Budapesti Hírlap, 1937. november (57. évfolyam, 249-272. szám)

1937-11-03 / 249. szám

1937 NOVEMBER 3. SZERDA­ B. H. Az új titkos tanácsosok A Budapesti Hírlap vasárnapi számá­ban közöltük, hogy a kormányzó magyar királyi titkos tanácsossá nevezte ki a ma­gyar igazságszolgáltatás, a magyar jo­­gászvitág két kimagasló egyéniségét: B­er­ezetfy Jenő igazságügyi államtitkárt és Vindor Gábor kúriai tanácselnököt. A két új titkos tanácsos életrajzát és eddigi munkásságát itt ismertetjük: Berczelli Berczelly Jenő dr. igazságügy­­minisztériumi államtitkár, római katolikus, császári és királyi kamarás, v. tartalékos huszárfőhadnagy, állami szolgálatát 1903 augusztus 6-án kezdte meg, mint bírósági aljegyző, 1908-ban miniszteri segédtitkár lett, 1913-ban miniszteri titkárrá nevez­ték ki, 1915-ben a konstantinápolyi kon­zuli főtörvényszék magyar főbírája, 1918- ban miniszteri tanácsos lett. 1928 május 25-én nevezték ki helyettes államtitkárrá, 1932-ben kapta meg az államtitkári cí­met és jelleget, végül 1934 július 18-án államt­i­tk­árrá nevezték ki. Konzuli főtörvényszéki bírói szolgálatá­nak befejezése után az igazságügyminisz­­tériumban a nemzetközi jogi ügyosztály vezetését vette át s ebben a minőségében a háborút követő legnehezebb években a legfontosabb nemzetközi tárgyalásoknál és a nemzetközi jogi szerződések előkészítésé­nél rendkívül értékes működést fejtett ki. 1932. évtől, államtitkári revízióval történt megbízatása óta az igazságügyminisztérium nagy fontosságú nemzetközi, jogi és ügy­védi felügyeleti, telekkönyvi, gazdasági és börtör­ügyi osztályainak felügyeletét szé­leskörű jogi tudással, rendkívüli alaposság­­gal, szakértelemmel s fáradhatatlan szor­­galommal látja el. A nemzetközi jog terén teljesített szolgálataiért a II. osztályú Magyar Érdemkeresztet, a nemzetközi döntőbíráskodás terén szerzett érdemei el­ismeréseként a II- osztályú Magyar Ér­­demkereszthez a csillagot adományozta neki 1935-ben a kormányzó. * Nagycsepcsényi és maihnai Vladár Gá­bor dr. királyi kúriai tanácselnök, evangé­likus vallású, emléklapos százados, állami szolgálatát 1903 május 21-én kezdte meg, min­t bírósági joggyakornok. Jegyzővé tör­tént kinevezése után az igazságügyminisz­­tériumba rendelték be, ahol fokozatosan előhaladva 1928 május 15-én miniszteri ta­nácsos lett, m­­ajd 1932 szeptember 12-én a királyi Kúriához tanácselnökké nevezték ki, de szolgálattételre továbbra is az igaz­ságügyminisztériumban nyert beosztást. Először az igazságügyminisztérium pol­gári, jogi ügyosztályán működött, majd annak vezetője lett és ebből az állásából került 1929-ben a törvényelőkészítő osz­tály élére. Kivételes jogi tudása, rendkí­vüli ítélőképességével párosult tapasztalt­­sága az utóbbi évek törvényalkotásainál úgyszólván pótolhatatlanná tették közre­működését. Kimagasló képességei az elmúlt évek kormányainak legtöbb tagja előtt, de a magyar jogásztársadalom széles körei­ben is közismertek és megkü­lönböztetett értékelésben részesülnek Törvény elők­ész­ítő munkásságában meg­nyilvánuló nagyértékű tudományos műkö­dését legutóbb a Magyar Tudományos Akadémia is elismerte azáltal, hogy leve­lező tagjává választotta. A Magyar Magánjogi Törvénykönyv elő­készítése terén szerzett érdemeiért az 1928 február 28-án kelt legfelsőbb elhatározás­sal a II. osztályú