Budapesti Hírlap, 1938. május (58. évfolyam, 97-121. szám)

1938-05-01 / 97. szám

Budapesti Hírlap SZERKESZT­ŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL­­ POLITIKAI NAPILAP vm. kern József-körut 8. szám« A­lm. •__AAA__n­ LVIII. évfolyam, 97. szám 1938. Vasárnap, május 1. Irta: Lázár Andor dv­ny. m. kir. igazségügyminiszter I. Sokat foglalkozunk most Szent István országlásával. Gyönyörködünk abban a csodálatos éleslátásban, amellyel első nagy kirágunk a meghódított földet magyar hazává, a törzsekre osztott né­pet nemzetté, a hazát és nemzetet ál­lammá alakította át. Milyen bölcseséggel igyekezett a nagy államalkotás idejére békét teremteni, hogy így a magyar nemzeti és állami lét várát egy évezreddel dacoló erőddé kiépíthesse. Micsoda távolbalátó államférfiúi ké­pesség vezette őt a keletrómai biroda­lom és a nyugati német császárság közé ékelt Magyarország sorsának intézésé­ben, mikor, ha kellett, mindegyiknek barátja, ha kellett, mindegyiknek ellen­sége tudott lenni. Ellensége annak, aki veszélyeztette, barátja annak, aki istápolta Magyaror­szág szabad, független és önálló létét. Ezer év viharai nem tudták megsemmi­síteni nagy alkotásait. Mert, bár ha­talmas, nagy egyéniség volt, egyéni vá­gyait a nemzet erőállapotához szabta s a nagyerejű uralkodó hódítási vágyait a nemzet belső megerősítésének bölcs gondolata legyőzte benne. A történelmet tanulmányozni igen célszerű azoknak, akik részt akarnak venni olyan munkában, amelyet a jövő történetírója fel fog jegyezni. A trianoni Magyarország magyarjainak különösen szükséges és hasznos, ha első királyunk alkotásait megismerik, mód­szereit vizsgálják s a történelemből fe­léjük áradó nagyság érzése az ő lelkü­ket is betölti. Szüksége van erre nemzetünknek azért, hogy lássa, mik a belső akadályai annak, hogy újból naggyá legyen a ma­gyar. Mert hátha elkövetkezik az az idő, amikor cselekedeteinek nagyobb súlya lesz s amikor nemcsak a trianoni kilencmilliós magyarság életét kell en­nek a nemzetnek irányítani, vezetni. Irányítás és vezetés nem jelent szük­ségképpen politikai hatalmat, jelent­heti az erkölcsi, jogi, kulturális erők hatalmát is, melyek a körülöttünk felépí­tett mesterséges kínai falak ledőltével politikai hatalom nélkül is vezetést je­lenthetnek, ha ezek az erkölcsi, jogi és kulturális erők csakugyan tisztultan él­nek nemzetünkben. Szüksége van a magyarnak ma arra, hogy lássa múltjában a nagyságot. Lssa a nagyságot a célok kitűzésében, a megvalósításhoz szükséges előfeltéte­lek megteremtésében,­­ az önmérsék­let nemességében, mely pillanatnyi csil­logó előnyöket a ma dicsőségét, népsze­rűségét megvetve, a nemzet jövője szá­mára dolgozik. Célszerű, ha látjuk, érezzük a nagy­ságot, mert akkor tudjuk összehasonlí­tás révén észrevenni a törpeséget is. Akkor tudjuk megállapítani, hogy mai céljaink, eszközeink, módszereink, ma vagy holnapkeresésünk a nagyság, vagy a törpeség képét viselik-e magukon. Akkor tudjuk megállapítani, vájjon ez a nemzet mai cselekvésében nemcsak kábítja, részegíti-e magát nagy nem­zeti gondolatok jelszavas hangoztatásá­val, hanem megteszi-e mindazt, ami a nagy nemzeti feladatok megvalósításá­nak előfeltétele. Tart-e ünnepi előké­születet, csendes napot, befelé tekintő, önbíráló, magábaszálló áhítatot, vagy pedig duhajkodva várja a feltámadás ünnepét. Előkészíti-e magát a megvál­tás gondolatának befogadására, s arra, hogy ez az ő megtisztulásának legyen az eredménye, avagy mástól várja, hogy az juttassa számára vágyainak teljesü­lését? Készíti-e arra ez a nemzet, hogy újra nagy legyen? Tudja-e a mai magyar, hogy miben áll az igazi nagyság? Tudja-e a mindennapi élet körülötte nyüzsgő kisszerű küzdelmei közepette, hogy vannak még az általa látottaknál nagyobb célok, nagyobb feladatok is, melyekért érdemes küzdeni, melyekért érdemes áldozatokat hozni, mert ezek a feladatok önmagunk lelkes áldozathoza­tala, saját kisszerű érdekeink feláldo­zása, indulataink, irigységünk legyőzése és saját cselekvésünk nélkül nem való­sulhatnak meg. A magyar nemzetnek meg kell vizs­gálnia önmagát, hogy megállapíthassa, képes-e ez a nemzet nagy cselekede­tekre. Meg