Budapesti Napló, 1898. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1898-11-16 / 316. szám
0 Ifi TÁRCA. * ““Mi filhi írta: Fása Lajos. Hát csak tovább kell hordanom Hentzi gyűlölt szobrát! Olyan nehéz volt viselnem Egy fél századon át! Keblem ezer kín gyötörte, Harag marcangolta . . . Szégyenében, fájdalmában Már-már majd kidobta! De hamar is tudsz örülni, Oh én magyar népem! Mint a gyönge, síró gyermek, Olyan vagy te épen. Tele még a szeme könynyel, Még zokogni látod, De nevet, ha mutatsz neki Egy mézes kalácsot. Neked is igy törölgetik Könnyeidet lágyan . . . Hej de tüske fakadozik Sima bársonyában! Az a puha, bársony kendő Tövisessé válik: Nemcsak omló könnyeidtől, Véredtől is ázik! Hát csak tovább kell hordanom Ezt a sötét szörnyet, Akinél a bérces Kárpát Sziklája is könnyebb! Ne süss ide, te fényes nap, Virág itt ne nöjjön! A lábától a fejéig Kígyó tekergőzzön! Mért nem jön a kétfejű sas? Erre hányszor száll át! Hiszen most is egyre hallom Éles vijjogását! Mért nem kapja a hátára! Mért nem viszi innen ! Csak kincsünket ragadozza, Verje meg az Isten! Én nemzetem, ez a szobor Erkölcsödet irtja: Fiaidat honoruló Lélekre tanítja. Vas kezével összetépi Lobogódnak szárnyát S kárörvendve lobogtatja A fekete-sárgát. Dúló harag zúg tombolva Keblemen keresztül . .. Meglássátok: minden rögem Egyszer csak megrendül! Ezt az utált, átkos Hentzit, " Hogy ne kelljen látnom, Bécsig hányom ki magamból"! Csontjait a császárváros kapujához vágom! Budapest, 1898. Harmadik évfolyam, 316. szám. Szerda, november 16. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: Egész évre 14 frt, */» évre 7 frt, V évre 3 frt 60 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. József-körút 18. VÉSZI JÓZSEF: BRAUH SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egyes szám Budapestén 4 kr., vidéken 6 kr. Lapunk mai száma tizenhat oldal. A Don Juan-legenda. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Fehár Gyula. . Faust és Don Juan. < II. Kicsoda a melankolikus német mágus, aki Anno Domini 1587-ben jelenik meg először abban a tusákos német könyvben, melynek babonás címe így hangzik: Historia von D. Johann Fausten, dem weiteschreyten Zauberer & Schwartzkünstler? Faust doktor a végtelen keresője, az emberi tudásszomj szimbóluma, ki Istennél nem boldogulván eladja lelkét a Gonosznak, mert attól tán többet remél, mivel hát mindenáron tudni akar, tudni akarja a Végekot.. . Kicsoda Don Juan ? Testvére , Faustnak, a Végtelen keresője ő is, csak más irányban : déli, spanyol ember létére nem a „szürke theoriák“, hanem az „élet aranyfája“ után nyúl, a danvinisztikus kiválasztás őrültje ő, ki az után a tökéletes asszonyi lény után vágyódik, aki nem létezik ezen a földön, de akivel együtt egy földöntúli szerelemben istenné válhatnék . . . Annyira testvérek Faust és Don Juan, hogy voltaképp csak a földrajzi szélességi fokok választják el őket egymástól s akadályozzák meg őket abban, hogy egy alakká össze ne olvadjanak. Vájjon annyi tudományoskodása után Faust nem odajut-e, ahol Don Juan kezdi ,s vájjon a nagy tragédia misztikus zsoltára nem azzal végződik-e, hogy az „örökasszonyi vonzza az embert?“... annyi theória után szinte mulatságos a végelmélkedés s az ember hajlandó sajnálni a naiv, német filozófust, sőt hajlandó igazat adni Don Juannak, aki ha épp úgy elbukik is, legalább kiürítette az életörömök aranyserlegét. Hogy egy paradoxont mondjak: Faust az északi germán Don Juan. Hová. Budapest, november 15. (v.) Hová akar a miniszterelnök úr ebből a zsákutcából menekülni? Hová? Két út nyílik meg előtte: az alkotmányos lelkiismereté az egyik, az alkotmányrontó abszolutizmusé a másik. Várjon melyiket fogja választani? A helyzet, amelybe jutott, a lehető legkétségbeejtőbb, — és ezenkívül még a legnevetségesebb is. Van többsége, de nincs parlamentje, márpedig állandó és"szérzett többség " nélkül alkotmányos miniszter könynyebben boldogul, mint parlament nélkül. A dolgok oda fajultak immár, hogy báró Bánffy Dezső számára ez a parlament nem munkaképes, más kormánynak talán kötélnek áll, de neki semmi áron. Ezen lehet bosszankodni, de tagadni ezt nem lehet. Vannak, akik a kisebbség forradalmi erőszakáról beszélnek; vannak, akik az igazságot