Budapesti Napló, 1899. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

Budapest, 1899. 'H Ajt BPS* Л S' &&Ш \Ш ИкШЫг Negyedik évfolyam. I. szám. Vasán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: ВВДСН SÁSBOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, l/l évre 7 frt, */l évre 3 frt­­ egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes exam Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr Áldomás. Budapest, december 31. (v.) Pont éjfélkor megnyílt a miniszter­elnöki palota ebédlőjének ajtaja, s belépett egy tüzes szemű aggastyán.' ' A'jövevényHez" varkocsira volt fonva a haja; darócru­hája kopottas,, de tiszta; ábrázatát baráz­dákkal rótta tele az idő ekéje, s tartása mégis délceg és sudár, mint egy fényűé. A mulatozó­­ urak ott az asztal körül bosszankodó csudál-­­­kozással nézték a hivatlan vendéget, aki­ mintha szakasztott mása lett volna Tiborénak, is a Bánk bán parasztjának. A házigazda pedig intett a szol­gáinak, hng^^^ék UTaz^isme­­retlen tolakodót. —'De'az öreg egy királyi tekintettel félre­parancsolta a szolgák csapatját, odalépett az asztalhoz, poharat ragadott s igy szólt: — Nagyuraim, kormányzói a magyar nép honának, e pillanatban még én vagyok ebben az országban az úr. Most még az enyém minden hatalom, sőt minden hatalom —magam vagyok. Ti persze nem ismer­­emm­el-szinte nem láthattuk egy­­it meg én. Ahol én voltam, arra­­­ jártatok. S ahol ti kódorogtatok, lehettem el én. Hát most itt va­­lól-szembe véletek: bucsúzkodni vagyok a magyar alkotmány. Ezt p italt ebben a biflikomban ne­ke, a kegyelmességtek vendéglá­tást jöttem nektek mondani, nagy­­eggel a kezemben teszem végső­­­emet, végeztétek, hogy el kell pusztul­­ságtalankodjatok: úgy lesz, ahogy Egy pillanat még, aztán elenye­­söltek engem már többször, de­­madtam. Ám akit én öltem meg, az meg volt ölve jól; nem támadt az fel többé sohasem.­ Aki ezer esztendő előtt szü­letett s még ma is él, annak időközben meg kellett néhányszor halnia. Valahányszor el­bizakodik az önkény, az első gondja az, hogy kimúljak. Ilyenkor beletemetkezem az eleven kripták millióiba, meleg emberszivekbe, ahol szemlétléül egy nemzet reménykedése borul reám. És edzetten s megifjukodva ébredek e síri álomból, valahányszor feltámadásra ser­kent egy szózat, mely beleharsan az én kri­tám millióinak mélyibe: a forradalom szózata. Mert tudjátok meg, nagyuraim, hogy feltá­masztásomhoz jobban ért a forradalom, mint megsemmisítésemhez az önkény. Ezer esz­tendőnek történetéből ennyit csak megtanul­hattatok volna. De ti csak azt tanuljátok meg, amit feledni tartoznátok. Amit pedig meg kellene jól tanulnotok, azt elfelejtitek. Te legfőbbje az itt ünneplő nagyurak­nak, írást adattál magadnak én ellenem. Hát ugyan kitől ered az a cafat? Attól ugy­e bár, amit te a többség nevével illetsz ? Nos, hány emberből áll várjon ez a többség? Nemde harmadfélszázból is alig? Hát tizen­nyolc milliónak harmadfélszáz a többsége ? Erre feleljetek! Hogy én pusztuljak el, mivel kétszáz s annyi jobbágy a te parancs­szavadra igy akarja! Micsoda badar gon­dolat ! Hát tudjátok-e, ki vagyok én ? Tizennyolc millió embernek a közös lelke: az vagyok. És bizony mondom tinéktek : ha az egész nemzet akarná pusztuláso­mat, akkor én pusztulnék el, hanem a nemzet. Mert belőlem fakad a jog s a jog­ból árad ki az erkölcs. És ha a tömegből kivész a jog s kipárolog az erkölcs, akkor meghal a nemzet s csak mint embercsorda tengődhetik tovább. Akik ellenem fordultak eddig, legalább királyok voltak. S ha tették, hát tették dölyf­­ből, merészen , méltóságosan. Fejedelmek kardcsapásai alatt vérzem­ el, ha kegyetlen sors is, de legalább nem gyalázatos. Ám itt nem király támad ellenem szemtől szembe, hanem kufánnk hada, orozva. Ez az, ami bu­kásomban is pirulnom kényszerít. Nem bátor erőszak, hanem gyáva csel okozza most rom­lásomat. Eddig gyűlölhettem ellenfeleimet, most már csak szégyelhetem őket. Eddig én voltam a hid a király s a nemzet között. Most le­bontja ezt a hidat egy új bitorló: a több­ség. Azt akarja ez a bitorló, hogy király és nemzet soha többé ne találkozhassanak s hogy előbb meg ne értsék, aztán félreértsék­­egymást; igy aztán magához kaparithat idő­ivel minden hatalmat. Ha volna szivetek, megesne előre azon a sok szenvedésen, ami ebből még fakadni fog. De nincsen szivetek, csak gyomrotok van, és az is telhetetlen. Nagyuraim, most már búcsúznom illik. Halljátok tehát áldomásomat. Valahány csepp van a biflikomban, annyi áldás szálljon azokra, akik majdan meg fogják torolni ezt a gonoszsá­got, amelyre most ti vetemedtek én ellenem. ШГ'mátok e' ]^r^l“rögVF^szakk'a torzul s ü­lség lészen az ö osztályrésze. A jog, amely­től elszakadtatok, kibontja a bosszú zászlaját'; s ezt a lobogót az erkölcs ragadja a kezébe, amelyet megtagadtatok. És megindul a hagy toborzás, amely e nemzetnek minden nem érzését összegyűjti egy táborba. .. ez a tá- i bor fogja kiküzdeni számotokra a bűnhőd­­ számomra a feltámadást. Megedzve és meg-­­­ujkodva ébredek én ismét életre, ha meg-­ szólalnak a harsonák, melyek e tábor gyö-­­ zelmét hirdetik. Erre a diadalra ürítem én a bucsuserleget. . . . így szólt az aggastyán. A billikomot TÁRÓ A.