Budapesti Napló, 1898. november (3. évfolyam, 301-330. szám)

1898-11-01 / 301. szám

4 Budapest, kedd BUDAPESTI NAPLÓ 1898. november 1. 300. szám felfedezése, aki pedig erre az iratra, amelyet való­dinak vélt, annyit épített, hogy a kamarában mint főbizonyítékot mutatta be. Picquart vallomása alapján Canaignac hadügyminiszter magához hivatta Henry ezredest és azt mondta neki, hogy az iratok egyike, amelyik Dreyfust egyenesen kémnek nevezte és amelyet egész Franciaországban falragaszokon közzétettek, különböző levéldarabokból lett összeállítva, amelyeknek egy része 1894-ből, más része pedig 1896-ból származik. A hadügyminiszter megeskü­dtette Henryt, hogy elmond mindent, amit ez iratra vonatkozólag tud és figyelmeztette is, hogy ha semmiféle ny­ilat­­kozatot sem tesz, az épp oly veszedelmes következ­ményekkel járhat rá nézve, mintha ebben a kérdés­ben ki nem elégítő választ ad. Cavaignac hadügyminiszter: Mikor és mi mó­don állította ön össze az összetépett levéldarabokból az 1894-ben és 1896-ban kelt leveleket. Henry ezredes: Az első iratot 1894-ben kaptam. Azt én magam állítottam össze, mint a legtöbb hasonló francia nyelven irt levelet. Az 1896-ban kelt levelet mindszentek napja előtt kaptam. Azt is magam állítot­tam össze. A hadügyminiszter: Az 1894-ben kelt levelet so­hasem szedte szét darabjaira, hogy azután újból összeállítsa ? Henry ezredes: Nem tettem. De miért is tettem volna ? Az egy jelentéktelen irat volt. Egész bizo­nyos vagyok, hogy a levelet összeállítása után többé nem bontottam fel. A hadügyminiszter: Sohasem szokta ön a levelek papírdarabjait megőrizni a­nélkül, hogy összeállítaná azokat ? Henry ezredes: Néha igen. Azonban csak rövid időre. Nem emlékezem, hogy ilyen papírszeletkéket 8—10 napnál tovább megőriztem volna. A hadügyminiszter: Az 1896-ban kelt levelet, miután azt Gonse tábornoknak átadta, nem vette többé kezébe? Henry ezredes: Nem. A hadügyminiszter : Hogy magyarázza meg mégis, hogy az 1894-ben kelt levélbe az 1896-ból kelt levélből vannak egyes részek beragasztva és az 1896-ban kelt levélben az 1894-es levél egyes részei feltalálhatók. Henry ezredes: Ezt nem tudom megmagyarázni, ezt én lehetetlennek tartom. Az 1896-os levél mindig Gonse tábornoknál volt. Az 1894-es levelet kerestem, amikor az 1896-os levelet Gonse tábornoknak átad­tam, de ekkor nem tudták, hol a levél. A hadügyminiszter: Amit ön most mond, az el­lenkezik a valósággal. Bizonyítékaink vannak, hogy a két levél egyes részeit elcserélték és így összera­gasztották. Hogy magyarázza ön ezt meg? Henry ezredes: Hogy magyarázom ezt meg ? De ha a dolog tényleg így áll, akkor azt nekem kel­­lett elkövetnem. De én nem mondhatom, hogy az iratot hamisítottam, mikor azt nem láttam. Akkor a levélhez tartozó borítékot is hamisítanom kellett volna, de hogy volna az lehetséges? A hadügyminiszter: És mégis való a levélrészek beragasztása. Henry ezredes: Én úgy állítottam össze a leve­leket, ahogy kaptam őket. A hadügyminiszter: Figyelmeztetem, hogy az ön eljárása ellen a legsúlyosítóbb körülmény­ hallgatása. Mondja meg, mi történt. Mit tett ön ? Henry ezredes : Az iratokat én nem hamisítottam. A hadügyminiszter: Hanem a levelek egyes ré­szeit összecserélte és újból összeragasztotta ? Henry ezredes (rövid habozás után): Nos igen. Mivel az egyes részek teljesen összeillettek. Erre a következő módon jutottam­. Az első levelet 1894-ben kaptam és azt azonnal összeállítottam. Amikor az 1896-os iratot kaptam s abban oly szavakat találtam, amelyeknek nem volt értelmük, akkor