Budapesti Hírlap, 1936. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
1936-04-12 / 85. szám
1936 ÁPRILIS 12. VASÁRNAP B. H I ŐSZ FELÉ REGÉNY irtai SÁSDI SÁNDOR Az ezredesné más asszony volt mint az anyja. Nem sopánkodott, nem is jajgatott, nem kiabálta „Mi lesz velem. Nekem már egy rongyra se fog telleni, talpalt cipőben járhatok misére is.” Csendesen ült a széken az őszhajú asszony. Hiába, egy Osztmann baronessz, az más! A nagynénjének a portréját Chardin festette és ugyanazon a napon halt meg, mint Mária Terézia. Előkelő család. Nem tartanak fogatot, de az ezredesné nem szidja a zsidókat, amiért elvették a fia kenyerét, csak néz a szemüvegje mögül és még ő vigasztalja a fiát. — Nem baj, Pubi majd csak lesz valahogy... Talán ha kiabál, ha nagy jelenetet rögtönöz, nem is sajnálná ennyire János. Ez a hősiesség azonban meghatja és most mondani fog valamit spontán elhatározásából, lehet, hogy később megbánja, de nem ülhet itt összetett szájjal. Nem dobálhat frázisokat, hiszen a Frimm meg a molnár dajkamese, amit ez az őszhajú asszony el se hisz. Ő segíteni akar, nem azért mert Osztmann baronessz, nem azért, mert látta azt a mozaikberakásos karkötőt, a gödöllői emléket, hanem, mert szerencsétlen, szegény, mert az örökös tűvel bajlódás ott látszik agyonszurkált ujjai hegyén. Lehet, hogy megbánja, de segíteni fog... — Méltóságos asszony, nekem húszszázalékos redukció után még marad kétszáznyolc pengőm. Ha a Pubi nem kap állást én szeptember elsején átadom neki a privát könyvelésemet a Mágócsinál. Hatvan pengő csak, de ez is valami... Csend van. A nyári este ételszagot hoz befelé az udvarra nyíló ablakon. „Sült szalonna” — gondolja János. Az ezredesné megtörli szemüvegét. János látja, hogy stoppolt a zsebkendője. — Nem tudom Balázs úr, hogy elfogadhatjuk-e az ajánlatát... Ennyit mond, de megszorítja János kezét. " János arra gondol: — Most erősnek mutatja magát, de, ha kilépek, sírni fog. Egész biztos, hogy sírni fog . " Visszamennek a szalonba. Viktória néni elrakja a családi ékszereket, simogatja, becézi az ócska rézholmikat, amelyeket a Fő utcai Schönholtz csinált pár pengőért. «— Teát nem szolgáltatsz fel Cecilia? — Szívesen, de már búcsúzik a vendégünk. Rostássy kikíséri a kapuig. — Balázs úr kérem, köszönöm, hogy eljött, azt is, amit mondott... János megy végig a hepehupás Jósika utcán. A sarkon munkásasszonyok beszélgetnek, a Pauer kocsmával szemben kőkereszt ágaskodik, rajta vedlett pléh-Krisztus. A Buzdi pék háza előtt csöppnyi kert Piros verbéniák, eső után áhitozó violák szomorkodnak benne. — A nagy park, — gondolja János — a nagy park, a villasor és a fehér rózsa meg a Marsai Niel... IX. Szegény Rostássy Pubi, hiába hirdetett, hiába mászkált állás után, hiába protezsálta János Frimmhez és Molnárhoz is hiába; a vége az lett, hogy szeptember elsején el kellett fogadnia a Mágócsi-féle órakönyvelést. János jövedelme jócskán megcsappant. De nem ez volt a legnagyobb baj. Ott kezdődött, amikor Balog, a raktárnok kilépett. „Marci ellátja munkakörét” — véleményezte a Krausz és lehet, hogy így is gondolta. Szeptember vége felé azonban, amikor megkezdődött a szüret és Marci a szőlőben volt elfoglalva, azt mondja egyszer a Krausz. — Eredjen csak Balázs úr a raktárba, búzát kell felmérni, tartsa a zsákot... a zsákot tartsa... Azt kellett volna mondania, hogy „kikérem magamnak, én könyvelő vagyok itt és nem napszámos, ...” Ezt kellett volna mondania, még keményebb szavakat is, de csak állt és nézte a Krausz aranyláncán himbálódzó Szentgyörgy-érmet. Az érem egyre jobban himbálódzott, mert Krausz deklamált a két kezével és hangoskodott. — Mi az, talán nem akar menni? Talán rolt, hogy három zsákot odatartson a napszámosnak ? Ez derogál? — Én nem szóltam egy szót sem. — Azért Balázs úr, mert ma nem is igen szabad szólni, más világot élünk. Engedni kell a negyvennyolcból könyvelő úr. Meg