kell vizsgálnia, melyek azok a módok, amelyekkel a nemzetet a maga egészében egyirányú cselekvésre lehet vezetni, meg kell vizsgálnia, mik ennek az egyirányú elindulásnak az akadályai. És ha vannak ilyen akadá­lyok, igyekeznie kell arra, hogy ezeket az akadályokat a kormányzat a maga intézkedéseivel, a nemzet pedig a maga meggyőződéses cselekvésével elhárítsa. A társadalom s a nemzet különböző rétegződésekből és tagozódásokból áll. Az egymáson fekvő rétegek és egymás mellett elhelyezkedő tagozatok erős szá­lakkal vannak összefűzve. Egyik réteg beágyazódik a másikba, egyik tagozat átnyúlik a másik testébe. Aki ezeket a rétegeket, tagozatokat el akarja választani egymástól, aki az összekötő szálakat el akarja vágni, — aki a rétegek és tagozatok kapcsolata helyett, amelyeket a társadalmi életben és a jogban osztályoknak, rendeknek, foglalkozásoknak nevezünk, osztályok és foglalkozások egymás elleni harcát hir­deti, az széttagolja a nemzetet. Az or­ganizmus erős egysége helyébe,­­ az egymás fölötti uralomra törő részeket helyezi. A széttagolt részeknek egymás ellen folytatott harcában azután kime­rül és felemésztődik az egyes részeknek az ereje, é­s a nemzetnek, mint egész­nek, a nemzet együttes nagy céljai megvalósítására már semmi ereje sem marad. A magyar nemzet a múltban nagy nemzeti tragédiák után is talpra tudott állani. Feléledt benne súlyos csapások után az önmagára utaltság hatalmas összefogó és önmagával megbékéltető ereje. Kezdett építeni a saját nagy tu­lajdonságaira, a türelemre és a nyuga­lomra. Tudatára jött annak, hogy tü­relmetlenség és nyugtalanság nem ma­gyar tulajdonságok s a belső erők el­mélyítését, a szétszakadás megakadályo­zását sokkal inkább biztosítja a türelem és nyugalom bölcs gyakorlása, mint a türelmetlenségnek bármily hatalmas, erőszakos fegyvere. De ez a türelmes és nyugalmat szerető nemzet, akkor, ha úgy érezte, hogy visszaélnek türelmé­vel és békeszeretetével, tudott még ide­jekorán a társadalmi békét és egyen­súlyt biztosító komoly, de mérsékelt in­tézkedéseket tenni s így megmentette az országot a forradalmi túlzásoktól s ezt szükségképpen követő reakciótól. A magyarság így tudta összetartani ezer éven át ezt a nemzetiségektől tarka és sokszor széthúzó államot a Kár­pátok medencéjében. Szociális­­bajokkal is küzdött eleget ez a nemzet, mely mindig igyekezett arra, hogy a szabadság helyes értelme­zésével és bizonyos patriarcalizmussal képes legyen legyőzni ezeket a szociális bajokat. Régen rájött a magyarság arra, hogy szabadság nélkül nincs élet. De rájött arra is, hogy egyik egyén szabadságának korlátlansága a másik egyén szabadság­­lehetőségének a megsemmisülését je­lenti. És­pedig jelenti a gyengék sza­badságának a megsemmisülését az erős­sel szemben. Ezért a szabadságot fegyelem és kor­látok nélkül a szabadságkorszak kiváló vezetői, Kölcsey, Deák, Széchenyi és Kossuth sem tekintették szabadságnak a nemzet egésze szempontjából. A sza­badsággondolatot ma is be kell állíta­nunk a nagy nemzeti erők sorába, mert nagy feladatokat csak ennek segítségé­vel, nem pedig ezzel szembehelyezkedve, ezzel harcolva tudunk megvalósítani. A szociális bajok patriarkális kezelése,­­s a szabadsággondolat helyes értelmezése jellemezték azt a magyar középosztályt, mely száz évvel ezelőtt a nagyság gon­dolatától megihletve kezdett lemondani a közösség, az egész nemzet érdekével már nem egyező előjogairól. Az önérdek folytonos érvényesítésé­vel szemben ez a lemondani tudás és a szociális bajok patriarhális kezelése olyan értékek, amelyeket nem tagadha­tunk meg a jövőben sem, ha nagyot akarunk alkotni. Talán szerencse a szerencsétlenség­ben, hogy ma országunk vezetői és az egész nemzet előtt mindent felülmúló fontosságban kirajzolódik egy nagy fel­adat, melynek megvalósítására az ál­lamélet minden erejével törekednünk kell, s amelynek megvalósításához a nemzet minden erejére szükség van. Talán szerencse, hogy a gazdasági élet ezer szövevénye, a világpolitika szemkápráztatóan gyors változásai köz­ben nekünk van egy állandó, vezető gondolatunk, amely irányt szab és el­igazít bennünket minden nehéz kérdé­sünk intézésénél. Talán