Budapesti Napló, 1899. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

Budapest, vasárnap ■UD AFESTI ЯАРЬО 1899. január 1.­1. szám: M MÓRA BÁCSI MESÉI. A hét vadlud. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király meg egy királyné, azoknak volt hét fiuk. Egy ízben a királyné nagyon beteg volt. Járt oda mindenféle doktor, de egyik tudta meggyógyítani. Utoljára odajött egy javasasszony, az azt mondta neki: — Van itt a közelében egy erdő, annak a kellő közepében egy forrás. Csak úgy gyógyul meg a fölséges királyné, ha annak a forrásnak a vizéből ihatik. Hamar menjen el valaki a vizért. Csakhogy ki menjen ? Éppen senki sem volt a háznál, sem inas, sem szolgáló, csak­ a hét fiú, hát azoknak mondta: — Hassatok el hamar ide az erdőbe, annak a kellő közepén van egy forrás, annak a vizéből hozzatok egy korsóval. El is szaladt a hét fiú, csakhogy mikor oda értek a forráshoz, mindegyik azt akarta, hogy ő merítse meg a korsót s amint ezen zsörtölődtek, egyszerre csak összetörött a korsó. Úgy megijed­tek, hogy haza se mertek menni. A királyné pedig csak várta-várta, mikor jönnek már a fiai vízzel s mivel nagyon haragu­dott, haragjában azt találta mondani: — Hogy változnának azok a rossz gyerekek vadludakká, ha egyszer azt a kis vizet se tudják meghozni .. .4. Egyszerre csak nagy zugás lett a levegőben, hét vadlud röpült el a kastély ablaka előtt s sze­gény királyné mindjárt megérezte, hogy ez a hét vadlud az ő hét fia. Sirt, ritt keservesen, hogy hogyan is tudta azt mondani, de most már nem lehetett segíteni, a hét fiúnak vége volt. Nagy nehezen mégis kigyógyult a királyné a nagy betegségéből s addig könyörgött a jó Istenhez, hogy adjon neki megint egy kis gyer­meket, mig utoljára egy kis leányt adott neki. Nőtt a kis lány, nődögélt és olyan szép lett, hogy párját hetedhét országban se lehetett találni. Mikor már észre jött, egyszer azt kérdezte a ki­rálynétól: — Édesanyám, soha se volt nekem test­vérem ? A királyné nem akarta megmondani, minek szomorítsa vele ezt a kedves teremtést, de a leánya egyre kérdezte, nem hagyott neki békét. Utoljára riva fakadt szegény királyné: — Dehogy nem volt, dehogy nem volt, hét testvéred is volt! Azután elmondta neki, hogy mi történt. Mikor a leány ezt meghallotta, nem volt többet nyugta, otthon maradása. — Jaj, édesanyám, ereszszen el hazulról, megkeresem az én drága testvéreimet, ha mind­járt a világ végéig kell is értük mennem. Nem akarta a királyné elereszteni, de addig könyörgött, addig rimánkodott, míg utoljára mégis eleresztette. Megy a leány, keresi a testvéreit. Megy, men­­degél három nap meg három éjjel, betalál egy renge­teg erdőbe. Sötét volt az erdőben nagyon, hát föl­mászott egy fára, hátha valahol egy kis világos­ságot látna. Látott is messziről egy kis világosságot és addig ment, amig oda nem ért. Ott volt egy kis kunyhó, a kunyhóban egy öreg-öreg asszony. Odaköszön a leány: — Jó estét adjon Isten, öreganyám! — Adjon Isten, édes leányom, hol jársz te erre, ahol még a madarak se járnak ? — Hét bátyám volt, vadludakká változtak. Azokat keresem, ha tudna róluk hírt mondani. — Nem tudok biz én, édes leányom, ha nem lakik ide háromnapi járóföldre egy néném, az talán tud. Megy a leány tovább, megy, mendegél három nap meg három éjjel, megint betéved egy ren­geteg erdőbe. Fölmászott egy fára, nem lát-e va­lahol világosságot, azután csakugyan látott, és addig ment, amíg oda nem ért. Ott volt egy kis kunyhó, a kunyhóban egy nagyon, nagyon öreg asszony. Odaköszön neki: — Adj’ Isten jó estét, öreg anyám! — Adj’ Isten neked is, édes leányom. Hol jársz te erre, ahol még a madarak se járnak? — Hét bátyám volt, vadludakká változtak. Azokat keresem, ha tudna róluk hírt mondani. — Láttam őket, láttam, azt felelte az öreg asszony, de bizony nem tudom, merre vannak. Ha nem lakik ide háromnapi járóföldre egy néném, az talán hozzájuk igazit. Megy a leány tovább, megy három nap meg három éjjel, megint betéved egy rengeteg erdőbe. Itt is fölmászott egy fára, nem lát-e valahol vi­lágosságot, azután csakugyan látott és addig ment, amíg oda nem ért. Ott volt egy kis kunyhó, a kunyhóban egy igen, igen öreg asszony. Oda köszön neki: — Jó estét adjon Isten, öreganyám! — Adjon