Magyar Érdemkeresztet nyerte, a gazdatartozások fizetésének újabb szabályozására vonatkozó rendeletek előkészítése terén szerzett érdemeiért pe­dig 1933 december 9-én Legfelsőbb Elisme­résben részesült. TATARESCU távozó kormányának érdemeiről Görögkeleti egyházközségek a székely falvakban BUKAREST, nov. 2. Tatarescu miniszter­elnök Ankarából jö­vet hétfőn délelőtt visszaérkezett Buka­restbe és közölte az újságírókkal, hogy an­karai látogatása viszonzásaképpen Dzseki­r Bajar, az újonnan kinevezett török mi­niszterelnök rövidesen Bukarestbe jön. Délután Tatarescu a liberális pártszerve­zetek vezetőinek értekezletén nagy beszédet mondott, amelyben­­ leszámolt kormánya négyéves tevékenységéről. Kijelentette, hogy kormányzásának ideje már rövidesem lejár. E kijelentés alapján arra következ­tetnek, hogy amint­ Károly király visszaér, Ikezik Csehszlovákiából, ahova kedden uta­zott, a kormány lemondása megtörténik. Külpolitikai kijelentései között Tata­rescu a kisantant és a Balkánszövetség ál­lamai közötti kapcsolatok, valamint a len- Bib éd román viszony tan­ékenységét­­an­ goztatta. Románia normális kapcsolatokat létesített Szovjetoroszor­szággal és azokat a barátság és a jó szomszédság szellemében fejleszti tovább. Romániának Németor­szággal való kapcsolatai, amelyek a jó ba­rátságon alapulnak, támaszt nyernek a gazdasági érdekek azonosságában s ezek a kapcsolatok a legkiel­égí­tebb módon fej­lődnek. Az Olaszországhoz való viszonyt jó szoros barátság jellemzi. Négyéves kormányzása legfontosabb eredményének a fegyverkezési program végrehajtását említette meg. Felsorolta azt is, hogy 733 román parochiát állítot­tak fel államköszségen, több mint negy­venet tiszta székely lakosságú falvakban. A ZAVOLKELEZ AZ ANDR­ÁS­SY-ÚTRÓL Székely Tibor riportja Kína és Japán története mostanában köz­ismert. Mindenki láthatja s köztük magam is látom a filmhíradóban, hogy Sanghai körül füsttenger borítja a felszaggatott mezőket s a füst leple alatt acélsisakos katonák bukdácsolnak előre. Látni néhány gépfegyverállást is, amelyből ferdeszemű emberek tüzelnek egymásra eszeveszett sietséggel, mert kár minden pillanatért, amelyben az ellenfél soraiból senki sem ha­rap a fűbe. Az ellentét tehát bizonyításra nem szorul. Hangos tőle a csatatér, a diplomácia és a kávéház, amely Budapes­ten főként Kínának ad igazat. Nehéz­ eb­ben a kérdésben elfogulatlannak maradni. Aki csendre vágyik és tökéletes békében, zavartalanul akarja látni Keletázsiát, úgy, ahogy azelőtt a képzeletében élt, az men­jen a múzeumba. Egyáltalán, nyugalom és derű ma már leginkább csak a múzeumok­ban van. A Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeumban a kínai és japáni gyűjtemény a legcseké­lyebb határsértés nélkül, gyönyörű egyet­értésben fér meg egymással. De a műtár­gyak világa csak látszólag tartozik e földi világba. Voltaképpen fölötte lebeg, valami szellemi sztratoszférában, ahol állandó az időjárás és nem döngetik a kapukat új eszmeáramlatok és változó divatok. Maga az Andrássy­ úti múzeum is kissé kívül van a tülekedő és praktikus életen. A te­lefonkönyvben például szerepel ugyan, de igen ügyes trükk gondoskodik arról, hogy ne lehessen megtalálni. Az ember akár élete végéig keresheti a keletázsiai mú­zeum telefonszámát, ha valaki meg nem súgja neki, hogy