Budapesti Hírlap, 1935. szeptember (55. évfolyam, 198-222. szám)

1935-09-01 / 198. szám

Mas Nagy képes mellett let­t inn2 OFILLÉP Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasárnap, Szeptember 1 POLITIKAI NAPILAP LV. évfolyam 198. szám P­OLITIKA ÉS POLITIZÁLÁS Irta: IFJ. BÓKAY JÁNOS „Sehol a világon nem politizálnak annyit az emberek, mint maguknál.” Ez volt rólunk a külföldiek szinte álta­lános véleménye a nagy háború előtti időkben. Volt ebben a megállapításban valami csodálkozás, valami rosszalás, talán valami gúny is. Mert a külföldi nem ismerhette azokat a különleges okokat, amelyek ezt a túltengő politizá­lást nálunk szükségessé, mindenképpen megokolttá, sőt mondhatnám vitális ér­dekünkké tették. Tagadhatatlan igazság, hogy annak­idején a politizálás a magyar társa­dalmi és népi életben nagyon nagy szerepet játszott. Klubokban, kaszinók­ban, társaskörökben, de a baráti és családi érintkezésben is a politika volt a vezető téma. Elképzelhetetlen volt a legjámborabb poharazgatás is férfiak között, hogy már a második percben ne politizálva vitatkozzanak a bará­tok, rokonok és ismerősök. És így volt ez valamennyi társadalmi rétegnél, hi­vatásra, foglalkozásra való tekintet nél­kül. Bármilyen messze is esett valakinek a munkaköre a politikától, a politizálás alól nem tudta és nem is akarta magát kivonni. Tudós, művész, földműves, munkás egyformán politizált az ország­ban. És jól volt ez így. Egy tapasztalt, okos nép csodálatos életfenntartó ösz­töne nyilvánult meg ebben a politizálás­ban, amit a tájékozatlan külföldi hiú szófecsérlésnek tarthatott, de amelyről mi jól tudtuk, hogy nagyon is mély ér­telme van. Különleges államjogi helyze­tünk kényszerített bennünket erre az idővel szinte belénk rögződött szokásra. A régiek politizálása végeredményben nem volt egyéb, mint állandó védekezés Bécs hatalmi törekvéseivel szemben. Szüntelen oppozíció nyilvánult meg benne, ősi alkotmányunk, nemzeti szu­­verenitásunk, állami egyenjogúságunk megcsorbítása elleni országos tiltako­zás még akkor is, ha nem fenyegetett ilyen közvetlen veszély. Ezért volt az országos politizálás alaptónusa minden­kor ellenzéki. És volt bizonyos kuruc­­kodó jellege is. Hadd lássa a bécsi ud­var, hogy a magyar népben olyan part­nerre akadt, amely minden lojalitása, becsülete, békeszeretete, munkássága ellenére akár a végsőkig is ellenállni kész, ha alkotmányos jogaiban, vagy szabadságában a legkisebb sérelem is éri. Önvédelem volt ez. Vérbe átment tudatos, vagy öntudatlan ellenzékiség, amely szinte örök vétóként mindig Bécs felé meredt és csak mellesleg irá­nyult a kormány, mint a bécsi akarat végrehajtója ellen. A kormánynak pedig ez a politizá­lás, ez a hangosan megnyilvánuló ellen­zéki hangulat szinte nélkülözhetetlenül becses fegyvere volt. Erre hivatkozha­tott folyton a Béccsel folytatott közjogi harcaiban, ez adott súlyt követelései­nek és ez tette eredményessé tiltakozá­sait. Nagyszerű fék volt ez, amely ál­landóan „megállj”-t parancsolt az időn­ként fel-fellobbanó osztrák aspirációk­nak. De az ország éberen virrasztó lel­kiismeretének a megnyilvánulása is volt, amely nem szűnt meg pilanatra sem figyelmeztetni a nemzet nevében tárgyaló kormányt, hogy hol van a lejalitás és a lehetőségekkel józanul számoló reálpolitika határa. Nem kellett az ellenzéki hangulatot senkinek sem szítani. Egy