Budapesti Napló, 1898. augusztus (3. évfolyam, 211-239. szám)

1898-08-01 / 211. szám

Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 211. szám Hétfő, augusztus . Szerkesztőség és kiadóhivatal. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Egész évre 14 frt, 4­ évre 7 frt, 1/4 évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. József-körut 18. VÉSZI JÓZSEF: BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Bismarck halála. Budapest, julius 31. Mély megilletődéssel fordul a világ Fried­­richsruh felé, ahol feketével vonják be a földesur kastélyának nagytermét. És ahogy beleverik a szögeket a históriai falakba, úgy tetszik, mintha a szomorú lárma utolsó hörgése volna a haldokló századnak, amelynek legnagyobb eseményeit a ravatalon nyugovó hatalmas ember mozgatta egykor. A nagy német nemzet, amelyet Bismarck vér­rel és vassal együvé forrasztott, világra szóló gyászpompára készül, mert nem vesztett ere­jéből a német nép csodálata a nagy ember iránt, aki erényeiben és tévedéseiben meg­testesítője volt a németség vágyainak és törekvéseinek. Ellenségei voltak számosan más nagyoknak is, akiket lángelméjük és sor­suk hazájuk ügyeinek élére állított, de a történelem aligha mutat példát arra az en­gesztelhetetlen gyűlöletre, amely Németország vaskancellárjának útjába állt. A nyers erő, amelyre támaszkodott, a kíméletlenség, amely­től eszméinek végrehajtásakor sohasem irtó­zott, okozta, hogy sok nagytehetségű férfiú és fejedelmek nem tudtak vele rokonszen­vezni, de Bismarck egyéniségét ez nem ki­sebbítheti. Hatalmas eszét, alkotásainak nagy­ságát ők is elismerték és legjobban féltek tőle azok, akik gyűlölték. Ravatalánál enyhülnie kell a gyűlölet ér­zésének és lépjen jogaiba az emberi szív, amely a Szent K­ona szigetére száműzött francia császárnak sírjára sem dobta az engesztel­hetetlenség kövét halála után. Minket magya­rokat, akik egy asszony könnyhullatására fel­­ajánljuk életünket és vérünket, akik egy férfi lángoló szavára egy hadsereget teremtettünk a földből, akik a gyöngét megsajnáljuk az erőssel szemben, az ő rideg, nyers fel­lépése és talán legyőzött ellenfeleivel érez­tetett hatalma miatt nem tudott felmelegíteni. De tiszteletünket és csodálatunkat, majd el­ismerésünket is bírta teljesen, amidőn tettel és szóval hirdette, hogy számottevő nép va­gyunk Európában és van jogunk virágozni és gyarapodni a műveit nagy nemzetek közt. A gyászt a német faj, a legmélyebbet Poroszország hordja érette. A Hohenzollern­­dinasztiának megszerezte a német császári trónt és az osztrák császárnak nem hagyott belőle mást, mint a korona klenodiumát, mintegy tanácsadásképpen, hogy a Hohen­­zollern-császárok nem fényre, hanem fegy­verre alapítják hatalmukat. Poroszországnak juttatta a vezérséget a szertehúzó német fe­jedelemségek közt, olyan alkotmányt adva az egységes birodalomnak, amely a poroszok hegemóniáját biztosítja beláthatatlan időkig. Poroszország nagyságáért Európára zúdította a század legvéresebb háborúját, de egy po­rosz gránátos csontját is sajnálta oly célok érdekében, amelyek hazására dicsőséget nem hozhattak. Az utolsó órák, Hamburg, július 31. Fekete lobogó leng a friedrichsruhi kastély homlokzatáról, jelezve Bismarck herceg halálát. Még az uradalom tisztjei is meglepődtek, amidőn a kastély