Budapesti Napló, 1898. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1898-11-01 / 301. szám
Budapest, 1898 Harmadik évfolyam. 301. szám Kedd, november I. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Főszerkesztő: József-körút 18. VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: a SZERKESZTŐSÉG. évre 14 frt, */* évre 7 Ért, V. évre 4 frt 60 kr. egy hónapra 1 frt SO kr. Egyesü&ш Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Végletek. Budapest, október 31. (I.) A politikai törekvések két végletét jelzi az a két beszámoló beszéd, amelyet tegnap mondott el a parlamenti életnek két, egyformán exponált szerepvivője: gróf Tisza István Ugrán és Polónyi Géza Hajdú- Szoboszlón. A két pólus távolsága van a kettő között. Gróf Tisza István képviseli az intranzigens kormánypolitikát, Polónyi az intranzigens ellenzékiséget. Gróf Tisza intranzigens—a tranzakcióban. Megalkudni, alkalmazkodni, mindenáron. Intranzigens az intranzigens közjogi felfogással szemben. Az ellenzék küzdelmét nem nézi egyébnek léha, gyerekes csínynél; a szabadság veszedelmének mondja a nemzet törvényes jogának védelmét, törvényes kötelezettségének teljesítését; a haszontalan, himpellér nemzedék címét előlegezi ennek a generációnak, arra az esetre, ha ebben bűnösnek találtatnék. Léha gyerekeskedés, naplopás szerinte minden, ami a kormány politikája elé akadályokat gördít. A kormány tekintélyét azonosítja a magyar alkotmánynyal és tétele ez: aki a kormány tekintélyét aláássa, csorbát ejt a magyar alkotmányon is. íme, az egyik véglet, amelyet gróf Tisza hirdet, meztelenül, a szónoki cafrangok lefejtése után. A másik véglet ez: obstruálni, míg csak a Bánffy-kormány meg nem bukik és leszerelni azonnal, mihelyt új kormány jön a mostani helyére. Bánffynak semmit, másnak mindent. Ez az a másik véglet, amelynek Polónyi a szószólója. Megvédeni nehéz az egyiket a másik ellen; könnyű az igazságot mind a kettő ellen. Az egyik véglet hadat üzen minden harcnak. Harcias hangon követeli a fegyverletételt. A fegyverletételt a kormány előtt, amely letette a fegyvert Ausztria előtt, amely kardcsapás nélkül kész feladni az ország jogát a gazdasági önállóságra; amely ingyen akarja odadobni ezt a jogot, melyről pedig le sem mondhatunk semmi áron. Nemcsak az Ausztriával való gazdasági közösség előnyeit állítja szembe a gazdasági különválás követelésével. Ha csak ezt tenné, erről még lehetne vitatkozni. Értenék azt a felfogást, amely úgy szólna, hogy a gazdasági önállósághoz való jogunk kétségtelen, de lemondunk róla olyan előnyök fejében, amelyek valóban becsessé teszik reánk nézve a gazdasági közösség fenntartását. Ezen a ponton még lehetne vitatkozni. Kimutathatnók, hogy Magyarország gazdasági függetlenségéért a legjobb kiegyezés sem kárpótolhat bennünket, ahogy félni a különválástól, mert megszoktuk az együttélést, hogy katasztrófának tüntetni fel az átmenettel járó zavarokat, ahelyett, hogy a sima átmenet előkészítésére, a zavarok csökkentésére törekednénk—dőreség; kimutatnék, hogy a közösség előnyeit extázissal prédikálni és az önállóság veszedelmeit túlozni éppen most, a két ország egyezkedésének stádiumában, taktikai baklövés. Kimutatnék azt is, hogy még gazdasági előnyök árán is végzetes hiba lemondani alkotmányunknak egy biztosítékáról, hogy alkotmányunk biztosítékainak csorbítása még gazdasági veszedelmeket is zudít reánk, mert végképpen kiszolgáltat bennünket Ausztriának. Ez a mi álláspontunk, amelyet meg tudnánk védeni, ha az intranzigens kormánypolitika