Budapesti Hírlap, 1939. március (59. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-01 / 49. szám

LIX. évfolyam 49. szám 1939 március 1. szerda POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL» VIII. KERN JÓZSEF-KÖRUT 8. SZÁM« TILIFONSZÁMI 1 111­0» TIZENKILENC ÉVE Ma tizenkilenc éve, 1920 március 1-én, a magyar törvényhozás házában érces han­gon elhangzott az eskü: — Én, Horthy Miklós, Magyar­­ország megválasztott kormányzója esküszöm az élő Istenre, hogy Ma­gyarországhoz hű leszek ..., füg­getlenségét és területeit megvé­dem ... és mindent megteszek, amit az ország javára és dicsősé­gére igazságosan megtehetek... Tizenkilenc esztendeje megválasztott kormányzója, legelső magyar embere az országnak vitéz nagybányai Horthy Miklós. Esküjéhez híven hosszú tizen­kilenc esztendőn át valóban mindent megtett, „amit az ország javára és dicső­ségére igazságosan megtehetett”. Nem­csak megvédte az ország területét, hanem immár a történetíró jegyezte fel róla, hogy országépítőből ország­gyarapító lett. Ha most innen a majdnem két évtized­nyi távlatból visszatekintünk a múltba, Horthy Miklós országlásának idejére, és vizsgáljuk a magyar nemzeti lét grafi­konját, azt látjuk, hogy ez az érzékeny műszerrel felrajzolt vonal, alig egy-két rövidéletű hullámtörésen kívül szilárdan emelkedő irányt mutat. Tudjuk, hogy miért, hiszen az elmúlt esztendők alatt a nemzet és kormányzója a legtökéletesebb etikai egységgé forrottak össze. Évről­­évre, napról-napra szilárdult meg ben­nünk, immár tízmillió magyarban az a szent meggyőződés, hogy Buda várában férfiú, magyar ember székel, akit a Gondviselés adott nemzetének. Hiszen hosszú két évtized alatt Horthy Miklós volt az a világító fáklya, amely után a jobb jövő felé haladni tudtunk. Ő, aki nemzetének, minden magyarnak jó­ságos atyja, aki szívén viseli minden ma­gyar sorsát és nem egyszer saját kezde­ményezésével mutatta meg az irányt, amely felé haladnunk kell. És ha a szilárdan emelkedő grafikon­­irányt vizsgáljuk, azt is látnunk kell, hogy annak a bölcs országlásnak, amelyet a magyar a legutóbbi tizenkilenc esztendő alatt élt meg, mindennél értékesebb gyü­mölcsei vannak. Az első mérhetetlen ér­tékű gyümölcs természetesen az a nem­zeti hadsereg, amely létét, magyar szellemét legelsősorban Horthy Mik­lósnak köszönheti. Áhítatos tisztelettel tekintünk arra a nemzetépítő munkára, amelyet Magyarország kormányzója tizen­kilenc esztendő alatt végzett. Hisszük és tudjuk, hogy nélküle, az ő egyéniségének magyar varázsa nélkül sohasem juthat­tunk volna el oda, ahol most állunk. El sem tudjuk képzelni, hogy azokban a bor­zalmas időkben, amelyek húsz esztendővel ezelőtt reánk szakadtak, más is sikerrel állhatott volna élére a nemzetnek, mint az a férfiú, aki harcok idején legvitézebb katonája, béke idején legbölcsebb állam­­férfia volt a nemzetnek. Az élet iskolá­jában tizenkilenc esztendő alatt sokat ta­nult a magyar, de legelsősorban azt ta­nulta meg, hogy hálásnak kell lennie a Gondviselésnek, amiért 1920 március 1-én Horthy Miklós tette le az esküt, mint az ország megválasztott kormányzója. Hogy Magyarországnak im­már helye van a nap alatt, azt annak a bölcs országlás­nak köszönhetjük, amelyben a letelt két évtized alatt ré­szünk volt. Ezt meg fogja állapítani a történetíró akkor is, ha kutató munkája csak az elmúlt esztendő őszéig terjed. Meg fogja állapítani, hogy Horthy Miklós két évtized alatt valóban mindent meg­tett, amit az ország javára és dicsőségére igazságosan megtehetett, sőt ennél is töb­bet tett: — hitet adott saját példájával a magyarnak, re­ményt a jövendő életre. Az elmúlt esztendő utolsó hónapjai megkoronázták, érdemekben és dicsőség­ben kiteljesítették a kormányzó országlá­­sát. A visszatért egymillió magyar, a visszacsatolt északi területsáv, azok a szívet-lelket megrendítően szép magyar ünnepségek, amelyek ezen a területsávon lefolytak, a fehér ló legendájának meg­­elevenedése új történelmi korszakot nyi­tottak meg a magyar nemzet számára. Olyan új korszakot, amelynek