szolgaszemélyzete pénteken délután tudatta velük, hogy azok állapota hirtelen rosz­­szabbra fordult. Pénteken este gyönge szél­ütés érte a bal fején, úgy, hogy féllábát és kezét mozgatni nem bírta és családja rögtön telegrafált a pénteken elutazott Schweninger professzorért. A szombatra virradó éjszaka kí­nos fájdalmak közt múlt el, nem hozott eny­hülést a szombat délelőttje sem. Szinte tehetet­lenül feküdt a nagy beteg abban a tölgyfaágyban, amelyet az ő utasítása szerint a Szászerdő fájából készítettek. Délben újabb szélütés érte s ekkor elvesztette eszméletét, amelyből csak egyszer álltt föl. Verejtékes homlokát törölgette leánya Rantzau grófné és Bismarck halkan igy szólt hozzá: — Ich danke, mein Kindl Ezek voltak Bismarck utolsó szavai. Aztán önkívületbe esett és azontúl nem tért magához. Ágya mellett állt az egész család és a hűséges dr. Chrysander; érezték ugyan, hogy nincs többé segítség, de a család folyvást várta Schwe­­ningert. Este kilenc órakor beállt az agónia. Kí­nos halálküzdelem volt és meglátszott a haldok­lón, hogy mennyit szenved. A halottas szobában levőkre leírhatatlan hatással volt a nagy állam­­férfiú haláltusája s Rantzau grófné, valamint a többi asszonyok kimentek a szobából, és ott künn szabad folyást engedtek könnyeik­nek. Herbert és Vilmos grófok fájdalmasan meg­törve álltak a haldokló ágya mellett. Másfél órája tartott már a herceg haláltusája, a midőn behallatszott a betegszobába egy kocsi érkezésének zaja. A másik pillanatban már jelentette a szolga, hogy Schweninger tanár megérkezett. Ekkor éjjel féltizenegy óra volt. Schweninger némán üd­vözölte a családot és odavetve tekintetét a be­tegre, egy mozdulattal tudatta, hogy ez már a halálküzdelem. De azért ráhajolt a be­tegre és gyöngéden fölemelte szempilláit. Egy fél óráig ült, maga is a fájdalomtól szen­vedve az ágy mellett, majd magába merülve, majd a haldoklóra vetve tekintetét. Egyszerre a haldokló hörgése elakadt, feje lehanyatlott és Schweninger fölébe hajolva lefogta szemeit. Bis­marck megszűnt élni. Keserves zokogásba fűlt a család és különösen Bismarck leányának fáj­dalma, akit Schweninger tanár vigasztalt. Az ágyat, amelyben a halott feküdt, ma наемный n­ád 111 n­P k­rrn1^« REGÉNY. Örök forradalom.­ ­ REGÉNY.­­(2) Irta: KUPA ÁRPÁD. ELSŐ KÖTET. Emődi Lajosné nem azok közül a hősnők közül való volt, kik értik a honszerelem, a kö­zös emberi boldogság szerelmének kötelességeit: felmagasztosulva e tudásban viszi őket ez az áradat, vagy megnyugodva viselik hullámcsa­pásait. Asszony volt, feleség volt, így akart hódí­tani, bírni, ezt megtagadta sorsa. Emődi Lajos sohasem gondolt erre, s így nem vette észre, hogy lassan ölő gyilkosa fele­ségének. Karácsonyra vendégei érkeztek. Dévai Gá­bor jött látogatóba ismét négy száműzött társá­val, kik látni vágyták az eke mellé húzódott hőst, családi fészkében. Újév is beköszöntött. Üdvözölték az 1862-ik esztendőt, hisz minden újév újabb remény kön­tösét hordja magán. Emődiné vidám volt, Emődi Lajos dobzódott örömében, mit barátai látogatása fokozott. Dévai Gábor Magyarországba készült, min­den évben megtette az utat álruhában, álnév alatt. Városról-városra járt. A pusztákon lakó urak jól ismerték s kézről-kézre adták egymás­nak. Dévai pénzt szedett össze a magyar szám­­üzöttek