Budapesti Napló, 1902. november (7. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-22 / 321. szám

3-21. szám. Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1902. november 22. 13 novella, csakhogy nyolcszor megy le benne a füg­göny. Hanem ez a darab. Vigyük ! Szinte lázban volt. Az orvosai megtiltották neki, úgy elhagyja a meleg szobát, de azért rögtön be­­lógatott s vitt magával... A hit — akkor még „Hányó Julcsa” — tényleg megjárt nagy utakat. Volt Rákosi Szidinél, Blahánénál, •Iwánál, sőt — aki holnap játszani fogja — Hegyi Arankánál is. De színre nem került Hogy miért ? Annak a dokumentumait igen érdekes — a fennt­­emetettek kezétől származó — levelekben őrzöm. De publikálásuk ma még indiszkréció volna. Talán majd máskor. Később.• * * Jött a nyár, Justh hazament Orosháza mellé, a birtokára: Puszta-Szent-Tornyára. Én is ott töltöttem nála pár hetet s megismerkedtem személyesen is a darabom hőseivel: Manga Julcsával, Czombos Mi­hály­­yal, Horváth Jánossal, Annus Terkával, Györgyi Jóskával, Rétes Marival s a többiekkel. Ott a hely­színen­ át is dolgoztam kissé a darabomat, korrigál­tam rajta s úgy terveztük: előadatjuk az ő kis pa­raszt-színházában, ott, Szent-Tornyán, az ő paraszt­jaival — játszszák el a darabot azok, akik szerepel­nek benne. De a végzet másképp határozott Jusihask baja mind rohamosabb jelleget öltött s orvosai elküldötték messze idegenbe, Cannes-Ъа­, az örök tavasz örökké mosolygó hazájába, hogy szegénynek, aki egész éle­tében a lényt, a világosságot kereste, legalább halálos ágyát aranyozza be a napsugár. . . . — — — Azóta elmúlt nyolc esztendő. A dara­bom Justh tragikus halála után megint csak vissza­került az Íróasztalom fiókjába, hogy két-három éven­ként egyszer — újra visszavándoroljon rejtekébe. Volt Beöthy Lászlónál, Rajna Ferencnél, Porzsolt Kál­mánnál, Faludi Miklósnál, de színpadra csak nem jutott. Hogy miért? Azt megint csak nem mondhatom meg — ma még, bár nem volna mért szégyenkeznem miatta. (Hanem hiszen úgyis kiderül most már nem­sokára — a premier után!) Ellenben az utolsó stáció­nál : a Vígszínházné.1. Faludi Miklósnak támadt az az ötlete, hogy nyújtsam be a Népszínházhoz, a Porzsolt­féle pályázatra. A jó tanács ugyan későn jött valamicskét — két nappal a pályázat lejárta után tudniillik — de én azért megfogadtam. Ártani nem árthat —■ gondoltam — legfeljebb az aktáim szaporodnak meg egy­­ levéllel. Ekkor kapta a már nagyon ismerős G. J. A hit címet. A többi már a nyilvánosság előtt történt. A pályabiróság igen hízelgően nyilatkozott A hitről s miután konstatálta, hogy szabályellenesen érkezett be, a pályadíj odaítélésénél természetesen mellőzte, ha­nem viszont egyhangúlag a Népszínház igazgatóságá­nak előadásra ajánlotta, így kerül­t hit holnap be­mutatóra. Hálásan köszönöm Porzsolt Kálmánnak, hogy nem rettent vissza mindattól, amitől nyolc éven át az összes színházi vezetők visszariadtak; hogy nem nézett semmiféle melléktekintetre; hogy nem ragasz­kodott a Népszínház régi tendenciáihoz, melyek já­romba kötötték a népszinművet és számára új ösvényt nyitni nem engedtek ; hogy odaadja a színházát a stereotyp-népszinmű-mintáktól teljesen elütő darab