Budapesti Napló, 1899. január (4. évfolyam, 1-31. szám)
1899-01-01 / 1. szám
Budapest, vasárnap ■UD AFESTI ЯАРЬО 1899. január 1.1. szám: M MÓRA BÁCSI MESÉI. A hét vadlud. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király meg egy királyné, azoknak volt hét fiuk. Egy ízben a királyné nagyon beteg volt. Járt oda mindenféle doktor, de egyik tudta meggyógyítani. Utoljára odajött egy javasasszony, az azt mondta neki: — Van itt a közelében egy erdő, annak a kellő közepében egy forrás. Csak úgy gyógyul meg a fölséges királyné, ha annak a forrásnak a vizéből ihatik. Hamar menjen el valaki a vizért. Csakhogy ki menjen ? Éppen senki sem volt a háznál, sem inas, sem szolgáló, csak a hét fiú, hát azoknak mondta: — Hassatok el hamar ide az erdőbe, annak a kellő közepén van egy forrás, annak a vizéből hozzatok egy korsóval. El is szaladt a hét fiú, csakhogy mikor oda értek a forráshoz, mindegyik azt akarta, hogy ő merítse meg a korsót s amint ezen zsörtölődtek, egyszerre csak összetörött a korsó. Úgy megijedtek, hogy haza se mertek menni. A királyné pedig csak várta-várta, mikor jönnek már a fiai vízzel s mivel nagyon haragudott, haragjában azt találta mondani: — Hogy változnának azok a rossz gyerekek vadludakká, ha egyszer azt a kis vizet se tudják meghozni .. .4. Egyszerre csak nagy zugás lett a levegőben, hét vadlud röpült el a kastély ablaka előtt s szegény királyné mindjárt megérezte, hogy ez a hét vadlud az ő hét fia. Sirt, ritt keservesen, hogy hogyan is tudta azt mondani, de most már nem lehetett segíteni, a hét fiúnak vége volt. Nagy nehezen mégis kigyógyult a királyné a nagy betegségéből s addig könyörgött a jó Istenhez, hogy adjon neki megint egy kis gyermeket, mig utoljára egy kis leányt adott neki. Nőtt a kis lány, nődögélt és olyan szép lett, hogy párját hetedhét országban se lehetett találni. Mikor már észre jött, egyszer azt kérdezte a királynétól: — Édesanyám, soha se volt nekem testvérem ? A királyné nem akarta megmondani, minek szomorítsa vele ezt a kedves teremtést, de a leánya egyre kérdezte, nem hagyott neki békét. Utoljára riva fakadt szegény királyné: — Dehogy nem volt, dehogy nem volt, hét testvéred is volt! Azután elmondta neki, hogy mi történt. Mikor a leány ezt meghallotta, nem volt többet nyugta, otthon maradása. — Jaj, édesanyám, ereszszen el hazulról, megkeresem az én drága testvéreimet, ha mindjárt a világ végéig kell is értük mennem. Nem akarta a királyné elereszteni, de addig könyörgött, addig rimánkodott, míg utoljára mégis eleresztette. Megy a leány, keresi a testvéreit. Megy, mendegél három nap meg három éjjel, betalál egy rengeteg erdőbe. Sötét volt az erdőben nagyon, hát fölmászott egy fára, hátha valahol egy kis világosságot látna. Látott is messziről egy kis világosságot és addig ment, amig oda nem ért. Ott volt egy kis kunyhó, a kunyhóban egy öreg-öreg asszony. Odaköszön a leány: — Jó estét adjon Isten, öreganyám! — Adjon Isten, édes leányom, hol jársz te erre, ahol még a madarak se járnak ? — Hét bátyám volt, vadludakká változtak. Azokat keresem, ha tudna róluk hírt mondani. — Nem tudok biz én, édes leányom, ha nem lakik ide háromnapi járóföldre egy néném, az talán tud. Megy a leány tovább, megy, mendegél három nap meg három éjjel, megint betéved egy rengeteg erdőbe. Fölmászott egy fára, nem lát-e valahol világosságot, azután csakugyan látott, és addig ment, amíg oda nem ért. Ott volt egy kis kunyhó, a kunyhóban egy nagyon, nagyon öreg asszony. Odaköszön neki: — Adj’ Isten jó estét, öreg anyám! — Adj’ Isten neked is, édes leányom. Hol jársz te erre, ahol még a madarak se járnak? — Hét bátyám volt, vadludakká változtak. Azokat keresem, ha tudna róluk hírt mondani. — Láttam őket, láttam, azt felelte az öreg asszony, de bizony nem tudom, merre vannak. Ha nem lakik ide háromnapi járóföldre egy néném, az talán hozzájuk igazit. Megy a leány tovább, megy három nap meg három éjjel, megint betéved egy rengeteg erdőbe. Itt is fölmászott egy fára, nem lát-e valahol világosságot, azután csakugyan látott és addig ment, amíg oda nem ért. Ott volt egy kis kunyhó, a kunyhóban egy igen, igen öreg asszony. Oda köszön neki: — Jó estét adjon