Budapesti Hírlap, 1937. március (57. évfolyam, 49-71. szám)

1937-03-02 / 49. szám

FILLÉR Budapesti Hírlap LVII. évfolyam 49. szám 1937. Kedd, március 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL­­ POLITIKAI NAPILAP vm. ker., József-körút 1. szám, TELEFONSZÁMI 1 444 000. Jogok és kötelességek bástyája Az államtudományok bölcselete, amely egy évezreden át a Politeiában gyökere­zett és Rousseau írásaiban is Platót visszhangozta, alapvető elméleti igaz­ságaiban ma is ép oly friss, mint ami­lyen örök életet él a matematikában Pythagoras tétele, vagy a fizikában Archimedes elmélete. Ám mert a ma­gyar klasszikus szerint a kor­folyam, amelynek medréhez, hullámveréséhez és hömpölygő víztömegeinek sebességéhez alkalmazkodnia kell az egyénnek; az embert, mint politikán zoént, mint társas lényt egy nemzeti közösségben együttartó és ezt a közösséget admi­nisztráló államigazgatásnak is alkalmaz­kodnia kell a mindenkori idők és az idők eszmei méhében megszületett ma­gasabb etikai igényekhez. A magyar nemzetállam igazgatása, tehát az a vármegyében nyugvó ősi szervezet, amelyet közigazgatásnak ne­vezünk, sorsunk rendeléséből úgyszól­ván máról-holnapra került szembe ezek­kel az etikai jogos igényekkel. A monarchia évszázadai alatt ez a köz­­igazgatás tulajdonképpen a nemzeti lét bástyáinak vitéz őrserege volt. Aktivi­tását lehetetlenné tette a nemzeti kö­telességből reá kényszerített passzivi­tás, a gravámenek és negációk politi­kája, amelyeknek elhunyt harcosaira csak kegyeletes hálával emlékezhetünk vissza, mert az ő kemény gerincű ma­gyarságuk nélkül talán nem bírtuk volna ki azt a hatalmi nyomást, amely a nemzetre nehezedett. Mikor azután szegények, elesettek, megcsonkítottak, de függetlenek lettünk, a gravámenpolitika pedig az eszmei ereklyék múzeumába került, természe­tesen át kellett alakulnia és az új kor humanizmusának szelleméhez kellett idomulnia a közigazgatásnak is. Ez a folyamat ment is simán, zökkenő nél­kül. Közigazgatásunkban a régi patri­archális gyámkodás szellemét az új kor szociális szelleme váltotta fel. Szinte észrevétlenül történt ez az átváltozás, bizonyságául annak, hogy az ősi vár­megye abban a pillanatban feladatának magaslatára tudott emelkedni, mihelyt megszabadult a politikai negáció sze­repkörétől és a népgondozás aktivitására vállalkozhatott. A­ feladatkörök azonban rohamosan növekedtek és megoldásuk olyan szak­ismeretbeli felvértezettséget követelt meg, amilyennel a szakoktatás a legma­gasabb fokon sem tudta felfegyverezni az embereket. És mert ezt a hiányt a legszorgalmasabb autodidakta önképzése sem pótolhatta, a kormánynak és a tör­vényhozásnak kellett gondoskodnia nem­zeti közigazgatásunk reneszánszának megteremtéséről. Ez meg is történt egy­részt a közigazgatási szakvizsgák, más­részt a közigazgatási továbbképző tan­folyam rendszeresítésével. Ez a közigazgatási továbbképző tan­folyam az idén most nyílott meg és a megnyitó beszédet Darányi Kálmán mi­niszterelnök mondotta. Beszéde alig ne­vezhető másnak, mint a mai kor fel­fokozott igényei hű és világos képének. A miniszterelnök nem stilizált, amikor ezt a képet felvázolta: reális és nagyon szemléltető formát választott, hogy az­után annál súlyosabb fogalmazásban vonja le ennek a helyzetképnek követel­mények alakjában jelentkező következ­ményeit. Abból az axiómából indult ki, hogy minden nemzet alkotmánya any­­nyit ér, amennyit közigazgatása meg tud valósítani. Az tehát, ami a közigaz­gatás munkája révén nem tud való­sággá lenni, az vagy utópia, vagy pedig a nemzet gyengeségének jele. Már­pedig a nemzetnek nem szabad gyengének lennie. Nem szabad különö­sen ma, amikor a csonka törzs a végta­gok nélkül is él. Ennek a nemzetnek ma nem szabad utópiák, vágyálmok