggel a munkásság jogos gazdasági igényei elől, hanem önmaga is keresi a kiegyenlítődés útját. De siettette az osztályharc és a politikai szocializmus bukását az államhatalom beavatkozása is, amely a tőke egyoldalú szempontjaival szemben a munkásság szociális érdekeinek oldalára állott. Nemzetközi megállapodások jöttek létre a munkaidő, a minimális munkabérek, az ifjúkorú munkások alkalmazása, az üzemi balesetek elleni védekezés, s általában a munkásegészségügy kérdéseiben, amelyekben az egyes államok nemzeti érdeknek ismerték el a munkásság életstandardjának megjavítását. A szociális gondoskodás bevonult az államigazgatásba és törvényalkotásba. A bérharc, mint a gazdasági boldogulás egyetlennek hirdetett fegyvere, mind ritkábbá, mert egyre feleslegesebbé vált, minthogy az állam maga volt az, amely a munkásság jobb munkafeltételeit és jobb megélhetését reáparancsolta a munkáltató tőkére. A fejlődésnek ebbe az egészséges irányába Magyarország is bekapcsolódott, bár a haladásnak az üteme nálunk a múltban kétségtelenül lassúbb volt. A jelenlegi kormányra várt a nagy és sürgős feladat, hogy érvényt szerezzen a munkásság jobb életstandardra való törekvésének. A tömegek szociális jólétének emelése, a nemzeti jövedelem helyesebb és arányosabb megoszlása, a széles néprétegek fogyasztóképességének emelése egyaránt megköveteli, hogy az állam gondoskodásának körébe bevonja a munkásságot is. Az állam vállalja tehát, hogy törvényes szabályozással biztosítja a munkának jobb feltételeit is. Ezt a célt szolgálja a 48 órai munkahét bevezetése, valamint a minimális munkabérek szabályozása, amire nézve a kereskedelemügyi miniszter most alkotott meg törvényes felhatalmazása keretében két rendeletet. A 48 órai munkahét jelenti a munkásság régi követelésének, a 8 órai munkaidőnek valóra váltását. Nagy vívmány ez a munkásság részére, amelyet hiába kicsinyel le a szociáldemokrata párt azzal, hogy vannak olyan országok is, amelyekben már ennél is kisebb a munkaidő. A mai nehéz gazdasági helyzetben, amely mindenkitől a munkateljesítés maximumát igényli, a nyolc órai munkaidő rendszeresítése nagy lépést jelent a munkásság szociális helyzetének javítása útján. Hogy gazdaságilag is mily nagyjelentőségű a munkaidőnek ez a megállapítása, az kiderül a rendeletnek abból az imperatív rendelkezéséből, hogy az ezen munkaidőn túl dolgoztatott munkásnak túlórázás címén a rendes munkabéreknek legalább 25 százaléka fizetendő, amely rendelkezés valójában a munkajövedelem emelésével egyenlő. Ezenkívül a rendelet igen szűk mértékre korlátozza az igénybevehető túlórák számát és a munkás igénybevételét kizárólag elhalaszthatatlan üzemfolytonossági okokból engedi meg. A 48 órai munkahét törvényesítése elejét veszi a munkaidő tekintetében felmerülő minden differenciának a munkások és munkáltatók között, és ezzel kiküszöböli a bérmozgalmak egyik gyakori ütközőpontját, a munkaidő tekintetében felmerülő ellentéteket. A rendelet a 48 órai munkaidőt egyelőre az asztalosiparban vezeti be, de a kormány a munkaadóktól elvárja, hogy a napi 8 órai munkaidőt önmaguktól általánossá tegyék. Ugyanilyen fontos és nagy jelentőségű a minimális munkabérek megállapításáról szóló rendelet is, amelynek lényege az, hogy az olyan iparágakban, amelyekben a munkabérek rendkívül alacsonyak, a munkásoknak fizetendő legkisebb munkabérek hivatalos megállapításának van helye. E legkisebb munkabérek megállapítására a kereskedelemügyi miniszter az érdekeltségek meghallgatása után bizottságokat állít fel. Mégpedig paritásos bizottságokat, amelyekben egyenlő számban szóhoz jut úgy a munkavállaló, mint a munkaadóérdekeltség és ezenkívül a bizottságok egyharmadrésze érdektelen tagokból áll, akiknek tárgyilagosságát garantálja az, hogy sem a munkaadói, sem a munkavállalói érdekekben közvetlen részük nincs és így alkalmasak arra, hogy a magasabbrendű közérdeket tartsák szem előtt. A bizottságok által megállapított legkisebb munkabérek betartását a rendelet erős szankciókhoz