szá­mára. kísérleti objektumnak. Hálásan köszönöm a Népszínház kitűnő művész­gárdájának és Stoll Károly főrendezőnek, hogy a népszínmű konzervatív hajlé­kába nemes ambícióval segítenek bevinni a modern dráma friss levegőjét. •­­ De most már eleget beszéltem a darabon edye­­seájáról,­­bár én igazán nem tehetek róla, hogy A hit­nek ilyen kalandos múltja van!) most talán kellene, hogy pár szót szóljak magáról a darabról? Bizony az ma is csak olyan, mint amilyen volt nyolc évvel ezelőtt. Legfeljebb, hogy néhány vidám jelenettel bővült. Ezelőtt nyolc évvel még ennyi koncessziót sem tettem volna a népszínmű hagyomá­nyainak, de azóta magam is beláttam, hogy csak­ugyan túlságosan zord és komor A hit levegője. Aztán meg a véletlen is belejátszott a darab humorába. E lapok főszerkesztőjével, Vészi József orsz. kép­viselő úrral együtt jártunk ugyanis Kassán, éppen A hit színpadi előkészületei közben. Ott találkoztunk egy ragyogó humorú újságíró-kollégámmal, Miklós Gyulával, aki egy esténket egész sereg parasztkari­­katúra bemutatásával tette feledhetetlenné, ő kacag­tatott meg bennünket először a szabolcsi lócsiszárok pompás utánzásával s én bízom benne, hogy a mi jóízű kacagásunk — Németh és Kovács segítségével — átragad a Népszínház közönségére is. A Népszínház közönségét és a sajtót kérem fel birókul abban az eretnekségi perben is, melynek már napokkal a darabom bemutatása előtt vádlottja vol­tam. Hogy vájjon van-e A hitben ,vallási anarchia­ Első fellépésem. Irta: Sarah Bernhardt. — Menjen divatárusnőnek, — mondá kereszt­atyám, — ez neki való. Szalagok, csokrok, virágok! Sokkal satnyább, semhogy rossz útra kerülhetne. Higyyelek nekem, ez lesz a legokosabb. De családunk egy régi barátja, aki akkor mi­niszter volt, úgy vélekedett, hogy a színháznál esetleg szép jövő kínálkoznék számomra. Anyám is így gon­dolkodott , nem voltam éppen rut, hangom behízelgő, fogam szép, úgy hogy bátran mosolyoghattam, aztán még nőhetek, fejlődni is fogok. Akkor még nem sej­tettük, hogy soványságom valamikor még ilyen élén­ken fogja a kritikusokat foglalkoztatni. Végül elhatá­rozták, hogy Aubernek bemutatnak, Girardin, akit másnapra várt a nagynéném, majd elvégzi ezt a dolgot. Anyám külföldi volt és nem tudta, mi szükséges ahhoz, hogy a színpadra kerülhessek; nagynéném megmagyarázta neki holland nyelven. Gyorsan és sokáig beszéltek egymással. Keresztatyám és egy vendég eltávoztak a hölgyektől és halkan csevegtek. Én egyedül maradtam a szoba egyik szögletében: elfogott a félelem az ismeretlen világ előtt. Mi a jövő ? A szerencse álmai incselkedtek velem. Két hugocs­­kám kacagása a szomszéd szobából fojtogatta torko­mat A holland nyelv kemény hangzása bántott, míg a két férfi titokzatos suttogása fölingerelt Ríva fa­kadtam. Mind a négyen felém siettek. — Mért sírsz? — kérdezte anyám, mialatt sze­líden magához vont és homlokon csókolt. — Nem örülsz neki, hogy színésznőnek adlak? — Apáca akarok lenni, — feleltem sírva. — Liba vagy, — mondá nagynéném kurtán. — Milyen buta az ilyen leány ! — vélekedett nagybácsim. — Menj és öltözködjél fel, — parancsolt anyám. — Aztán ne sírj ! Teljes örömmel magamhoz szorítottam anyács­kámat, nem tudtam