Budapesti Közlöny, 1868. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1868-05-01 / 101. szám
a nyugalmat és magányosságot. A többi kormány sohasem fog ügyükbe belekeveredni vagy csak beleszólani is. Valamennyi krízisben, mely e szegény nemzetet napjainkban megrázkódtatá, s mely a szerződések protectiója alatt áll, mi sohasem szolgáltattunk neki alkalmat illustrius reményekre. Soha egy pillanatra sem hittük, hogy e szegény nemzet a kormányok segélyére számíthat. Lengyelország főnemesi osztálya, mely conservativ szellemű, vallásos, s mely Európában legtöbbet izgatott a lengyel nemzetiség ügye mellett, s mely úgy a diplomatiai, mint a kormányi körökben legtöbbet forgott, — eddig azon balhiedelemben élt, hogy forradalmat forradalmi szellem nélkül is lehet létesíteni. Ezen emberek, kik igen tiszteletreméltó egyének, azt hivék, hogy Lengyelországban is lehet különbséget tenni a szabadelvűség s a forradalmi szellem között; a jámborok elfeledék, hogy ily különbséget csak oly országban tehetni, hol fegyelmezett pártok léteznek, de nem oly országban, mely idegen járom alatt nyög. A lengyel emigratió számos éven át azt hive, hogy egyik vagy másik kormány végre is felkarolandja ügyüket s nemzetük rendszeres beavatkozás által mentetik fel. Igaz, hogy néha maguk a kormányok sem átallották e reményeket táplálni s áligéreteket tenni. Nem tudjuk, vájjon a lengyel nemzetnek csakugyan el kell-e veszni; de ha a kormányok, melyek annyiszor kimondák, hogy Lengyelország nem fog elveszni, de kopott phrasisnál egyebet nem akarnak tenni, akkor jobb lesz, ha minden ily beavatkozástól menten tartják magukat. Az utolsó tizenöt év alatt két ízben volt a nyugati hatalmaknak, illetőleg Angol- és Francziaországnak alkalma, a lengyel forradalomnak segítségére sietni; először a krimiai hadjárat alkalmával, másodszor az utolsó fölkelés idején. Lengyelország mindkét alkalommal magára hagyatott, s midőn Angolország az utóbbi fölkelés elnyomása alkalmával erélyesen remonstrált Oroszország barbár eljárása ellen, nem találta fölöslegesnek megjegyezni, hogy szavainak nem kíván erőhatalommal is érvényt szerezni. Oroszország a két nyugati hatalomnak ilynemű plátói vallomásai felett nem kis mérvben mulatta magát, s ez idő óta Lengyelország sorsa el volt döntve. A lengyel királyság nevének eltörlése már csak formai dolog. Lengyelország azontúl csak geographiai fogalom volt. Maga az ország már 18 hónap óta van tényleg Oroszországba bekeblezve, s azon intézmények, melyek a bécsi szerződések következtében még némi létert biztosítottak neki, véglegesen leromboltattak, s még a Rómával kötött concordatum is szétszakittatott. Európa most már mire fog appellálni ? Talán az 1815-ki szerződésekre? — Hol vannak ezek? Ki fogja azok darabjait egybehordani? Ha Francziaország akarna az 1815-ki szerződési pontok fölelevenítése mellett kardot fogni, ez nagyon paradox volna. Francziaország csak régibb jogokra hivatkozhatnék, s ekkor egyedül maradna, s a háború csak a forradalom mezében tűnnék fel. Angolország, mely semmikép sem akar már a continentális ügyekbe avatkozni, mely Dániát sem segítette, Lengyelország kedvéért bizony nem fog hadat kezdeni. Hátra van még tehát Németország, s valóban az utolsó időben váltott nyilatkozatok a berlini, bécsi és sz.