Budapesti Hírlap, 1937. április (57. évfolyam, 72-97. szám)
1937-04-01 / 72. szám
ám 10 FILLÉR Budapesti Hírlap LVII. évfolyam 72. szám 1937. Csütörtök, április 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL POLITIKAI NAPILAP vm. ker., józsef-körut 1. szám. TELEFONSZÁM* 1 444 600. AZ ELSŐ (B. I.) A Népszövetség érdeklődése kiterjed a világ gazdasági helyzetének figyelésére is. Rendszeresen gyűjti s időközönként nyilvánosságra hozza az erre vonatkozó adatokat. Legújabb ilyen tartalmú jelentésében két olyan adatsort is találunk, amelyek bennünket nemcsak közelről érdekelnek, hanem megnyugtatásunkra is nagyon alkalmasak. A jelentésből kitűnik, hogy a világ ipari termelése 1936-ban az előző évhez képest tizenegy százalékkal növekedett s elért színvonala a konjunktúra csúcsát jelző 1929-es eredményhez képest is tizenegy százalékkal áll magasabban. A nyilvántartott országok közül azonban legnagyobb mértékben növekedett az ipari termelés Magyarországon, mert szintén felülhaladva az 1929-es szintet, 1936-ban tizennyolc százalékkal volt nagyobb, mint az előző évben. A másik számsorból kiderül, hogy amíg a megélhetési költségek alakulását jelző indexszám az egész világon emelkedett s ennek mértéke 1936-ban az előző évhez képest legtöbb helyen eléri a tíz százalékot, addig Magyarországon az index csak öt százalékkal növekedett. A megélhetési költségek alakulását, vagy a drágulás mértékét szemléltető index tehát azt bizonyítja, hogy a drágulás, amelyről nálunk gyakran célzatos beállításban is olyan sok szó esik, valójában mélyen alatta marad az árak ama emelkedésének, ami külföldön bekövetkezett. De talán ennél a megnyugtató ténynél is jelentősebb, ami a népszövetségi statisztikai havi közlemények másik adatsorából elénk csillan. Ez ugyanis azt bizonyítja, hogy nemzetközi vetélkedés nemes versenyében egy és pedig HELYEN lényeges szakaszon sikerült az első helyre felküzdenünk magunkat. Az ipari termelés növelése körül az elmúlt esztendőben a magyar ipar tudta a legnagyobb teljesítményt felmutatni. A tény egyaránt bizonyítja iparunk életképességét és eddig követett iparfejlesztő politikánk helyességét. Tizenhét esztendős múlta van a magyar iparfejlesztő politika új szakaszának, amely számolt az ország változott gazdasági szerkezetével, meglévő termelési berendezésünkkel, a rendelkezésre álló testi és szellemi munkaerőkkel, a reális lehetőségekkel s az egész világon jelentkező gazdaságpolitikai irányzattal. A modern iparfejlesztés nemcsak a belföldön hozzáférhető nyersanyagokra támaszkodik, hanem legalább olyan mértékben a rendelkezésre álló munkaerőkre. Ez tette lehetővé nálunk a háború után többek között vas- és fémfeldolgozó iparunk konzerválását és bizonyos részeinek nagyobbítását, de ezáltal vált lehetségessé textiliparunk kiépítése is. Az iparpolitika viszont a fejlesztés eszközei közül elhanyagolta a közvetlen segélynyújtást s elevenné t tette azokat a jelentős energiákat, amelyek a vám- és kereskedelempolitikában kínálkoztak a reális iparosító törekvések számára. Amikor pedig a kereskedelmi szerződéses hálózat az autonóm vámtételek érvényesülését gyengítette s helyükre a lekötött alacsonyabb tételeket állította, akkor az