isten neked is, édes lányom. Hol jársz te erre, ahol még a madarak se járnak? — Hét bátyám volt, vadludakká változtak. Azokat keresem, ha tudna róluk hírt adni. — Tudok bizony, édes lányom, tudok, azt felelte az öregasszony. Itt laknak éppen ebben az erdőben, csak menj előre. Ha majd egy házat érsz, ahol nem lesz se ajtó, se ablak, ott vannak a te bátyáid. . Aztán összeszedett egy marék csontot, oda­adta és azt mondta a lánynak: — Ha majd odaérsz abba a házba, ezeket a csontokat csak rakd le, mindjárt lesz ott ajtó, ablak, te meg bújj az ágy alá s onnan hat nap, hat éjjel ki ne mozdulj, mig a bátyáid otthon vannak, mert akkor véged van. Szépen megköszönte a lány az öregasszony tanácsát és tovább ment az erdőben. Ment, men­, Úgy remélte, hogy ez továbbra is sike­rülni fog. Hogy a szabad idejét az élő és a halott között osztotta meg, megnyugtatta a lelkiismeretét. Gyakran, különösen a magány ájtatos órái­ban, amikor lelke egybefűződött meghalt felesége lelkével, jelenlegi állapotát látta a maga valósá­gában és undorodott tőle. Ha nappali szolgálata volt, akkor a meg­boldogulttal való szellemi érintkezésben egy csomó visszaemlékezésre szorítkozott, amelyek abból az időből eredtek, amikor együttéltek. A homályban azután, amikor a hó lehullott a pályára, éjnek idején, kis lámpája derengő világa mellett, az őr­ház kápolna lett. A megboldogult fakó arcképe előtte feküdt az asztalon, az énekeskönyv és a biblia föltárva és olvasott, majd énekelt az egész hosszú éjjelen át. Csak éppen az átrobogó vonatok szakították félbe, azután ismét énekelt. E közben pedig egészen átszellemült és a halottat látta maga előtt. A kis őrház, amelyben tíz év óta lakott, el­hagy­atottságán­ál fogva alkalmas volt arra, hogy a titokzatos dolgok iránt érzett szeretetét növelje. Háromnegyed órai járásnyira távol állt min­den oldalról az őrház emberi lakásoktól. A kis bódé erdő között húzódott meg, közvetlen egy átjáró mellett, ahol a sorompókat kellett az őr­nek becsukni, ha a vonat közeledett. Nyáron napokig, télen hetekig egyetlen egy idegen ember sem ment el az őrház mellett. Eb­ben az egyformaságban kis változatosságot az időjárás és az évszakok változása okozott. Az események, amelyek Thiel működése alatt tör­téntek, könnyen áttekinthetők. Négy éve robogott át a császár különvonata, amely Boroszlóba vitte az uralkodót. Egy téli éjjelen a gyorsvonat elgá­zolt egy őzbakot. Egy forró nyári délutánon Thiel a sínek mellett egy gondosan lezárt palackot ta­lált. Amikor a dugaszt nagy nehezen kirántotta, kibuggyant a bor. Hogy még jobb legyen az ital, az erdőben egy kis forrás mellé rejtette el, degélt, utoljára odaért egy házhoz, azon nem volt sem ajtó, sem ablak. — Jaj, azt mondja, itt laknak az én bátyáim. Aztán leskelődött, nincs-e valaki a házban s mivel senkit sem látott, besurrant és elbújt az ágy alá. Nemsokára, beröpült egy vadlud, legény lett belőle, tüzet rakott, odatett egy fazekat, főzött. Mikor megfőtt az étel, megint kiment, hitta a testvéreit enni. Alig hogy kiment a legény, előbújt a lány az ágy alól, fogta a csontokat, lerakta őket, mind­járt lett a házon ajtó is, ablak is. Azután, mivel nagyon éhes volt, odament a fazékhoz, s addig evett belőle, míg csak jól nem lakott és megint elbújt. Egyszerre csak nagy zúgással röpül a ház felé hét vadlúd. Neki röppennek az ablaknak, nem tudnak rajta bejönni, neki az ajtónak, ott se tudnak.­­ ■ Л — Valaki volt itten! Valaki volt itten! Ta­lán csak nem a mi testvérünk? Mind azt kiabálták, aztán megrázkódtak, legény lett belőlük, úgy jöttek be az ajtón és le­ültek enni. Megnézi a legidősebbik a fazekat, azt mondja: — Isten ez csak félig van ! És rászól arra, aki otthon maradt főzni: — Ezt te etted meg, megállj cs­ak! — Dehogy ettem, nem tudom, ki ehette. Hanem azért nem hittek neki és másnap a másik testvér maradt otthon főzni. De bizony ez is úgy járt, aztán otthon maradtak sorjában, mindegyiknek hibázott a főztjéből. A hetedik napon a legkisebbik volt a sza­kács. Már akkor a leány olyan bátor lett, hogy mikor a testvére megfőzött és elment a többiért, szépen fogta a fésűjüket és megfésülködött vele. Csakhogy éppen amint javában fésülködött, meg­hallotta a nagy zúgást, röpült