Budapesti Napló, 1904. május (9. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-06 / 126. szám

s Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1904. május 6. IS®, számi világrészben olvassák. Jól tudjuk, hogy Jókai Mór neve a magyar géniusz díszét és méltóságát képviseli az egész föld kerekségén. Jól tudjuk, hogy könyveiben olyan hadsereget, olyan tábort hagy hátra, mely diadalmasan küzd az örökkévalóságért. Jókai min­den porcikája halhatatlanság. Fantá­ziája, humora, költészete, írói zsenije örök csoda és rejtelmes tünemény ma­rad, amíg a világ világ lesz. Mindezt jól tudjuk. De semmiféle ideális halhatatlanság, semmiféle ma­gasztos irodalmi öröklét nem tud ben­nünket megvigasztalni ebben a rette­netes pillanatban, amikor elő­ttünk fek­szik a Jókai Mór mozdulatlan teteme! Amikor a halál rátette csontkezét a Jókai imádott alakjára! . . . Amikor könnyes szemmel, vérző szívvel, remegő szájjal világgá kell kürtölnünk azt az iszonyú hírt, hogy a nemzet büszke­sége, a magyar nép bálványa, Jókai Mór — nincs többé! Igen,­ ez a valóság, nincs többé köztünk! Hangja, ez a szép, ünne­pélyes harangzúgás, többé nem andalít el bennünket. Szemei, ezek a gyö­nyörű kék csillagok, többé nem ragyog­nak ránk a géniusz bűbájos tüzével. Szive, ez az óriás nap, többé nem hevít fel bennünket a magyar lelkese­dés, az isteni naivitás, az abszolút emberi jóság virágfakasztó sugaraival. Az oszlop, az utolsó, a legdrágább, ledőlt és kegyetlen, pótolhatatlan úr maradt utána. Eddig a magasba emel­tük szemeinket, ha rátekintettünk. Most a sír komor alantiságába fúródik utána siető pillantásunk! . .­­ Jókai Mór! Én mesterem, én ki­rályom, én atyám! . . . Sohasem fogom látni többé fejedelmi arcodat! . . . So­hasem nyújtod felém krőzusi kincsek­kel rakott kezedet! Sohasem nézek többé a te kegyes, biztató szemeidbe! Sohasem mosolyogsz rám úgy, mint egy ártatlan gyermek, mint egy min­­dent tudó bölcs, mint egy jóságos isten­ség, aki szereti a világot. Vége! . .. Ez is bekövetkezett! . .. Jókai meghalt!..­.’ Jókai élete. Az örök álom ráborította fehér leplét a legnagyobb álmodóra: Jókai Mórra. Az álmok tovább szövögetik színes képeiket halhatatlan lelkében, de az alak, mely meg tudta őket szólaltatni, örökre elhall­gatott, a toll, mely rávarázsolta bűvös jeleneteiket a fehér papírra, kihullt a mester kezéből és koppanása úgy hat millió és millió magyar szívre, mintha egy egész világ omlott volna össze. Az álmok káprázatos világa, melynek megbűvölő szépségei annyi a valóságtól meggyötört­nek nyújtottak kárpótlást, annyi szenve­dőnek vigasztalást és annyi csüggedőnek reménységét. Amint virágboritotta ravatala mellett állva, elvonulnak előttünk gyönyörű éle­tének jelenetei, ezek maguk is úgy hat­nak ránk, mint valami csodás álom képei. Nincs bennük egyetlen közönséges vonás, egyetlen sablonos szín és az árnyalatok véghetetlen sokasága nagyszerű harmó­niába olvad össze. Mint az ásvai régi nemes Jókay-család sarjadéka, Révkomá­­romban 1825. február 25-ikén születik és gyermeksége első évei felett a legjobb lelkű anya és a legnemesebb apa őrködik. Amint lelke ébredezni kezd és fel tudja fogni a