fajtának az önérzete, szabadságszeretete és párat­lan politikai ösztöne teremtette azt meg a lelkekben és koponyákban. Fe­nyegető emlékek tartották ébren — a kuruc-labanc korszak, az abszolutizmus. Erős meggyőződésem: ha a kiegyezés után ebben az országban a politizálás nem válik általánossá, a magyar faj természetes életmegnyilvánulásává, ak­kor a mindenkori magyar kormány nem tudta volna lépésről-lépésre kiharcolni a szabadságunkat biztosító és az egyen­lőségünket kifejező közjogi eredménye­ket és a nemzeti követelések érvényesü­lését. Ha az ország például nem követeli egyetemes erővel az önálló magyar hadsereget, a kormány hiába harcolt volna a honvédség felállításáért. Ebben az időben kapta a kormány­pártiság azt a félig gúnyos, félig tréfás mellékzöngét, mely „pecsovicsnak”, „mungó”-nak csúfolta a kormánypárti embert. Mérséklő, de azért figyelmez­tető értelme volt ennek is. Arra intett folyton, hogy a hatalom birtokosai ne olvadjanak fel a bécsi udvar kegyosztó légkörében, ne hódoljanak be az osztrák törekvéseknek, ne engedjék megpuhí­tani kemény magyar derekukat. Ez a békebeli politizálás csodálatos munkamegosztás eredménye volt kor­mány és nép között, egymást kiegészítő életfunkciója a nemzetnek, amely nem volt hajlandó alárendelt szerepet ját­szani a különleges és kényes helyzeteket teremtő personáluniós államszövetség­ben. Természetes, hogy akkoriban a po­litizálás szinte kizárólag közjogi kér­dések körül forgott, mert ezek voltak azok a vitális problémák, amelyekből minden egyéb fakadt. Gazdaságpoliti­kai kérdések akkor még — a világ gaz­dasági aranykorszakában — szinte is­meretlenek voltak tömegeink előtt és még a gazdasági kiegyezés, a kvóta és a vámközösség körüli harcok is túlnyo­mórészt politikai jellegűek voltak. A­ szociális kérdéseket pedig a háború­előtti korszak, valljuk meg őszintén, nem ismerte fel jövőbelátó szemmel és így elhanyagolta azokat. Az alkotmány­­jogi és közjogi kérdések töltötték be szinte egyedül a nemzeti politikát. A világháború tragikus vége egyetlen örvendetes eredményt hozott számunk­ra: visszanyertük állami függetlensé­günket és önállóságunkat. A hirtelen változás új nemzetmentő feladatok elé állított, a bécsi udvar hatalmi túltengé­­sének a veszélye egy csapásra megszűnt, de egy új veszedelmeket elhárító ha­talmas feladat támadt helyette: az or­szágunkat megcsonkító, az életfeltéte­leinket szinte megsemmisítő kényszer­béke után konszolidálni az országot, összefogni a nemzeti erőket, megingat­hatatlan lelki összhangot teremteni az egész magyar népben s eltakarítva a romokat, önálló létünk alapjait meg­teremteni úgy, hogy azt erkölcsi szilárd­ságában meg ne dönthesse semmi. Meg kellett teremteni a magyar nép tökéle­tes harmóniáját, azt a nemzeti össz­munkát, amely hiánytalanul és zavarta­lanul juttatja érvényre a fajtánkban rejlő ősi erőt. Igen, erkölcsi biztosíté­kot kellett nyerni önmagunkban a kö­rülöttünk lappangó hódító szándékok ellen. Mai helyzetünk mutatja, hogy a nem­zet megértette kötelességét, hogy meg­indult benne a lelki folyamat, amely a teljes cálközösségben, a harmonikus együttműködésben csendül ki. A lelkek­ben gyökeret vertek az önállóságunkból származó nemzetbiztosító feladatok, de a szokások — szinte paradoxszerűen — nagyjából a régiek maradtak. A politi­zálás, a politikai virtuskodás, a politi­kai negáció