Budapesti Hírlap, 1936. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

1936-04-12 / 85. szám

1936 ÁPRILIS 12. VASÁRNAP B. H I ŐSZ FELÉ REGÉNY irtai SÁSDI SÁNDOR Az ezredesné más asszony volt mint az­­ anyja. Nem sopánkodott, nem is jajgatott, nem kiabálta „Mi lesz velem. Nekem már egy rongyra se fog tel­leni, talpalt cipőben járhatok misére is.” Csendesen ült a széken az őszhajú asszony. Hiába, egy Osztmann baronessz, az más! A nagynénjének a portréját Char­­din festette és ugyanazon a napon halt meg, mint Mária Terézia. Előkelő család. Nem tartanak fogatot, de az ezredesné nem szidja a zsidókat, amiért elvet­ték a fia kenyerét, csak néz a szemüvegje mögül és még ő vigasztalja a fiát. — Nem baj, Pubi majd csak lesz valahogy... Talán ha kiabál, ha nagy jelenetet rögtönöz, nem is sajnálná ennyire János. Ez a hősiesség azon­ban meghatja és most mondani fog valamit spontán elhatározásából, lehet, hogy később megbánja, de nem ülhet itt összetett szájjal. Nem dobálhat frázi­sokat, hiszen a Frimm meg a molnár dajkamese, amit ez az őszhajú asszony el se hisz. Ő segíteni akar, nem azért mert Osztmann baronessz, nem azért, mert látta azt a mozaikberakásos karkötőt, a gödöllői emléket, hanem, mert szerencsétlen, szegény, mert az örökös tűvel bajlódás ott látszik agyonszurkált ujjai hegyén. Lehet, hogy megbánja, de segíteni fog... — Méltóságos asszony, nekem húszszázalékos redukció után még marad kétszáznyolc pengőm. Ha a Pubi nem kap állást én szeptember elsején átadom neki a privát könyvelésemet a Mágócsinál. Hatvan pengő csak, de ez is valami... Csend van. A nyári este ételszagot hoz befelé az udvarra nyíló ablakon. „Sült szalonna” — gondolja János. Az ezredesné megtörli szemüvegét. János látja, hogy stoppolt a zsebkendője. — Nem tudom Balázs úr, hogy elfogadhatjuk-e az ajánlatát... Ennyit mond, de megszorítja János kezét. " János arra gondol: — Most­ erősnek mutatja magát, de, ha kilépek, sírni fog. Egész biztos, hogy sírni fog .­­ " Visszamennek a szalonba. Viktória néni elrakja a családi ékszereket, simogatja, becézi az ócska réz­holmikat, amelyeket a Fő­ utcai Schönholtz csinált pár pengőért. «— Teát nem szolgáltatsz fel Cecilia? — Szívesen, de már búcsúzik a vendégünk. Rostássy kikíséri a kapuig. — Balázs úr kérem, köszönöm, hogy eljött, azt is, amit mondott... János megy végig a hepe­hupás Jósika­ utcán. A sarkon munkásasszonyok beszélgetnek, a Pauer kocs­mával szemben kőkereszt ágaskodik, rajta vedlett pléh-Krisztus. A Buzdi pék háza előtt csöppnyi kert Piros verbéniák, eső után áhitozó violák szomorkod­­nak benne. — A nagy park, — gondolja János — a nagy park, a villasor és a fehér rózsa meg a Marsai Niel... IX. Szegény Rostássy Pubi, hiába hirdetett, hiába mászkált állás után, hiába protezsálta János Frimm­­hez és Molnárhoz is hiába; a vége az lett, hogy szep­tember elsején el kellett fogadnia a Mágócsi-féle óra­könyvelést. János jövedelme jócskán megcsappant. De nem ez volt a legnagyobb baj. Ott kezdődött, amikor Balog, a raktárnok ki­lépett. „Marci ellátja munkakörét” — véleményezte a Krausz és lehet, hogy így is gondolta. Szeptember vége felé azonban, amikor megkezdődött a szüret és Marci a szőlőben volt elfoglalva, azt mondja egyszer a Krausz. — Eredjen csak Balázs úr a raktárba, búzát kell felmérni, tartsa a zsákot... a zsákot tartsa... Azt kellett volna mondania, hogy „kikérem ma­gamnak, én könyvelő vagyok itt és nem napszá­mos, ...” Ezt kellett volna mondania, még keményebb szavakat is, de csak állt és nézte a Krausz arany­láncán himbálódzó Szentgyörgy-érmet. Az érem egyre jobban himbálódzott, mert Krausz deklamált a két kezével és hangoskodott. — Mi az, talán nem akar menni? Talán r­olt, hogy három zsákot odatartson a napszámosnak ? Ez derogál?