hatásokat, csupa összhangot és szi­­vet-lelket emelő egyetértést lát maga körül. Anyja, Pulay Mária, csupa szeretet, atyja, József, Komárom egyik legelőkelőbb ügy­védje és az árvák vagyonának lelkiisme­retes gondozója, csupa nemes ambíció. Fia alig van még 6-7 éves, mikor térdén ültetve, nem játékkal igyekszik őt szóra­koztatni, hanem a maga életéből merített elbeszélésekkel mozgatja meg ébredezni kezdő fantáziáját. A gyermek, ki különben is kerülte a zajos pajtásokat, a lármás pajkoskodás helyeit, ábrándos szemét édesatyjára függesztve, órákig elhallgatta az 1809-iki nemesi felkelés érdekes epi­zódjainak történetét és már ekkor megtelt lelke a hősies, a csodás, a rendkívüli, a kalandos iránti rajongással. Kilenc­éves korában már írásban­­ megnyilat­kozik költői hajlama és a Regélő 1834-iki folyamában egy verses rébusza és egy négysoros verse jelenik meg. Tízéves korá­ban Pozsonyba adja őt édesatyja syntaxisra, hogy ott megtanulja a német nyelvet. Mikorára visszakerül szülővárosába, az első nagy fájdalom vet sötét árnyakat ártatlan gyermeki kedélyére. Meghal édesatyja és a kis Jókai megfeszített tanulással igyek­szik nagy bánatát elfelejteni és későbbi sógorának, Vályi Ferencnek vezetése mel­lett három év alatt megtanul franciául, angolul és olaszul és mikor az 1841—2-ik iskolaévben a pápai református főiskola Il-ik bölcseleti osztályába kerül, minden megerőltetés nélkül küzdi fel magát a leg­jobb tanulók közé. Pápai tartózkodása fordulatot jelent Jókai életében. Kerkápolyi Károly, Petrich Soma és Petőfi társaságában tudatossá vá­lik lelkében írói hivatása és a főiskola képzőtársulatában egymásután nyeri a jutal­makat írásaival. Képzelete kibontja szár­nyait, de gyönge idegzete, testi szenvedé­sei olyan sötét színekben láttatják vele a világot, hogy édesanyja súlyos következ­ményektől féltvén gyermekét, levegővál­toztatás céljából Kecskemétre küldi őt. Míg itt a jogot hallgatja, fogékony lelke mohón szívja magába az alföld egészséges hangulatát és egymás után fedezi fel a síkvidék rejtett szépségeit. Itt válik Jókai azzá a magyar költővé, kinél senki meg nem értette jobban népének érzés- és gon­dolatvilágát és akinél mélyebben senki bele nem látott a magyar lélekbe. Kecs­keméten írja meg első drámáját, a Zsidó fiút, és a tősgyökeres magyar város és vidéke színhelye első regényének, a Hét­­köznapoknak. A Zsidó fiú akadémiai dicsé­retet nyer és végleg megerősíti azt az el­határozását, hogy az írói pályára lép. Miután egy évig Asztalos István komáromi ügy­vád­nál patvárián volt, 1845-ben Pesten tele­pedik meg, hol Petőfi révén csakhamar megismerkedik a fiatal írókkal és mint regényíró és novellista lép a közönség elé. Tizennyolcadik évét is alig tölti még be, midőn a Hétköznapokból mutatvány jelenik meg a Pesti Divatlapban és egyszerre ma­gára vonja a figyelmet. Egymásután meg­jelenő novellái: Nepean szigete, Sonkolyi Gergely, Marcse Lore, A nyomorék naplója, Az egyiptosi rózsa mind nagyobb fel­tűnést keltenek és mikor 1848-ban meg­jelenik első novella-kötete, a Vadon vi­­rágai, már a fiatal irói gárda legjelesebb­jeiével együtt emlegetik nevét. Noha sem az utolsó olvasót, aki csak