Budapesti Hírlap, 1939. március (59. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-01 / 49. szám
LIX. évfolyam 49. szám 1939 március 1. szerda POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL» VIII. KERN JÓZSEF-KÖRUT 8. SZÁM« TILIFONSZÁMI 1 1110» TIZENKILENC ÉVE Ma tizenkilenc éve, 1920 március 1-én, a magyar törvényhozás házában érces hangon elhangzott az eskü: — Én, Horthy Miklós, Magyarország megválasztott kormányzója esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarországhoz hű leszek ..., függetlenségét és területeit megvédem ... és mindent megteszek, amit az ország javára és dicsőségére igazságosan megtehetek... Tizenkilenc esztendeje megválasztott kormányzója, legelső magyar embere az országnak vitéz nagybányai Horthy Miklós. Esküjéhez híven hosszú tizenkilenc esztendőn át valóban mindent megtett, „amit az ország javára és dicsőségére igazságosan megtehetett”. Nemcsak megvédte az ország területét, hanem immár a történetíró jegyezte fel róla, hogy országépítőből országgyarapító lett. Ha most innen a majdnem két évtizednyi távlatból visszatekintünk a múltba, Horthy Miklós országlásának idejére, és vizsgáljuk a magyar nemzeti lét grafikonját, azt látjuk, hogy ez az érzékeny műszerrel felrajzolt vonal, alig egy-két rövidéletű hullámtörésen kívül szilárdan emelkedő irányt mutat. Tudjuk, hogy miért, hiszen az elmúlt esztendők alatt a nemzet és kormányzója a legtökéletesebb etikai egységgé forrottak össze. Évrőlévre, napról-napra szilárdult meg bennünk, immár tízmillió magyarban az a szent meggyőződés, hogy Buda várában férfiú, magyar ember székel, akit a Gondviselés adott nemzetének. Hiszen hosszú két évtized alatt Horthy Miklós volt az a világító fáklya, amely után a jobb jövő felé haladni tudtunk. Ő, aki nemzetének, minden magyarnak jóságos atyja, aki szívén viseli minden magyar sorsát és nem egyszer saját kezdeményezésével mutatta meg az irányt, amely felé haladnunk kell. És ha a szilárdan emelkedő grafikonirányt vizsgáljuk, azt is látnunk kell, hogy annak a bölcs országlásnak, amelyet a magyar a legutóbbi tizenkilenc esztendő alatt élt meg, mindennél értékesebb gyümölcsei vannak. Az első mérhetetlen értékű gyümölcs természetesen az a nemzeti hadsereg, amely létét, magyar szellemét legelsősorban Horthy Miklósnak köszönheti. Áhítatos tisztelettel tekintünk arra a nemzetépítő munkára, amelyet Magyarország kormányzója tizenkilenc esztendő alatt végzett. Hisszük és tudjuk, hogy nélküle, az ő egyéniségének magyar varázsa nélkül sohasem juthattunk volna el oda, ahol most állunk. El sem tudjuk képzelni, hogy azokban a borzalmas időkben, amelyek húsz esztendővel ezelőtt reánk szakadtak, más is sikerrel állhatott volna élére a nemzetnek, mint az a férfiú, aki harcok idején legvitézebb katonája, béke idején legbölcsebb államférfia volt a nemzetnek. Az élet iskolájában tizenkilenc esztendő alatt sokat tanult a magyar, de legelsősorban azt tanulta meg, hogy hálásnak kell lennie a Gondviselésnek, amiért 1920 március 1-én Horthy Miklós tette le az esküt, mint az ország megválasztott kormányzója. Hogy Magyarországnak immár helye van a nap alatt, azt annak a bölcs országlásnak köszönhetjük, amelyben a letelt két évtized alatt részünk volt. Ezt meg fogja állapítani a történetíró akkor is, ha kutató munkája csak az elmúlt esztendő őszéig terjed. Meg fogja állapítani, hogy Horthy Miklós két évtized alatt valóban mindent megtett, amit az ország javára és dicsőségére igazságosan megtehetett, sőt ennél is többet tett: — hitet adott saját példájával a magyarnak, reményt a jövendő életre. Az elmúlt esztendő utolsó hónapjai megkoronázták, érdemekben és dicsőségben kiteljesítették a kormányzó országlását. A visszatért egymillió magyar, a visszacsatolt északi területsáv, azok a szívet-lelket megrendítően szép magyar ünnepségek, amelyek ezen a területsávon lefolytak, a fehér ló legendájának megelevenedése új történelmi korszakot nyitottak meg a magyar nemzet számára. Olyan