-pétervári kabinetek közt nem kis mértékben vonják magukra a figyelmet. Az orosz követ által Berlinben tett nyilatkozatok, hírszerint, a legkedvezőbben fogadtattak. Mi ezen legkevésbbé sem csodálkozunk, mert ennek így kelle történni. Szerintünk nagyon téves fogás volna, ha Orosz- és Poroszországot a lengyel kérdés által akarnák elválasztani egymástól, sőt ellenkezőleg épen e kérdés azon kapocs, mely eme két hatalmat összetartja. Ha visszatérünk Lengyelország 1772-ki felosztásának előzményeire, úgy találjuk, hogy nem Oroszország volt a kezdeményező, hanem Poroszország, és pedig Nagy Fridrik. Ő volt az összeesküvés feje, a végrehajtó kar; Katalin czárnő, ki e mellett csak nyerhetett, szívesen nyújtott segédkezet. Mária Therézia pedig sírva bár, de szintén nem állhatott ellent a felosztásnak, habár emlékiratai szerint e miatt lelkiismerete erősen furdalta. A helyzet ma épen olyan, mint akkor volt. Oroszország és Poroszország száz év eltelte után ismét erősen van egymáshoz fűzve, és Austriának nem marad egyéb fenn, mint saját szemrehányása. Bismarck ma szintén hajlandó volna a lengyel kérdést végleg eltörölni, hogy végső nyoma se maradjon. A bécsi kormány azonban több aggodalmat mutat, s az ügyet diplomatiai alkudozások tárgyává akarja tenni, miért is a szerződésekre hivatkozik. Valószínű azonban, hogy Austria ennél tovább nem fog menni. Jól tudják ezt Oroszország és Poroszország, mert Austria lehet szabadelvű, de nem forradalmi, már pedig forradalom nélkül Lengyelországot nem lehet helyreállítani. — Hasonló helyzetben van Róma is, mely Lengyelországnak, mint kiválóan katholikus államnak mindenkor hatalmas védője volt; de azért a forradalmat talán jobban gyűlöli, mint a mutatkozott schismát. Íme ezek azon okok,amelyek miatt nem kell jelenleg felbátorítani oly illusiókat, melyeknek semmi eredményük nem volna. A kormányok mit sem akarnak tenni Lengyelország érdekében, mert nagyon is sokat kellene tenniök, s mert egyikük sem akar a végpontig menni. A Tiríni menyegző, Humbert herczeg házasságát Olaszország nemcsak nagyszerűen, hanem valódi lelkesedéssel is ülte meg. Az összes nép osztozott ez napon a királyi Margit herczegnő nász-ajándékához ház örömében, jeléül annak, hogy a savoyai ház a 1 A félszigeten népszerű. Csak itt-ott akad egy-egy , reactionarius lap, mely nem osztozik a közörömben. Ilyen az „Unió“, mely épen nem akarja elhinni, hogy Flórenczben vagy Turinban valódi lelkesedés lett volna. Valóban különös beszéd oly laptól, mely, a mint mondja, monarchicus elvek fenntartása mellett harczol, ha nem tudnók, hogy ugyan-e lap mily fennen híresztelte a római nép lelkesedését a pápa visszatérésének évfordulóján. Az olasz „Corresp.“ e menyegző részleteiről kö-vetkező levelet közöl apr. hó 22-ről: .Humbert herczeg házassága, mint már említet- tem, tegnap ment végbe. Az egyedüli hivatalosak, akik a szertartásban részt vettek, csakis a kormány magasabb hivatalnokai s az udvari tisztek voltak. Ön valószínűleg tudni fogja, hogy a menetrend előre megállapíttatott, nehogy valami inconvenieniák történjenek, amint azok miatt más alkalomkor nem egy panasz emeltetett. A hölgyek léptek először a nagy terembe, hol a házassági szerződés alá lett írva, és pedig legelőször is azok, kiknek férjei az Annunziata-rend lovagjai; ezeket követték azon hölgyek, kik a királyi ház herczegasszonyainak udvari környezetéhez tartoznak. A hölgyek után az Annunziata-rend lovagjai léptek a terembe. Ezen belépés tegnap különös érdekkel birt, mert tudva volt, hogy ő felsége a király még aznap reggel nevezett ki lovagokat e rendbe, kiknek nevei azonban még nem voltak tudva. A közönség megelégedéssel látta, hogy Riccardi, a turini érsek után, a fenntnevezett rend lovagjai közt a következő kinevezetteket látá és pedig : Casati grófot, a senatus elnökét, Désambrois grófot, az államtanács elnökét, továbbá saleranoi Sclepis grófot, a senatus előbbi elnökét, midőn még Turin volt a királyság fővárosa. Alig hogy a vendégek helyet foglaltak, az udvar is megjelent, s meg kell vallani, hogy pompás volt kísérete. Margit herczegnő, Humbert herczeg karjába fűzve kezét, nyitotta meg a menetet. A menyasszonyi ruházata rózsaszínű volt, mint az ily körülmények közt szokásos köpenye, valamint ruhája valóságos