küszöbén (M. E.) A Franco-kormány elisme­rése a brit és a francia kormány ré­széről Barcelona elfoglalása és a kata­lán front összeomlása óta a végéhez közeledő spanyolországi polgárháború legnagyobb jelentőségű eseménye. Az elismerés körülményei, közöttük elsősor­ban az a tény, hogy a burgosi kormány elismerése mind Nagybritannia, mind Franciaország részéről feltételekhez nem kötötten történt, azt mutatják, hogy a spanyol kérdés végleges rende­zése körül, ha nem is múltak el végle­gesen, de mindenesetre enyhültek a nyugati és a tengely nagyhatalmak kö­zötti ellentétek. A diplomáciai tevékenység minden­esetre már régen volt olyan nagy mé­retű, mint most a legutóbbi hetekben a győztes és a legyőzött spanyol had­viselői és s a négy nagyhatalom külügy­minisztériumai között. Az eredmény még mindig nem a teljes béke helyre­­állítása, bár a meghódolatlanul maradt köztársasági területek céltalan ellen­állása, még napokban kifejezve sem tarthat már sokáig. A veszedelem in­kább arról a részről fenyegethetett volna, ha a két nyugati nagyhatalom kormányai és külpolitikája túlságba vitt mohósággal keresték volna a győztes fél barátságát. A burgosi kormányzat elismerése, mint kormányzati intézkedés, igen fi­gyelemreméltó körülmények között jött létre mind Londonban, mind Párizsban. A baloldali ellenzék, a brit munkáspárt parlamenti csoportja éppenúgy, mint a Daladier-kormánytól mind inkább tá­volodó népfronti pártok és csoportok az utolsó percig makacs parlamenti ellenállást­ fejtettek ki. De álláspontjuk gyengeségére jellemző, hogy ez az el­lenállás alig volt egyéb, mint gúnyoló­dás kormányaik, a brit és a francia kormányok, álláspontjának következet­len volta felett; másrészt bizonyos mennyiségű krokodilkönny hullatás az elmulasztott­ alkalmak és lehetőségek felett, mint a felelősségvállalás terhe elől kitérő demokráciák lelkiismeretfur­glóriás fejjel díszítetten áll vitéz nagy­bányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. Megadta neki és nekünk a Gondviselés kegyelme, hogy lássuk a tria­noni bilincseket töredezni, hogy lássuk az új magyar élet ragyogó napját a rónák felől a bércek felé világítani. Megértük a magyar őszben Horthy Miklós ország­­lása alatt a magyar tavaszt és most, ami­kor kormányzóvá választásának tizenkilen­cedik évfordulóján közelednek a márciusi napok, érezni kezdjük az ébredő magyar föld édes illatát és szomjasan Szívjuk be a magyarra visszatért hegyek ózondús leheletét, valóban azt érezzük, hogy a kor­mányzóválasztás tizenkilencedik évfordu­lóján azt a magyar tavaszt ünnepeljük, amely még eddig minden tél után következett és amely után jönnie kell a magyar nyárnak. És itt látjuk Buda várában a legelső magyar embert, az országgyarapítót, a Mag­vetőt. Szent hittel hiszünk a nyárban. Szent hittel hisszük, hogy a Magvető mun­kája további dús kalászokat terem, fehér kenyeret minden szegény magyarnak, bi­lincsek törését minden rab magyarnak I­ SMERÉSE halása. Jellemző azonban, hogy a két nyugati demokratikus nagyhatalom par­lamenti képviseletében, még a képvise­lőházakban, a francia kamarában és a brit alsóházban is, aránylag milyen ki­csiny számú volt a kormányintézkedé­sekkel szembeszálló ellenzék száma. Ez Nagybritanniában talán kevésbbé fel­tűnő, mert a jelenlegi parlament igen nagy többsége a konzervatív párt kö­reiből került ki és ha Chamberlain kül­politikai okokból óvatos lassúsággal tá­volodott is el a spanyol köztársasági kormányzat támogatásától, a konzerva­tív párt úgyszólván osztatlan egységben a polgárháború kezdete óta a nemze­tiek ügyének győzelmét kívánta. De a baloldali, népfront szellemű és bolse­vista-barát francia demokráciára, és természetesen nem annak a másik fran­cia demokráciának, amelyet Daladier miniszterelnök parlamenti többsége képvisel, alighanem döntő és jóvátehe­tetlen vereséget jelent a spanyolországi vörös front teljes összeomlása és most a spanyol nemzeti kormánynak a fran­cia kormány által történt elismerése. Ilyen módon most már mind határo­zottabb formában kezd