Budapesti Napló, 1902. november (7. évfolyam, 300-329. szám)
1902-11-22 / 321. szám
3-21. szám. Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1902. november 22. 13 novella, csakhogy nyolcszor megy le benne a függöny. Hanem ez a darab. Vigyük ! Szinte lázban volt. Az orvosai megtiltották neki, úgy elhagyja a meleg szobát, de azért rögtön belógatott s vitt magával... A hit — akkor még „Hányó Julcsa” — tényleg megjárt nagy utakat. Volt Rákosi Szidinél, Blahánénál, •Iwánál, sőt — aki holnap játszani fogja — Hegyi Arankánál is. De színre nem került Hogy miért ? Annak a dokumentumait igen érdekes — a fenntemetettek kezétől származó — levelekben őrzöm. De publikálásuk ma még indiszkréció volna. Talán majd máskor. Később.• * * Jött a nyár, Justh hazament Orosháza mellé, a birtokára: Puszta-Szent-Tornyára. Én is ott töltöttem nála pár hetet s megismerkedtem személyesen is a darabom hőseivel: Manga Julcsával, Czombos Mihályyal, Horváth Jánossal, Annus Terkával, Györgyi Jóskával, Rétes Marival s a többiekkel. Ott a helyszínen át is dolgoztam kissé a darabomat, korrigáltam rajta s úgy terveztük: előadatjuk az ő kis paraszt-színházában, ott, Szent-Tornyán, az ő parasztjaival — játszszák el a darabot azok, akik szerepelnek benne. De a végzet másképp határozott Jusihask baja mind rohamosabb jelleget öltött s orvosai elküldötték messze idegenbe, Cannes-Ъа, az örök tavasz örökké mosolygó hazájába, hogy szegénynek, aki egész életében a lényt, a világosságot kereste, legalább halálos ágyát aranyozza be a napsugár. . . . — — — Azóta elmúlt nyolc esztendő. A darabom Justh tragikus halála után megint csak visszakerült az Íróasztalom fiókjába, hogy két-három évenként egyszer — újra visszavándoroljon rejtekébe. Volt Beöthy Lászlónál, Rajna Ferencnél, Porzsolt Kálmánnál, Faludi Miklósnál, de színpadra csak nem jutott. Hogy miért? Azt megint csak nem mondhatom meg — ma még, bár nem volna mért szégyenkeznem miatta. (Hanem hiszen úgyis kiderül most már nemsokára — a premier után!) Ellenben az utolsó stációnál : a Vígszínházné.1. Faludi Miklósnak támadt az az ötlete, hogy nyújtsam be a Népszínházhoz, a Porzsoltféle pályázatra. A jó tanács ugyan későn jött valamicskét — két nappal a pályázat lejárta után tudniillik — de én azért megfogadtam. Ártani nem árthat —■ gondoltam — legfeljebb az aktáim szaporodnak meg egy levéllel. Ekkor kapta a már nagyon ismerős G. J. A hit címet. A többi már a nyilvánosság előtt történt. A pályabiróság igen hízelgően nyilatkozott A hitről s miután konstatálta, hogy szabályellenesen érkezett be, a pályadíj odaítélésénél természetesen mellőzte, hanem viszont egyhangúlag a Népszínház igazgatóságának előadásra ajánlotta, így került hit holnap bemutatóra. Hálásan köszönöm Porzsolt Kálmánnak, hogy nem rettent vissza mindattól, amitől nyolc éven át az összes színházi vezetők visszariadtak; hogy nem nézett semmiféle melléktekintetre; hogy nem ragaszkodott a Népszínház régi tendenciáihoz, melyek járomba kötötték a népszinművet és számára új ösvényt nyitni nem engedtek ; hogy odaadja a színházát a stereotyp-népszinmű-mintáktól teljesen elütő darab számára. kísérleti objektumnak. Hálásan köszönöm a Népszínház kitűnő művészgárdájának és Stoll Károly főrendezőnek, hogy a népszínmű konzervatív hajlékába nemes ambícióval segítenek bevinni a modern dráma friss levegőjét. • De most már eleget beszéltem a darabon edyeseájáról,bár én igazán nem tehetek róla, hogy A hitnek ilyen kalandos múltja van!) most talán kellene, hogy pár szót szóljak magáról a darabról? Bizony az ma is csak olyan, mint amilyen volt nyolc évvel ezelőtt. Legfeljebb, hogy néhány vidám jelenettel bővült. Ezelőtt nyolc évvel még ennyi koncessziót sem tettem volna a népszínmű hagyományainak, de azóta magam is beláttam, hogy csakugyan túlságosan zord és komor A hit levegője. Aztán meg a véletlen is belejátszott a darab humorába. E lapok főszerkesztőjével, Vészi József orsz. képviselő úrral együtt jártunk ugyanis Kassán, éppen A hit színpadi előkészületei közben. Ott találkoztunk egy ragyogó humorú újságíró-kollégámmal, Miklós Gyulával, aki egy esténket egész sereg parasztkarikatúra bemutatásával tette feledhetetlenné, ő kacagtatott