­­ — Én nem szóltam egy szót sem. — Azért Balázs úr, mert ma nem is igen szabad szólni, más világot élünk. Engedni kell a negyven­nyolcból könyvelő úr. Meg kell tudnia végre, mi az a Mabihu nem élhet mindig úgy, mint a miniszter­elnök. Én a maga korában, tudja mit csináltam én a maga korában? Hogyne, Grünertől tudta János, hogy faluhosszat járt az egylovas kocsival és kiabálta: „ócskavas... van-e eladóóó?” Persze, tettetnie kell, mintha nem is sejtené. — Napi tizenegy órát dolgoztam, ötkor keltem, de az égen ragyogtak már a csillagok, amikor még álltam az őrhelyemen ... Álltam az őrhelyemen... Úgy beszélt, mintha dicső katonai múltra te­kinthetne vissza, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy kétpengős napszámost fizet, a búza felméretlen a raktárban és tolta már Jánost kifelé. — Amibi­ó, Balázs úr, nem válogatni a munká­ban, a munkában nem válogatni... A három zsákból huszonhét lett és Jánosnak másfél óra hosszat kellett nyernie a port. Vancsura, a napszámos merhetett volna csendesebben is a fa­lapáttal, de azt gondolta: „Kóstolja meg egyszer a vasalt­ nadrágos úr is, milyen íze van a pornak, ne csak a szegény ember szenvedjen mindég...” János látta, milyen szándék igazítja olyan széles lendületre az öregedő napszámos kezét, de nem szólt. Tartotta a zsákokat, néha köhintett egyet és ilyenkor Vancsura belenevetett bozontos bajuszába. —­ Ugye semmi az egész, ifiúr? — kérdezte a végén és János ráfelelte. — Semmi... Ahogy vége lett a szüretnek, Marci többet lehetett a raktárban, de aztán megint dolga akadt a tőkék bekapálásánál és egy szerdai szállítás alkalmával Jánosnak kellett segíteni „egy-két” zsákot feldobálni a Vancsura vállára, aki a kocsit rakta meg. Igaz, utána egy tál szőlőt küldött be a vörösorrú Krauszné. — Kóstolja meg, Balázs úr — kínálta Krausz és nézte, hogyan eszik. r... , , t .n.. '-"-••A--Krausz -adakozási*módja! Látni akarja, ho­gyan fogy ez az utolsó szem is, közben meg­­ mon­dogatja: — Mit szól az én kövidinkámhoz? És az a baj­­nár se utolsó. Mi? Ugye Balázs úr, többet ér egy tál­­yen szőlő, mint két pofon? Ügye többet ér? Nevet a saját szellemességén és kínálja tovább. — Egyen, Balázs úr, lakjon jól szőlővel, termett elég az idén... Talán úgy illett volna, hogy csak egy fejet egyen, de megéhezett a zsákemeléstől és bizony utolsó sze­mig elkelt a kövidinka, a bajnár, meg a muskotály. Igaz, a vacsora nem is ízlett otthon. Erzsi ijedten nézett rá. — Csak nincs valami bajod, János? — Mi volna? Jóllaktam szőlővel, megvendégelt a Krausz. Erzsi nem hiszi el. Most veszi csak észet, hogy megsoványodott a bátyja. — János, el kellene menned Hikker doktorhoz. — Minek ? Semmi bajom...­­— Sovány vagy. Az anyjuk is közbeszól. — Az éjszaka is hallottalak köhögni. De meny­nyire el fogsz menni Hikkerhez! Erőszakkal eszik pár falatot a húsból. Nem mondja, hogy fáj a háta, nem meséli el, hogy szőlő­evés előtt mit dolgoztatott vele a Krausz. Sohasem szokott az irodáról beszélni. Akad más téma is. — Te Erzsi, — kezdi az anyjuk — Jánosnak mesélted-e már a Mariska kisasszonyt? — Mi történt vele? Erzsi mesélni akarja, de az anyjuk közbevág. — Gondold el, férjhez megy. Mégis csak elveszi az őrnagya. Október elsejére már felmondott Babos­­nénak. Négyszobás lakást vettek ki az István-úton... így van ez. Az ilyen pirosra festett körmű, az ilyen metrec... — Metresz, mama, de mi közünk hozzá? — Az, hogy az ilyet veszik el feleségnek. A tisz­tességes, a házias lányok, akikkel jól járna akárki, azok megöregedhetnek ... Erzsi tudja, hogy ő az, akivel jól járna valaki, ő az, aki megöregszik, ismeri az anyja célzásait, de nem felel. Lerakja az edényt, aztán leül megjavítani János harisnyáit. — Kismosást tartottam — meséli — és elhatá­roztam, hogy többé nem is fogadunk mosónőt. Három pengő napszám, koszt és a Lujza néni hazavinni is szeret valamit. Hetenként magam fogok mosni, én a szappant is tudom spórolni. Az Izsák-lányok is egye­dül tartanak mosási János tudja, hogy Erzsi a fizetésleszállítás és az órakönyvelés elveszítése óta minden