Budapesti Napló, 1899. március (4. évfolyam, 60-89. szám)

1899-03-01 / 60. szám

Budapest, 1899. Negyedik évfolyam. 60. szám. Szerda, március 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18.4 Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Vs évre 7 frt, V-i évre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Az új kormány és a disszidensek. Budapest, február 28. (v.) A békepolitikának diadala, amelyet Széll Kálmán miniszterelnök a többség mai pártértekezletén proklamált, visszaviszi a disz­­szidenseket a szabadelvű párt klubkötelékébe. Különállásuknak minden oka elenyészett, az új helyzet kényszerítő erővel vezeti őket vissza a régi pártállásba. Kimenniök a pártból, amelyhez hozzá volt forradva egész múltjuk , amelynek nevét annyi sikerrel koszorúzta meg az ő működésük, nehéz áldozat volt. Visszamenniök oda most, hogy az ő törek­véseikkel egyazon szellem jutott uralomra, komoly kötelesség. Azt az áldozatot és ezt a kötelességet elveiknek szigora szabta elébük. Akkor szakítaniok kellett azzal a politikával, amely a politikai vezetés kudarcait a törvény­telen állapotok felidézésével akarta tetézni. Ma a támogatására kell sietniök annak a po­litikának, mely kibontakozott a válságos za­varokból, létrehozza a békét és jogaiba visz­­szahelyezi az alkotmányos rendet. Kirajzá­suk a szabadelvű pártból és visszacsatlako­­zásuk a többséghez csak más-más megnyi­latkozása ugyanannak az elvi álláspontnak. Ezelőtt három hónappal nem akartak részesei lenni annak a politikának, amely szembeállí­­totta a többség önérzetét és hatalmi érdekét a parlament munkaképességéhez és az alkot­­mányos rend folytonosságához fűződő nagy nemzeti érdekekkel. Ma nem vonhatják meg támogatásukat attól a politikától, amely szor­gos kézzel siet újra felépíteni mindazt, amit az előző kormányzat végzetes dacossága le­rombolt. Elvi alapjukról a disszidensek nem tértek le egy pillanatra sem. Decemberben nem is ők hagyták el a többséget, hanem a többség őket. Most is nem ők csatlakoznak a szabadelvű párthoz, hanem a szabadelvű párt fogad el Széll Kálmán kezéből olyan politikát, amelynek elvi tartalma megegyez azzal az állásponttal, amely miatt még három hónappal ezelőtt le kellett mondaniuk a régi pártkötelék fenntartásáról. Ők ugyanazok ma­radtak, de változott a helyzet és az uralkodó politika. A Széll Kálmán politikája valóban ugyan­abban az erkölcsi és politikai légkörben mo­zog, amely a disszidensek csoportját körül­lebegi. Amit Szilágyi Dezső pozsonyi be­széde mint posztulátumot állított fel, az most kézzelfogható valóság gyanánt je­lentkezik az új miniszterelnök kormányzati programmjában. A parlamenti bajokat a Bánffy­­féle politika elszigetelt jelenségnek tartotta, holott csak tünetek voltak, kórtünetei a par­lamenten kívül fekvő nagy politikai nyavalyá­nak. Az obstrukciónak ezt az összefüggését az általános politikai helyzettel hirdették a disszidensek; ugyanezt az összefüggést is­merte fel és méltatja az új kabinet. A vá­lasztások szabadságának és tisztaságának biz­tosítása, független és pártatlan jogszolgáltatás a választási ügyekben, a nemzet politikai akaratának a hatósági befolyás alól való függetlenítése, az ellenzéki meggyőződé­sek közigazgatási üldözésének megszün­tetése , a disszidensek által követelt mind­ezek a reformok benne vannak az új kormány programmjában, s íme alighogy megjelentek a szemhatáron, legott helyreáll a béke s hozzáláthat a parlament fontos feladatainak akadálytalan elintézéséhez. Ki­derült tehát az, hogy aki meg akarja szün­tetni az obstrukciót, annak a közéletet kell orvosolnia. Kiderült, hogy az eltiprás politi­kája nem csupán kegyetlen volt, mert pusz­tított, hanem oktalan is, mert tetézte azt a földgolyó!