haza a két vadlud. Elbújt hamar az ágy alá és ijedtében benn fe­lejtette a haját a fésűben. Megrázkódtak a vadludak, bejöttek legény képében. Mindjárt meglátták a fésűben az arany­hajat. Mind azt kiabálták: — Valaki járt itten, valaki járt itten! Ilyen haja csak a mi testvérünknek lehet! Aztán keresték mindenfelé, de sehol se ta­lálták. Utoljára azt mondta a legkisebbik: — Hátha az ágy alatt van. Azzal fogott egy seprőt, alányul vele az ágy alá, érez valamit. — Akárki vagy, azt mondja, jöjj elő! Hát kiszólt a lány az ágy alól: — Jönnék én, jönnék, csak ígérjétek meg, hogy nem lesz bántódásom. Meg is ígérték, aztán kijött a lány. Mind­járt megismerték az aranyhajáról, hogy ez senki más nem lehet, mint az ő édes testvérük és össze-vissza ölelték-csókolták. — Jaj, azt mondja a lány, értetek jöttem, gyertek velem haza. Onnét azonban valaki ellopta, Thiel nagyon so­káig megemlegette a bort. Valami kis szórakozást az őrház kútja szer­zett Thielnek. Időnkint eljöttek a közelben dol­gozó vasúti munkások vizet meríteni. Természete­sen elbeszélgettek egyről-másról az őrrel. Néha az erdőőr is betekintett, szintén azért, hogy szomját eloltsa. A kis Tóbiás csak lassan fejlődött, két éves korában kezdett gagyogni ots egyedül járni. Édes­apjához különösen vonzódott. Amikor kissé oko­sabb lett, ak­kor fölébredt apjában is a régi sze­retet. Amilyen mértékben növekedett az apa sze­retete, éppen olyan mértékben kisebbedett a mostohaanya szeretete Tóbiás iránt. Lassan, las­san valami meghatározatlan ellenszenvet érzett a kis­gyerek iránt, amely legerősebben egy év múlva mutatkozott, amikor Lenenek kis­fia szü­letett. Ettől a perctől fogva keserves napokat lá­tott Tóbiás, különösen, amikor édes­apja nem volt otthon, borzasztóan kínozta a mostohaanyja. Amikor pedig órákig dolgoztatta, úgy hogy alig lihegett szegény fiú, egyetlen egy jó szót sem szólt hozzá. A kínzástól szokatlanul fejlődött a feje, vörös haja teljesen elütött hófehér ar­cától, egészben véve nyomorúságos látvány volt ez a fiú. Amikor Tóbiás kis öcscsét, akinek arca az egészségtől csaknem kicsattant, lecipelte a Spree partjára, a gúny­hóknál összesúgtak az emberek, néhol szitkozódtak is, de mindenütt úgy, hogy alig hallhatta meg valaki, úgy látszott, mintha Thiol, akit pedig legközelebbről érdekelt a dolog,­ nem is törődnék semmivel; az emberek célzásait nem akarta elérteni, jóakaró szomszédai szemhunyorításait mintha észre sem vette volna. .. Hét óra felé járt az idő, amikor egy júniusi reggelen szolgálatból hazajött Thiel. Felesége még azt a néhány szót sem mondta el nyugod­tan, amivel tisztességesen köszönt volna, máris a szokott módszere szerint kiabálni kezdett az éjjeli munkában kifáradt emberrel. (Folyt. köv. REGÉNY. Thiel, a vasúti őr. (2) *— Elbeszélés. — Irta: GERHART HAUPTMANN. Lassanként ezek a pillanatok, amelyekben tényét egészen megváltoztatta, mind ritkábbak lettek és végre egészen megszűntek. Az a bizo­nyos szenvedélyes ellenállás, amelyet az első év­ben Lene uralomvágyával szemben tanúsított, a második évben egészen kiveszett. Már nem ment a szokott nembánomságával munkára, miután a feleségével valami fölött összekapott, hacsak előbb le nem csillapította. Nem egyszer azt is meg­tette, hogy rimánkodott neki, hogy legyen ismét jó hozzá. Magányos lakóhelye nem volt már olyan kedves előtte, nem vonult meg már olyan szíve­sen a lucfenyők rengetege között. A megboldo­gult feleségére való csöndes, odaadó visszaemlé­kezéseket ettől fogva az élet emlékei megrontot­ták. Nem kénytelenségből ment hazafelé, mint kezdetben, hanem valami kapocs húzta, miután számlálta az órákat és perceket, amíg fölvál­tották. Teljesen a felesége hatalma alá került és végül mindenben tőle függött, holott az első fe­leségével inkább valami finom érzelem kötötte össze. — Gyakran lelkiismereti furdalásai voltak a dolgok e megváltozása miatt és egy csomó rendkívüli segítő szerre volt szüksége, hogy valahogy megszabaduljon tőlük, így az őr­házat és a pályát, amelyet ő gondozott, valami Megszentelt földnek tekintette, amely kizárólag az elhunyt emlékének van szentelve. Mindenféle kifogásokkal sikerült neki eddig a feleségét vissentartani attól, hogy útjában elkísérje.

Next