iparfejlesztés új eszközt kapott a közszállításokban. Az új közszállítási szabályzatban, amely az így kínálkozó munkaalkamakat a hazai termelés számára biztosította, de akként, hogy azoknak tekintélyes részét kiszakította és fenntartotta a közmű és a kisipar számára. Az ipari hitel terén, amikor a válság nyomása alatt a rendes hitelforrások bezárultak, sikerült megteremteni az Ipari Munkaszerző Intézetet, amely megoldotta a rövid lejáratú ipari beruházó hitel kérdését. A kisipari hitel is rendelkezésre áll az IOKSz révén. De sikerült a társadalombiztosító intézetek öregségi alapjai számára a gazdasági életből kivont tőkék egy részét szintén visszavezetni ipari hitel alakjában a gazdasági élet vérkeringésébe. Most, amikor az iparfejlesztés nyújtotta adó- és illetékmentességek, amelyek időhöz kötöttek lejáróban vannak, az ipar új segítséghez jutott a kényszerű kötött gazdálkodásban. Ez kétségtelenül új konjunkturális lehetőségeket tárt fel előtte, de módot adott arra is, hogy a technika fejlődése által parancsolt racionalizálás keresztülviteléhez hozzáfogjon. Ebben a legújabb időszakban a nyersanyagellátás gondja viszont fokozott kiviteli tevékenységre szorította, amely a külkereskedelmi mérlegben figyelemreméltó eredményekben jelentkezik. A kisipar számára ezen a ponton a Kisipari Kiviteli Intézet létesítésével került megfelelő segítség, amely máris számottevő eredménnyel bányássza ki a kisiparban rejtőző exporttermelési lehetőségeket. Tagadhatatlan, hogy az iparosító gazdaságot ktiku, ebben az utolsó szakaszában komoly áldozatokat kívánt a mezőgazdaságtól és a belföldi fogyasztótól. Az árban jelentkező vámterhei és a gyengülő külföldi verseny nyomán adódó áremelést viselnie kellett gyakran olyan időben, amikor a mezőgazdasági cikkek elhelyezése csak állandóan lemorzsolódó árak ellenében volt lehetséges. A mezőgazdaságnak és a belföldi fogyasztásnak az iparosodás érdekében történt ezt a megterhelését az magyarázza, hogy tapasztalás szerint népszaporodásunk mai üteme mellett mezőgazdaságunk a jelentkező fölösleget teljesen felszívni képtelen s visszamaradó munkaerők elhelyezése csak iparosítással válik lehetségessé. Az iparosodás pedig ugyanakkor növekvő vásárlóerőt is jelent a mezőgazdaságnak. Ennek a szociális szempontnak számbavétele iparosító politikánk alkalmazásánál azért is megokolt, mert a tanult munkaerők — mérnökök, kereskedelmi végzettségüket stb. — elhelyezésére szintén korlátoltak a mezőgazdaság elhelyezési lehetőségei viszont ilyen munkaerők az ipar számára nagyobb számban szükségesek. Arra pedig, nehogy az ipar mértéktelenül kihasználja védett pozícióját éppen a mezőgazdasággal és a belföldi fogyasztással szemben, amely áldozatvállalással teszi lehetővé fejlődését, rendelkezésre áll az árlemezés átszerezett rendje és a hatályos karteltörvény. Viszont a konjunktúra ellenében az iparnak vállania kell a nyolcórás munkanapot, a túlórákért fizetendő munkabér-felárat, valamint a kötelezően megállapított minimális munkabéreket is. Az ipar jelentősége a mezőgazdasági népfölösleg felszívása körül s az a tapasztalás, hogy ahol ipar van, ott jobb és felvevőképesebb a piac, sőt ott viszonylagos jólét is tapasztalható bizonyos hatókörön belül, új irányt ad iparpolitikánknak: a decentralizációt. Annak az iparnak ‘rr■yr.’