szólni, ő meg cirógatott, ami meg­nyugtatott. Kimentem. Egy negyedóra múlva már csak arra gondoltam, hogy magamat lehetőleg meg­szépítsem, — hadd haragudjék a nagybácsi, aki csúnyának tart. Másnap bemutattak Girardin úrnak, aki nagyon kedvesnek talált és úgy vélte, hogy némiképpen Rachelhez hasonlítok, végül megígérte, hogy érde­kemben el fog járni. Két nap múlva anyámat levéli­­leg felszólították, hogy bizonyos napon kitűzött órá­ban velem a konzervatóriumban megjelenjen. Rögtön hivatták a szabónőt és fekete selyem­­ruhát rendeltek számomra. A bemutatkozás nagy napján reggel jött a fodrász, tépegette, pibálgatta hajamat, fe isütötte és agyonrendezte. Soha életemben nem voltam csúnyább. Mama is azt mondta. Csak a nagybácsi mondta, hogy most legalább emberi a for­mám és nem vagyok olyan, mint valami veszett kutya. Sovány karocskám hosszú bő ujjban lógott, nyurga nyakamra korallgyöngy-sort tettek. Végül berizsporoztak, szemem, fülem, arcom tele volt fehér liszttel. Egyszóval maga voltam a törtelem és amikor üde, egyszerű, rózsás leányok társaságában Auber elé vezettek, az vállat vont és ilyesmit dünnyögött. — Gu­rardin megbolondult. Azzal hátat is fordított nekem. Tudtomra adták, hogy vége a ceremóniának, mehetek, tíz nap múlva pedig jelentkeztem a felvételi vizsgálatra. — Mit tanú­­ak be, uram? — Amit akar, — felelt Auber és egy másik leány felé fordult. Végre eljött a nagy nap. Ezúttal anyám nem fésü­ltetett meg és én torzonborz hajjal, kendőzetlen üde arcommal és gyermekded szemtelenségemmel jelentem meg a konzervatóriumban. Sok szép fiatal leány volt már ottan, szép, gyönyörű, elragadó jelen­ségek a fiatalság teljes pompájában. Némelyek nevet­géltek és csevegtek, mások szomorúak voltak és resz­kettek, mindnyájan reménykedő szívvel, míg sze­mükben a félelem tüze lobogott. Nagynéném kisért el, mert anyácskám sehová se ment, ahol várakoznia kellett: az ilyesmi beteggé és idegessé tette. Rögtön egy fiatal szép lánykához csatlakoztam, akinek igazi üzenze-arculatja volt. Baretta Rosának hívták, Blan­­chenak, (most már Worms asszonynak) nővére. Mikor felhívtak, kedvem lett volna, rögtön elsza­ladni. Félig holtan léptem a terembe, ahol nagy asz­tal előtt több úr állt és vitatkozott. A háttérben volt a pódium, mellette egy hórihorgas fiatal­ember egé­szen feketében, akinek bozontos szemöldöke alól nagy szem villogott elő. — Mit szaval ? — kérdezte. Léotandnak hívták és csak később lett Moliére házának első súgója. — Mese a két galambról, — suttogtam alig hallhatóan. — Mit? — De hiszen itt nem mondanak el meséket ! — És csaknem hangosan fölkacagott. Ebben a pillanatban csengettek. — Hajtsa meg magát, — súgta nekem a szere­tetreméltó Léoland. Engedelmeskedtem és először irá­nyítottam tekintetemet az arcepág felé. Reszketni kezdtem. Borzasztó valami az ilyen vizsga a konzer­vatóriumban. Csaknem kegyetlenség, gyerekek bá­torságát ilyen próbára tenni, úgy gondolom, akárhány fiatal tehetség ment tönkre merő félelemből a kurta examenen. A sok arc közül, amely felém fordult, kikeres­tem egyet, amely legkevésbé rémített meg. Egy pilla­natig Auberre néztem, de gúnyos mosolya zavarba ejtett. Ő észrevette ezt és