odáig jut soraimban, hogy meghalt az aranyember, és aztán már nem is olvas tovább, hanem sir és könnyeiből szebben kel ki Jókai alakja, mint az én elkényszeredett betű­vetésemből. Emlékszem egy jelenetre. A t. Házban, még régi fejek, régi pár­tok, régi erkölcsök idejében történt. Tisza Kálmánt szorongatták és a generális ki­szedte hüvelyéből a legjobbik pengéjét, Jókai Mórt. Mentül népszerűtlenebb dolgot kellett védeni, annál népszerűbb ember­nek kellett a védelmet vállalnia. A leg­népszerűbb ember Jókai volt s hát hiszen őt éppen ilyes alkalmakra tartogatták. Jókai Mór tehát fölemelkedett, karjait ke­resztbe fonta a mellén s az ő zengő, szép hangján megszólalt. Ha az egyszeregyet mondta volna el ezen a hangon, akkor is sirva fakadtak volna a karzati asszonyok. S az ellenzék, az akkori, fészkelődni kez­dett. Ha jól emlékszem, Justh Gyulából kitört az elkeseredés! — Kár egy jól megérdemelt népsze­rűséget igy eldobni! És Jókai csöndesen,nyugodtan felelte: — Én a népszerűség Polikratesz-gyű­­rüjét már sokszor beledobtam a közvéle­mény tengerébe s mindig akadt egy jóté­kony hal, amelyik nekem visszahozta. Ezt a mondást is csak úgy eldobta. Nem hiszem, hogy abba a bibliothékába, mely az ő megívott és elmondott munkáit lesz hivatva megőrizni, belekerülne ez a megjegyzés. Pedig ebben a hevenyészett mondásban jobban jellemezte az arany­ember az ő kénytelen kettős szereplését, mint bárki előtte vagy utána. Noémi minden áldott napon adott neki egyet a népszerűség gyűrűiből, az aranyember a politikában mindig eldobta ezt a gyű­rűt, de a maga kis halacskái, az ő csudaszép alkotásai mindig visszahozták neki az eldobott gyűrűt. A politika meg­rabolta, a költészet dúsan kárpótolta; a politika megőrölte, a költészet megfiatalí­totta ; a politika homályba állította, a köl­tészet csodás fénynyel sugározta be. Óh ő tékozolhatta a Polikratesz-gyűrűket,mert övé volt a hatalom, hogy közvéleményt csináljon, jótékony halakat szolgáivá te­gyen s amit eldobott, megszerezve hódítsa vissza. Abban az időben írtam egyszer róla, hogy a teremtő bátran megcsinál­hatná másodszor is az özönvizet, mert különb elsülyedt világokat is ki tudott emelni a mi Jókaink .. * rí * L.­ * Halottas-szoba az, ahol Jókai Mór testét rózsák közé ágyazzák? Rongyos-szoba, ha akármilyen szoba." A Jókai lelke kiveti a szoba falait, elta­possa a geográfiai határokat is: az a szoba egyszerre kiszélesül az egész vi­lággá. Mindenki gyászol. Az az asz­tal, melyen az aranyember irt, az a szekrény, melybe újabb könyve már nem kerül, az a penna, mely már intim dik­­tandára se fog az ő kezével betűket szán­í­tani, azok is gyászolnak. Az olvasók is gyászolnak. Az írók is gyászol­nak. A föld is gyászol, az ég is. Ki akar rajtuk gyászban túltenni? Ha akad hangosabban zokogó, haladjatok el mel­lette, mert az nem gyászol eléggé. Jókait csak úgy szabad gyászolni, mint a nap lementét. Holnap újra itt lesz. Halálában is van szépség — annyi borongást enged­jünk meg magunknak, mint ha ez a mese­­ember elaludt volna. Fáj nekünk, hogy már elaludt, de ne költsük fel, hiszen a mi gyönyörködtetésünkben fáradt ki. Csitt, csöndesen! Hadd aludjék!

Next