.y mezőgazdaságra támaszkodik s olyan vidéki centrumokban települ, ahol kellő számú munkás áll rendelkezésre. A népszövetségi adatok a termelés növelésében igazolják iparpolitikánkat. Megvannak az eszközeink hozzá, hogy ez az iparosodás más irányban ne terhelje méltánytalanul a mezőgazdaságot és a belföldi fogyasztást. Ezen a ponton a beavatkozás nemcsak jogosult, hanem ha kell, a termelési ágak egyensúlya és az egyenlő elbánás érdekében szükséges is. Esős tavaszi délután írta: MAJTHÉNYI GYÖRGY Kenderesné reggel jött, megfőzött neki vagy két napra, elvitte a mosnivalót, de ha sok volt a szemét a műteremben, takarított is — ma is így történt —, aztán megint magára maradt. Keveset festett. Inkább csatangolt a határban, nézte a felhőket, a madarakat. És Ilonkára gondolt. Gyerekkoruk óta együtt voltak, mert Ilonka akkor a szomszédjukban lakott. Csintalan, huncut kölyök volt; ha valami rossz fát tett a tűzre, hozzá futott: — Berci, védj meg, a Péterék meg akarnak verni, pedig semmit se csináltam ! — A nyelvedet se öltötted rájuk? — De-e . . . — Hát még mit követtél el? — Semmit... Csak egy cédulát gombostűztem a hátukra . . . — ... és az volt a cédulára írva: „szamár vagyok” — mi? — Az. Neki sose hazudott Ilonka. Meg is védte mindenki ellen, mert erős volt, nagyobb, mint az a csiribiri népség, amelylyel Ilonka a tréfáit űzte. Persze, Ilonkánál is vagy négy évvel volt idősebb. Évről-évre jobban összetartoztak. A gyerekcsinyek ideje letelt. Berci letette a matúrát és egy helybeli piktorhoz járogatott a nyáron át, mert festő akart lenni. Ősszel aztán Pestre ment. Ilonkával leveleztek is hébe-hóba. Bercinek csak az anyja élt már, Ilonka sűrűn fordult meg nála, őhelyette is írt Bercinek s valami olyan összetartozás nőtt fiú és leány között, hogy beszélni se kellett róla, tudták, hogy ez az egész életre szól. Szegények voltak mindketten, Ilonka talán még szegényebb, mint Berci, mert Berciéknek legalább ez a kis házuk volt a rendetlen kerttel, ahol fűzfa és akác váltogatta egymást öreg gyümölcsfákkal, s ahol egyik sarokba paradicsomot, uborkát, a másikba burgonyát ültettek, míg közbül, elszórtan, rezedák illatoztak. Ha Berci hazajött vakációzni, hol az anyját, hol Ilonkát rajzolgatta, s arról beszélt, hogy kimegy Párizsba. Ez nem tetszett Ilonkának, össze is kaptak rajta. — Undok vagy! — mondta Ilonka duzzogva. — Mindig azzal a buta Párizzsal!... Én nem akarok Párizsba menni! — Nem is viszlek! Nem ilyen csitrinek való. Másnap Ilonka nem jelentkezett, csak késő este kukkantott be. Berci kérdőre vonta. — Hol voltál? — Sehol. — Hol voltál? — kérdezte Berci fenyegetően. — Hát ha tudni akarod, moziban voltam a Serbán-fiúval! Na! Berci erre se szó, se beszéd, két olyan „tasli”-t adott Ilonkának, hogy csöngött belé a füle. Ilonkának könnyes lett ugyan a szeme, de nem sírt, nem jajgatott. Valahogy úgy érezte, hogy ez kijárt neki. Annál inkább szörnyülködött Berci anyja, s nagyon megkorholta a fiát. De Berci nem szólt semmit, Ilonka is hallgatott. És másnap minden a régiben volt. Ezek után Berci nyugodtan visszautazhatott Pestre, az akadémiára, úgy érezte, hogy Ilonka