az első levél­ből átvettem egyes részeket, hogy a második levélbe belera­­gaszszam. A hadügyminiszter: Az 1896-os levelet ön hami­sította. Henry ezredes : Nem, ezt nem tettem. A hadügyminiszter: De hát mit tett ön ? Henry ezredes: Az 1896-os levélbe beletettem egyes szavakat az 1894-es levélből. Ezt a mondatot : Meg ne tudják soha . . . kiegészítettem. De az első mondat teljes volt és abban Dreyfus nevét olvashattam. A hadügyminiszter: Most nem mond igazat. Henry ezredes: Én az igazat vallom. A hadügyminiszter: Senki sem tudott erről a do­logról? Ez tisztán a maga ideája volt? Henry ezredes: Senkinek sem beszéltem róla. Azért tettem, hogy az esetnek nagyobb fontosságot szerezzek. A hadügyminiszter: ön nem beszél igazat. Az egész levelet ön készítette. Henry ezredes: Ezt nem tettem. Dreyfus neve benne volt az 1896-os iratban. Ezt az 1894-es levélből nem vehettem, mert abból Dreyfus neve hiányzott. Esküszöm önnek, hogy így történt. A hadügyminiszter: Az ön nyilatkozata ellent­mond a tényeknek. Mondjon el mindent. Henry ezredes: Én elmondottam mindent. A hadügyminiszter: Tehát ön azt állítja, hogy a csak a levél utolsó mondatát készítette? Henry ezredes : Azt sem mondhatom, hogy én ezt a mondatot hozzáírtam. Amikor az 1896-iki levelet megkaptam, igen fel voltam indulva. Ez állott benne: „Megtudtam, hogy egy képviselő a Dreyfus-ügyben interpellálni akar . . .“ Egy bizonyos mondatnak csak a végét nem találtam meg, akkor hogy a mondat értelmét kiigazítsam, az 1894-es levélből átvet­tem egyes szavakat. A hadügyminiszter: Ez nem igaz. Ön készítette ezt a levelet. Henry ezredes: Esküszöm, hogy ezt nem tettem. A hadügyminiszter: Mi indította önt erre a ha­misításra ? Henry ezredes: Elöljáróim nagyon nyugtalan­kodtak. Meg akartam őket nyugtatni, ki akartam békí­­teni a háborgó kedélyeket, azért írtam hozzá azt a mondatot. A hadügyminiszter: Tehát ez a gondolat bírta önt az okirat hamisítására? Henry ezredes : Én a levelet nem hamisítottam. Hogy utánozhattam volna a rajta levő aláírást ? A mondatnak kezdő szavai késztettek arra, hogy a le­velet kiegészítsem. Én az ország érdekében cselekedtem. A hadügyminiszter: Ismétlem, hogy a levelet ön írta. Legjobban tenné, ha mindent bevallana. Henry ezredes: Tehát ön meg van arról győ­ződve, hogy a hamisító én vagyok ? A hadügyminiszter: Úgy adja elő a dolgot, ahogy történt. Tehát a borítékot és a levél föliratát úgy kapta ? Henry: Igen . A hadügyminiszter: És mi állott abban ? Ugy­e csak ez a pár szó: Kedves barátom . . . ? Henry ezredes: Már mondottam önnek. Az első rész . . . A hadügyminiszter: Nem állott abban több ennél a pár szónál: Kedves barátom. Figyelmeztetem, hogy a legkellemetlenebb helyzetbe sodorja magát taga­dásával. Henry ezredes (mindinkább megzavarodva): Igen, úgy történt, hogy a levél fölírását és néhány más szavat úgy kaptam. A hadügyminiszter: Micsoda szavakat ? Henry ezredes: Oly szavakat, amelyek a Drey­­fus-sífórra nem vonatkoztak. A hadügyminiszter: Tehát igy történt: Ön 1896-ban egy borítékot és abban egy jelentéktelen tartalmú levelét kapott. Ön ezt a levelet megsemmisítette és másikat készített helyette. Henry ezredes: így történt. HÍREK. Dal egy sírról. Mikor kedves halottjaikhoz Vándorlanak az emberek, Eszembe jut egy puszta sírdombi Hová elmenni nem merek. Hiába éget lelkem vágya,­­ Ellángol, elvész idebenn, — Pedig ezen a nagy világon E sírnál nincsen egyebem! És újra zúg a bécsi erdő A kis döblingi sir fölött, A nagy kórházra, a sirkertre Most újra ül az őszi köd, És a hegyek