Isten, öreganyám! — Adjon isten neked is, édes lányom. Hol jársz te erre, ahol még a madarak se járnak? — Hét bátyám volt, vadludakká változtak. Azokat keresem, ha tudna róluk hírt adni. — Tudok bizony, édes lányom, tudok, azt felelte az öregasszony. Itt laknak éppen ebben az erdőben, csak menj előre. Ha majd egy házat érsz, ahol nem lesz se ajtó, se ablak, ott vannak a te bátyáid. . Aztán összeszedett egy marék csontot, odaadta és azt mondta a lánynak: — Ha majd odaérsz abba a házba, ezeket a csontokat csak rakd le, mindjárt lesz ott ajtó, ablak, te meg bújj az ágy alá s onnan hat nap, hat éjjel ki ne mozdulj, mig a bátyáid otthon vannak, mert akkor véged van. Szépen megköszönte a lány az öregasszony tanácsát és tovább ment az erdőben. Ment, men, Úgy remélte, hogy ez továbbra is sikerülni fog. Hogy a szabad idejét az élő és a halott között osztotta meg, megnyugtatta a lelkiismeretét. Gyakran, különösen a magány ájtatos óráiban, amikor lelke egybefűződött meghalt felesége lelkével, jelenlegi állapotát látta a maga valóságában és undorodott tőle. Ha nappali szolgálata volt, akkor a megboldogulttal való szellemi érintkezésben egy csomó visszaemlékezésre szorítkozott, amelyek abból az időből eredtek, amikor együttéltek. A homályban azután, amikor a hó lehullott a pályára, éjnek idején, kis lámpája derengő világa mellett, az őrház kápolna lett. A megboldogult fakó arcképe előtte feküdt az asztalon, az énekeskönyv és a biblia föltárva és olvasott, majd énekelt az egész hosszú éjjelen át. Csak éppen az átrobogó vonatok szakították félbe, azután ismét énekelt. E közben pedig egészen átszellemült és a halottat látta maga előtt. A kis őrház, amelyben tíz év óta lakott, elhagyatottságánál fogva alkalmas volt arra, hogy a titokzatos dolgok iránt érzett szeretetét növelje. Háromnegyed órai járásnyira távol állt minden oldalról az őrház emberi lakásoktól. A kis bódé erdő között húzódott meg, közvetlen egy átjáró mellett, ahol a sorompókat kellett az őrnek becsukni, ha a vonat közeledett. Nyáron napokig, télen hetekig egyetlen egy idegen ember sem ment el az őrház mellett. Ebben az egyformaságban kis változatosságot az időjárás és az évszakok változása okozott. Az események, amelyek Thiel működése alatt történtek, könnyen áttekinthetők. Négy éve robogott át a császár különvonata, amely Boroszlóba vitte az uralkodót. Egy téli éjjelen a gyorsvonat elgázolt egy őzbakot. Egy forró nyári délutánon Thiel a sínek mellett egy gondosan lezárt palackot talált. Amikor a dugaszt nagy nehezen kirántotta, kibuggyant a bor. Hogy még jobb legyen az ital, az erdőben egy kis forrás mellé rejtette el, degélt, utoljára odaért egy házhoz, azon nem volt sem ajtó, sem ablak. — Jaj, azt mondja, itt laknak az én bátyáim. Aztán leskelődött, nincs-e valaki a házban s mivel senkit sem látott, besurrant és elbújt az ágy alá. Nemsokára, beröpült egy vadlud, legény lett belőle, tüzet rakott, odatett egy fazekat, főzött. Mikor megfőtt az étel, megint kiment, hitta a testvéreit enni. Alig hogy kiment a legény, előbújt a lány az ágy alól, fogta a csontokat, lerakta őket, mindjárt lett a házon ajtó is, ablak is. Azután, mivel nagyon éhes volt, odament a fazékhoz, s addig evett belőle, míg csak jól nem lakott és megint elbújt. Egyszerre csak nagy zúgással röpül a ház felé hét vadlúd. Neki röppennek az ablaknak, nem tudnak rajta bejönni, neki az ajtónak, ott se tudnak. ■ Л — Valaki volt itten! Valaki volt itten! Talán csak nem a mi testvérünk? Mind azt kiabálták, aztán megrázkódtak, legény lett belőlük, úgy jöttek be az ajtón és leültek enni. Megnézi a legidősebbik a fazekat, azt mondja: — Isten ez csak félig van ! És rászól arra, aki otthon maradt főzni: — Ezt te etted meg, megállj csak! — Dehogy ettem, nem tudom, ki ehette. Hanem azért nem hittek neki és másnap a másik testvér maradt otthon főzni. De bizony ez is úgy járt, aztán otthon maradtak sorjában, mindegyiknek hibázott a főztjéből. A hetedik napon a legkisebbik volt a szakács. Már akkor a leány olyan bátor lett, hogy mikor a testvére megfőzött és elment a többiért, szépen fogta a fésűjüket és megfésülködött vele. Csakhogy éppen amint javában fésülködött, meghallotta a nagy