Budapesti Napló, 1899. július (4. évfolyam, 179-208. szám)

1899-07-15 / 193. szám

198. szám, Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1899. julius 15. 7 dúl. A polgármestert ez az idea rokonszenvesen érintette és oda nyilatkozott: — Ez­zel a kérdés legnehezebb része meg van oldva. ♦ Petőfi emlékének megünneplésével ma az öreg honvédek központi bizottsága is foglalkozott, báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt. Illyés Bálint in­dítványozta, hogy a központi bizottság Petőfi halá­lának 60 éves évfordulója alkalmából kü­ldöttségileg képviseltesse magát a segesvári ünnepen. A köz­ponti bizottság meg is választotta a küldöttséget, a­melyet az ünnepre Illyés Bálint fog vezetni. El­határozták, hogy az ünnepies alkalomra két koszorút készítenek, az egyiket a szoborra, a másikat pedig a honvédek sírjára helyezik. Pulszky Károly — öngyilkos. — A Budapesti Napló tudósítójától. — Budapest, julius 14. Egy ember, a kit lángelméje és jellemgyön­­gesége a rendkívüli jelenségek közé sorozott, tegnapelőtt természetellenes módon vetett véget életének. Pulszky Károly, az Országos Képtár volt igazgatója öngyilkos lett. Halála éppen olyan rendellenes, mint a­milyen az élete volt. Erényei és hibái egyaránt abnormálisak voltak. Klasszikus pogánynak szü­letett a kereszténység tizenkilencedik századában. Belső életét a művészet szabályai intézték olyan korban, amely a büntető paragrafusoknak és a becsület-kódexnek hódol. Szépségre és élvezetre volt szomjas a lelke, a­mikor a közhivatalnok becsületes pedantériáját kellett volna gyakorolnia. Anakronizmus volt az élete, az ösztöne, a jel­leme. Az ilyen embereknek tönkre kell menniük, mert nem gyökereznek abban a korban, amely­ben születtek. Erkölcstelenné tette a művészet, amely természetes ellensége a morálnak. Pentapolis maritima című műve alá, amely Ancona műkincseit ismerteti bámulatos alaposság­gal és brilliáns pennával, mint utolsó pszeudo­­niumot, ezt a nevet írta alá: Odysseus. Igen, ő volt az a bolyongó vándor, akit a művészet so­kat hányatot Odysseusszá tett. Most, hogy ő maga vetett véget életének, ne emlékezzünk meg becsmérlőleg hibáiról. Hi­szen ezek más korban erények voltak! Átlőtt homlokán ott ragyog a lángelmének dicsfénye majd még akkor is, amikor a napilapok törvény­széki rovatában már régen elveszett szomorú em­léke az ő nagy hibáinak.­­ Haláláról a következő tudósítást kaptuk: London, július 14. Pulszky Károly, a budapesti Országos Képtár volt igazgatója геьу "de érkezett telegramm szerint egy Ausztráliából Klondyke felé tartó hajón öngyilkos lett. Homlokén­teve meg magát és rög­tön szörnyet halt Néhány tévéjét hagyott hátra és birtokában szerényebb összeget találtak. * Pulszky Károly, in­usbivénetiró, Pulszky Fe­­renc fia Londonban született 1853. november 9-én. Gyermekéveit 1866-ig Olaszországban töltötte, majd amikor emigráns atyjával hazájába vissza­térhetett, középiskolai tanulmányait Budapesten végezte. 1871-ben orvosi pályára készült, de csakhamar a művészettörténet tanulmányozására tért át. Három évet töltött Lipcsében, ahol a bölcsészetdoktori oklevelet nyerte el. Amióta 1873-ban Budapestre visszatért, részt vett az összes hazai művészeti mozgalmakban, majd 1882-ben nőül vette Márkus Emíliát, a Nem* ’■éti Színház nagytehetségű tagját. Ő rendezte a magyar történeti ötvös-műkiállítást, és a párisi világkiállítás számára a magyar régi­­ségi osztályt. Majd az Országos Képtár igazgatója ezt. 1884-ig ő szerkesztette az Archeológiát Érte­­■Hőt és kitűnő szakmunkáival a külföldön is fel­etlen tekintélyre tett szert. A politikával is fog­­alkozott és az országgyűlésnek 1884-től 1892-ig mit a tagja; előbb a szepes-szombati, utóbb pedig a tabi kerületet képviselte kormánypárti programmal. 