kergetésében és tespesztő ábrándok vi­lágában élnie és kimerülnie. Ezt a meg­maradt nemzetállamot reális alapokon kell egységbe kovácsolnia annak a köz­­igazgatásnak, amelyről a miniszterel­nök találóan mondotta, hogy feladatai áttekinthetetlenül megnövekedtek. És mert ugyancsak az ő tiszta alkotmány­­jogi tétele értelmében a törvényhozó akarata és a kormány elhatározása egy­aránt a tisztviselőkön keresztül válik valósággá, valóban szükségünk van olyan tisztviselői karra, amilyent Da­rányi Kálmán miniszterelnök kíván látni a nemzeti feladatok megoldása te­rén. Szükségünk van a szociális érzéssel valóban telített, a legszélesebb népréte­gek gazdasági, megélhetési nehézségeit valóban megértő, azt minden hatósági intézkedés előtt mérlegelő, vezetésre al­kalmas, magas általános műveltségi fo­kon álló” tisztviselőkre. Szükségünk van a „magyar közszol­gálat modernizálására”, úgy, amint ezt a miniszterelnök mondja, tehát nem kül­földi rendszerek utánzására és nem olyan radikális átformálásra, amely baltával bont értékeket, anélkül, hogy helyükbe újak kitermeléséről és frontra állításáról gondoskodnék. Szükség van racionalizálásra is, de olyan formában, hogy alulról felfelé haladva mindenek­előtt a községek közigazgatását egysze­rűsítjük. Úgy fejezte ezt ki szemlélte­tően a miniszter­elnök, hogy a kormány egyidejűleg foglalkozik a tanyai köz­­igazgatással és az egyetemi oktatás re­formjával. Íme az új magyar Politeia egészen lakonikus, mondhatnék dióhéjnyi terje­delemben. Az egyidejűség a tanyák és az egyetemek ügyei között tulajdonkép­pen nem más, mint hitvallás a nemzet­állam különböző ágakra szakadt problé­máinak egyenlő értéke és jelentősége mellett. És a problémák gócpontjában a humanizmus, a szociális érzés, a leg­magasabb fórumok akusztikájának tö­kéletesítése, hogy ne állhassanak süke­ten és érzéketlenül fáraók trónjának módjára a legszélesebb néprétegek jogos érdekeinek hanghullámaival szemben. Kell a mai magyar életnek ez a tö­kéletes akusztika. Kell, hogy ebben az országban senki üres jelszónak ne te­kinthesse a nemzeti testvériség szent dogmáját és érezze mindenki, hogy bás­tyák között él, olyan területen, ahol jogok és kötelességek harmonikusan egybeolvadnak és ahol mindenki elis­ i­s­meri a klasszikus igazságot, amely sze­rint iura habet paupertas, negotia locupletas. A magyar külpolitika alap­köve: a béke szolgálata Külpolitikánk célkitűzései: ragaszkodás barátainkhoz, tartózkodás minden kalandtól és egyengetése a korrekt viszony útjának ama államok felé, amelyektől ma még több-kevesebb ellentét választ el Kánya Kálmán külügyminiszter beszéde a külföldi laptudósítók lakomáján A Hivatásos Külföldi Laptudósítók Egyesülete hétfőn este a Szent Gellért­­szálló márványtermében több, mint hatvan terítékű vacsorát rendezett Kánya Kálmán külügyminiszter tiszteletére. A vacsorán a budapesti diplomáciai testület tagjai is megjelentek nagy számban. Ott volt a többi között Koler Milos cseh követ, Stoi­­loff bolgár követ, Montgomery amerikai követ, Vinci gróf olasz követ, Baar- Baarenfels osztrák követ, Broye svájci, Werkmeister német, Mycielski lengyel, Gascoigne angol ügyvivő. Megjelent to­vábbá a vacsorán Láng Boldizsár báró, a képviselőház külügyi bizottságának el­nöke, Eckhardt Tibor országgyűlési kép­viselő, Rákóczy Imre miniszteri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője, Szent-Istvány Béla miniszteri tanácsos, a külügyminisztériumi sajtóosztály vezetője, Csáky István gróf követségi tanácsos, a külügyminiszter kabinetfőnöke, vitéz Ma­­rosy Ferenc követségi tanácsos, Durogy Ferenc miniszteri osztálytanácsos, a kül­ügyminiszteri sajtóosztály h. vezetője, John Walter, a „Times” főrészvényese fiával, Rademacher