Budapesti Napló, 1898. szeptember (3. évfolyam, 240-269. szám)
1898-09-01 / 240. szám
Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 240. szám Csütörtök, szeptember I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: Egész évre 14 firt, l% évre 7 firt, */* évre 5 firt 60 kr. egy hónapra 1 írt 20 kr. József-körút 18. VÉSZI JÓZSEF. BRACH SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egryenám Budapesten 4 kr., vidéken 6 kr. Az alkotmány tilalma. Budapest, augusztus 31. (v.) Dicsőségesen uralkodó királyunk I. Ferenc József kezéhez a magyar nemzet nevében s Magyarország törvényes jogainak védelmére a következő legalázatosabb előterjesztés jutott : „Számtalan jogviszony létezik mind a köz- mind a magánjog körében, ami az egyik vagy másik félnek alkalmatlan; de ha minden ily jogviszonyt fel lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltozta- t tását kívánják, s kivált ha fel lehetne forgatni , olyképpen, hogy az egyik fél tartsa meg, amire kötelezte magát, a másik azonban nem teljesíti a kikötött feltételeket, mert azok nekik terhesek, akkor sem a törvény, sem a szerződések nem nyújthatnának biztosítást, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke.“ Ennek a szókimondó, az ország jogát s a nemzet méltóságát a trón előtt is férfiasan képviselő okfejtésnek nem báró Bánffy Dezső a szerzője, hanem Deák Ferenc. Nem is most kapta a felséges úr kézhez az idéztük előterjesztést, hanem ezelőtt harminchét esztendővel; az 1861-iki országgyűlésnek azóta történelmi hírűvé lett első feliratában. S mi lett az eredménye ennek a bátor szózatnak? Az, hogy öt évvel később diadalra jutott a nemzetnek az az igazsága, amelynek Deák Ferenc volt a tolmácsa. Az erő belefáradt abba a hiú törekvésbe, hogy a jognak ő legyen mértéke, s lerakta fegyvereit a jognak lábához. És bekövetkezett 1867-ben az új rend, amelyben a fejedelem s a nemzet megállapodása szerint a jog lett mértékévé az erőnek. Ő felsége tehát ismeri a múltból a magyar nemzetnek a jog eleven hatalmaáról vallott nézetét, s bizonyára ma is gyönyörűséggel gondol még vissza arra a boldogságra, amelyet lelkében az ő legdicsőbb, legfejedelmibb elhatározása fakasztott — az, amely által a magyar nemzet joga lett ismét a királyi trón talapzatává. Nem a magyar nemzettel engesztelődött ki akkor, hanem a saját lelkével, amelynek csak ez a béke szerezhette meg a nyugalmát, és a sorssal, mely fájdalmas tapasztalásokból szűrte le számára azt a mentő okulást, hogy minden bölcsednek a jog a kutforrása . . . Vájjon ő felségének mostani magyar tanácsadói Deák Ferenc szavaival léptek-e a királyi trón elé? Meghúzták-e a párvonalat 1861 és 1898 közt? Kifejtették-e azt, amit bűn lett volna elhallgatniok, hogy tudniillik magán ejt sebet, ki a jogot akarja feláldozni, holott a jog oltárán hozott minden áldozat dúsan térül meg az áldozónak szaporodó erőben, fokozott fényben, emelkedő szerencsében? Megmondták-e mindezt a királynak, akik színe elé járultak a magyar nemzet képviseletében s Magyarország jogainak nevében? S ha megmondták, hozzáfűzték-e szankcióképpen azt a nyilatkozatot, hogy semmiféle más politikáért az alkotmányos felelősséget nem viselhetik ? Fájó kétséggel vetjük fel ezeket a kérdéseket. Minden jel arra vall, hogy tagadó választ fognak rájuk adni a közvetetten jövendő eseményei. E jelek száma egy újabbal szaporodott a mai napon. Egy laptársunk, amelyet maga a miniszterelnök úr sugalmaz, hadat izán annak a felfogásnak, amely a törvényes