1896. február elején dűlt egyszerre romba a­zerencsétlen ember minden dicsősége: egyszerre are futamodott, hogy Pulszky Károly megőrült s a család február 5-én beszállittatta a lipót­­­ezei tébolydába. Ha fölmerült a gyanú, hogy Pulszky Károly a Szépművészeti Múzeum megala­pítása és a műtárgyak vásárlása céljából rá­bízott negyedmillióval nem tud elszámolni és ekkor — még most is emlékezetesek ezek a szenzációs események! — a kultuszminisztérium feljelentése alapján Pulszky Károlyt február 11-én a lipótmezei tébolydában letartóztatták és az Alkotmány­ utcában levő fogházba szállították át. (Apa és fiú.) Akkor még élt Pulszky Ferenc, és ezen a ret­tenetes februári napon e sorok írója fölkereste a a boldogtalan apát. Ott lakott a Nemzeti Múzeum földszintjén Pulszky Ferenc, a képtárak és Múzeum­nak országos főfelügyelője,­­■ ugyanazokban a ter­mekben, ahol­­ annyi időn keresztül mint fejedelmi vendéglátó, a külföld legfényesebb nevei előtt repre­zentálta a magyar kultúrát. Valami szfínészszerű nyugalommal nézett ki megtöretlen dióbarna szemeivel az ablakon. Siváran álltak a dísztelen fák a februári hidegben, a Múzeum­­park útjai locs-pocsba vesztek el és hullt az éktelen eső. Ott szemközt a magyar parlament, amelynek ő is volt tagja késő vépségéig, n ő meg a két fia, az Ágoston és a Károly . . . Mint egy szomorú király, nyújtotta jobbját a vendégnek, aki mélységes részvétét jött kifejezni Pulszky Ferencnek ....­­ — Nagyon csúnya az élet ! — mondja a hatalmas aggastyán. — Szegény Károly fiam! — A politikai szenvedély elragad, botrányhaj­­■ haszóvá tesz és gyűlölővé! A politikai szen- Ш vedély oka, hogy ezt az ügyet félremagya- I­­rázták és undorítóvá tették. Elhallgatott és valami néma, sebzett fájdalom­mal kimerengett az ablakon. „ — Miért gyűlölnek engem az emberek? Én soha senkinek sem ártottam, de minden­kivel jót iparkodtam tenni. Ne gondolja, — nem akarok elnézést, nem, — de határozott rosszakarat, gyűlölet, rágalmazás, — ezt már még sem érdemeltük meg. Különben ki fog de­rülni, hogy semmi se hiányzik. Itt, ezen a helyen ült az én szerencsétlen, szegény fiam, amikor utoljára beszélt velem. Részben azért se tudott elszámolni, mert sok kép még meg sem érkezett. Hiszen még a vizsgáló­bizottságba se tudtak embereket találni, akik mitértek! Az öreg Than nagytehetségű és derék ember, de ké­pekhez ebben az értelemben nem ért. Székely se! Ebben az országban kevés ember van, aki méltányolni és megbecsülni tudja azt a má­­­v remek csoportot, amely a művészet fejlődésének a históriáját akarja bemutatni. Különben most a millennium alatt össze fog jönni az a külföldi szakértőkből álló kongresszus, amelyet még a fiam, mint illetékes bírót, összehívott. Lützow, Münz — ott fekszik az asztalon a kötete. Őriz,un és mások majd megmondják, hogy mit ér az a gyűjtemény. De nem hiányzik semmi! Királyi gőggel vetette vissza hatalmas fejét és zavarodottan szégyenkezett, hogy még csak véde­keznie is kell az ilyesmi ellet­. — Lássa, az én fiam betegsége nem jött váratlanul. El voltunk mi arra készülve. Mi­kor megtudtam, hogy az orvosok konstatál­ták az őrültséget, az első hírre az volt az első szavam: Boldog ember az én Károly fiam, mert befejezte az ő nagy munkáját és meghalt. Akkor még nem sejtettem, hogy ilyen rágalom támadhat! És ekkor egy magas hivatalnokot nevezett meg az agg, minden harag nélkül, bizonyos naiv álmélkodásba vegyített undorral. Elbúcsúztam. Ami­kor az ablakok mellett elhaladtam, még egyszer felém intett, azután pedig valami sfinxszerű nyuga­lommal nézett tovább dióbarna szemeivel a februári esőbe. " Megelőzte a halálban fiát, aki már szintén ha­lott. S én most mintha hallanám, hogy mint védi a halott apa halott fiát. (Paralitikus!) Pulszky Ágoston, Pulszky Károly bátyja, február 14-ikén bejelentette az akkori miniszterelnöknek, hogy az öccse által netalán okozott kárt megtéríti. A boldogtalan ember három hónapi börtön után május 8-ikán szabadult ki. Később végérvényesen mondták ki róla, hogy paralitikus és így végleg megszabadult a büntető igazságszolgáltatás kezéből. (Bohémia.) Az elcsigázott emberek apáthiájával tűrt Pulszky Károly mindent, a­mi kiszabadulása után még a nyakába zúdult. Az ítélet visszaadta szabadságát, de régi társaságáról le kellett mondania, mert büszke volt megkísérteni a visszajutást. Lassankint bele­­szokott egy új társaságba, amelyhez bahamai úgyis jobban vonzották: bohémé lett a szó legszomorúbb, értelmében. Estéről-estére ott látták a főváros mulatóhelyein, a kávéházi asztal mellett várta be a hajnalt és min­dig csak a reggeli kávé után tért vissza a lakására, egy tizedrendű kis garniba a Csokonai- és Népszín­ház­ utca sarkán. Hiába volt minden kísérlet, Pulszky Károly tel­jesen megtörött, lehetetlen volt feltámasztani benne a kihamvadt energiát. Csak néha, mikor élénkebb fordulatot vett át beszélgetés és egy-egy kérdés rövid időre felrázta apáthiájából, olyankor kigyult a szeme, megoldódott a nyelve és megelevenedett a régi Pulszky Károly.