közjogilag korrekt álláspontral, gazdaságpolitikai érvekkel harcolna. De az alkotmány csorbítatlanságának nevében védeni az alkotmány csorbítását, és odadobni a hatvanhetedik törvény egy garanciális részét ingyen, odadobni egy rossz kiegyezésért, — rosszabbért az eddiginél — és még ezt az öngyilkos politikát tetézni kvótaemeléssel; fizetni azért, amit mi ajándékozunk: ez már az a véglet, amelyhez közel sem lehet férni argumentumokkal. És intranzigens ez a véglet nemcsak a jogfeladásban, nemcsak a gazdasági érdekek feláldozásában, hanem a következetlenségben is. Következetlen minden áron. Következetes csak abban, hogy bebizonyítsa az ellenfél küzdelmének a hiábavalóságát, a gyerekességet, a naplopást, a himpellérséget. Léha, gyerekes csínynek mondja azt a küzdelmet, amely a sajtószabadság sértetlenségéért folyt. Holott eredménytelennek nem mondhatná, ha következetes akarna lenni, hiszen véletlenül magának, gróf Tisza Istvánnak egy indítványa volt annak a küzdelemnek egyik eredménye. Az ő indítványára terjesztette ki a törvényhozás az esküdtszék illetékességét a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok vezetői ellen intézett támadásokból származó sajtóperekre. Ezzel szemben azt hirdetni, hogy az ellenzék küzdelme naplopás volt és csakis a többség akarata érvényesült, ez mégis következetlenség. És a másik provizórium ellen folyt obstrukció hiábavalóságát hirdetni: ez is olyan véglet, amely erős következetlenségre vezet. Ha egyéb eredménye nem lett volna annak a küzdelemnek, mint az az egy, hogy elismertette a kormánynyal s a többséggel az önálló vámterület államjogi állapotát, már ez is eredmény lett volna. De volt még egy eredménye: az, hogy az 1898. évi I. törvénycikk azzal a hiteles törvényhozói magyarázattal került a törvénytárba, hogy ennek a törvénynek a lejárta után nem következhet más, mint a parlamentáris utón vala ki TÁ RCA. A halál problémája. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Feszi Géza. Kedves öcsém! Csodálkozol ugyebár, hogy ilyen nyilt levélben taglalom azt a témát, mely ma mindenkire, de elsősorban reánk nézve aktuális. Csodálkozásod azt jelenti, — és ebben igazad van — hogy a gyász nem illik oda a mindennapi élet piacára. A fájdalom olyan, mint a remete: elszigetelve él. A remete sejti és érzi, hogy nem teheti lelkevilágához hasonlóvá a nagy világot s nehogy ő is beleolvadjon a közös hangulatba, inkább elzárkózik. Az a meleg érzés is, mely a fájdalommal együtt fakad, nem teheti melegebbé a köznapi élet atmoszféráját, hanem ezzel vegyülve saját melegségéből veszít, végül megfagy és meghal. A némaság: a fájdalomnak létfenntartási ösztöne. Hanem azért még sincs egészen igazad .. . Az elmúlt időknek az a szelíd alakja, aki a mi lelkeinket örökös gonddal és soha nem szünetelő szeretettel ápolta, formálta és nevelte, az áldozatkészségnek ez a kiapadhatatlan forrása, az önzetlen szeretetnek az a koporsóba zárt csodája , a mi boldogult édesanyánk kell hogy mi bennünk éljen, és hogy lelke jellemző vonásainak halvány másolatai általunk másokban is reagáljanak. Kell hogy úgy éljen tovább,, amint a szentek emléke él! Csak az én gyöngeségem lesz tehát oka, ha másokban nem ébred föl az ő emlékéhez teljesen méltó gerjedelme a tiszteletnek ... de ha egy-két gondolatom talán mégis szétrepül és végigrezeg a távol állók lelkében, ha egy-egy idegen szív dobogása mégis meghódol az ő emléke előtt, úgy ez nem lesz más, mint igazságszolgáltatás az eszmék régiójában — mert hiszen ő rá nézve a szenvedő