meg bennünket először a szabolcsi lócsiszárok pompás utánzásával s én bízom benne, hogy a mi jóízű kacagásunk — Németh és Kovács segítségével — átragad a Népszínház közönségére is. A Népszínház közönségét és a sajtót kérem fel birókul abban az eretnekségi perben is, melynek már napokkal a darabom bemutatása előtt vádlottja voltam. Hogy vájjon van-e A hitben ,vallási anarchia Első fellépésem. Irta: Sarah Bernhardt. — Menjen divatárusnőnek, — mondá keresztatyám, — ez neki való. Szalagok, csokrok, virágok! Sokkal satnyább, semhogy rossz útra kerülhetne. Higyyelek nekem, ez lesz a legokosabb. De családunk egy régi barátja, aki akkor miniszter volt, úgy vélekedett, hogy a színháznál esetleg szép jövő kínálkoznék számomra. Anyám is így gondolkodott , nem voltam éppen rut, hangom behízelgő, fogam szép, úgy hogy bátran mosolyoghattam, aztán még nőhetek, fejlődni is fogok. Akkor még nem sejtettük, hogy soványságom valamikor még ilyen élénken fogja a kritikusokat foglalkoztatni. Végül elhatározták, hogy Aubernek bemutatnak, Girardin, akit másnapra várt a nagynéném, majd elvégzi ezt a dolgot. Anyám külföldi volt és nem tudta, mi szükséges ahhoz, hogy a színpadra kerülhessek; nagynéném megmagyarázta neki holland nyelven. Gyorsan és sokáig beszéltek egymással. Keresztatyám és egy vendég eltávoztak a hölgyektől és halkan csevegtek. Én egyedül maradtam a szoba egyik szögletében: elfogott a félelem az ismeretlen világ előtt. Mi a jövő ? A szerencse álmai incselkedtek velem. Két hugocskám kacagása a szomszéd szobából fojtogatta torkomat A holland nyelv kemény hangzása bántott, míg a két férfi titokzatos suttogása fölingerelt Ríva fakadtam. Mind a négyen felém siettek. — Mért sírsz? — kérdezte anyám, mialatt szelíden magához vont és homlokon csókolt. — Nem örülsz neki, hogy színésznőnek adlak? — Apáca akarok lenni, — feleltem sírva. — Liba vagy, — mondá nagynéném kurtán. — Milyen buta az ilyen leány ! — vélekedett nagybácsim. — Menj és öltözködjél fel, — parancsolt anyám. — Aztán ne sírj ! Teljes örömmel magamhoz szorítottam anyácskámat, nem tudtam szólni, ő meg cirógatott, ami megnyugtatott. Kimentem. Egy negyedóra múlva már csak arra gondoltam, hogy magamat lehetőleg megszépítsem, — hadd haragudjék a nagybácsi, aki csúnyának tart. Másnap bemutattak Girardin úrnak, aki nagyon kedvesnek talált és úgy vélte, hogy némiképpen Rachelhez hasonlítok, végül megígérte, hogy érdekemben el fog járni. Két nap múlva anyámat levélileg felszólították, hogy bizonyos napon kitűzött órában velem a konzervatóriumban megjelenjen. Rögtön hivatták a szabónőt és fekete selyemruhát rendeltek számomra. A bemutatkozás nagy napján reggel jött a fodrász, tépegette, pibálgatta hajamat, fe isütötte és agyonrendezte. Soha életemben nem voltam csúnyább. Mama is azt mondta. Csak a nagybácsi mondta, hogy most legalább emberi a formám és nem vagyok olyan, mint valami veszett kutya. Sovány karocskám hosszú bő ujjban lógott, nyurga nyakamra korallgyöngy-sort tettek. Végül berizsporoztak, szemem, fülem, arcom tele volt fehér liszttel. Egyszóval maga voltam a törtelem és amikor üde, egyszerű, rózsás leányok társaságában Auber elé vezettek, az vállat vont és ilyesmit dünnyögött. — Gurardin megbolondult. Azzal hátat is fordított nekem. Tudtomra adták, hogy vége a ceremóniának, mehetek, tíz nap múlva pedig jelentkeztem a felvételi vizsgálatra. — Mit tanúak be, uram? — Amit akar, — felelt Auber és egy másik leány felé fordult. Végre eljött a nagy nap. Ezúttal anyám nem fésültetett meg és én torzonborz hajjal, kendőzetlen üde arcommal és gyermekded szemtelenségemmel jelentem meg a konzervatóriumban. Sok szép fiatal leány volt már ottan, szép, gyönyörű, elragadó jelenségek a fiatalság teljes pompájában. Némelyek nevetgéltek és csevegtek, mások szomorúak voltak és reszkettek, mindnyájan reménykedő szívvel, míg szemükben a félelem tüze lobogott. Nagynéném kisért el, mert anyácskám sehová se ment, ahol várakoznia kellett: az ilyesmi beteggé és idegessé tette. Rögtön egy fiatal szép lánykához csatlakoztam, akinek igazi üzenze-arculatja volt. Baretta Rosának hívták, Blanchenak, (most már Worms asszonynak) nővére. Mikor felhívtak, kedvem lett