­ Magyarázott, gesztikulált, bizonyította az állításait a tudós föltétlen biztonságával és ilyenkor áhitatosan hallgatta a társasága és a háta mögött félkört alkot­­­tak a pincérek. De az energia mindig újra kialudt és estéről a t estére törpült Pulszky Károly. A nyár végén már a­ chantant pincérek sem respektálták a szerencsétlent.­ És neki mindegy volt minden. Megható volt az igye-e­kezet, amelylyel a kávéházban, az orfeumokban el-­ kerülte régi ismerőseit! Egyszer, körülbelül július derekán lehetett, egy­ átvirrasztott éjszaka után hazafelé ballagva kitört belőle a keserűség : /. — Hogy mért nem számoltam? Mert nem­ értek hozzá! A képekhez értek, a számtan­hoz nem! Ha elszámolást akartak, miért nem adtak mellém valakit, aki ért az ilyesmihez ? Én tudtam a képek értékét és tudtam, hogy olcsón vásárlók, tudtam, hogy kétszer annyi pénzébe kerül a m­agyar államnak minden egyes kép, ha nem engem küldenek! Nézd, ezt a levelet ma kaptam! Itt van ! Olvasd el! Nézd meg a nevet! A legelső angol mű­­t­örténeti kapacitás! A véleményemet kérdezi egy képről! Látod! Angliában jobban ismernek, mint itthon! Hanem persze, elejtettek az első, kompromittáló hírre, mert megijedtek, mert tudták, hogy nem tették kötelességemmé az elszámolást! . . . Eh ! Mindegy! Jó éj­szakát ! És befordult a Népszínház­ utcába, és egy da­rabon gestikulált még a sétabotjával, aztán elcsen­desült, megáll, és rágyújtott egy cigarettára. Haladt a nyár évadja és a boldogtalan ember rohamosan sülyedt. Mind keserűbb, mind apatikusabb lett, meghasonlott önmagával, a világgal, minden­kivel, csak egyszer csillámlott még fel benne a régi energia, ősz elején, közvetetlenül az elutazása előtt. Hajnaltájt volt megint, mikor egyszer csak lecsapott öklével a Newyork kávéfiáz márvány­aszta­lára és felkiáltott: — Fiuk! Ki jön velem Londonba műkeres­­kedést nyitni ? Meglát­átok még, mi lesz belő­lem! Csak értek valamit a műtörténethez, pénzt odakünn szerzek könnyen, megérem még, hogy hozzám küld a magyar kormány képeket vásá­­­rolni! És ez volt az utolsó fellobbanása, néhány nap, múlva már elutazott. Elvitte magával csodálatos tudását és egyetlen barátját, a reménységet. Fájda­lom, álmai nem teljesültek. Most már megszabadult mindentől, keserűségtől, fájdalomtól, de könnyet érdemel mindenkitől ez a nagyon, igen nagyon, fáj­dalmasan boldogtalan ember. • SZÍNHÁZ, ZENE. ** Hegyi Aranka Budán. A színlap úgy je­lezte, hogy fél tízre vége A baba négy fölvonásának, de a Fővárosi Nyári Színház előkelő és lelkes közön­sége alaposan rácáfolt erre a terminusra. Hogy a színlap megszerkesztőjét dezavuálták, annak Hegyi Aranka páratlanul finom, utolérhetetlen alakítása volt az oka. Az ő Lancelotta meghódította már a fő­városi közönséget. Látta a publikum gyakran és a budai színkörben ma este mégis kitették a sokat­mondó fekete táblát, amely azt jelezte, hogy minden jegy elkelt. Csodának ez, — a nyári színházakban rab­lásokat hajszol az ember — nem csoda. Hegyi Aranka művészete olyan, amelynek a finomsága és a tisztasága ellenállhatatlanul elbájol minden­kit. Minta a játéka, meg az éneke. Nem újság ez, csupán azért konstatáljuk, mert a közönség sorában tömérdek színészt és színésznőt láttunk, akik vala­mennyien — bocsánat a leleplezésért — megváltották készpénzért a jegyeiket. A Budai Színkör vendég­­művésznője nem volt se több, se kevesebb, mint a Nép­színház illusztris primadonnája, a pesti Hegyi Aranka. Csupa finomság,csupa keresetlen báj,a művészet a maga nemes tisztaságában volt a játéka és az éneke olyan minuciózus szépségekkel teli, olyan mély és meleg, a hogy megsokszorozta Audram muzsikájának a szén-

Next