országa maradtunk még ma is. Noha urai vagyunk már a magunk A tananarivoi utas írta: SZÉKELY TIBOR Minden emberben él valami titkos és megszelidíthetetlen pogányság. Mindenki, még a legderekabb és legunalmasabb pol­gárember is a szíve mélyén hamis, pogány isteneket imád. A szorgos és becsületes fűszerkereskedő, aki szombat esténkint két­ségbeesetten töpreng könyvei felett, ho­gyan lehetne azokban némi kis nyereséget észlelni. Hermest imádja, az élelmes kis görög istent, a kereskedők és tolvajok pártfogóját, — noha esetleg fogalma sincs arról, ki az a Hermes úr ? Az elszánt és nagyvonalú tőzsdespekuláns a mohóbb , és kegyetlenebb keleti istenséget, Baált imádja öntudatlanul. A hivatásos boxbaj­­nok és a ligeti bicskás egyaránt Arest szolgálja, a véres és gőgös hadistent. Afro­­dite sohasem szűkölködött hívőkben és még Pallas Athéné is megkapná áldozatát a kop­lalva vizsgázó egyetemi hallgatóktól, ha a szép hagyományok nem pusztultak volna ki. Madár Sándor, a „Transcontinent” uta­zási iroda tisztviselője, Atlaszt imádta ön­tudatlanul. Atlasz: ez a szó hármas jelentésű. Je­lenti először is a görög istent, aki a mito­lógia szerint a vállán tartja a Földet. Az­után azt az északafrikai hegyláncot is je­lenti, amely Marokkótól Tuniszig terjed. És végül: atlasznak hívják a térképtöm­böt is. Erő van ebben a szóban, mint At­lasz karjaiban, egyszerű és grandiózus nagyság, mint az Atlasz-hegység barna sziklacsúcsaiban és meseszín, meseillat, mint a távoli világrészek városneveiben. Madár Sándor sorsa talán már nyolcéves korában eldőlt, amikor kezébe került egy részletes, komoly földrajzi atlasz. Más,­­ hasonlókorú fiú ilyenkor még mesésköny­vet, vagy indiánregényt olvas. Nem kétsé­ges, hogy Madár Sándor is szívesebben ol­vasta volna Ali baba és a negyven rabló történetét, mint a délamerikai hegycsúcsok értelmetlenül hangzó neveit. De az ember csak a rendelkezésére álló élvezetek kö­zött válogathat. A nyolcéves kisfiúnak pe­dig nem volt tarka képekkel díszített me­séskönyve, nem volt izgalmas indiánre­génye, amely megcsillogtatta volna előtte a Bérkocsis­ utcán túl rejlő világ igézetét, s nem volt más kalauza az álmok föld­jére, mint az atlasz, amelynek színes folt­jain el lehetett tűnődni, hogy ugyan mit jelentenek? Olvasásgyakorlatnak is alkal­mas volt a sok rejtelmes szó, amely egy­­től-egyig varázsigének hangzott. A nyolc­éves gyerek képzeletét Romeo, Rio de Janeiro, Atacama, Venezuela, Tananarivo neve népesítette be. A gimnáziumban természetesen a föld­rajz lett a legkedvesebb tárgya. Kevesebb tanulással is többet tudott, mint akárme­lyik társa, mert minden hegység és minden folyó személyes ismerőse volt. Emlékezet­ből pontosan le tudta rajzolni Afrika bo­nyolult vízhálózatát, a vízválasztó hegy­ségeket és a forrásul szolgáló nagy tava­­kat.­Valósággal száműzöttnek érezte magát a negyedik osztályban, amikor a földrajz már nem szerepelt a tantárgyak között. A veszteség ellenére azonban a képzelete felszabadult. Eddig a bűvös Hátsóindia is szorosan odatapadt a valósághoz, beleszo­rult a diákélet szűk horizontjába, felelni kellett belőle, osztályzatot lehetett kapni belőle. De most minden, ami túl van Európán, végtelenül naggyá és légiessé terjedt a képzeletében. Természetesen is­merte minden ország gazdasági jelentősé­gét és lakóinak foglalkozását. Ezek az ada­tok azonban csak az