­­ Egy ember, akit a hatalomnak csúcspontjáról csak úgy lehetett ledönteni, hogy koalícióba lépett és egyidőben esküdött ellene össze minden rajta kívül álló tényező: Európa fejedelmei és Európa népei és a föllázadt szeren­cse és a megrémült Gondviselés ! Egy ember, aki önnön dicsőségének ragyog­­tatása céljából fölgyújtotta és lángba borította és szakadatlanul a háború orkánjainak martalé­kául dobta oda a világot és aki e sok munkája közben még arra is ráért, hogy kivételesen — nagylelkű is legyen. Könnyebb, némileg jogosultabb volna egy garázdálkodó földfeletti hatalomnak odadobni e lázadó szót: hatalmad és önzésed egyaránt rémületes, — semmint emlékében kicsinyíteni és a porait övező hódolattól megfosztani a nagy világhódítót. Miért könnyebb, miért jogosultabb ? Mert a földfeletti hatalom és az ember leg­alább egyenlőtlen fegyverekkel küzdenek, ellen­ben Napóleon közös és általános emberi voná­sokkal született, és ő maga azzal az axiómával magyarázta meg a tömegeken való túlemelke­­désnek titkát, hogy „nem a saját zsenije teszi az embert nagggyá, hanem a mások­ ostobasága.“ A dicsőségnek ez a bálványképe megdönt­hetetlenül és örök időkre fennáll. És nimbuszának védő szárnyai alatt fennállhat és megállhat min­den, ami heroizmussal párosulva bűnné magasz­tosul. Mert mindig jogosultnak látjuk és jogo­sultnak véljük és jogosultnak érezzük azt a meg­­meghódolást, mely a vérontásnak glóriájával a humanitást megejti. A glória, akár kisebb, akár nagyobb sugár­­kévéket bocsát, egyszerűen körítőjévé válik az ember jobb érzéseinek. Az egoizmus karjaiba hajtja, illetőleg a hiúságnak illúziókba ringató puha vánkosain föláldozza a részvétet és süketté tesz a fájdalomnak hangjai­t és vakká tesz a szenvedésnek vonaglásai iránt. A glória megrészegíti a természetes jogérzetet és a du­bajt, amelyet el akart hárítani. Kiderült, hogy az ellenzéki erőszakot az alkotmánytalan kor­mányzással csak fokozni lehet s hogy a több­ség forradalma az alkotmány ellen nem ver­heti le a kisebbségnek forradalmát a többség ellen. Kiderült, hogy a békés tranzakció meg­menthet mindent, holott az ellenzéki terror­nak a többségi terrorral való dulakodása koc­kára teszi az országnak legértékesebb javait. Szóval, kiderült a disszidensek álláspontjának igazsága és helyessége. A válságnak forrása csakugyan ott volt, ahova ők mutattak. A veszedelmek csakugyan akkorák voltak, aminök­­nek ők mondották. S az orvoslást csakugyan az az eljárás hozta, amelyet ők ajánlottak. Az új helyzet teljesen igazolja az ő maguk tar­­tását és rácáfol mindazokra a gyanúsításokra, amelyekkel a rosszhiszeműség­i csoportnak viselkedését illette. Az ország közvéleménye nem fogja elfe­ledni azt a nagy szolgálatot, amelyet a disz­­szidensek a maguk egyéni érdekeinek félre­­tételével az alkotmány veszélyeztetett ügyé­nek tettek. A nemzet hálás lesz nekik hajt­hatatlan elvszilárdságukért és azért a pél­dás áldozatkészségért, amelyet az ország érdekében komoly viszonyok között tanú­sítottak. Csak harmincegyen voltak és mégis meg tudták állítani a már-már elháríthatatlan­nak látszó fátumot. Diadalukat az igazságnak hatalma vívta ki. Mikor a porondra vonultak, nem azt nézték, hányan vannak, hanem azt, hová szólítja őket a lelkiismeret. Győzni csak túlerővel lehet, meggyőzni csak az igazsággal. A