részéről nem fenyegetheti semmi baj. Szorgalmasan dolgozott, tanult, fejlődött és a nagy ünnepekre hazahazajárt. Amikor elvégezte az akadémiát, tovább is Pesten maradt. Az első kiállításra készülődött. Sokat vesződött, kínlódott ebben az időben, s néha hetekig se válaszolt Ilonka leveleire. De aztán túlesett ezen is. Bemutatkozását elég jól fogadták, s amint ilyenkor szokásos, szép jövőt jósoltak neki. Úgy magában tudta, hogy még sok van hátra, és tervéhez híven, ki akart menni Párizsba. Előbb azonban hazajött és kiállítást rendezett a pátriájában is, hogy némi pénzhez jusson. Ilonka boldogan segített neki, büszke volt minden dicséretre, amit Berci kapott és úgy buzgólkodott a képek eladása körül, hogy Berci egész tisztességes öszszeghez jutott. — Na, ezt sose hoztam volna össze nélküled — dicsérte Berci. — Hanem most mi lesz? Elmegyek két évre és közben nem jövök ám haza! — Két évre? — álmélkodott Ilonka. — Ha te nem vagy bolond, hát senki. Mit csinálunk addig? Berci elgondolkozott. — Muszáj — mondta aztán. — Vagy ott leszek „valaki”, s akkor utánam jössz, vagy hazajövök. Mindenesetre várj meg. Ilonka nem mondott se igent, se nemet. Bár ez a hosszú terminus sehogy se tetszett neki és inkább nemet szeretett volna mondani. De akkor eszébe jutott, hogy Bercivel nem lehet tréfálni, az most is pofonüti. Hát duzzogva elfordította a fejét. Berci azonban nem sokat törődött vele, hanem magához vonta és megcsókolta. Most először életükben. Ilonka pipacspirosra vált, a szíve bolondul vert, majd kiugrott a melléből. Zavarában nem tudott mást mondani: — Brigy, te csacsi . . . így búcsúztak el. Alig volt kint félévig Párizsban Berci, meghalt itthon az anyja. Igen szűken állt pénz dolgában, nem tudott hazajönni a temetésre. Azt írta hát Ilonkának: adjatok el valamit az otthoni holmikból, úgy temessétek el. Nekem még maradnom kell . . . Az idő telt. Ilonka egyre gyakrabban kérdezgette leveleiben: hát mikor jössz már haza? Berci maga se tudta. Valami ernyedtség vett erőt rajta ebben az időben, dolgozni se igen volt kedve, mintha valami betegség kezdte volna ki. Inkább nem felelt a levelekre. Pedig sokat gondolt az otthoni udvar tüzeire, akácaira, meg az illatozó rezedákra. Ugyan ki gondozza őket? A nyomorúság nagyon rátelepedett. Néha az utcán kínálgatta képeit, járókelők lerajzolására vállalkozott, és úgy tetszett neki, soha nem kerülhet már haza. Ezalatt Ilonka is elunta magát itthon. Egy fiatal tanár kezdett utána járni s noha Ilonka nem felejtette el Berci pofonjait, mégse utasította el a tanár udvarlását. A távolság meglazította az öröknek hitt kötelék szálait. Az anyja is mindig prezimitált neki, a barátnői is és a tanár szándéka komoly volt. Ijedten írt még egyszer Bercinek: Mi van veled? Miért nem írsz? Hónapok óta azt se tudom, élsz-e? Feleki tanár megkérte a kezemet. Ha nem írsz, ha nem jössz, férjhez megyek hozzá... Bercit nagyon meggyötörte a levél. De mit tehetett? Semmije se volt, még annyi pénze se, hogy papírt, bélyeget vehetett volna. Hagyta hát, hadd „teljen be a sorsa”. Ettől kezdve aztán Ilonka se írt többé. Ér, idő múltán férjhez is ment a tanárhoz. Berci pedig, amikor már eljutott a mélypontra, lassan bár, de emelkedni kéz.