idegen, sohasem volt idegen. Előre bocsátottam ezt a szubjektivitást, mely nem hitelesen, de igazságosan rajzol, hogy elriaszszam azokat, akik csak a hivatalos igazságokban hisznek és mindig objektíve gondolkoznak. Vájjon csakugyan ismeretlen rejtély-e a halál ? Az idők szelleméből kiolvashatod a választ, a múltból az „igent“, a jelenből a rejtélytagadó nemet. Valamikor, régen, a sötétség korában, midőn majdnem kizárólag a vakhit fanatikusaira mosolygott a világító napsugár, a csodáknak, a rémes hiedelmeknek, a lélek-barangolásoknak idejében, midőn a dajkamesék hitelét nem ingatta meg sem a tudás, sem a tapasztalás, akkor igen is borzalmakat ébresztő rejtély volt az ember előtt: a test életműködésének zárópillanatát követő állapot, vagyis a halál. Háromszázhatvanöt közül a borongós november egy napját sajátította ki a szűkmarkú kegyelet az élők életkedvének jogköréből , és a holtak emlékének szenteli. E hűvös őszi napnak hideg éjszakáján rendesen elül a köd, szünetel a nyirkos eső, itt-ott már hópelyhek is röpködnek a levegőben és az égbolt ezer szemével hidegen tekint a fekete éjszakába burkolt nedves földre. Ekkor (a múlt idők szellemének hangulata szerint ez mind igaz !) a siralom és fájdalom reszkető hangjait tolmácsolva sírok között barangol az őszi fugalom, és éjfélkor, midőn a torony órája kong, éjféli misére gyűlnek a temetők csendes lakói és a sírkertek hallgatag vagy romba dőlt kápolnáiban régen elhalt lelkészek lépkednek az oltár elé. Meghalt lelkipásztorok ajkai susogják tompán, érctelen, hangtalan szavakkal: Dominus vobiscum!... Csontváz sekrestyések rebegik rá, hogy: et cum spirito tuo...Fehér leplekbe burkolt komor,szögletes, érzéketlen, borzalmas és élettelen rémalakok, a Halál szubordinációjának erőtlen rabjai és engedelmes alattvalói ájtatos hívek gyanánt hallgatják a misét. Szemgolyók nélkül révedező szemüvegek szegeződnek az oltári szentség felé és morajtalanul, de suhogva mozdulnak meg az élettelen hívők, midőn a bűnbánó vezeklés jelzőszavára, a mea culpára kerül a sor. Ezalatt odakünn, a néma és rejtélyes temetőben megnyílt sírhalmok körül lámpák és gyertyalángok pislognak és lobognak fölfelé a fekete éjszakába és az üresen váró sírgödrökben frivol játékokat űznek egymással a lobogó lángoknak futó árnyékai. Mise végeztével, az ámen szó után leszerel a pap és a segédkező sekrestyés, és a meghalt hívek hosszú sorokban vonulnak ki a kápolnából, végigbandukolnak és végigosonnak a temetőnek ki- és beszögelle útvesztőin, kiki visszatér a saját sirhalmához, visszahelyezkedik hideg nyugvóhelyére és a bezáruló koporsóra ismét ráborul a sírgöröngy. A torony órája egyet kondul, a virrasztó gyertyalángok kialusznak . . . felülről pedig a hideg tekintetű csillagok reszkető fénynyel nézik a temetői látományt... — Ilyen a halottak otthona. Ilyen rideg és borzalmas exisztenciát nyújt a halálnak rejtélyes birodalma a múlt időknek szelleme szerint. Hiányzik ebből az otthonból a test és lélek melege, de benne van az, amitől az élő elme absztrahálni nem tudott, benne van az akció, az időnkénti cselekvés, a merev mozdulatlanságot fölcserélő kivételes mozgás, a szerveitől megfosztott emberi test életműködésének rémes imitációja, a mozgalmas élet és nyugalmas halál egyesítéséből közös képeket teremtő fantáziának látományai. E borzalmakat ébresztő felfogásból lassanként és idővel kibontakozott a mozgékony emberi szellem és fürkésző tekintetével visszaszállott a régmúlt időkre és az újkor hideg tudomá- Laptrak mai száma busz oldal.