disszidensek meggyőzni akarták ellenfeleiket és barátaikat , tehát győztek is. Széll Kálmán érdemeiből mindez nem von le semmit. A békepolitikának sikere az ő sikere. A nehéz problémát bátor és biztos kézzel ragadta meg, akciójában nem ismert manttás gyönge hevüléseit abszorbeálja és el­bitorolja és az emberi önzésnek sokkal hevü­­lékenyebb kohójában preparálja azt a szenve­délyes lelkesülést, amelytől mindinkább még szomjasabbá válik, aki tőle egyszer megittasul. A glóriának behízelgő dallamától megsike­­rül a humanitás. Mert a sebesültek, árvák és öz­vegyek jajgatása — még ha közös zsolozsmává válna is — nem oly impozáns hangverseny, mint az ágyúdörgés, a csatakiáltás és a puskaropogás. De még a párbaj-pisztolyok durranása iránt is fogékonyabb az ember, mint a halálosan megse­besült dzsentelmén árváinak reszketve nyöszörgő siralma iránt. A glória vakká teszi a humanitást. Jobb érzéseinknek az a látóképessége, mely a jog és méltányosság vonásait fölismeri, szemefényét veszti el. Miért ? Mert a dicsőség élénkebben tündököl és gazdagabban szórja szemkápráztató sugarait, mint a szenvedő lélek fényes követe : a néma könny. De a glória némává is teszi a humanitást és a jobb érzések sugalmazó hangját elfojtja. Miért ? Mert a győzelmi riadók lármás hangjait az illúzió átszuggerálja akárkinek lelkébe és e tola­kodó erőteljes hangok hatása alatt elveszíti vissz­hangot keltő erejét az idegen fájdalom. Az önzés az erősebb fél, a szeretet a gyön­gébbik. Amazon épül föl a bűn, emezen az erény. A bűn beszédes, az erény hallgatag. A romboló orkán csodálatot provokál, a szélcsend unalmat. A hallgatag természet szépsége iránt gyérebb a fogékonyság, az üvöltő vad vihar, melyben az ele­mek egymással bőszülten csatáznak, sokkal több bámulóra lel. A harci dicsőség védőszárnyai alatt elisme­résben sütkérezik minden, ami az egyes individu­umban megnyilatkozó rendkívüli erőre vall. A heroizmus: erő, és semmi más! A rendkívüli T­ÁRCA. Az egységes morál. . —­ A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Feszi Géza. II. Jogbitorló érzések. Van-e nagyobb gonosztevő, mint az, aki egy millió embert tudva és akarva legyilkoltatott ? És van-e fényben és dicsőségben és varázs­hatásban gazdagabb alakja az emberiség histó­riájának, mint Nagy Napóleon ? Egy ember, aki megrázta a világot, aki tró­­fiákat döntött és trónokat emelt, aki megrefor­málta a geográfiát és úgy parancsolt a nemzetek uralkodóinak, mint kopóknak a vadász. Egy ember, aki uralkodott a békén és a har­cokon, áld összekötő hidat teremtett a behatárolt egyéni erő és a határokat nem ismerő isteni Mindenhatóság között, hogy aztán mindaddig, míg a történelem múzsája él, ott álljon az ő szellemalakja e hídnak kellő közepén, e híd bolt­ívének csúcspontján, páratlanul és egyes-egyedül.­­ Egy ember, aki önerejéből véges hatalmú is­tenséggé avatta föl önmagát, aki akaratának rabszolgájává tudott tenni mindent, ami mozog, lüktet, él és eleven. Európa szuronyerdejét, a töme­gek hangulatát, aki kormányozni tudta a lelkese­dést, a szerencse szeszélyeit, a dicsőség ragyogá­sát, a népek és fejedelmek akaratát. Egy ember, aki egyesegyedül tette jogosulttá ezt a büszke megkü­lönböztetést : én és a világ — és akinek zsenije ug­y, tudta csoportosítani e két, egymással szembe helyezett végletet, hogy az „én“­-- volt az ural­kodó erő, a „világ” pedig az alkalmazkodó anyag. Az ő szobrának posztamentuma nem valami kis érctömeg vagy márványdarab, hanem­ ez az egész lapunk mai száma húsz aldal.

Next