új korszakot, amelynek küszöbén (M. E.) A Franco-kormány elismerése a brit és a francia kormány részéről Barcelona elfoglalása és a katalán front összeomlása óta a végéhez közeledő spanyolországi polgárháború legnagyobb jelentőségű eseménye. Az elismerés körülményei, közöttük elsősorban az a tény, hogy a burgosi kormány elismerése mind Nagybritannia, mind Franciaország részéről feltételekhez nem kötötten történt, azt mutatják, hogy a spanyol kérdés végleges rendezése körül, ha nem is múltak el véglegesen, de mindenesetre enyhültek a nyugati és a tengely nagyhatalmak közötti ellentétek. A diplomáciai tevékenység mindenesetre már régen volt olyan nagy méretű, mint most a legutóbbi hetekben a győztes és a legyőzött spanyol hadviselői és s a négy nagyhatalom külügyminisztériumai között. Az eredmény még mindig nem a teljes béke helyreállítása, bár a meghódolatlanul maradt köztársasági területek céltalan ellenállása, még napokban kifejezve sem tarthat már sokáig. A veszedelem inkább arról a részről fenyegethetett volna, ha a két nyugati nagyhatalom kormányai és külpolitikája túlságba vitt mohósággal keresték volna a győztes fél barátságát. A burgosi kormányzat elismerése, mint kormányzati intézkedés, igen figyelemreméltó körülmények között jött létre mind Londonban, mind Párizsban. A baloldali ellenzék, a brit munkáspárt parlamenti csoportja éppenúgy, mint a Daladier-kormánytól mind inkább távolodó népfronti pártok és csoportok az utolsó percig makacs parlamenti ellenállást fejtettek ki. De álláspontjuk gyengeségére jellemző, hogy ez az ellenállás alig volt egyéb, mint gúnyolódás kormányaik, a brit és a francia kormányok, álláspontjának következetlen volta felett; másrészt bizonyos mennyiségű krokodilkönny hullatás az elmulasztott alkalmak és lehetőségek felett, mint a felelősségvállalás terhe elől kitérő demokráciák lelkiismeretfurglóriás fejjel díszítetten áll vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. Megadta neki és nekünk a Gondviselés kegyelme, hogy lássuk a trianoni bilincseket töredezni, hogy lássuk az új magyar élet ragyogó napját a rónák felől a bércek felé világítani. Megértük a magyar őszben Horthy Miklós országlása alatt a magyar tavaszt és most, amikor kormányzóvá választásának tizenkilencedik évfordulóján közelednek a márciusi napok, érezni kezdjük az ébredő magyar föld édes illatát és szomjasan Szívjuk be a magyarra visszatért hegyek ózondús leheletét, valóban azt érezzük, hogy a kormányzóválasztás tizenkilencedik évfordulóján azt a magyar tavaszt ünnepeljük, amely még eddig minden tél után következett és amely után jönnie kell a magyar nyárnak. És itt látjuk Buda várában a legelső magyar embert, az országgyarapítót, a Magvetőt. Szent hittel hiszünk a nyárban. Szent hittel hisszük, hogy a Magvető munkája további dús kalászokat terem, fehér kenyeret minden szegény magyarnak, bilincsek törését minden rab magyarnak I SMERÉSE halása. Jellemző azonban, hogy a két nyugati demokratikus nagyhatalom parlamenti képviseletében, még a képviselőházakban, a francia kamarában és a brit alsóházban is, aránylag milyen kicsiny számú volt a kormányintézkedésekkel szembeszálló ellenzék száma. Ez Nagybritanniában talán kevésbbé feltűnő, mert a jelenlegi parlament igen nagy többsége a konzervatív párt köreiből került ki és ha Chamberlain külpolitikai okokból óvatos lassúsággal távolodott is el a spanyol köztársasági kormányzat támogatásától, a konzervatív párt úgyszólván osztatlan egységben a polgárháború kezdete óta a nemzetiek ügyének győzelmét kívánta. De a baloldali, népfront szellemű és bolsevista-barát francia demokráciára, és természetesen nem annak a másik francia demokráciának, amelyet Daladier miniszterelnök parlamenti többsége képvisel, alighanem döntő és jóvátehetetlen vereséget jelent a spanyolországi vörös front teljes összeomlása és most a spanyol nemzeti kormánynak a francia kormány által történt elismerése. Ilyen módon most már mind határozottabb