kibontakozás egyetlen módjául a gazdasági ,„különválást ismeri el. Szerinte az osztrák bonyodalmak nem kényszeríthetik Magyarországot arra, hogy olyast kelljen tennie, amit gazdaságilag nem tart jónak s az ország közgazdasági életére nem tart előnyösnek. Nem kutatjuk, mennyi jogosultsága van annak a dogmának, amely a vámközösségnek egyedül üdvözítő voltát hirezeregyéjszakai világát, másik a spanyol hidalgóromantika szerenádos emlékeit juttatja eszünkbe. Más világok ezek, melyek messzire elesnek tőlünk most, hogy ebbe a remeteségbe belépünk. Itt a boldog mór királyok és a légyottra lopódzó hidalgók városának ez aszkéta sarkában a nagy megtért szent ember, Don Juan él mindörökre. Az övé ez a tájék, az ő hatalmas egyénisége nyomta rá a maga komor bélyegét ad saecula saeculorum . . . Meglep, szinte megdöbbent ez a siti nyugalom. Derűs hangulatban jöttünk ide: ahogy a városon átkocsiztunk, vezetőnk egy réges régi kis ház sarkán a „sevillai borbély“ híres ablakát mutatta meg nekünk, azt a bizonyos kis rácsos erkélyt, mely előtt a boldogult Almaviva gróf annyit szerenádozott hajdani szebb időkben. Fehér magnólia virágok közül, mint két csudálatos nagy fekete bogár, pillantanak le reánk abból az ablakból egy sevillai varróleány szemei . . . Még most is, hogy itt állunk a könyörületesség szent monostora, a Caridad előtt, fülemben zsong az Almaviva áriája. Azonban csöngettünk már és nyílik a kapu. Egy fehér arcú apáca áll előttünk s láttára egyszerre elnémul bennem a halhatatlan, szép de profán dallam. Utolsó ekhói lelkem mélyén már remegve halnak el abban az ünnepélyes orgonaszóban, melynek messzeséges zsongása, mint valami imára szólító zsolozsma hallatszik át az udvar narancsfáin keresztül. Egy fehér arcú apáca áll előttünk . . . Amint aszkézistől elhalt, viaszszerű arcába pillantok, melyből már száműzve vannak minden múlandó földi szenvedélyek, busán töprengek el a szinte hihetetlenül bizarr eseten, mely mindennél jobban kimutatja e földi dolgok gyarló állhatatlanságát. Mert hisz most immár hideg szüzek, Krisztus örökös menyasszonyai őrzik e méltóságos monostorban a Szent Don Juan emlékét, a mennyei szeretettel immár ők szeredeti s gazdasági szempontból károsnak véli az önálló berendezkedést. Elfogadjuk mi a vitatkozást a miniszterelnök úr sajtója által felajánlott alapon is. Jó , tegyük fel, hogy a közös vámterület jobb üzlet mint a gazdasági különválás. Tegyük fel, hogy az 1867 : XII. törvénycikk által teremtett jogviszony, amelyből az adott körülmények közt a gazdasági különválás kötelezettsége hárul reánk, Magyarországnak volna alkalmatlan, mert gazdasági károsodását vonná maga után. Tegyük fel mindezt, bárha elégszer vitattuk és bizonyítottuk is az ellenkezőjét. Hát mi következik belőle? Az-e, hogy a profitnak feláldozzuk a jogot? Az-e, hogy hufármértéket alkalmazzunk egy alkotmányos feladatra? Az e, hogy a törvény foganatját alá kell rendelnünk a gazdasági haszon szempontjának?Erre feleljen a hatalom bizlalóinak józan esze és hazafias lelkiismerete. De gondolják meg jól, hogy a törvény az államot csakúgy köti, mint a polgárokat , hogy az állam, amikor a profit kedvéért túlteszi magát a törvény rendelkezésén, a polgárokat is feljogosítja arra, hogy az egyéni haszon szempontját tegyék meg törvény tisztelete határvonalává. Az ég szerelméért, lássák be valahára, uraim, hogy ez az út a forradalomra vezet. S ha önök azt mondják, hogy az ország önrendelkezési jogának csakis az állhatja útját, amitől