fűzi és a megállapított legkisebb munkabérek csökkentését még a munkások hozzájárulásával sem engedi meg. A legkisebb munkabérek megállapítása feleslegessé tesz minden bérharcot, mert a munkásságnak módjában áll a kereskedelemügyi miniszter útján a legkisebb munkabérek megállapítására vonatkozó eljárást folyamatba tenni és a jogos munkabérigényeket teljesen paritásos és feltétlenül pártatlan törvényes fórum döntése alá bocsátani. A munkaidő és a munkabér kérdéseinek az államhatalom útján történt szabályozása tehát kiküszöböli a bérmozgalmak leggyakoribb két okát és bizonyára lényegesen javítani fogja a magyar munkások szociális helyzetét. A két szürke, szerény rendeletben erőteljes cselekvés húzódik meg a magyar szociálpolitika korszerű kiépítése és kifejlesztése felé. Sem a címében, sem a szövegében a két rendeletnek nem fordul elő ez a szó, hogy „reform". Mégis reform, mert olyat hoz, amit évtizedek óta sürgetett a munkásság, eredmény nélkül. És reform, mert megint csak széles néprétegek javát mozdítja elő, megadva nekik azt, amit eddigt hiába vártak és kértek. GENF KÜZD A BÉKÉÉRT A rendkívüli ülésszak megnyitásáig állandóan folytak az előzetes diplomáciai megbeszélések — A Tanács zárt ülésén Aloisi báró az olasz, Hawarite az abesszin álláspontot ismertette — Edén a viszály érdemi vitájának megkezdését javasolta Laval indítványára a Tanács a tárgyalás folytatását csütörtökre halasztotta GENF, júl. 31. A Népszövetség fővárosának külső képén is meglátszott ma, hogy világpolitikai esemény színhelye. Már régóta nem uralkodott Genfben olyan feszült várakozás, mint a népszövetségi Tanács szerda délutánra kitűzött ülését megelőző órákban. Reggel nyolc órakor érkezett meg Genfbe ugyanazon a vonaton Párizsból az angol és francia delegáció, Eden angol népszövetségi miniszter, illetve Lávai francia miniszterelnök és külügyminiszter vezetésével, akiket a pályaudvaron nemcsak az érdeklődő újságírók tömege fogadott, hanem a Népszövetség főtiikárságának tagjai s az összegyűlt diplomaták nagy része is. A hangulat a délelőtti és kjoradélutáni órákban váltakozó volt. A délelőtt folyamán Aloisi báró olasz fődelegátus hoszszas megbeszélést folytatott Lavallal, aki ezután Eden angol miniszterrel vonult vissza tanácskozásra. Eden az abesszin kiküldöttel és Aveno népszövetségi főtitkárral is tanácskozott, majd Aloisi bárót kereste fel. A délutáni órákban folytatódtak a nagyhatalmak közvetlen diplomáciai tanácskozásai. Ezekről a zárt ajtók mögött folyt megbeszélésekről semmi pozitív értesülés nem szivárgott ki. Az optimista hangulatot azonban alátámasztotta az a párizsi értesülés, amely szerint ott tegnap este Edén és Laval megbeszélésén Edén állítólag engedékenynek mutatkozott. E hír szerint Anglia nem erőltetné az egész afrikai viszály érdemleges megvitatását és hajlandó csatlakozni kompromisszumos megoldáshoz abban az esetben, ha egyöntetűség nyilvánul meg a tanácstagok felfogásában és ha biztosítékokat kap arra nézve, hogy az 1906-i angol-franciaolasz egyezmény alapján haladéktalanul tárgyalások indulnak meg a három nagyhatalom között a vitás ügy békés elrendezése érdekében. Élénken foglalkoztatta a népszövetségi köröket az a hír is, amely szerint az a gondolat merült fel, hívják fel Abesszíniát, hogy helyezze magát a népszövetségi tagok közös gyarmatügyi igazgatása alá. Ez a nemzetközi igazgatás külsőleg abban jutna kifejezésre, hogy főbiztost neveznének ki és hogy népszövetségi hivatalnokokat osztanának be az abesszin állami igazgatáshoz. Olaszország bizonyos helyi gazdasági engedményeket kapna, de nem jutna kizárólagos politikai felügyelethez Abesszínia fölött. A Matin londoni híradása szerint az abesszin kormány megerősítette az ily javaslat kézhez vételét, de még nem válaszolt reá. A négus azonban állítólag sejtetni engedte, hogy nem tenne elvi ellenvetést az ellen, hogy Abeszsziniában gazdasági természetű befolyást biztosítsanak az európai államok számára. Kijelentette, hogy az abesszin nép szíve