garasra vigyáz. Nem a Széna-téren vásárol most, hanem ki­jár a Monostori­ úti piacra, mert ott olcsóbb a baromfi és a zöldségféle. Erzsi az egészen lyukas harisnyát is megjavítja, hiába kapja ki kezéből János, azt feleli: — Majd a télen jó lesz a vastagtalpú cipődbe.... János lopva nézi a húgát, ahogy a stoppoló­ fát beledugja a harisnyafejbe és nekihajoltan öltöget. „A tisztességes, a házias lány, akivel jól járna valaki.” — És csinos is — gondolja János. Érthetetlen, hogy nem akad valaki. Persze, mert örökké ott­hon ül. — Erzsi, — mondja hirtelen elhatározással — hagyd a lyukas harisnyákat, öltözz fel, elmegyünk az Otthon­ba... Érthetetlenül néz rá. — Csütörtökön este kávéházba menjek, mint a Ruszt Eözsi? — Megiszunk egy feketét, meg egy félliter házitöltésű fehér bort. Vagy... Egészen mindegy, hogy mit fogyasztunk, ott ülünk egy órát, mert még sincs rendjén, hogy soha ki se mozdult hazulról... — Soha? Múlt vasárnap misén voltam a Feren­ceseknél, most vasárnap az Izsák-lányokkal felmen­tünk a Medve-hegyre. Áfra Muki is csatlakozott hozzánk. János hangján neheztelődés érződik. — Én nem értelek, hogy neked nincs egy rendes férfi­ ismerősöd. Mit akarsz az Áfra Mukitól, akit a vénkisasszony nővére nem is enged megházasodni?... Persze, János is az anyja mellé áll apránként. Ő is türelmetlenkedik már, hogy nem megy férjhez. Nem, Erzsi azért nem haragszik. — Talán igazad van János, másként kellene élnem... — Persze, hogy igazam van. A mosás, meg a stoppolás, meg mise, meg az Izsák-lányok... Eszébe jut valami és mikor kettesben maradnak, megcsendesedett hangon folytatja. — Mondd Erzsi, csak nem ... Csak nem Kovácsy Gábor miatt húzódol így vissza? Miatta? Erzsi szürke pamutot fűz a tűjébe. Föl se néz, úgy mondja: — Nem miatta, őszinte akarok lenni hozzád. Szeretem őt, tudom, hogy butaság, de még mindig szeretem..De csak emlék már a számomra... A kávéházba még­se megy el, ma azért, mert csütörtök­­é­n, szombaton pedig, mikor Deákékkal szeretné megismertetni János, azzal érvel, hogy va­sárnap délben Husék náluk esznek, sütni akar vala­mit és korán kell kelnie, ha misére is el akar menni. Ez volt szombaton, három nap múlva pedig, ked­den este, izgatottan jött be hozzájuk Babosné. — Nagy hódítást csinált az Erzsiké. — Én? — Bizony ám! Az új lakóm... Balázsné közbevág. — Hát kiadta a Mariska kisasszony szobáját? — Miért ne adtam volna? Tiszta, rendes szoba. Az új gazdasági főfelügyelő vette ki. A Pandúr úr, akit most helyeztek ide Kecskemétről... János tud róla, hogy a gazdasági felügyelőségre új vezető került. Bársony Matyi, a főjegyző mesélte, hogy szegény Akácz, akinek tavaly a fél veséjét ki­vették, de a tuberkulózis átterjedt a másik veséjére is, két hónapja meghalt szanatóriumban. — A Pandúr úr, — folytatja Babosné — olyan ápolt, olyan csinos mindig, mintha skatulyából szed­nék elő. Igaz, jó fizetése van ... Az anyjuk tűkön ül már. Nem győzi kivárni a végét. — Őt hódította meg az Erzsiké? .— Bizony ám! Látta, amikor a szőnyeget po­rolta, meg amikor jött a nagy cekerrel a Monostori­úti piacról... Erzsi szégyenlősen nevet. — Gyönyörű lehettem... — Bizony az! Délután, amikor bevittem Pandúr úrnak az uzsonna-kávét megkérdezte... Hát én úgy mondom, ahogyan ő kérdezte. Azt mondja a Pandúr úr: „Ki az a szép feketehajú zsidólány itt a szom­szédban?” Tudtam, hogy kit gondol. Kavargatta a kávéját, amíg beszéltem, hogy az Erzsike milyen dolgos, ilyen finom úrilány, annyira hallgatott, hogy közben el is halt a kávéja ... János nem sokat adott a Babosné beszédére, de szombaton az anyjuk kezdte el: — A Babosné előszobájában összetalálkoztam Pandúr úrral. Micsoda egy finom ember. Igaz, közel jár már a negyvenhez, özvegy, van két gyereke is, de, hej Istenem, ha meghallgatnád a kérésemet... Erzsi mérgesen mondta: — Hagyd ezt mama. Mit akarsz tőlem tulajdon­képpen? Én nem ismerem, ő sem ismer engem... (Folyt, köv.) * 39

Next