Budapesti Napló, 1902. november (7. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-25 / 324. szám

Budapest, 1902. Hetedik évfolyam. 324. szám. Kedd, november 25. B­UDAPESTI NAPLÓ Szerk­esztőség és K­iadóhivataal­a Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: * József-körut 13. VÉSZI JÓZSEF, BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Ш Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Va évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. mass* A százesztendős Múzeum. Budapest, november 24. (s.) Nagy tisztességnek fog örvendezni ezen a héten a magyar kultúra. Százeszten­dős lesz egyik legnagyobb intézménye: a Nemzeti Múzeum. Nagy tisztesség minden­képp, legelső­sorban pedig főleg annak okáért, hogy az úgynevezett műveit Nyugat előtt de­monstrálja, hogy a magyar kultúra, ime, van már legalább is százesztendős. Mi tudjuk ugyan, hogy jóval régibb, de bizony a nagy­világ, amely leginkább ellenségeinktől tud rólunk — ha tud — valamit, alighanem meg­lepődéssel fogja tudomásul venni — ha ugyan tudomásul veszi — hogy ennek az úgynevezett barbár nációnak van egyebek közt egy kulturális intézménye, amely ala­pításának százesztendős jubileumát ünnepli meg. És talán ezért jó is lett volna, ha ezt a százesztendős jubileumot va­lami nagy, országra­, sőt világraszóló ün­neppel tudtuk volna megülni, valami nagyobb­­szabású és hangosabb parádéval, mint egy szerény szoborleleplezés. Ez nyilván szép és lélekemelő lesz, de nem lesz akkora méretű demonstráció, hogy kifelé is szóljon, messze túl országunk határán, hogy kevés barátunk, sok ellenségünk meglássa, meghallja. De hiszen ennek a százesztendős jubi­leumnak nem az ünnepi programai méretei adják meg a jelentőségét. Nagy, nevezetes nemzeti ünnep volna ez akkor is, ha külső fénye még szerényebb volna, mint amilyen­nek készül. A magyar kultúrának nem a leg­régibb, nem a legnagyobb, de egyik nagyon régi és egyik legimpozánsabb intézménye a Nemzeti Múzeum, a magyar áldozatkészség­nek pedig örök időkre szóló fényes monu­mentuma. Érdekes, hogy a múlt század két hatal­mas kulturális alkotása, amely a mostani ma­gyar tudományosságnak alapköve lett, amely a magyar szellemi életet egyszerre roppant lökéssel vitte előbbre, a Széchenyiek nevéhez fűződik. Ne firtassuk most, hogy melyik töl­tötte be inkább a maga hivatását: a Múzeum-e, amelynek gróf Széchenyi Ferenc tette le alap­kövét, vagy az Akadémia, amelyet fia, a leg­nagyobb magyar hívott életre? A példa, ame­lyet apa és fiú adtak, egyaránt grandiózus, egyaránt ragyogó. Hogy idők folytán, a fejlő­dés sodrában melyikük intenciója valósult meg teljesebben, az egészen mellékes kérdés akkor, mikor a dicső apának és még di­csőbb fiának halhatatlan cselekedetét, mint minden időknek egy-egy kimagasló példaadá­sát állítjuk egymás mellé. Hogy mivé lett a Nemzeti Múzeum száz­­esztendős élete sor­án, annak a méltatása igaz nemzeti büszkeséggel tölthet el ben­nünket. A szerény kezdetnek nagyarányú fejlődés lett a folytatása. A magyar mivelődés történetének az a száz esztendeje, amelynek gróf Széchenyi Ferenc alapítása jelöli a kez­detét, igazán nem volt meddő. Az elültetett palántából