kell tudnia végre, mi az a Mabihu nem élhet mindig úgy, mint a miniszterelnök. Én a maga korában, tudja mit csináltam én a maga korában? Hogyne, Grünertől tudta János, hogy faluhosszat járt az egylovas kocsival és kiabálta: „ócskavas... van-e eladóóó?” Persze, tettetnie kell, mintha nem is sejtené. — Napi tizenegy órát dolgoztam, ötkor keltem, de az égen ragyogtak már a csillagok, amikor még álltam az őrhelyemen ... Álltam az őrhelyemen... Úgy beszélt, mintha dicső katonai múltra tekinthetne vissza, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy kétpengős napszámost fizet, a búza felméretlen a raktárban és tolta már Jánost kifelé. — Amibió, Balázs úr, nem válogatni a munkában, a munkában nem válogatni... A három zsákból huszonhét lett és Jánosnak másfél óra hosszat kellett nyernie a port. Vancsura, a napszámos merhetett volna csendesebben is a falapáttal, de azt gondolta: „Kóstolja meg egyszer a vasalt nadrágos úr is, milyen íze van a pornak, ne csak a szegény ember szenvedjen mindég...” János látta, milyen szándék igazítja olyan széles lendületre az öregedő napszámos kezét, de nem szólt. Tartotta a zsákokat, néha köhintett egyet és ilyenkor Vancsura belenevetett bozontos bajuszába. — Ugye semmi az egész, ifiúr? — kérdezte a végén és János ráfelelte. — Semmi... Ahogy vége lett a szüretnek, Marci többet lehetett a raktárban, de aztán megint dolga akadt a tőkék bekapálásánál és egy szerdai szállítás alkalmával Jánosnak kellett segíteni „egy-két” zsákot feldobálni a Vancsura vállára, aki a kocsit rakta meg. Igaz, utána egy tál szőlőt küldött be a vörösorrú Krauszné. — Kóstolja meg, Balázs úr — kínálta Krausz és nézte, hogyan eszik. r... , , t .n.. '-"-••A--Krausz -adakozási*módja! Látni akarja, hogyan fogy ez az utolsó szem is, közben meg mondogatja: — Mit szól az én kövidinkámhoz? És az a bajnár se utolsó. Mi? Ugye Balázs úr, többet ér egy tályen szőlő, mint két pofon? Ügye többet ér? Nevet a saját szellemességén és kínálja tovább. — Egyen, Balázs úr, lakjon jól szőlővel, termett elég az idén... Talán úgy illett volna, hogy csak egy fejet egyen, de megéhezett a zsákemeléstől és bizony utolsó szemig elkelt a kövidinka, a bajnár, meg a muskotály. Igaz, a vacsora nem is ízlett otthon. Erzsi ijedten nézett rá. — Csak nincs valami bajod, János? — Mi volna? Jóllaktam szőlővel, megvendégelt a Krausz. Erzsi nem hiszi el. Most veszi csak észet, hogy megsoványodott a bátyja. — János, el kellene menned Hikker doktorhoz. — Minek ? Semmi bajom...— Sovány vagy. Az anyjuk is közbeszól. — Az éjszaka is hallottalak köhögni. De menynyire el fogsz menni Hikkerhez! Erőszakkal eszik pár falatot a húsból. Nem mondja, hogy fáj a háta, nem meséli el, hogy szőlőevés előtt mit dolgoztatott vele a Krausz. Sohasem szokott az irodáról beszélni. Akad más téma is. — Te Erzsi, — kezdi az anyjuk — Jánosnak mesélted-e már a Mariska kisasszonyt? — Mi történt vele? Erzsi mesélni akarja, de az anyjuk közbevág. — Gondold el, férjhez megy. Mégis csak elveszi az őrnagya. Október elsejére már felmondott Babosnénak. Négyszobás lakást vettek ki az István-úton... így van ez. Az ilyen pirosra festett körmű, az ilyen metrec... — Metresz, mama, de mi közünk hozzá? — Az, hogy az ilyet veszik el feleségnek. A tisztességes, a házias lányok, akikkel jól járna akárki, azok megöregedhetnek ... Erzsi tudja, hogy ő az, akivel jól járna valaki, ő az, aki megöregszik, ismeri az anyja célzásait, de nem felel. Lerakja az edényt, aztán leül megjavítani János harisnyáit. — Kismosást tartottam — meséli — és elhatároztam, hogy többé nem is fogadunk mosónőt. Három pengő napszám, koszt és a Lujza néni hazavinni is szeret valamit. Hetenként magam fogok mosni, én a szappant is tudom spórolni. Az Izsák-lányok is egyedül tartanak mosási János tudja, hogy Erzsi a fizetésleszállítás és az órakönyvelés elveszítése óta minden garasra vigyáz. Nem