Budapesti Napló, 1903. július (8. évfolyam, 177-207. szám)
1903-07-01 / 177. szám
Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. 177. szám, Szerda, julus I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi ut 25. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), ha évre 14 k., (7), 1k évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Bomlás: Budapest, junius 30. (v.) Az új ember ma csupa régi dolgot mondott el a képviselőházban. Programmját — ugyanazt, melylyel ma székét elfoglalta — már kizárta Kossuthék, Hollóék és Zichy Jánosék előtt, mikor azért járt náluk, hogy a kabinetalakításhoz az exequaturt tőlük megkaphassa. Az ellenzéki árnyalatok közlékenysége révén a szabadelvű párt is hozzájutott némely tájékozódáshoz az uj kormányprogramul felől s igy ma ő rá sem hatott az újdonság ingerével az a programm, amelyet az ő támogatásával akar gróf Khuen-Héderváry megvalósítani. Egyetlen pontja volt még csak e programoinak, melyről az ellenzék tegnapig nem informálta a többséget. Úgy látszik, ezt a titkot az új kormányelnök egyedül Kossuth Ferencre bízta, aki csakugyan diskrét úriembernek bizonyult, mert csak az éjjel pattantotta le a pecsétet e misztériumról, amikor a közlés már nagy kárt nemtehetett. Áll pedig ez a titok abban, hogy gróf Khuen-Héderváry, aki a katonai kérdésben nem hozott nemzeti vívmányokat, a közgazdasági élet terén a nemzetet el akarja ütni egy törvénybe iktatott s igen nevezetesértékű vívmányától. A kormányelnök úr tegnap este egységes bizalmat kért pártjától, de ezt a titkát a saját híveivel nem közölte. A szabadelvű párt tekintélyét kifelé s önérzetet befelé bizonyára nagyban emelhette, hogy ugyancsak tegnap este Kossuth Ferenc a saját párthíveit már beavathatta ama nagy státustitokba, amelyet a kormányelnök úr a szabadelvűpárt értekezletén elhallgatott. Ez mindenesetre alkalmas annak a látszatnak a keltésére, hogy a gróf úr vagy többre becsüli az ellenzéket a szabadelvű pártnál, vagy jobban bízik benne. Megengedjük, hogy ez a látszat is csalékony lehet, de a politikában a látszat van néha olyan fontos, mint a lényeg; s azt viszont engedje meg gróf Khuen-Héderváry, hogy ez a látszat átkozottul kellemetlen. A programmbeszéd különben nem is volt beszéd, hanem felolvasás akadályokkal. A kormányelnök úr nem nagy szónok, sőt az igazat megvallva, egyáltalában nem az. Még két héttel ezelőtt arról a székről ragyogó dialektika, nemes szárnyalás, ékesszólás, sztringens okfejtés, példátlan orátori lélekjelenlét hangzott s mindezt az emberek és viszonyok bámulatos ismerete, rendíthetetlen közjogi biztosság s a magyar kortörténet legapróbb részleteiben való feltétlen jártasság egészítette ki. Széll Kálmán ötödféléves állanyi férfiúi tevékenységéről lehetnek eltérők a vélemények, ámbátor ma már e tekintetben is erősen közelednek egymáshoz a nézetek, de azt, hogy a parlament vezetésére való képesség dolgában Széll Kálmán a legszerencsésebb inspirációja, legfordulatosabb és legügyesebb kormányférfiak egyike, még leghevesebb politikai ellenfelei sem vitatták soha. Gróf Khuen- Héderváry államférfimértékét még nem ismerjük; mondják, hogy rendkívül erősen van ,enne kifejlődve a gouvernementális ösztön és lehetnek idők (a mostani válságos időpont aligha ilyen), midőn ez az ösztön még akkor is russt formálhat az érvényesülésre, ha a benne rejlő energiát és becsvágyat ugyanakkor a tudás nem kormányozza. Hát az ő államférfimértékét ma még nemigen lehet taksálni. De