tevő nemezis kezét ismerik fel az ellenzék hadjáratában. Melyik minősítés a helyesebb, arról meddő volna vitázni. Itt maga a faktum dönt, akár így, akár amúgy minősítik. A faktum pedig az, hogy a jelenlegi parlament munkaképessége és a Bánffy-kormány fennállása közt olyan örvény tátong, amelyet nem lehet semmivel és semmiképpen áthidalni. A kérdés már most az, mi fontosabb: az-e, hogy a Bánffy-kabinet ne bukjék meg, vagy pedig az, hogy megmaradjon a magyar parlamentarizmus. A Tiszáék csoportja már nyilatkozott erről a kérdésről; neki minden egyébnél fontosabb a Bánffy-kabinet megmentése. De a szabadelvű párt még hallgat, valamint hallgat még a korona is. Mire a viszonyokban ma még lappangva élő kategori- skus imperativus szólásra hívja ezt a két térnyezőt is, akkorára dől el majd akár jobbra, akár balra a magyar közéletnek válsága. Addig is hadd elmélkedjünk hidegvérrel és higgadt észszel a kibontakozás módjairól és eszközeiről. Elsőbben is bontsuk elemeire a helyzetet. A parlamentarizmus első feltétele — igaz — abban áll, hogy a kormánynak bírnia kell a korona és a képviselőházi többség bizalmát. Megfelel-e a Bánffy-kabinet ennek a kritériumnak ? Kétségtelenül meg. A kérdés csak az, vájjon a korona a többség soraiból egyesegyedül báró Bánffy Dezsőt tartja-e bizalmára méltónak s vájjon a többség báró Bánffy Dezsőn kívül nem tud-e a koronának más, fölfelé is kormányképes államférfiút állítani ? Mert ha a korona nem a miniszterelnök kedvéért tűri a szabadelvű párt uralmát, hanem ellenkezőleg a szabadelvű párt kedvéért ajándékozza meg Bánffyt bizalmával, s ha a többség nemcsak képes, de hajlandó is bebizonyítani, hogy kormányalakító képessége még korántsem merült ki a jelenlegi kabinet létrehozásában, akkor könnyű a megoldás az alkotmányosság minden sérelme nélkül. Hisz 1867. óta minden kormányváltozás úgy történt, hogy a korona a régi többségből válogatta ki új minisztereit, vagyis megvonta bizalmát olyan kormányférfiaktól, akik bírták a többség bizalmát, de helyükbe olyan politikusokat állított, akik szintén rendelkeztek ugyanannak a többségnek a bizalmával, így áll a dolog a korona szempontjából. Ami pedig a szabadelvű pártot illeti, az nem látott sérelmet abban, hogy Tiszát, Tezapátyt, Wekerlét el kellett ejtenie, pedig ezek a kabinetek csak képviselték annyira az ön értelmi színvonalát, mint amilyen mértékben a jelenlegi kormányzat képviseli. Valószínű tehát, hogy a többség ezúttal is bele fog törődni az elháríthatatlanba s inkább fog lemondani Bánffyról, mint saját magáról. Ebben a föltevésünkben még Tisza Istvánnak báró Bánffy mellett való lelkes állásfoglalásától sem tudunk megrendülni. A gróf úr becsüli annyira saját atyjának értékét, mint báró Bánffy Dezsőnek államférfim tulajdonságait. S mégis megmaradt a szabadelvű párton azután is, hogy Tisza Kálmán megbukott; nem torolta meg a többségnek ezt a sérelmet az ellenzékhez való szegődés által, hanem hordta tovább is a régi pártállásban a türelmes tarisznyában a türelmetlen marsallbotot. Nem tartjuk ennélfogva lehetetlennek, hogy a gróf úr, bármennyire is rajong báró Bánffy Dezsőért ez idő szerint, kormányváltozás esetén az utódtól sem fogja támogatását megvonni. Ezen az eshetőségen nincs tehát mért megütköznie sem a koronának, sem a többségnek, sem gróf Tisza Istvánnak. És igy nyugodtak lehetünk a három döntő tényező felöl. A további kérdés az, hogy miért kelljen báró Bánffy Dezsőnek visszalépnie. A felelet nagyon egyszerű : mert a parlamentet feloszlatni nem meri, munkaképessé tenni pedig nem tudja. A helyzetnek nem ura többé, mégpedig, ha jól látjuk a jeleket, már magában a többség táborában sem. A szabadelvű pártban rohamosan megy végbe egy fatális folyamat : az erkölcsi szétmállás folyamata. Nem is párt az már többé, hanem csupán egy belülről kifelé repedező tömeg. Mindenki un már valamit ebben a pártban: ki a fegyelem ólomsúlyát, ki az elvi alapok elsikkadását, clvik az outsider-elem kizárólagos diadalait a kinevezéseknél, olyik a kormányzat szellemi színvonalának szánalmas sülyedését, az egyik a pártakarat semmibevevését, a másik az egyéni ambícióknak meddőségre kárhoztatottságát. Ez érzések keveredéséből áll aztán elő az a fakó mozaikja az erkölcsi