csipke-árban úszott, melyek közt gyönyörű rózsabimbós csokrok voltak elhelyezve. Fejéke egyetlen rózsából és két gyémánt-csillagból állott. Az egész toilette bámulatos csinosságban tündökölt s kiváló ízlésre mutatott. A herczegnő nyakán azon nagyszerű gyöngyláncz volt, melyet Adelaide királynő haldokló ágyán hagyományozott a jövendőbeli olasz királyi herczegnőnek. Valóságos fejedelmi ékszer s régi családi ereklye. A király is megjelent nemsokára, karján vezetve a portugalli királynét, kinek vörös bársonyból készült királyi palástja csak nevelte az arczszin frisseségét, s testének még több kellemet kölcsönzött. Következett a genuai herczegnő, ki a porosz királyi herczegnek adta karját; továbbá Clotilde herczegnő zöldes ruhában, Amadé herczegtől kisértetve, és Napóleon herczeg, Aosta herczegnőt vezetve karján, mely utóbbi tiszta fehérbe volt öltözve. Menabrea tábornok, miután a király rendeletét vette, felolvasta a szerződés szövegét, mire a főszertartás-mester felszólította a királyi személyeket a szerződés aláírására. Legelőször is a márkapár írta azt alá, kiket a szülők követtek, majd a király által megjelölt két tanú következett, kiket ismét a királyi család tagjai s az idegen herczegek váltottak 1254 Olasz ügyek A király visszautazott Turinból Flórenczbe, s Bolognán át különvonaton 25- és 26-ika közti éjen ment át. Humbert herczeget s nejét 30-ára várják a fővárosba. E nász alkalmával történtek az első decoratiok az olasz korona új rendjével. Nagy keresztet 23-an kaptak, köztük: Menabrea, Cialdini, Lamarmora, Ricasoli, Manzoni, Rossini stb. Azok közt, kik kisebb kereszteket kaptak, van: Verdi, Hayez a festő, Patri és Abardi költők. A „Gazza di Veneziá“-nak írják Florenczből, hogy azon hír, mintha a porosz trónörökösnek olaszországi utazása szövetségkötésre használtatnék fel, légből kapott. Ellenkezőleg az olasz kormány külföldi képviselőit utasította, hogy mindenütt határozottan jelentsék ki, hogy Olaszország nem gondol semmiféle harcias vállalatra. A .Köln. Zrg-nak írják, hogy a portugalli királyné, Viktor Emanuel leánya, Rómába szándékszik utazni, hogy a pápánál látogatást tegyen. Ezt a szent atya és az olasz király közt kötendő béke előjelének tekintik. A római kormány, mint az olasz „Corr.“ írja, el volna határozva Civita Vecchiát tenger felől lefegyverezni. A kormány erre magát Dumont tábornok ajánlatára határozta volna, ki bebizonyítá, hogy felesleges e helyet a tenger felől védelmezni, s czélszerűbb volna az összes anyagot a szárazi erődök jobb karba helyezésére s nagyobbítására fordítani. Az alsóház ápr. 28-iki ülésében Ricciardi interpellate intéz a bolognai professorok felfüggesztése ügyében. Vita után 155 szavazattal 63 ellen a napirendretérést határozták el. Angol ügyek. A legfontosabb napi esemény az abyssiniai hadjárat befejezése. Az erre vonatkozó adatokat a „Times“ következő táviratokban közli: Az egyiptomi főconsultól következő, Alexandriából ápr. 25-től kelt távirat érkezett a külügyministeriumhoz: „Egy Szuezből épen most kapott távirat szerint, Theodorus Magdala közelében megveretett; az öszszes foglyokat s kézműveseket kiszolgáltatá, s Magdalába vonult vissza. Magdala 13-kan rohammal elfoglaltatott, Theodorus megöletett. A katonaság igen csekély veszteséget szenvedett. 14,000 ember lerakta fegyvereit.“ Sir Stafford Northcote következő két távirati sürgönyt kapott az abyssiniai haderő főparancsnokától : „1. (Kelet nélkül.) Ütközet történt Magdala előtt nagypénteken csapatjaink s Theodorus serege közt, melyben ez utóbbi súlyos veszteséggel megveretett. Részünkről Roberts százados a 4. gyalogezredben karján megsebesült, s a legénységből 15-en szintén megsebesültek. Senki sem öletett meg. A következő két napon Theodorus minden, hatalmában volt euró