azt, hogy parlamenti teadernek nem fog beválni, hogy e tekintetben valóságos antitalentumnak fog bizonyulni, ma már szinte teljes bizonyossággal merjük megállapítani. Magyarországon ma nem a kormányzat beteg, hanem beteg a parlament. A gyógyításra tehát sikerrel csakis olyan államférfi vállalkozhat, aki gouvernementális képességei mellett a parlamenti vezetés nehéz és bonyodalmas művészetének is mestere. A heves lázaktól gyötört parlament izzó indulatainak közepette tehetetlenül és tanácstalanul állott ma az új kormányelnök; nyugalmát meg tudta óvni valahogy, de sápadt orcája, zavarodott mosolya, rökönyödötten révedező tekintete ugyanolyan kínosan hatott saját pártjára, mint amennyire bátorította az ellenzéket az amúgy is bősz ostrom fokozására. Nem is beköszöntő volt ez, hanem beköszöntő. Az ellenzék szilaj támadásának védtelenül kitéve s a saját pártja közönyének jéggyűrűjétől övezve, ma elmondhatta magáról gróf Khuen- Héderváry azt, amivel Fejérváry tegnap miniszteri pályafutását bevégezte: „Ezt a csatát elvesztettem.“ De mondhat ennél többet is. Nekünk úgy rémlik, hogy elvesztette az egész hadjáratot. Ő úgy jött közibénk, mint aki megoldja a válságot. De szinte bizonyosra vehető, hogy az igazi válság csak az ő kormányraléptével kezdődik. Úgy látszik, a Dráva szélesebb folyam, mint amilyennek a térképen rajzolják. Aki a túlsó partról jön, nem tud minket megérteni s nem tudja velünk magát sem megérteted. Rossz ómen, hogy már beköszöntőjében lényes a nemzeti garanciák törzséről egy nevezetes vívmányt. Hagyján, hogy a többségi elv uralmát az ő jövetele megtöri s hogy az ellenzékkel sem tudott elég világosan beszélni. Aki paktumot csinál, csinálja meg jól azt a paktumot. Ne csak magát kösse meg, hanem a megbékítendő ellenzéket is. És szerezzen magának instrumentumot, amelylyel szerződő társait a kötés betartására szoríthatja. Még kudarcnak is furcsa, hogy az ellenzék, mely bezsebelte már az újonctöbblet visszaszívását, nemcsak hogy tovább akarja folytatni a küzdelmet, hanem még neki áll feljebb s még ő illeti gróf Khuen-Héderváryt a félrevezetés vádjával. De hagyján, hogy ezek a hibák megtörténtek. Ám ami az 1899: XXX. törvénycikk agyonmódositását illeti, en TÁRCA Huszonnégy óra Jassyban. (Séta.) A Budapesti Napló eredeti tárcája.^ Irta Borsó. Hejh, te hajdani való magyar Jászvásár, ahol Valamikor mi voltunk otthon, ugyancsak eloláhosodtá! ! De mit keseregjek én ennek a régi magyar városnak elvesztén, mikor még ősi magyar fészkeinket itthon is idegen nép lakja. Vajda- Hunyad példának okáért, melynek nevét minden mesterkedés mellett a rumuny irredenta máig sem birta megrumunyitani, lelkében oláh. Ami annál elszomorítóbb, mivelhogy népe mind egy szálig magyar faj, amiről a sok Halász, Katona, Kovács és hasonló név tanúskodik. Hiszen még itt, a főváros tövében elszórt magyarnevű helységek: Solymár, Vörösvár, Soroksár, Budakeszi, Tök, Héviz, Vecsés meg a többi, mind sük német. Csak az egyetlen Budakeszin esett meg, hogy lakói a „Butterkäs“ néven cikkelyezték be a nagy német közösségbe, jelentését a vajtól és túrótól származtatván, melylyel olyan jövedelmes kereskedést folytatnak. Az ember csak azt nem tudja, kezükön a tejáru, vagy szájukon a falu neve van-e jobban meghamisítva. Hát ott jártam Jászvásárt — vagy, már csak maradjunk meg a mai neve mellett: Jassyban, Moldvának székhelyén. Elfogódott szívvel s talán tüdővel is, rajtam kanyargó, ki-beszögellő utcáit, söpretlen főterét. Furákat