v. Anna, a birodalmi német sajtóiroda vezetője, La Rochefou­­cauld gróf francia újságíró, több Bécsben működő­ külföldi laptudósító és az egye­sület valamennyi tagja. A vacsora folyamán Nelky Jenő, az egyesület elnöke mindenekelőtt Magyar­­ország kormányzóját köszöntötte fel, majd üdvözölte a megjelenteket és őszinte örö­mének adott kifejezést, hogy az egyesü­let tagjai körében üdvözölheti Kánya Kál­mán külügyminisztert, akit ma választot­tak meg az egyesület védnökévé. — A külföldi sajtó levelezőinek — mondotta — különösen nehéz feladatuk, van Magyarországon, először azért, mert a magyar nyelvet nem ismerik, továbbá azért, mert az osztrák-magyar monarchia fennállása idején a külföld igen keveset hallott Magyarországról, végül különös­képpen azért, mert amióta a monarchia felbomlott, a közönséget egymásnak ellentmondó sajtóhadjáratok befolyásolták és ennek eredménye az volt, hogy a kül­földön ma sok helyütt távolról sem isme­rik pontosan Magyarországot, Magyar­­ország politikáját és Magyarország törek­véseit. Kánya Kálmán külügyminiszter Nelky Jenő szavaira a következőképpen vála­szolt: A külügyminiszter beszéde — Őszintén köszönöm azokat a szívé­lyes szavakat, amelyeket a Hivatásos Külföldi Laptudósítók Egyesületének nevében annak elnöke, Nelky Jenő úr hozzám intézni szíves volt. — örömmel jelentem meg a nemzet­­közi közvélemény eminens képviselői között, teljes ismeretében annak a hiva­tásnak, amelyet a sajtó, mint a népek közötti szellemi kapcsolatok közvetítője, a modern nemzetközi életben betölt. Meg vagyok győződve arról, hogy nehéz hivatásukban egy cél, a béke szolgálata lebeg szemeik előtt, tehát ugyanaz a cél, amelynek biztosítása a magyar kormány­nak is a fő igyekezete és az egész ma­gyar külpolitikának alapköve.­­ Nem szándékozom e helyütt azok­nak a bonyolult nemzetközi kérdéseknek megvitatásába bocsátkozni, melyek Európa lakosságát ma annyi gonddal töltik el és amelyeknek késlekedő meg­oldása a pesszimistákat sötétlátásra készteti.­­ A magam részéről feltétlenül bí­zom abban, hogy ha talán csak hosszú tárgyalások után is, de sikerülni fog az európai hatalmaknak a mindenki által kívánt megegyezésre jutniuk és sike­rülni fog idővel a Magyarországot első­sorban érdeklő Duna-medencében is olyan állapotot teremteni, mely a valódi, tartós béke zálogát foglalja magában.­­ Azt hiszem, valamennyiük előtt ismeretesek a magyar külpolitika cél­kitűzései, amelyek hivatalos megnyilvá­nulásokban ismételten kifejezésre jutot­tak: hű és feltétlen ragaszkodás bará­tainkhoz, minden kalandtól való tartóz­kodás és végül egyengetése a korrekt viszony útjainak amaz államok felé, amelyektől ma még több-kevesebb ellen­tét elválaszt.­­ A békés és természetes fejlődés hívei vagyunk és maradunk, tisztában lévén azzal, hogy ez az út nehéz és göröngyös, de végeredményben mégis a kölcsönös engedmények alapján, kölcsö­nös jóakarattal áthatott megegyezéshez fog vezetni. — Nem titok senki előtt, hogy a poli­tikai blokk-képződés és a fegyveres szö­vetségek ellenzői vagyunk. Hiszen a legjobb akarattal sem látjuk, miként lehet katonai egyezmények kiterjesztése útján a világ boldogulását biztosítani. Mi ezt csak abban a törekvésben véljük felismerni, mely arra irányul, hogy a függő kérdéseket közös egyetértésben oldjuk meg. Az első feladat ezen az úton a bizalom helyreállítása. Csak a fokozatosan helyreállított kölcsönös bi­zalom fogja lehetővé tenni az igazi béke megvalósítását célzó erőfeszítéseink sikerét.­­ Eme cél előmozdításában a sajtóra rendkívül nehéz és kényes feladat vár, mert sok esetben a felelősségből majd­nem akkora rész hárul rá, mint a kül­politika hivatalos irányítóira. — Ama reményemben, hogy e meg­állapításom megértésre talál, emelem

Next