öntudata felszínén úszkáltak. Bent, a homályban, ahol a fo­galmak gyökereznek, a mennyország fé­nyében és tisztaságában ragyogtak a távoli világok. Valahogy mindig úgy hitte, hogy ha Rio de Janeiro, Atacama, Venezuelai Tananarivo földöntúli földjén élnek is em­berek, azok nyugodt szemlélődéssel, a hét­köznapi események fölé emelkedve töltik idejüket, mint az angyalok. Egyetemre iratkozott az érettségi után. Földrajz és természetrajztanár akart lenni. Egyszer Veszprémben nyaralt, ez volt a legnagyobb útja, amelyet életében meg­tett. De ha bekötött szemmel Afrika va­donjába vitték volna és ott levették volna szeméről a kendőt, habozás nélkül meg tudta volna mondani azt, hogy hol van, merre találhatja a legközelebbi ösvényt és milyen messze van az a völgy, amelyben egy kis néger falu áll. Az egyik fővárosi napilapban álnéven színes útirajzokat írt Középázsiáról. A cikkeknek sikerük volt, míg egyszer, egyik rosszindulatú barátja felfedezte a csalást, megírta a szerkesztő­ségnek, hogy az ázsiai tudósítások a Bér­kocsis­ utcában készülnek. A legközelebbi küldeményt sértődött hangú kísérőlevéllel kapta vissza. Verseket próbált ezután el­helyezni, ködös honvággyal teli költemé­nyeket. A versek rímjeiben és hasonlatai­ban ezek a szavak égtek fájdalmasan: Atacama, Venezuela, Tananarivo, Rio de Janeiro. A diplomáját megszerezte, de tanári ál­lásba nem jutott. Két évig ténfergett Pes­ten, óraadással tengette magát. Ekkor el­határozta, hogy Délamerikába, vagy Afri­kába utazik. Akármi lesz, de itthon nem marad. Barátainak azt mondta, hogy az­ért vándorol ki, mert itthon nem tud meg­élni. Önmagában azonban mást gondolt. Esténkint, elalvás előtt páni rettegéssel gondolt arra, hogy már huszonhetével és az élet, az egyetlen és pótolhatatlan, gyor­san múlik. Születni a Bérkocsis-utcában és meghalni a Nagyfuvaros-utcában, nem kétségbeejtő és haszontalan sors ez? Két szürke utca, köztük két szürke háztömb; aki mindig közéjük volt zárva, annak az élete nem terjed tovább, mint néhányszáz méterre. De aki a Bérkocsis­ utcában szü­letik és Madagaszkár szigetén hal meg, az elmondhatja magáról, hogy élt. Az utazásból azonban nem lett semmi. Úgyszólván az utolsó pillanatban, egy tá­voli rokona közbenjárására, állást kapott a „Transcontinent” utazási irodában. Most már megszűnt az az ürügy, amellyel nem­csak a barátait, hanem a saját józan eszét is áltatta, amikor álmai földjére akart ván­dorolni. Elfogadta az állást, itthon ma­radt. Hallatlan lelkesedéssel végezte dolgát, magyarázta az útvonalat és árulta a jegye­ket az olaszországi nászutasoknak, az angliai üzletemberekének és a délamerikai kivándorlóknak. Ahogy ügyfeleivel bánt, az több volt, mint köteles udvariasság. Vallásos áhítattal beszélt velük, mint va­lami különös, titokzatos hit prófétáival, akiknek az isteni kegy megengedte, hogy élve jussanak fel a mennyországba. Soha­sem mulasztotta el, hogy búcsúzóul őszinte szívvel kellemes, boldog utazást kívánjon nekik. Egy napon rendkívüli ügyfele akadt. Elegáns, középkorú úr volt borotváltarcú, széles állkapcsú, hideg tekintetű. Valamit kérdezett az ajtó mellett, a pénztárnál. A kisasszony egyenesen őhozzá küldte. — Méltóztatik parancsolni? — állt fel udvariasan. . — Felvilágosítást akarok. — Hová tetszik utazni? —■ Jó messzire. Várjon csak, hová... mindig elfelejtem a nevét... Na, de fel

Next