hatalmas, terebélyes fa támadt, amelynek egyes ágait azóta új törzsbe lehe­tett oltani, hogy gazdag életnedvükkel tovább termékenyítsenek, újabb tenyészetnek legyenek eszközei. A Nemzeti Múzeum a maga nemében Európa legszebb intézményei közé sorakozik, egyes osztályai pedig páratlan gazdagságukkal szinte egyedül állanak. A nemzeti kultúra be­csületének, külső reprezentálásának szempont­jából tehát mindenesetre elsőrangú tényező. Hogy mekkora volt a valóságos belső, fej­lesztő hatása, azt pontosan megmérni persze nem lehet, de nem is szükséges. Kétségtelen, hogy komoly és szakadatlan tudományos mun­kásságnak volt a színhelye, kutforrása, ser­kentője ez a folyvást nagyobbodó, fejlődő in­tézet. Kétségtelen az is, hogy a tudomány népszerűsítésének feladatát is minden lehető módon és nem is siker nélkül igyekezett szolgálni. Szépen fejlődött nemcsak a terje­delme, nemcsak a gazdagsága, hanem a lá­togatottsága is. Igaz, egy idő óta keve­sebb jelét látjuk ennek a fejlődésnek, mint annakelőtte. De ezt nem lehet egészen stagná­­ciónak betudni. Hiszen a Múzeum már nem áll egyedül, mellette és nagyrészt általa új, meg új tudományos, művészeti és másfajta gyűjtemények keletkeztek és vannak keletkezőben. A látogatottság tehát megoszlik az anyaintézet és sarjadékai kö­zött. Másrészt meg a Múzeum maga az ér­deklődés ébrentartására sokat tehet ugyan,de nem mindent. A nagyközönség hajlamai, igé­nyei, szokásai változnak s a Múzeum nem mindenben tarthat lépést ezekkel a változá­sokkal. Hogy igyekezett-e mindig és nevezete­sen a legújabb időkben is, lépést tartani, azt ne kutassuk most. Ne kutassuk, hogy mennyi a jogos alapja annak a panasznak, hogy a Múzeum nem igyekszik odacsábítani a közön­séget, legyőzni az indolenciáját; hogy elzárkó­zik az élettől; hogy előkelőségére többet tart, mint a népszerűségére; hogy édes testvérével, az Akadémiával együtt inkább az exkluzivitásban keresi az előkelőséget, mint a kultúra gya­korlati szükségleteihez való alkalmazkodásban. Ne időzzünk sokat a jelen kritikájánál akkor, mikor ünnepelni készülünk a múltnak a jö­vendőkre kiható dicsőségét. Akár jogos a kritika, akár nem, azt a dicsőséget, amelynek a százesztendős Múzeum a hirdetője, semmi­féle múló jelenség, semmiféle kritika és semmi­féle mulasztás nem kisebbítheti. Egészben véve el lehet mondani, hogy gróf Széchenyi T Á­ R 0 A Az Idő. Hallottam, amint a torony éjfélt kongat. Merevült kezemből kiejtem a tollat S fáradtan felnéztem. — A harangszó lágyan olvadt el a tompa, néma némaságban. S midőn már hallgatott a harang érc-nyelve. A visszhang még morgott, álmából fölverve. A­mikor megbékült, akkor újra csönd lett. És én néztem, láttam, hallgattam a csöndet. Ablakomon a hold harcolt a vak éjjel. Szobámban a lámpa égett pisla lénynyel. Kioltottam: hadd lám, előbb melyik tér be? — A hold-fény beszökött. A sötét kitérve, Helyet adott néki, — de beszállt maga is S halkan pamlagomra ült le, mig a hamis Hold-fény, azt se kérve, hogy odaereszszem, Író-asztalomra feküdt kényelmesen. ők csak egymást nézték, rám se hederitve, Én a széken ültem s néztem mindenikre. —Kopp.Koppant az ablak. Még egy vendég jött be. Sötét haja fényes fátyollal bekötve. Pirinkó kis lábán gyöngy­ ékes cipellő. Halvány arcán egy-egy pici rózsa­felhő. Szava puha, mint a virág hulló szirma. Karcsú termetéért a cédrus is sírna. Térült-fordult, aztán leült szembe velem. „Megjöttem“, szólt.