Budapesti Napló, 1899. december (4. évfolyam, 332-360. szám)
1899-12-01 / 332. szám
Budapest, 1899. Negyedik évfolyam. 332. szám. Péntek, december I. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BERON SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Va évre 7 frt, 1 f évre 3 frt 60 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Beharangozás: Budapest, november 30. (I.) Van delegáció; még csak néhány héttel ezelőtt ki hitte volna, hogy lesz? Van delegáció; ki merne jótállást vállalni, hogy meglesz jövőre is? Már az igaz, hogy erősen megkorhadt ez az intézmény. S amit alkotói sohse képzeltek volna: nem itt Magyarországon korhadt meg, hanem odaát Ausztriában. Osztrák intézménynek csúfolta minálunk harminc esztendőn át a közjogi ellenzék. S most kiderül, hogy mi tartjuk benne a lelket. Ausztria pedig bármely percben kész tőle elszakadni. Tőle és az egész dualizmustól, sőt magától attól a teljes és valódi alkotmányosságtól is, amelyet a hatvanhetediki kötés biztosítani kívánt számára. Köszöntvén a ma összeülő delegációt, ki tudja, nem veszünk-e egyszersmind örökre búcsút tőle?! Ki tudja, hová fejlődik Ausztriában a bomlás processzusa, amelynek az idén még volt egy nyugvópontja, akkora, hogy a parlament megválaszthatta a delegációt? Jövőre ilyenkor lesz-e parlament, amely választhat? Lesz-e egyáltalán alkotmányos lehetősége annak, hogy a közös ügyek az eddigi módon intéződjenek? Ez a mostani delegácionális ülésszak különben aligha lesz viharos, noha magyar részről bevonul ezúttal a közjogi ellenzék két képviselője is. Graváminális anyag van ugyan most is, de a legnagyobb graváraen, a katonai terhek nagy emelkedése, amelytől pedig ugyancsak volt okunk félni, elmaradt. Benne volt pedig ez is a Bánffy-kabinet leltárában. Benne volt egy nagyszabású katonai reform, amely ijesztő mértékét jelentette a katonai költségek szaporodásának. És a Bánffy-rendszer posztumus védői annak idején élénk kárörömmel lesték, hogyan fog megbirkózni a Széll-kormány ezzel a kellemetlen hagyatékkal. És, lám, megbirkózott vele; megbirkózott bátran, erővel és sikerrel. Ezért az elismerést igazságos ember nem vonhatja meg Széll Kálmántól és kabinetjétől. A delegációt tehát a kormány energiája és hazafias lelkiismerete megszabadította legkellemetlenebb kötelességétől, attól, hogy Krieghammer urnak újabb, szertelen követelésével szembeszálljon. Ami fennmaradt egyéb tennivalóját illeti, ezek közt a legelső az lesz, hogy bírálatot mondjon a külügyi politikáról, amelyet gróf Goluchowski nyilván már holnapután fel fog tárni szokásos expozéjában. Gróf Goluchowskival szemben nem lesz nehéz dolguk a mi delegátusainknak. Az ő korrekt, ügyes és határozottan magyarbarát politikája több elismerésre, mint gáncsra fog alkalmat adni. Mióta ő áll a monarkia külügyeinek az élén, azóta új szellem költözködött be a ballplatzi régi házba. Goluchowski szakított a régi tunya, álmos, kullogó rendszerrel és energiát, öntudatot s lendületet vitt bele nemzetközi politikánkba. Az osztrák-magyar diplomácia megszűnt azóta a nemzetközi színjáték dummer Augusztja lenni, hanem mint komoly tényező jelentkezik mindenütt a maga helyén. Nem okvetetlenkedik fölösleges módon, tapintatos és óvatos, de ahol a monarkia érdekei megkövetelik, ott gyorsan, kellő időben és kellő súlylyal közbelép; nem irtózik az iniciativától sem, ha szükség van reá, tud és mer cselekedni. Ezért áll fenn zavartalanul a legszívesebb viszony szövetségeseinkkel s