zúgást, röpült haza a két vadlud. Elbújt hamar az ágy alá és ijedtében benn felejtette a haját a fésűben. Megrázkódtak a vadludak, bejöttek legény képében. Mindjárt meglátták a fésűben az aranyhajat. Mind azt kiabálták: — Valaki járt itten, valaki járt itten! Ilyen haja csak a mi testvérünknek lehet! Aztán keresték mindenfelé, de sehol se találták. Utoljára azt mondta a legkisebbik: — Hátha az ágy alatt van. Azzal fogott egy seprőt, alányul vele az ágy alá, érez valamit. — Akárki vagy, azt mondja, jöjj elő! Hát kiszólt a lány az ágy alól: — Jönnék én, jönnék, csak ígérjétek meg, hogy nem lesz bántódásom. Meg is ígérték, aztán kijött a lány. Mindjárt megismerték az aranyhajáról, hogy ez senki más nem lehet, mint az ő édes testvérük és össze-vissza ölelték-csókolták. — Jaj, azt mondja a lány, értetek jöttem, gyertek velem haza. Onnét azonban valaki ellopta, Thiel nagyon sokáig megemlegette a bort. Valami kis szórakozást az őrház kútja szerzett Thielnek. Időnkint eljöttek a közelben dolgozó vasúti munkások vizet meríteni. Természetesen elbeszélgettek egyről-másról az őrrel. Néha az erdőőr is betekintett, szintén azért, hogy szomját eloltsa. A kis Tóbiás csak lassan fejlődött, két éves korában kezdett gagyogni ots egyedül járni. Édesapjához különösen vonzódott. Amikor kissé okosabb lett, akkor fölébredt apjában is a régi szeretet. Amilyen mértékben növekedett az apa szeretete, éppen olyan mértékben kisebbedett a mostohaanya szeretete Tóbiás iránt. Lassan, lassan valami meghatározatlan ellenszenvet érzett a kisgyerek iránt, amely legerősebben egy év múlva mutatkozott, amikor Lenenek kisfia született. Ettől a perctől fogva keserves napokat látott Tóbiás, különösen, amikor édesapja nem volt otthon, borzasztóan kínozta a mostohaanyja. Amikor pedig órákig dolgoztatta, úgy hogy alig lihegett szegény fiú, egyetlen egy jó szót sem szólt hozzá. A kínzástól szokatlanul fejlődött a feje, vörös haja teljesen elütött hófehér arcától, egészben véve nyomorúságos látvány volt ez a fiú. Amikor Tóbiás kis öcscsét, akinek arca az egészségtől csaknem kicsattant, lecipelte a Spree partjára, a gúnyhóknál összesúgtak az emberek, néhol szitkozódtak is, de mindenütt úgy, hogy alig hallhatta meg valaki, úgy látszott, mintha Thiol, akit pedig legközelebbről érdekelt a dolog, nem is törődnék semmivel; az emberek célzásait nem akarta elérteni, jóakaró szomszédai szemhunyorításait mintha észre sem vette volna. .. Hét óra felé járt az idő, amikor egy júniusi reggelen szolgálatból hazajött Thiel. Felesége még azt a néhány szót sem mondta el nyugodtan, amivel tisztességesen köszönt volna, máris a szokott módszere szerint kiabálni kezdett az éjjeli munkában kifáradt emberrel. (Folyt. köv. REGÉNY. Thiel, a vasúti őr. (2) *— Elbeszélés. — Irta: GERHART HAUPTMANN. Lassanként ezek a pillanatok, amelyekben tényét egészen megváltoztatta, mind ritkábbak lettek és végre egészen megszűntek. Az a bizonyos szenvedélyes ellenállás, amelyet az első évben Lene uralomvágyával szemben tanúsított, a második évben egészen kiveszett. Már nem ment a szokott nembánomságával munkára, miután a feleségével valami fölött összekapott, hacsak előbb le nem csillapította. Nem egyszer azt is megtette, hogy rimánkodott neki, hogy legyen ismét jó hozzá. Magányos lakóhelye nem volt már olyan kedves előtte, nem vonult meg már olyan szívesen a lucfenyők rengetege között. A megboldogult feleségére való csöndes, odaadó visszaemlékezéseket ettől fogva az élet emlékei megrontották. Nem kénytelenségből ment hazafelé, mint kezdetben, hanem valami kapocs húzta, miután számlálta az órákat és perceket, amíg fölváltották. Teljesen a felesége hatalma alá került és végül mindenben tőle függött, holott az első feleségével inkább valami finom érzelem kötötte össze. — Gyakran lelkiismereti furdalásai voltak a dolgok e megváltozása miatt és egy csomó rendkívüli segítő szerre volt szüksége, hogy valahogy megszabaduljon tőlük, így az őrházat és a pályát, amelyet ő gondozott, valami Megszentelt földnek tekintette, amely kizárólag az elhunyt emlékének van szentelve. Mindenféle kifogásokkal sikerült neki eddig a feleségét vissentartani attól, hogy útjában elkísérje.