felül sivítva Most újra zúgnak a szelek, — Akárcsak akkor v­olt be rég már! — A­mikor eltemettelek! Nem voltam én kétségbeesve, Csak sírtam-ríttam betegen, Mikor a kórházban meghaltál Oly egyedül, oly idegen! De jaj, oszt minden elsötétült, De jaj, a szivem elszorult, Mikor bedobtam nyílt sírodba Az őszi­rózsás koszorút! Mikor megláttam a koporsón A hervadó virágokat, Szegényes, olcsó koszorúmat, — A szivem majdnem megszakadt. Egyszerre lelkem kényszeritett, Világgá hogy kiáltanám : Most adtam néked legelőször Virágot édes, jó anyám ! ...Ti, kik még hozhattok virágot Anyátoknak, ti boldogok, Hallgassatok reám, virágot Neki mindennap hozzatok! Mert lám, mikor halottjaikhoz Vándorlanak az emberek, Eszembe jut egy puszta sírdomb, Hová elmenni nem merek ! Gergely István: Számláljuk a kereszteket. Megint több egygyel, meg újra több az, aki elmegy. Né­melyiknek már kikorhadt az alja, nehéz márványok alól kiporlott a föld. Ezeknek már se halottjuk, se siratójuk. Abból is föld lett, meg ebből is. Körül a­­házakból pedig egy­­egy formátlan hang hallszik ki. Itt is, ott is a világra érkezett egy-egy férfi, vagy egy asszony s forog az idő áradata, rohan velünk a végtelenség, amiben megmérhetet­lenül picik vagyunk valamennyien. Olyan semmik, hogy nem is érdemes jajgatni né­hány esztendőért, amivel egyikünknek, vagy másikunknak kevesebb jut száznál. Semmik. Azok is, akik a világtörténelmet csinálják, azok is, akik még a mi mértékünkkel mérve is kicsik. Még olyan se akadt, aki legalább egy szerény kis ezer esztendőt átélt volna, hogy mesélni tudna valamit az élményeiből. Bizonyos átlagos esztendők után megyünk valamennyien, ki muzsikaszóval, ki a nélkül s míg lassan, ünnepélyesen, négy fekete ló­val végigvontatnak az utcán, szép egészsé­ges asszonyok és férfiak jönnek szembe. A nő meg a hím, akiknek egyesülése új hullá­mot ad a forgatagnak. Olyan hullámot, a­mi hogy létezett-e, vagy nem, mindegy az emberiség történeté­ben. Olyat, amilyen mi vagyunk. Egy mustár­magot a vékában, körülbelül ennyik vagyunk mi mind a végtelenben, micsoda osztály jut hát egyikünkre, reám, reád,­­ akik mind keresztet kapunk a sirhalmunk fölé. Igazán sok a kőből és sok a fából a keresztre, túl­ságosan sok. Túlságosan nagyra tartja magát az ember. Hencegő, tudatlan állat tele preten­­zióval, pedig mennyivel büszkébb lehetne a tehenősbéka, aki kétszáz esztendőt élt vagy az a kendilónai tölgy, a Martinuzzi tölgy­fája, akinek az ágain négyszáz esztendő szele suhant keresztül. Mindez ideig azonban alapos az a hi­tünk, hogy nagyobb és szubjektívebb az em­ber szive, mint a teknősbékáé, vagy a tölgyé, amelyeknek, ha van megnyilatkozása , ne­künk érthetetlen. És a szivünk visz a teme­tőbe, a szív, amely nem keresi, hanem be­tölteni próbálja az űrt s míg megyünk az utón a keresztünk felé, valahol a szélen, ár­nyékban, ha lehet, fa alatt kinézünk ma­gunknak is egy kis helyet pihenőre. A teme­tőnek az ad félelme nagy tiszteletet, hogy az a rokonságunk, ami ott van, talán örökkévaló. Az egyesülésünk bizonyos. Ha ment valahová az édes­apám a földi elmúlás után, hát én is odamegyek. Ha csak ott ma­radt a hús, virágos kertben, hát majd egy­szer összeboronál bennünket az eke. Kívül a kapun véges a barátság. Az élet határa tör­vény, a halálé a végtelenség. Azért hátha ön, Tagadás úr, megáll holnap a Kerepesi-utón s látja a koszorúval, virággal megrakott tömeget, a­mint a teme­tőbe igyekszik, ne mosolyogjon. Az ember olyan kicsi, hogy vigasztalásnak ki kellett találni neki a temetőt. (Th.)

Next