céljaira. E cél nem volt más, mint a nemzet önállóságának kivívása. És a magyar urak áldoztak e célra, Dévai nem koldult, csak átvette a pénzt, mit a lelkesedés nyújtott. Egyik oldalon harcoltak, a másik oldalon dolgoztak a célért. Amazok vérzettek, emezek takarékoskod­tak és a kettő kiegészítette egymást. Árulás: idegen szó volt a néma összeesküvésben. Elindulása előtt így szólt hozzá Emődi Lajos: — Barátom, nem tudom, mi különöset ér­zek magamban és nem jót. Néha felborzong ha­jam, mint a vadállat szőre és az a különös ér­zés megtámad orvul, váratlanul. Ösmered fiamat ? — Hogy ne ösmerném! Tegnap egy já­vorfa ágból tilinkót faragtam neki. Hej! Imre, gyere közénk. A nagyszakállu számüzöttek maguk közé ültették a gyereket s megjegyezték: — Szebb ember lesz nálad, Lajos bará­tunk. A gyerek anyja fia, ahhoz hasonlít. Emődi Lajos megsodorta lógó bajuszát. — Egy a jobb, barátim. Róla akarok beszélni. — Halljuk! — szóltak közbe a száműzöttek. — Egy írás van nálam, át akarom adni Dévainak bizonyos feltételek mellett, írjátok alá az Írást, halljátok majd a feltételt. Társai figyelmesen hallgatták a felolvasást: „Kir e sorokat írtam, Emődi Lajos vagyok s míg szükségesebb helyre nem állitott hazám baja, polgári állapotomban törvényszéki biró valék. Feleségem Orgoványi Eszter. Megesküdtem neki szerelemmel, akképpen úgy az én nekem. Fiunk született. Elneveztem Imrének s megfür­dettem az Adria vizében, mint Keresztelő Szent­ János Jézust a Jordánban. Nem lettem volna jó biró, ha nem ismerném a törvényeket; nem lettem volna józan ember, ha nem hittem volna azok válto­­zandóságában. Ám az emberek irigysége nem változik s ezért kijelentem, hogy pap és tanuk nem voltak esküvőnkön, de igazán esküdtünk, a­minek bizonyságául kinyilatkoztatom, hogy fiam, Emődi Imre az én fiam, Emődi Lajosé és bár­miképp dőljön el a sorsa, ő az enyém, apja én vagyok. Ennek az írásnak tőlem való származását bizonyítja öt száműzött jóbarátom, édes hazám földjétől meszsze, szabad Itáliában.“ — Nincs erre szükség, Lajos barátunk, — mondák komoran társai. — Nem soká fordul sor­sunk és akkor feleslegessé válik. Emődi Lajos mosolygott: — Amint említettem, különös érzések ke­rülgetnek és azt hiszem, barátaim, arra méltóvá tettem magamat, hogy szavaimat elhigyjék. A számüzöttek levették kalapjukat­­ és kö­vetkező sorban aláírták a nyilatkozatot: Dürgö Salamon. — Korda Bódog. —­ Fátyol Aurél. — Pinkócs Gerzson. — Dévai Gábor. Emődi Lajos átadta Dévai Gábornak. — Barátom, vedd az Írást és őrizd. Egy fel­tétellel adom át: bátyámmal sohase békitsd ki fiamat s te fiam! — fiához fordulva kiáltott — sohase kérj tőle semmit. Dévai Gábor felállott és kezét nyujtá Emődi Lajosnak. — Ha sáfárja leszek annak, amit kívántál tőlem. Emődiné ekkor lépett be, hallván, amit férje beszélt, oda lépett hozzá, széles vállára hajta fejét s csendesen súgta: — Még mindig haragszol reá ? Hiszen soha­sem volt ő rossz ember. Emődi Mihály nevét nem említette ama kí­nos és óta egyikőjük sem. Fia nem tudott még lételéről sem, de az Emődi Lajosné lelke úgy vallott, hogy tartozik néhány jó szóval annak az embernek. Emődi Lajos, amit soha sem tett, kitörő haraggal szólt feleségéhez: — Még jó embernek merted nevezni? — Engedj meg — válaszolt megrettenve se­ Lapunk mai száma nyolc oldal.

Next