a Széna-téren vásárol most, hanem kijár a Monostori úti piacra, mert ott olcsóbb a baromfi és a zöldségféle. Erzsi az egészen lyukas harisnyát is megjavítja, hiába kapja ki kezéből János, azt feleli: — Majd a télen jó lesz a vastagtalpú cipődbe.... János lopva nézi a húgát, ahogy a stoppoló fát beledugja a harisnyafejbe és nekihajoltan öltöget. „A tisztességes, a házias lány, akivel jól járna valaki.” — És csinos is — gondolja János. Érthetetlen, hogy nem akad valaki. Persze, mert örökké otthon ül. — Erzsi, — mondja hirtelen elhatározással — hagyd a lyukas harisnyákat, öltözz fel, elmegyünk az Otthonba... Érthetetlenül néz rá. — Csütörtökön este kávéházba menjek, mint a Ruszt Eözsi? — Megiszunk egy feketét, meg egy félliter házitöltésű fehér bort. Vagy... Egészen mindegy, hogy mit fogyasztunk, ott ülünk egy órát, mert még sincs rendjén, hogy soha ki se mozdult hazulról... — Soha? Múlt vasárnap misén voltam a Ferenceseknél, most vasárnap az Izsák-lányokkal felmentünk a Medve-hegyre. Áfra Muki is csatlakozott hozzánk. János hangján neheztelődés érződik. — Én nem értelek, hogy neked nincs egy rendes férfi ismerősöd. Mit akarsz az Áfra Mukitól, akit a vénkisasszony nővére nem is enged megházasodni?... Persze, János is az anyja mellé áll apránként. Ő is türelmetlenkedik már, hogy nem megy férjhez. Nem, Erzsi azért nem haragszik. — Talán igazad van János, másként kellene élnem... — Persze, hogy igazam van. A mosás, meg a stoppolás, meg mise, meg az Izsák-lányok... Eszébe jut valami és mikor kettesben maradnak, megcsendesedett hangon folytatja. — Mondd Erzsi, csak nem ... Csak nem Kovácsy Gábor miatt húzódol így vissza? Miatta? Erzsi szürke pamutot fűz a tűjébe. Föl se néz, úgy mondja: — Nem miatta, őszinte akarok lenni hozzád. Szeretem őt, tudom, hogy butaság, de még mindig szeretem..De csak emlék már a számomra... A kávéházba mégse megy el, ma azért, mert csütörtökén, szombaton pedig, mikor Deákékkal szeretné megismertetni János, azzal érvel, hogy vasárnap délben Husék náluk esznek, sütni akar valamit és korán kell kelnie, ha misére is el akar menni. Ez volt szombaton, három nap múlva pedig, kedden este, izgatottan jött be hozzájuk Babosné. — Nagy hódítást csinált az Erzsiké. — Én? — Bizony ám! Az új lakóm... Balázsné közbevág. — Hát kiadta a Mariska kisasszony szobáját? — Miért ne adtam volna? Tiszta, rendes szoba. Az új gazdasági főfelügyelő vette ki. A Pandúr úr, akit most helyeztek ide Kecskemétről... János tud róla, hogy a gazdasági felügyelőségre új vezető került. Bársony Matyi, a főjegyző mesélte, hogy szegény Akácz, akinek tavaly a fél veséjét kivették, de a tuberkulózis átterjedt a másik veséjére is, két hónapja meghalt szanatóriumban. — A Pandúr úr, — folytatja Babosné — olyan ápolt, olyan csinos mindig, mintha skatulyából szednék elő. Igaz, jó fizetése van ... Az anyjuk tűkön ül már. Nem győzi kivárni a végét. — Őt hódította meg az Erzsiké? .— Bizony ám! Látta, amikor a szőnyeget porolta, meg amikor jött a nagy cekerrel a Monostoriúti piacról... Erzsi szégyenlősen nevet. — Gyönyörű lehettem... — Bizony az! Délután, amikor bevittem Pandúr úrnak az uzsonna-kávét megkérdezte... Hát én úgy mondom, ahogyan ő kérdezte. Azt mondja a Pandúr úr: „Ki az a szép feketehajú zsidólány itt a szomszédban?” Tudtam, hogy kit gondol. Kavargatta a kávéját, amíg beszéltem, hogy az Erzsike milyen dolgos, ilyen finom úrilány, annyira hallgatott, hogy közben el is halt a kávéja ... János nem sokat adott a Babosné beszédére, de szombaton az anyjuk kezdte el: — A Babosné előszobájában összetalálkoztam Pandúr úrral. Micsoda egy finom ember. Igaz, közel jár már a negyvenhez, özvegy, van két gyereke is, de, hej Istenem, ha meghallgatnád a kérésemet... Erzsi mérgesen mondta: — Hagyd ezt mama. Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? Én nem ismerem, ő sem ismer engem... (Folyt, köv.) * 39