a „Magyar’’ címszó alatt keresse, a Nemzeti Múzeum osztályai közt, mert másutt nem találja meg. Ebben a szellemi sztratoszférában, ahol majdnem minden állandó, — boldog hely — érdekes meglepetések fogadják az ala­csonyabb légrétegek lakóját. Az embernek mindenről van bizonyos elképzelése, így műtörténészekről, Ázsia-kutatókról és mú­zeumigazgatókról is. Az elképzelésben egy pedáns és ünnepélyes férfi szerepel, aki­ből elszomorító felsőbbrendűség és unalom árad. Ehelyett az igazgatói szobában, számlák, jegyzetek, nyomtatványok és toll­szárak között egy élénk mozgású, közvet­len modorú férfi fogad: Felvinczi Takács Zoltán. A kereskedőt fel lehet ismerni ut­cán, vagy villamoson, akkor is, ha semmit sem csinál; a hivatalnokot is, a háztulaj­donost és a moziszínészt is. A tudóst nem. Vagy ha igen, akkor csak egyszerűségé­ről, szerénységéről és gyermekien friss te­kintetétről, amellyel az elébe kerülő tár­gyakat és arcokat nézi. A tudós a gyer­mekhez hasonlít, mert mind a kettő kér­dez. De a gyermek a felnőttől kérdez s a felnőttől várja a feleletet, a tudós pedig már rájött arra, hogy körülötte senki sem eléggé felnőtt s így csak önmagához for­dulhat kielégítő válaszért. Itt dől el, hogy ha valaki kinői a gyermeksorból, prak­tikus ember lesz-e, vagy pedig kutató ma­rad. Felvinczi Takács Zoltánnak egyelőre fontosabb kérdésre kell választ keresnie, mint amivel én fordulok hozzá. Jelen van a kertész s arról a sajnálatos tényről fo­lyik a szó, hogy a páfrányok kipusztulnak a kertben. Lombföld kellene, — állítja a kertészlegény. A méltóságos úr óvatosan kérdezi, hogy nem lehetne-e valahonnan lombföldet szerezni? Nem, — jelenti ki a kertészlegény tömören, — mert a lombföld drága, húsz pengőbe is belekerül egy sze­­kérrevaló. Húsz pengő, — tűnődik hang­talanul az igazgató úr, — honnan lehetne a páfrányok kedvéért húsz pengőt sze­rezni? Látom, hogy erre a kérdésre a hír­neves kutató nem talál választ. A pénz és a tudomány két különnemű fogalom. A francia nyelvben például a pénz neve hím­nemű, a tudományé nőnemű. A házasság nagyon ritka jelenség köztük. — Japán és Kína között ellentét van, — térek át a témára. — Európa most kezdi felfedezni, hogy a sárgák nem egyformák. Érdekes volna, ha kiderülne, hogy a két nép különbözősége a művészetükben is megnyilvánul. Ha nem tudná egyébként is, hogy ment­hetetlen laikus vagyok, erről a kérdésem­ről nyilván azonnal észrevenné. Éppen ez­ért örömmel közli velem azt a megállapí­tást, hogy eredeti japáni művészetről be­szélni nemigen lehet. Minden, ami Japán­ban művészileg értékes, kínai eredetű, Ja­pán Európától, de főként Amerikától ta­nulta meg, hogyan kell komfortos szállo­dát építeni, okszerűen cipőt talpalni és messzehordó hajóágyút önteni. Mint az események bizonyítják, szorgalmas tanít­ványnak bizonyult. A szállodákat s ágyú­kat használja, de nem túlságosan büszke rájuk; maga is hangoztatja, hogy kultú­rája selyemre festett képekben, szobrok­ban, versekben rejlik. Japánban majdnem mindenki művész; gésák és adóhivatalno­kok szabad perceikben örömmel rajzolat­nak, vagy festegetnek. Úgy látszik, mintha ez csak kellemes szórakozásuk volna, de több annál: öntudatuk hátterében vallá­sos tevékenység, varázslat. — A nyugati kultúra inkább tudomány, — gondolom közbevetően. — Az emberek tudományos