­A Irta : Gergely István. э kémlel a part füvében is hajótört régóta már­ hanyatlik, — izzó ködében­yba olvad az ég, az ár . . . már sötétül az est homálya, — ító szélben Kelet felül itorlás királyi gálya ki büszkén ég, viz közül. merengve tekint az árra hösileg szép fehér leány , egy uj nap délceg sugára örik át a nap alkonyán! : hajóm­­! Hajolj a szómra,­­ föl hajómra és jöjj velem! , szeretlek! Királyi trónra aségedből a szerelem!“ It amber vérezve, rongyban, zén marad meg a roncsokon, el hajóddal! Hagyj uj bonomban, im, fehér lány! nem vagy rokon, am­i itten, akár örökre, csak szememben a köny ragyog, radt nőre, hajó-töröttre, h­a, mint én magam vagyok. Kit boldogítok kétségbeesve, Ki boldogíthat, mert kárhozott, — Ki homlokomnak foltját keresve A maga foltját találja ott!“ Friss szellő támad: az est homálya Szürkén elomlik az ár felett . . . Sir a fehér lány . .Repül a gálya . . . „Te bús hajótört, Isten veled !“ Az meg leroskad egy szikla­kőre, S az éji csöndben epedve vár, — Vár a viharra s egy sápadt nőre, Kit odavet majd neki az ár . . . A gyermek. —­ A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Thury Zoltán. Az a Tóth Gáspár nevezetű ember, akiről itt szó van, mint hivatalszolga volt alkalmazva a minisztériumban. Nem afféle közönséges, hanem olyan, aki postára jár s a söprés meg térülgetés elintézésére egy vén asszonyt tart. Diner urnak hivták otthon a külső soroksári után, a kis sárga földszintes házban, ami egy mennykő nagy négy­­emeletes kaszárnya árnyékában húzódott meg féreg a sárba temetkezve. Az ablakokon át gá­­gogva kiabáltak be a szobákba a szomszédos libák. Mindazonáltal benn igen helyes lakások is akadtak. Teszem fel, a Tóth Gáspáré, amelyben fé­nyes, polituros kredencek voltak és kihuzós asz­tal. Hátul csupa közönséges szegény ember la­kott, egy fuvaros kocsis, egy verklis, egy fol­tozó szabó. A többi szobákból egy nagyot csináltak s abban szódavizgyár volt beren­dezve, továbbad meg a szín volt két nye­­kergő nagy zöld kocsinak és az istálló a lo­vaknak, amelyek a külvárosokban kis kocsmáknak, meg városligeti kofaasszonyoknak széthordták a szódavizet meg a piros, sárga, kék gazezt. Ebben az egyszerű környezetben élt Tóth Gáspár általános becsülésben s ha estén kint flótázott, amint hogy a szokásai közé tartozott ez is, elcsen­desedett az udvar, rozoga lócákra telepedtek ki a penészes falak tövébe a pojtások s áhitatosan hallgatták a gyönyörű hangszert, amibe a diner nagyon érzékeny dalokat lehelt. És elsomfordál­­tak, ha a szép első lakásból hangos szó hall­­szott, ami por­ig megesett itt-ott, mert a dinemé erőszakos, kemény asszonyság volt, kellemetlen nagy hanggal, egészen olyanforma az asszo­nyok között, mint a­milyen madárnak a páva. Gyönyörű szép, nagy testű, hegyes, büszke formájú, aki csupa úri ruhát hordott, meg kalapot is nagy libegő tollal s ha a piszkos udvaron átment a kutig, csipkés alsószoknyát emelintett meg a pocsolyák fölött. Úri nő volt mindenképpen ; mint mondják, azelőtt egy bel­városi kalapüzletben volt alkalmazva s mindig csupa mágnás asszonyokat szolgált ki. Hanem csúnyán rikácsolt a hangja és olyan gőgös volt a szegény emberek irányában, hogy meg se látta őket. Úgy kell lenni, hogy az urát is rangján alulinak tartotta, mert úgy bánt vele, mint a cse­léddel, küldötte a boltba, a szegény diner úr nagy pakkokat cepelt haza, kelméket, finom bár­sonyokat, amik mind arra valók voltak, hogy még szebb és büszkébb legyen az asszony s csendes megelégedéssel nézte, hogy milyen szép, nagy derék asszony a felesége. Ha aztán mégis valami panasza volt rá, hátrament a szódagyárba vagy a szabóhoz, mert némely ember olyan, hogy ki kell beszélje a baját, különben meg­fullad. Legtöbbször az volt a baja, hogy ez a szép nagy asszony nem ad neki gyereket. Körül min­denkinek, még a legszegényebb embernek is van egy kis fia, lánya, kis maszatos, izgága aprósá- Lapunk mai száma huszonnyolc oldal.

Next