Brohan Ágoston felé for­­dult, aki hangosan felkacagott. Szemembe köny gyűlt és ijedt mosolyom, úgy látszott, részvétet ébresztett, Duncet Camille nyájasan hunyorított felém és bátorító­lag intett Meg voltam mentve. Rágyújtottam a mesére és egy pillanatig se vettem se tekintetemet erről a nyájas arcról, amelynek derűs jósága bátorsággal töltött el. Lihegve daráltam, le Lafonteine szép meséjét. Megindult hangomban volt néhány önkéntelen, bensőséges akcentus. Csengettek. Elhallgattam. — Mit tudsz még, kicsikém, — kérdezte Auber. — Tudom Ágnes jelenetét de nem jól. — Mondd el, amit tudsz. Meghajtottam magamat és miután néhány verset elmondtam, ismét megszólalt a csengetyű. — Hajtsa meg magát és menjen le — súgta Léotand. Megtettem. Auber visszatartott, amikor mellette elhaladtam. — Kedves, — mondá a többihez fordulva. — Nyúzott macska, — dörögte gorombán egy úr, aki kalappal ült Beauvalet volt. — Osztályomba veszem, majd csak faragok belőle valamit, — kiáltotta egy bálvány arcú, galamb­ősz úr. Prevost volt. — Hát fölvettek ?! — kiáltottam ujjongva. — Persze jere ide és ölelj meg, tíz ép hangod van és okos szemed. De semmit se tudsz. Annál jobb. Csak nem­ tessék,­­ mert ilyen alakkal nem boldo­gulsz abban a szerepkörben, amelyet választanod kell. Megöleltem Prevost urat és részegen az örömtől rohantam ki a folyosóra, most és a „katholikus magyar állam ellen intézett manőver ?“ Én hiszem, hogy fel fógnak menteni. Mert ha nem, akkor ugyan jobb lett volna a darabomnak még egy évig heverni az Íróasztalom fiókjában. Bölcs Horatius úgyis azt mondotta: попит praematur in annum­­... A hit pedig csak nyolc évig várt a holnapi napra... Rózsa Miklós.* Egy kollégánk a következő sorok közlésére kért fel bennünket. Rózsa Miklós tegnapelőtti cikkében, amelyben olyan szépen és meggyőzően védi meg darabja ten­denciáját, azt írja egyebek közt, hogy a nazarénuso­­kat, ezt a specifikusan magyar jelenséget sohasem jutott eszébe senkinek feldolgozni, a szegény boldo­gult Justh Zsigmondon kívül. Pedig dehogy nem. Egy eléggé ismert, de ma még tán nem eléggé mél­tányolt novellista, Újlaki Antal egész kötetet írt ró­luk, még­pedig nagyon szép és értékes kötetet. Bibliás emberek a címe. Egy-két évvel ezelőtt jelent meg. Akkor a sajtó nagyon melegen fogadta, de azóta úgy elfelejtettük, hogy, lám, még Rózsa Mik­lósnak sem jutott eszébe. L. A. TuDOMÁNYIRODALOM a Magyar Írók ismertetése. A L'humanité nou­­velle című tekintélyes párisi havi folyóirat szerkesz­tője, Alphonse Hamon, rendes munkatársnak kérte fel Salamon Ödönt, a ,,Journal de Budapest­ szerkesztő­jét azzal a megtisztelő megbízással, hogy minden hó­napban ezerszavas tanulmányt írjon a modern magyar írók legjobb műveiről. Salamon Ödön ezt a megbízást nagy örömmel fogadta el, mert ez az első eset hogy egy párisi revue, ahová különben a francia id­ők leg­jobbjai dolgoznak, állandó rovatot szentel a magyar irodalom ismertetésének. (V. Madách Társaság felolvasó ütlése.) A Madách-társaság e hó 23-ám délelőtt 11 órakor a Magyar Tisztviselők Országos Egyesületének, Ester­­házy­ utca 4. számú helyiségében felolvasó ülést tart. Az ülés tárgysorozatán Bodnár Zsigmond, Szepessy

Next