maga a magyar alkotmány tiltja el, akkor elvben a helyes irányt tűzik ki, s a kérdés csupán az, vájjon jól magyarázzák-e önök az alkotmányos tilalom tartalmát. A mi alkotmányunk, amidőn megszabja a gazdasági közösség feltételeit, kategórikus imperativusban beszél. Megengedi, hogy vámszövetségre lépjünk Ausztriával, de kiköti, hogy az erre vonatkozó egyezkedésnek az örökös tartományok parlamentjével kell történnie, mert ahogy Deák Félik annak a halotti maszkját, kinek daliás arcát életében ezerhárom meg egy asszony csókolta földi szerelemmel. . . Nagy boltíves, tágas folyosók nyilnak jobbrabalra. Tömjénszag érzik bennük s az a fölségesen derűs és mégis ijesztő nyugalom honol oszlopaik között, mely az embert olyan csábítóan és mégis visszarettentően üdvözli, valahányszor az örökre kiégett lelkek élő temetőjébe, valamelyes kolostorba belép. Béke vagyon itten, de a sirkertek halott békéje, melyre a mozgalmasan élő, külső világból jövő ember életereje iszonyodva lázad fel . . . Csend, végzetes csend mindenütt, csak az udvar zöld foltja közepette locsog valami márvány szökőkút. Ha nem is emberi, szó ez, de legalább az jó természet szava, s jól esik hallani ebben az élő halottak temetőjében . . ... Fölséges rózsák nyílnak ott a szökőkút körül. Ösztönszerűleg menekül feléjük az ember, hogy szirmaik közül kis kábitó, andalúziai életerőt szívjon magába. Az apáca elhalt fehér arca sajátságos rajongó mosolylyal éled meg. Vezetőnk a fülembe súgja: „azokat a rózsafákat még Don Juan ültette . . .“ — Azokat a rózsafákat, mondja most az apáca valami derűs ünnepélyességgel, még a szent férfiú (él santo varón) Don Miguel ültette... Szédítően szerelmes illatuk van e rózsáknak — mintha itt a nagy megtért monostora közepette még mindig és mindörökre, évről-évre az ezerhárom meg egy asszony szenvedélyes szerelmei illatoznának kelyheikben ... Csudálatos borzongás fut át a tagjaimon. Az apáca szeretettel simítja vissza a bimbókat, melyeket profán kezeink, és ajkaink érintettek s aztán ihletteljesen csókolja meg hideg, szűz keblén lógó arany ТАКС A. A Don Juan-legenda. A Budapesti Napló eredeti tárcája. Irta: Pekár Gyula. VII. A Santa Caridad kolostor. — Első közlemény. — Naplótöredék. Sevilla, 1897. junius 29. ... A kolostor néma fala előtt állunk az izzó sevillai napfényben. Köröskörül minden fehér, fehér a néptelen utca, fehérek a házak, fehér ez az óriási monostor is és mégis minden olyan vigasztalanul szomorú .... Csak odább emelkedik a városra boruló afrikai ég felé az örökké derűs Giralda leányosan lengő tornya s a Gualdaquivir, az Aranytorony felől hat el valami élet ebbe a nap hevétől kiégett, kiszikkadt magányosságba. Virágosparmelában, szekfűvel kékesfekete hajukban arra sietnek el a dohánygyárból jövő cigarrerák. És ahogy hevesen legyezve magukat, a tovarobogó daliás torerokra pillantgatnak, — a hogy nyúlánk termetük járás közben malaguenara lüktet vagy bolerora csuklik össze: olyanok ők manolagráciájukban, mint mindmegannyi leánynyá lett andalúziai bájos költemény. Édes és szenvedélyes spanyol misztika lüktet át virágos szoknyájuk lendületes lengésén. A Giralda, melyet még az algebra boldogult feltalálója, Al-Gebr mór mathematikus épített olyan leányosan szépre, t és a zengzetes hangzású Guadalquivir, az ezredévek óta szerelmesen élő Sevilla profán szimbólumai ezek mind a ketten. Egyik az andalúziai boldog szultánok keresztjét.* A templom spanyolosan pompázatos félhő- Lapunk mai száma tizenhat oldal.