volna, rögtön elszaladni. Félig holtan léptem a terembe, ahol nagy asztal előtt több úr állt és vitatkozott. A háttérben volt a pódium, mellette egy hórihorgas fiatalember egészen feketében, akinek bozontos szemöldöke alól nagy szem villogott elő. — Mit szaval ? — kérdezte. Léotandnak hívták és csak később lett Moliére házának első súgója. — Mese a két galambról, — suttogtam alig hallhatóan. — Mit? — De hiszen itt nem mondanak el meséket ! — És csaknem hangosan fölkacagott. Ebben a pillanatban csengettek. — Hajtsa meg magát, — súgta nekem a szeretetreméltó Léoland. Engedelmeskedtem és először irányítottam tekintetemet az arcepág felé. Reszketni kezdtem. Borzasztó valami az ilyen vizsga a konzervatóriumban. Csaknem kegyetlenség, gyerekek bátorságát ilyen próbára tenni, úgy gondolom, akárhány fiatal tehetség ment tönkre merő félelemből a kurta examenen. A sok arc közül, amely felém fordult, kikerestem egyet, amely legkevésbé rémített meg. Egy pillanatig Auberre néztem, de gúnyos mosolya zavarba ejtett. Ő észrevette ezt és Brohan Ágoston felé fordult, aki hangosan felkacagott. Szemembe köny gyűlt és ijedt mosolyom, úgy látszott, részvétet ébresztett, Duncet Camille nyájasan hunyorított felém és bátorítólag intett Meg voltam mentve. Rágyújtottam a mesére és egy pillanatig se vettem se tekintetemet erről a nyájas arcról, amelynek derűs jósága bátorsággal töltött el. Lihegve daráltam, le Lafonteine szép meséjét. Megindult hangomban volt néhány önkéntelen, bensőséges akcentus. Csengettek. Elhallgattam. — Mit tudsz még, kicsikém, — kérdezte Auber. — Tudom Ágnes jelenetét de nem jól. — Mondd el, amit tudsz. Meghajtottam magamat és miután néhány verset elmondtam, ismét megszólalt a csengetyű. — Hajtsa meg magát és menjen le — súgta Léotand. Megtettem. Auber visszatartott, amikor mellette elhaladtam. — Kedves, — mondá a többihez fordulva. — Nyúzott macska, — dörögte gorombán egy úr, aki kalappal ült Beauvalet volt. — Osztályomba veszem, majd csak faragok belőle valamit, — kiáltotta egy bálvány arcú, galambősz úr. Prevost volt. — Hát fölvettek ?! — kiáltottam ujjongva. — Persze jere ide és ölelj meg, tíz ép hangod van és okos szemed. De semmit se tudsz. Annál jobb. Csak nem tessék, mert ilyen alakkal nem boldogulsz abban a szerepkörben, amelyet választanod kell. Megöleltem Prevost urat és részegen az örömtől rohantam ki a folyosóra, most és a „katholikus magyar állam ellen intézett manőver ?“ Én hiszem, hogy fel fógnak menteni. Mert ha nem, akkor ugyan jobb lett volna a darabomnak még egy évig heverni az Íróasztalom fiókjában. Bölcs Horatius úgyis azt mondotta: попит praematur in annum... A hit pedig csak nyolc évig várt a holnapi napra... Rózsa Miklós.* Egy kollégánk a következő sorok közlésére kért fel bennünket. Rózsa Miklós tegnapelőtti cikkében, amelyben olyan szépen és meggyőzően védi meg darabja tendenciáját, azt írja egyebek közt, hogy a nazarénusokat, ezt a specifikusan magyar jelenséget sohasem jutott eszébe senkinek feldolgozni, a szegény boldogult Justh Zsigmondon kívül. Pedig dehogy nem. Egy eléggé ismert, de ma még tán nem eléggé méltányolt novellista, Újlaki Antal egész kötetet írt róluk, mégpedig nagyon szép és értékes kötetet. Bibliás emberek a címe. Egy-két évvel ezelőtt jelent meg. Akkor a sajtó nagyon melegen fogadta, de azóta úgy elfelejtettük, hogy, lám, még Rózsa Miklósnak sem jutott eszébe. L. A. TuDOMÁNYIRODALOM a Magyar Írók ismertetése. A L'humanité nouvelle című tekintélyes párisi havi folyóirat szerkesztője, Alphonse Hamon, rendes munkatársnak kérte fel Salamon Ödönt, a ,,Journal de Budapest szerkesztőjét azzal a megtisztelő megbízással, hogy minden hónapban ezerszavas tanulmányt írjon a modern magyar írók legjobb műveiről. Salamon Ödön ezt a megbízást nagy örömmel fogadta el, mert ez az első eset hogy egy párisi revue, ahová különben a francia idők legjobbjai dolgoznak, állandó rovatot szentel a magyar irodalom ismertetésének. (V. Madách Társaság felolvasó ütlése.) A Madách-társaság e hó 23-ám délelőtt 11 órakor a Magyar Tisztviselők Országos Egyesületének, Esterházy utca 4. számú helyiségében felolvasó ülést tart. Az ülés tárgysorozatán Bodnár Zsigmond, Szepessy