formában kezd kibontakozni Franco győzelmének igazi nemzetközi jelentősége. Mind jobban tűnik ki, hogy a vörös Spanyolország győzelmébe vetett hiábavaló, de kétségtelenül szívós kitartással táplált reménykedés volt egyik utolsó, ha nem a legutolsó európai mentsvára annak az egész Európa bolsevizálására készülő, úgynevezett demokráciának, amely a legutóbbi időkig szüntelenül izgatott a demokratikus és a tekintélyi alapon álló nagyhatalmak megegyezése ellen. Ma még természetesen nem lehet határozottan állítani, hogy a spanyol kérdésnek napról-napra közeledő végső felszámolása valóban eltávolítja az akadályokat a vezető európai nagytalamak közötti és egész Európa életében új korszakot ígérő, végleges megegyezés elől. A cél mindkét, most még többékevésbbé szembenálló fél részéről fel- s tétlenül ez a megegyezés. Hogy a biza- l lom légkörének megteremtése olyan lassan halad előre, annak oka leginkább az, hogy az a baloldali szellem, amelyet Franco győzelme alapjaiban römdített meg, ha a kormányzaton belül a legnagyobb mértékben erőtelen is mind Nagybritanniában, mind Franciaországban, a közvélemény irányításában, különösen a sajtó révén, még mindig igen nagy hatalom birtokában van. De már az a véderővita, amely a brit alsóházban közvetlenül megelőzte a Franco-kormány elismerésének a hétfői ülésen történt bejelentését, világosan mutatja, hogy Neville Chamberlain miniszterelnök ennek a széleskörű megegyezésnek előkészítését tartja legnagyobb és legfontosabb feladatának. A brit nép zúgolódás nélkül vállalja a fegyverkezéssel járó irtózatos pénzügyi terhek viselését, effelől semmi kétség nem lehet. De ezek a terhek és a fegyverkezésre fordított font milliók száma sokkal nagyobb, mint hogy a gyakorlati megoldásokra mindig kész angol gondolkodás legalább ne keresse más megoldás útjait. A számok beszéde a terhek nagysága felől valóban meggyőző. Az 1937—38-i költségvetési évben Nagybritannia fegyverkezésre 265 milliót költött, ebből 200 milliót fedeztek adóból, 65 milliót kölcsönökből. A most befejeződéséhez közeledő, 1938— 39-i költségvetési évben a fegyverkezés számlája már 406 millió font volt, ebből 274 milliót adójövedelmekből, 132 milliót kölcsönökből fedeztek. Az 1939 —40. költségvetési évnek várható előirányzata azt mutatja, hogy a fegyverkezési költségek előteremtésénél lényegesen megváltozott a brit kormány politikája. Az adójövedelmekből előteremtendő fedezetet lényegesen leszállították, számszerűit 230 millióra; mivel azonban a fegyverkezési kiadások előirányzata lényegesen emelkedett, 406 millióról 580 millióra, így a védelmi célokra felveendő kölcsönök összegét 350 millió fontra, magyar pénzben 8.650.000. 000 pengőre emelték, összehasonlításképpen nem érdektelen talán, ha ideírjuk azt is, hogy a jövő költségvetési évre előirányzott teljes 580 millió font, a fontot 25 pengővel számítva, 14.500.000. 000 pengő. Ezek után a szédítő adatok után nem lehet csodálni Chamberlain miniszterelnök múlt keddi alsóházi beszédének azt a száraz angol humorát, amikor kijelentette, hogy ha a velük szembenálló hatalmakban éppen olyan kevés szándék van — no more intentions — a támadásra,, mint bennük, akkor talán egy félreértés kedvéért mégsem kellene ezeket a romlást hozó — rumous — fegyverkezési költségeket egymásrahalmozni és végeredményben előidézni egész Európa csődjét. Ezekben az adatokban és a hozzájuk fűzhető következtetések megvilágításában tűnik ki a spanyol polgárháborúval összefüggő európai ellentétek eltűnésének nagy fontossága. A bizalom légkörének megteremtése olyan mértékig, hogy sor kerülhessen a fegyverkezési kiadások lényeges csökkentésére az egész vonalon, — hogy ezt a kicsit túlságosan köznapi kifejezést használjuk — még nagyon messze van. De a nagyhatalmak legfelsőbb polcokra állított, vezető államférfiai nem mondhatnak — és hisszük is, hogy nem mondanak le — ennek a célnak eléréséről a maguk népei és az egész Európa, vagy még inkább az egész világ népeinek érdekében.