tapasztaltam ott. Hol a példátlan nyomor láttán való fájdalom vágta belém karmait, hol meg egy megficamodott kapunak dőltem, hogy föl ne borítson a rázó nevetés. Korhadt lécdarabokból zsineggel összecsomózott szekérkén, melynek abroncstalan, fakó kerekeit négyféle kocsi szolgáltatta, egy vidéki zsidócska rakodott. Görbe volt és rogyott, öreg és beteg. Szívbajos, amint szederjes szájaszéle bizonyította. És ölben, majd a hátán emelt tehernyi csomagokat. Vitt a falujába sót, petróleumot, aranyhímes papucsot és vöröslajbira való fekete portékát. (A magyar nép tréfája ez : azt érti rajta t. i., hogy a fehérnép fekete csíkokkal szegi be a piros kelmét.) Megvitt az istenadta sokféle egyebet is: kulimászt, bonboncukrot, fehérvári bicskát (egyetlen beviteli cikkünk Oláhországba) és szentképeket, melyeknek sűrű cifraságaiból a kitűnő Szent Miklósnak épp csak a szeme pislogott ki. A falusi boltos, a szekérke vagy a „fél“ lova volt-e nyomorékabb, nem tudom. Mekkora ereje az életösztönnek, hogy anyától lett ember érdemesnek vallja, hozzáragaszkodni ehhez az ínséges világhoz, mely a számára osztott sanyaruság és testi fogyatkozás fölött még a gyülölségnek s az üldözésnek véres tüskéitől is meredez. No, vigabb volt szemben az a másik jelenet. Két úri asszony pörölt ott egymással egy félbemaradt pajtaforma hosszú lakóháznak a szemetes udvarán. Egymás fejéről letépték a tollas kalapot, egymás füléhez vagdosták a küzdelem hevében foszladozó napernyőt, egymásnak gondos frizuráját kavarták még boglyosabbra s azután, hogy fogytán voltak az erőnek, de nem ám a háborús kedvnek: lerúgták lábukról a cipellőt, melynek meredek sarka az egyik hadakozó félnek úgy oda talált találni a szeméhez, hogy ezt menten elborította a vér. Persze hogy nem csupán az ártatlan gyermekvilág, de az érdemes felnőttek is megélvezték ezt a nők harcát, melynek szerzője nem Scribo volt, hanem, amint egy illatszerrel telelocsolt úriember magyarázta nekem franciául, egy cirkuszbeli Herkules, akinek dagadó izmaiban a hölgyek nem akartak megosztozni. Miket kiáltoztak oda oláhul egymásnak, hogy végre egy rendőrnek sikerült elválasztani őket, nem értettem. Butul hangzott biz’az a kifakadás. De hát az ilyen mérges nyelvelés még olaszul sem szól szépen. Tovább egy házzal. A szint alá süppedő salon do modesben balra egy kövérségtől elömlő kócos asszony mért pálinkát: „Gitten Bronfin“, jó pálinkát, mint a kifüggesztett vaksi írású tábla hirdeté. Jobbra a nagyon csinos, vöröshajú modiste kisasszony egy hölgynek a fejebubjára illesztett épp valami csodaszerkezetű kalapot. Boldogan kapott volna utána akármelyik szerecsentörzsnek a császárnéja, mert ilyen flamingó-fészket nem sokat alkotott még a divat műipara. De mohón kapott utána madame Yakareszku is. Az elébe tolt álló tükörben nem győzte magát nézegetni, mialatt a rózsamintás, tisztaságra nézve azonban nem kifogástalan, harcos pongyolában lebegő dame du magasin egyre ráncigálta a kalapot, míg végre megnyugtatta vevőjét. „Ca y est, madame!“ — mondá végre. Aztán következett egy oláh biztatás, erre megint francia szózat s igy fölváltva, mig madame teljesen hypnotizálva, szép arany pénzben fizetett s diadalmas fejhordozással lépett ki a boltból. A kisasszony, fölvállal az ajtónak támaszkodva, utána nézett s nekem úgy rémlett, hogy ebben a pillanatban teljes piros ajkát egy vigyázatlan gúnymosoly rándította félre. Csak úgy futtában tekintettem bele ebbe a Lapunk mai száma tizennyolc oldal.