spekulációval oldják meg a távolbalátás és a tőzsdeügynöklés problémáit. A keleti kul­túra nagyrészt művészet. Az emberek ott vallásosan hisznek abban, hogy ha leraj­zolják a tó színén úszó hattyút, vagy ha verset írnak a holdsugárrról, akkor meg­jelenítik s hatalmukba kerítik a hattyút és a holdsugár szellemét. Ez a törekvés vezet minden művészt a tudata mélyén. A nyugati művészt azonban még az a tö­rekvés is vezeti, hogy pénzt keressen, — gondolom. Japánban tehát a művészi tevékenység szent dolog, ha nem is hivatalosan, — hal­lom tovább a felvilágosítást. — De a mű­vészet vallását sem ők alkották meg. A festés, vagy a versírás titkaira éppen úgy nem maguktól jöttek rá, mint a csatahajó­­építés titkaira. Amikor ez a homályos ere­­­detű nép Kína felől átkelt a Sárga-tenge­ren s elfoglalta többszáz szigetét, óriási és láthatatlan zsákmányt vitt magával a podgyászában: a művészetet, amely mithosz és varázslat. Meg is őrizte, mind e mai napig, de nem fejlesztette, nem tett hozzá sokat a maga tehetségéből. A japá­­niak sohasem lettek olyan nagy művé­szek, mint a kínaiak. — Mégis, mi a különbség a két nép mű­vészi felfogása közt? — kérdezem ismét. — Inkább csak látni lehet, elmondani nem, — feleli az igazgató úr türelmesen. — A kínai alkotásokban jobban érvénye­sül a művész egyénisége. A japáni mun­kákon jobban uralkodik a merev hagyo­mány. A kínai lélek szabadabb s mozgéko­nyabb. Tavalyi utazásom alkalmával külö­nös élményben volt részem egy híres kyotoi templom, a Toji gyűjteményében. Tele volt kitűnő mesterségbeli tudással megalkotott s fárasztóan egyforma japáni anyaggal. A végén felfedeztem a gyűjte­ményben két kínai br­onzot. Valósággal fel­­szabadulásként hatottak. A tanítvány tehát elsajátította s kono­kul, állhatatosan, kissé gépiesen ismétli azokat az igéket, amelyeket mesterétől hallott valamikor. Közben a tanítómester — hogyan, hogyan nem — már egyre ke­vesebbet gondol a saját tanításaira s las­sacskán mintha el is pártolna tőlük. Az ősi kultúra, amely a kontinensről szárma­zott át a szigetekre, Japánban még val­lás, Kínában már inkább csak hagyomány. Ez az az eset, amikor valaki pápább a pápánál. A kínai közfelfogás sokkal nyu­gatibb, mint a japáni, — mondja Felvinczi Takács Zoltán s ezzel a mondatával mintha távoli fénycsóvát vetne az ázsiai városokra, amelyek fölé most repülőgépek robognak, végítéletszerű harsogással. Egy óriási nép felébredt évezredes, keleti ál­mából, ami közben kifosztották és megkö­tözték, mint Gullivert a liliputiak. Nem akar álmodni többé, talán keleti sem akar lenni. Úgy érzi, keletinek lenni neki, a legősibb keletinek ma már annyit jelent, mint szegénynek és tehetetlennek lenni. Felébred művészien mély és hanyag nyu­galmából, amellyel szomszédai visszaéltek s most már nyugatian éber és öntudatos. A nyugati nacionalizmus rövid idő alatt át meg átjárta óriási testét, mint a vér. — Kínában modern nacionalizmus van, — mondja az igazgató úr és visszaemlék­szik arra, hogy tavaly már Szian-fu­ ban, az óriási birodalom belsejében nem volt biztonságos az idegen helyzete. — Japán­ban a nemzeti érzés távoli mithológiák felé tekint, Kínában öntudatos és elszánt! A kínai nép hangsúlyozottan és kifejezetten gyűlöli a japánit. A japáni, titokban, mély tisztelettel tekint fel kultúrájának hatal­mas