kibontakozni Franco győzelmének igazi nemzetközi jelentősége. Mind jobban tűnik ki, hogy a vörös Spanyolország győzel­mébe vetett hiábavaló, de kétségtelenül szívós kitartással táplált reménykedés volt egyik utolsó, ha nem a legutolsó európai mentsvára annak az egész Európa bolsevizálására készülő, úgy­ne­vezett demokráciának, amely a leg­utóbbi időkig szüntelenül izgatott a demokratikus és a tekintélyi alapon álló nagyhatalmak megegyezése ellen. Ma még természetesen nem lehet ha­tározottan állítani, hogy a spanyol kér­désnek napról-napra közeledő végső felszámolása valóban eltávolítja az aka­dályokat a vezető európai nagytalamak közötti és egész Európa életében új korszakot ígérő, végleges megegyezés elől. A cél mindkét, most még­ többé­­kevésbbé szembenálló fél részéről fel- s tétlenül ez a megegyezés. Hogy a biza- l lom légkörének megteremtése olyan lassan halad előre, annak oka leginkább az, hogy az a baloldali szellem, ame­­lyet Franco győzelme alapjaiban röm­­dített meg, ha a kormányzaton belül a legnagyobb mértékben erőtelen is mind Nagybritanniában, mind Franciaor­szágban, a közvélemény irányításában, különösen a sajtó révén, még mindig igen nagy hatalom birtokában van. De már az a véderővita, amely a­ brit alsóházban közvetlenül megelőzte a Franco-kormány elismerésének a hétfői ülésen történt bejelentését, világosan mutatja, hogy Neville Chamberlain mi­niszterelnök ennek a széleskörű meg­egyezésnek előkészítését tartja legna­gyobb és legfontosabb feladatának. A brit nép zúgolódás nélkül vállalja a fegyverkezéssel járó irtózatos pénz­ügyi terhek viselését, effelől semmi két­ség nem lehet. De ezek a terhek és a fegyverkezésre fordított font milliók száma sokkal nagyobb, mint hogy a gyakorlati megoldásokra mindig kész angol gondolkodás legalább ne keresse más megoldás útjait. A számok beszéde a terhek nagysága felől valóban meg­győző. Az 1937—38-i költségvetési év­ben Nagybritannia fegyverkezésre 265 milliót költött, ebből 200 milliót fedez­tek adóból, 65 milliót kölcsönökből. A most befejeződéséhez közeledő, 1938— 39-i költségvetési évben a fegyverkezés számlája már 406 millió font volt, eb­ből 274 milliót adójövedelmekből, 132 milliót kölcsönökből fedeztek. Az 1939 —40. költségvetési évnek várható elő­irányzata azt mutatja, hogy a fegyver­kezési költségek előteremtésénél lénye­gesen megváltozott a brit kormány po­litikája. Az adójövedelmekből előterem­tendő fedezetet lényegesen leszállítot­ták, számszerűit 230 millióra; mivel azonban a fegyverkezési kiadások elő­irányzata lényegesen emelkedett, 406 millióról 580 millióra, így a védelmi cé­lokra felveendő kölcsönök összegét 350 millió fontra, magyar pénzben 8.650.000. 000 pengőre emelték, össze­hasonlításképpen nem érdektelen talán, ha ideírjuk azt is, hogy a jövő költség­­vetési évre előirányzott teljes 580 mil­lió font, a fontot 25 pengővel számítva, 14.500.000. 000 pengő. Ezek után a szédítő adatok után nem lehet csodálni Chamberlain miniszter­­elnök múlt keddi alsóházi beszédének azt a száraz angol humorát, amikor ki­jelentette, hogy ha a velük szemben­álló hatalmakban éppen olyan kevés szándék van — no more intentions —­ a támadásra,, mint bennük, akkor talán egy félreértés kedvéért mégsem kellene ezeket a romlást hozó — rum­ous — fegyver­kezési költségeket egymásra­­halmozni és végeredményben előidézni egész Európa csődjét. Ezekben az adatokban és a hozzájuk fűzhető következtetések megvilágításá­ban tűnik ki a spanyol polgárháború­val összefüggő európai ellentétek eltű­nésének nagy fontossága. A bizalom légkörének megteremtése olyan mérté­kig, hogy sor kerülhessen a fegyver­kezési kiadások lényeges csökkentésére az egész vonalon, — hogy ezt a kicsit túlságosan köznapi kifejezést használ­juk — még nagyon messze van. De a nagyhatalmak legfelsőbb polcokra állí­tott, vezető államférfiai nem mondhat­nak — és hisszük is, hogy nem monda­nak le — ennek a célnak eléréséről a maguk népei és az egész Európa, vagy még inkább az egész világ népeinek érdekében.

Next