vagyunk a lehető legjobb viszonyban az összes hatalmakkal, beleértve Oroszországot is; igy szereztük vissza veszendőbe indult pozíciónkat a Balkánfélszigeten. Monarkiánknak nincsenek ellenségei és nincsenek szánakozó barátai; nem gyűlölnek bennünket sehol és nem is mosolyognak rajtunk, mint ahogy gyűlöltek és mosolyogtak annakelőtte a Kálnoky idején, másfél évtizeden keresztül. Gróf Goluchewsld és a magyar delegáció tehát nyilván meg lesznek egymással elégedve. Ellenben aligha lesz ilyen jó dolga Krieghammer úrnak. A hadügyminiszternek van a rovásán minálunk egy és más. Alkalmasint lesz egy-két meleg napja, ha majd számon kérik tőle azt, amit ellenünk vétett és mulasztott. Még a Bánffy-kormány idejéből való az egyik bűne: az a rendelet, amelylyel megkommentálta a királynak a Hentzi-szoborról szóló parancsát. Az a rendelet kemény megrovásban részesült a magyar kormány padjairól is és ez a megrovás nyilván nem fog elmaradni most, mikor a hadügyminiszter szemtől szembe fog állni a magyar törvényhozás expozitúrájával. És remélhetőleg számon kérik majd Krieghammer úrtól azt a szerencsétlen rendeletét is, amelylyel a tartalékos katonák jelentkezéséből csinált nemzeti sérelmet nálunk, az egész monarkiában pedig végzetes galibát, fölösleges módon, tapintatlanul, ügyetlenül. Erről a ballépésről elmondtuk a véleményünket annak idején, s ezt a véleményünket fenntartjuk most is. A magyar delegáció is nyilván figyelmeztetni fogja Krieghammer urat valamire, amiről minduntalan megfeledkezik. Arra, hogy a közös hadügyminiszter magyar miniszter is, nemcsak osztrák. Nyilván megértetik majd a hadügyminiszter úrral, hogy a rosszhiszemű idő miatt nem lett volna szabad büntetnie a jóhiszemű jelent. A jogi szempont — igaz— neki kedvez. A törvény szerint a közös hadsereg szolgálati nyelve a német, s a törvény szerint az ellenőrzési szemléken a tartalékosok ka T A R C A. A Bükkös István földje. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Nógrádi László. — Felfordult a világ, mondja Bükkös István uram s bizony én is azt mondom. Más sora van most az embernek, mint hajdanra. Érzik ezt Palócországban is. Lassan-lassan elvesz a régi és itj jön nyomvást a helyébe. Az öreg Harangozó Péter beszélte, hogy volt régen, hát azután mondom, hogy nem úgy van most. Ott van ii, a Kerekek hada is mivé lett, hova veszett a szép nagy porta ? Az egyablakos hosszú ház összeroskadt s támadt helyébe három is. Két ablak van rajta, a teteje cserepes, így kívülről csak szép, det de belülről hiányzik valami, valami, ami megvolt az összeroskadtban. Nincs jólét, gazdagság, boldogság. Nem úgy van, mint azelőtt, teszem azt, mikor még egybetartott a had s miként a csirkesereg az anyja, úgy valamennyien az öreg Kerek János szárnya alatt éltek. Eszenden a harangszó után ő kelme beült az asztalszögletbe a poháralmákom alá, ez volt az ő trónusa. Beült s szótlan fenséggel hallgatta meg, mint egy valóságos király, a hadmunkás tagjainak jelentését. Hogy halad a munka a pesti dűlőben, szép-e a vetés, nem kell-e valahol javítani a földet, milyen a legelő, mert ő kézzel nem, csak fejjel dolgozott. A jól végzett munkát egy fejbiccentéssel jutalmazta, hagyta helybe, ez volt a megerősítő pecsétje, ha valami nem tetszett, egyet csóvált a fején s ez már baj volt. Innen adta ki parancsait is az öreg Kerek János és bizony nem történt meg, hogy valaki ellene mondott volna, úgy volt legjobban, ahogy ő elgondolta. Igaz is ez, őszszel, gyümölcstakarítás