—Látlak,—feleltem kevélyen. „Ki vagy te ?“ kérdezte s pajkosan mosolygott. — Látom, te fordítva csinálod a dolgot, Bájos ismeretlen! Hisz te vagy a vendég!­­ De ha nem felelnék, bárdolatlan lennék. Asztalomon könyvek, toll, papír meg ténta. ... Én poéta vagyok, egy szürke poéta. — Rám nézett s hallgatott. Bogár­ szemét lassan Lesüté szégyelve, hogy meg ne láthassam. „Mi az a poéta?“ kíváncsian kérdte. — Poéta, kinek csak álmodás az élte. Álmodik, amíg él és él álmát szőve. Álmodja, hogy él majd az örök időbe’. — „Az örök időben?“ gúnynyal kérdi ő. „Akkor jóhoz jöttem. Én vagyok az — Idő.“ — Nem leheti — szólottam. — Szép vagy, bájos, szende! Nem lehet! Ifjú tűz ég a te szemedbe’! Az idő vén, lomha, míg járásod könnyed. Nem olyan vagy, mint ki látott tenger­ könnyet. Üde vagyl Lelkedből az ifjúság árad. Évezreket hordasz? ... Nem olyan a vállad! Nem lehet! Te víg vagy, gyermeteg leányka... Az idő ősz, rozzant, mankón járó sánta. — Kacagott. „Szép vagyok? ifjú? játszi? szende? — Akkor te boldog vagy és elégült, nemde ? Ha boldogtalanság kínja égne benned: Én se volnék ifjú, szép se lennék bezzeg! Vén volnék és mankón topognék előtted... Az az én alakom, amit rám erőltet Az, akinél vagyok s mert mindenütt vagyok, Egyszerre mutatok millió alakot.“ „Én vagyok az idő, én vagyok az örök! Nincs határom. Nincs zár, mit össze nem török. Élek, hogy más éljen. Más él, mert én élek. Végtelen utamon célhoz sohse érek. Céltalan a célom, végtelen a végem. Úttalan az utam... Ez a sorsom nékem. Időtlen időkig, irdatlan irtáson! Él az én életem, rohan rohanásom.“ ..A poéta, mondtad, részt kér én belőlem. Álmodja, hogy él majd az örök időben. Ó, te botor ember! .. . A nép feledékeny !... Sok, ha egy név megél egy-kétezer éven. Mi az egy ezredév? Csöpp a tenger álján! Mindig mások ülnek a hit hűtlen szárnyán. A legnagyobb költőt, kinek létét sejtik: Az Istent is egykor csöndben elfelejtik!“ ..Ahányan csak vagytok, bohó, ifjú elmék, Értsétek meg, éltek. Éltek! Nos, mi kell még? Síron túl is élni ? S ezért nem nyughattok ? Nem sokkal üdvösebb, ha csak egyszer haltok? Telve a két kelyhe, igyatok belőle. Száz balga álomnál jobb egy pohár lőrés A gyönyör egy perce többet ér­tinéktek, Mintha a sir után ezer évig éltek !“ ... A holdfény becézve simult a hajára, Keblét átölelte a sötét homálya. „Látod ezt a kettőt: a fényt s a sötétet? Ezek addig élnek, ameddig én élek. Örökkön harcolnak s ez­ a — történelem 1Г­­ .. Aztán csönd lett... — Mire fölemeltem fejem. Az utcákon vigan dübörgött az élet S az én lámpám égett, még akkor is égett. Földes Imre. Lapunk mai száma tizenhat oldal. A kaméleon. — A Budapesti Napló tárcája. — Irta : Csehov Antal. A piactéren áthalad Ocsumjelov, a rendőr­­kapitány ; uj köpenyeg van rajta, a kezében valami csomag. Nyomában egy vöröshajú rendőr megyen, nagy rostát cipelve, amely tele van elkobozott köszméte-bogyóval... Kőröskörül néma

Next