szerencse, hogy mindig, ami­kor arról van szó, tegyünk-e valamit, vagy ne tegyünk,­­ avagy mit, hogyan oldjunk meg, van egy iránytű, amely mindig ugyanazon cél felé mutat, meg­tiltja nekünk, hogy ettől az iránytól el­térjünk. Talán szerencse, hogy azok az örökös küzdelmek, amelyeket az önálló, függet­len, szabad nemzeti létért, századokon át folytattunk,­­ parancsoló történelmi erővel megmutatják az utat, amelyen ez a nemzet járni akart és járni akar. Megmutatják azt az eszmevilágot, amelyben a magyar mindig élni akart, s amelyben nagyot is tudott alkotni, erőfeszítésre is volt képes,­­ megmu­tatják azt az eszmevilágot, a szabad­ság, függetlenség, önállóság eszmevilá­gát, amely a magyarság számára nem­zeti életének mindenkor ideálja és a nemzeti erők kifejtésének a legreáli­sabb kerete volt. Európa országai különböző utakat és módokat választanak nemzeti erőik­­ megszervezésére. Különböző, sokszor egymással teljesen ellentétes elvek alap­ján szervezik meg az állami főhatal­mat, a nemzet részvételét az országos­ban. Az egyes államok a nemzet gazda­sági tevékenységének fokozását s ered­ményességének növelését más-más, sok­szor egymással egészen ellentétes esz­közökkel igyekeznek elérni. Az angol világbirodalom a politikai és gazdasági szabadság elve alapján pol­gárai nemzeti öntudattól áthatott tevé­kenységétől várja birodalma felvirág­zását és meg van győződve arról, hogy az egyesek megelégedett életei ilyen rendszerben élnek s ilyen rendszerben fejtik ki legtökéletesebben képességei­ket. Felfogása azonban nem érinthetet­len elv, s ha kell növeli, ha kell, csök­kenti az államrend, egyensúly és igaz­ságteremtő beavatkozását a gazdasági életben is. A német nagyhatalom a központi kor­mányzat irányító működését a társa­dalmi, politikai és gazdasági élet min­denfajta működésére kiterjeszti és megakadályozza a felfogásával ellen­kező, vagy azzal nem egyező tartalmú, vagy kifejezésmódú egyéni tevékeny­séget. Tömegekkel dolgozik a politiká­ban, melyeket vezet, irányít és felhasz­nál, s a nemzetet egyéni szabadságának korlátozásával a technikai kultúra ha­talmas emelkedésével s a tömegek élet­­színvonalának javításával tudja kárpó­tolni. Országlási rendszerének sikere a német nép ismeretén nyugszik, amely szereti az elméleteket s így megnyeri tetszését az, hogy a kormányzat ország­lási rendszerét egy, a végső konzekven­ciákig érvényesített elméletre alapítja. A tömegmegnyilvánulásokra pedig a német nép nagy átlagban kevéssé bír­ván individuális sajátosságokkal, de rendkívül alkalmas. Míg az olasz nép a fasció regeneráló rendszerében az egyéni munkának, kép­zeletnek és vállalkozásnak igen lényeges szerepet nyújt, addig az orosz kolosszus népének önálló akaratkifejtésre, elha­tározásra és cselekvésre kevéssé képes egyedeit teljesen számszerűen, embert emberrel egyformának tekintve, s őket minden egyéniségtől megfosztva kezeli. A mai orosz kormányzat politikája nemcsak az ellenvélemény korlátozását, hanem az ellenvéleményűek megsemmi­sítését jelenti. Gazdasági életében a magántulajdon s a magánérdek teremtő ereje, a vállalkozás nemes küzdelme hiányzik s az orosz emberi erő jófor­mán olyan értékelésben részesül, mint gépeknél a lóerő. —­ És mégis, ez a rendszer fenn tudja magát tartani, mert gyökereiben a tirannizmushoz hozzászokott passzív természetű orosz nép atavisztikus tulajdonságaira tá­maszkodik. A magyarság most az országlási rendszerek ilyen ellentétes és tarka vál­tozatosságú káosza közepette, talán sor­sának döntő óráit éli. Minden cseleke­dete döntés, miként óhajtja nemzete jö­vőjét megteremteni. Nemcsak törvény­­hozásában, de minden intézkedésében kifejezi, váljon erősebbnek, biztosabb­nak, ideális voltában is reálisabbnak tartja-e nemzetének ősi magyar tulaj­donságait, a szabadság, függetlenség, önállóság szeretetét, s ezekre a tulaj­donságokra támaszkodva, ezeknek erőt megsokszorozó hatalmával akarja-e fel­adatait megvalósítani, — vagy pedig idegen nemzetektől kölcsönzött eszmék­hez fordul, — s olyan gondolatokat vá­laszt ki a maga számára vezérlő gon­dolatokul, olyan intézmények létesíté- Lapunk mai száma 20 oldal

Next