idején látszott meg, hogy mit ér a Kerek János esze. Ontotta a föld a termést, megtelt a hombár, nem hiába dolgoztak légyen egész esztendőben. Akkor Kerek János kiosztotta kinek-kinek a magáét szükség és érdem szerint. — Neked, mondta, János testvér, feleséged van, gyereked is, végy nekik gúnyát, három részt kapsz, te Miska csak legény sorba megy még, jól dolgoztál, kapsz új csizmát, no meg hogy meg legyen a vágyad, hát nem bánom, a szécsényi nagy vásáron ha egy harmonikát is veszel. És így osztotta ki valamennyinek, hogy mindenki meg volt elégedve. A maradék pedig a közös kasszába ment, a tulipános ládafiába. Bizony volt ott mindig, nem kellett máshoz fordulni, ha valamire kellett. így volt régen, de most, haj, most másont van, a gazdag hadakból szegény zsellérek lettek. A föld egy darabban erős volt, sok volt, most szétosztva gyenge, kevés. Tudja, mi csinálta a fordulást, tudja! Az öreg Gömbös Istvánná, isten nyugosztalja, mondta egyszer : — Hej, lelkeim, még az én időmben egy szál perkál ruhába mentünk a templomba, csizmát se látott, csak a kezünk, ott hordtuk lelkeim, most bezzeg selyem viganó kell nem is egy, se kettő, és ó, uram bocsá’, a Ferduska lányok má’ cipellőt hordanak. Úgy, úgy, nem volt elég széles az Ipoly, átúszott rajta, az urak szokása, nem voltak elég magasak a palóc hegyek, átszállott rajtuk a világ divatmadara. Nincs már a régiből meg, csak a rétek, az erdők virága. Azoknak még tiszta a kelyhe és harmatos és olyan a színük, illatjuk, mint régen. Bár ha már itt-ott be vannak piszkolva, rájuk szállt a kőszénfüst, belepte őket a korompora. Mert ime a szűz Ipoly völgyön immár vaskutya——........гг ír—гг—ймаааиы. i «игими gőzös jár. Bele füttyög a völgyek templomi szent csöndjébe, megrettenve hallgatja dübörgését a legelő juhnyáj, — nem hallani tőle a kolomp szavát, a szellő szárnyon szálló nótákat, a bús furulya szót, elnémul a rejtekekben fészkelő gerle búgó, zokogó szava, nem szól a rigó és bizony a fülemüle is elhallgatott. Mindennap meglep a korom egy-egy szűz tiszta virágot az Ipoly rétjén, bizony mindennap elűz egy-egy madarat a gőzösfütty, kevesebb a dal, bizony leszakad egy-egy darab Palócországból is, elnyeli a világ. Mossa, mossa Palóciát a nagy hullám, egyszerre csak elmossa, úgy mint a Bükkös István uram földjét az Ipoly,------egészen úgy! Fáj a szívem, ha erre gondolok. . . . Mert a Bükkös István uram földjét a gonoszságos Ipoly mosta el, így mondja ezt őkelme. Régi szabású ember, még a hadak korabeli. Úgy viselkedik, úgy beszél, mintha még most is úr lenne a maga portáján. — Én, a Bükkös-had, mondja nagy kevélyen, én vagyok, a többi, az nem Bükkös, az semmi, csak zsellér, itt a had, ahol én vagyok. Pedig a Bükkös-hadnak már vége, vége mint a Kerek-hadnak, a nagy, hosszú egy ablakos, szalmás ház leroskadt. Egy szoba maradt meg csak, annak a tetejét is a nagy búbos kemence tartja csak. Ebben van a tulipános láda, a kulcsát mindig magával hordja Bükkös uram. Igaz, hogy nincs benne semmi, ha csak a kapcsos imádságos könyv nem, de hát így szokta azt régen Bükkös uram, mikor még volt mit őrizni benne. Most azt mondják, egy kicsit megroskadt Bükkös István, mióta a felesége, meg a lánya meghalt. Megroskadt, de a had büszkeségéből nem adott fel semmit. Hogy a feleségét eltemette, még csak megmaradt a lánya. Szép, nyúlánk növésű lánya volt. Olyan mint az erdei sudár fa, szép mint a liliomszál. — Ember számba megy virágom, mondo- — Lapunk mai szánta йгелЬа! oldal.