forrására, Kínára. Ez a tisztelet, természetesen, nem aka­dályozza meg a japáni katonát abban, hogy teljesítse azokat a vezényszavakat, amelyek kínai városok rommálövésére vo­natkoznak. Sok minden elfér a tisztelet mellett nálunk is, de úgy látszik, különösen Keleten. A régi, kínai életbölcseletben a katonának általában kevés tisztelet jutott. Ennek ellenére megtudom, hogy Kína már tavaly tele volt katonával, láthatóan ké­szült a háborúra. Kína lelkesebben s ön­­tudatosabban harcol, ezzel magyarázható, hogy aránylag jól megállja a helyét Ja­pán ellen. Hirtelen, szinte kedvetlenül jut eszembe az a kérdés: voltaképpen mi közünk ne­künk Kínához és Japánhoz, háborújuk­hoz, sorsukhoz, embereikhez, képeikhez, verseikhez? Várjon ők is ilyen sokat tö­rődnek-e velünk? Íme, itt az Andrássy­­úton külön múzeumba rakták faragvá­nyaikat és képeiket. Vájjon Japánban is állnak-e külön múzeumok a­pó képeink­nek és szobrainknak? A fehér ember már évszázadok óta lelkesen és szorgalmasan igyekszik megérteni a sárga embert. Váj­jon bennük is van ilyen önzetlen érdeklő­dés, vagy csak a hídépítés titkát akarják megtanulni tőlünk? A válasz lehangoló, önzetlenül nem ér­dekeljük őket. Találni ugyan Keleten is európai műtárgyakat, de olyan múzeum nincs, amelynek az anyaga csak a nyugati kultúrát akarná bemutatni. Sokkal ke­vésbé érdekeljük őket, mint ők bennünket. Felvinczi Takács Zoltán már gondolt arra, hogy a múzeális anyagot talán csere út­ján is lehetne gyarapítani. Japáni műtár­gyakért magyar műtárgyakat küldhet­­nénk. De a tervet nem könnyű megvalósí­tani. A japániaknak nem nagyon kell a csere, a kölcsönös nagyrabecsülés, talán a barátkozás sem kell Európával. Nem akarnak ismerni bennünket, de magukat még kevésbé akarják megismertetni. Ja­pán nem rajong az idegenforgalomért és nem boldog, ha dicsőségét a távoli világok­ban is ünnepük. Ebben különbözik tőlünk. Nem szereti, ha kultúrájával idegenek is foglalkoznak. A japáni nem mutogatja festményeit, hogy csodálkozó elismerést kapjon a nyájas és kíváncsi idegentől. Neki ez szent magánügy, lelkiismereti kérdés, mint nekünk a vallás. A sárga ember jól érzi magát a saját társaságában, vulka­­nikus szigetein. Néha kimegy a nagyvi­lágba megnézni, mi újság a hadiipar te­rén, azután hazamegy és elzárkózik faji önimádatába, mint csiga a házába. Ta­nulni ő akar, tőle ne tanuljon senki! Japán csak kapni akar, de adni nem, — mondja az igazgató úr, aki egyébként a tavasszal könyvben számol be a nagyközönségnek tavalyi útjának tapasztalatairól. Gyakran hallja az ember, hogy a sárgák tisztább lelkűek, önfeláldozóbbak, bátrab­bak, igazabbak, mint mi vagyunk. Egész­ségesebbek nálunk és övék lesz a jövő. Csak kapni akarnak, adni nem, — jut eszembe a mondás és arra gondolok, hogy az utóbbi évezredekben a fehér ember, ha tehette, kifosztogatta színes társait, de adott is nekik egyet-mást, megtanította őket a saját tudományára, amelyet nagy fáradsággal és egyedül alkotott meg. Egye­temes, emberi műveltség, — ilyesmi csak nekünk jut eszünkbe. Azzal a felemelő ér­zéssel távozom, hogy minden romlottsá­gunk ellenére, alapjában mégis mi vagyunk a jobb emberek. 5 orv-fi/ro ¿2 ^¿^06040^^^’ mXOTEX/nfi?7umj05en pct/ffot­ ­ TOVI______A- EGY... , HA AZ EP AKAR LENNI IZSÁKHOZ MEGY. 43 FIÓKÜZLETE HÍÍÍJSZERÜZLET IS

Next