Budapesti Napló, 1904. május (9. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-06 / 126. szám
s Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1904. május 6. IS®, számi világrészben olvassák. Jól tudjuk, hogy Jókai Mór neve a magyar géniusz díszét és méltóságát képviseli az egész föld kerekségén. Jól tudjuk, hogy könyveiben olyan hadsereget, olyan tábort hagy hátra, mely diadalmasan küzd az örökkévalóságért. Jókai minden porcikája halhatatlanság. Fantáziája, humora, költészete, írói zsenije örök csoda és rejtelmes tünemény marad, amíg a világ világ lesz. Mindezt jól tudjuk. De semmiféle ideális halhatatlanság, semmiféle magasztos irodalmi öröklét nem tud bennünket megvigasztalni ebben a rettenetes pillanatban, amikor előttünk fekszik a Jókai Mór mozdulatlan teteme! Amikor a halál rátette csontkezét a Jókai imádott alakjára! . . . Amikor könnyes szemmel, vérző szívvel, remegő szájjal világgá kell kürtölnünk azt az iszonyú hírt, hogy a nemzet büszkesége, a magyar nép bálványa, Jókai Mór — nincs többé! Igen, ez a valóság, nincs többé köztünk! Hangja, ez a szép, ünnepélyes harangzúgás, többé nem andalít el bennünket. Szemei, ezek a gyönyörű kék csillagok, többé nem ragyognak ránk a géniusz bűbájos tüzével. Szive, ez az óriás nap, többé nem hevít fel bennünket a magyar lelkesedés, az isteni naivitás, az abszolút emberi jóság virágfakasztó sugaraival. Az oszlop, az utolsó, a legdrágább, ledőlt és kegyetlen, pótolhatatlan úr maradt utána. Eddig a magasba emeltük szemeinket, ha rátekintettünk. Most a sír komor alantiságába fúródik utána siető pillantásunk! . . Jókai Mór! Én mesterem, én királyom, én atyám! . . . Sohasem fogom látni többé fejedelmi arcodat! . . . Sohasem nyújtod felém krőzusi kincsekkel rakott kezedet! Sohasem nézek többé a te kegyes, biztató szemeidbe! Sohasem mosolyogsz rám úgy, mint egy ártatlan gyermek, mint egy mindent tudó bölcs, mint egy jóságos istenség, aki szereti a világot. Vége! . .. Ez is bekövetkezett! . .. Jókai meghalt!...’ Jókai élete. Az örök álom ráborította fehér leplét a legnagyobb álmodóra: Jókai Mórra. Az álmok tovább szövögetik színes képeiket halhatatlan lelkében, de az alak, mely meg tudta őket szólaltatni, örökre elhallgatott, a toll, mely rávarázsolta bűvös jeleneteiket a fehér papírra, kihullt a mester kezéből és koppanása úgy hat millió és millió magyar szívre, mintha egy egész világ omlott volna össze. Az álmok káprázatos világa, melynek megbűvölő szépségei annyi a valóságtól meggyötörtnek nyújtottak kárpótlást, annyi szenvedőnek vigasztalást és annyi csüggedőnek reménységét. Amint virágboritotta ravatala mellett állva, elvonulnak előttünk gyönyörű életének jelenetei, ezek maguk is úgy hatnak ránk, mint valami csodás álom képei. Nincs bennük egyetlen közönséges vonás, egyetlen sablonos szín és az árnyalatok véghetetlen sokasága nagyszerű harmóniába olvad össze. Mint az ásvai régi nemes Jókay-család sarjadéka, Révkomáromban 1825. február 25-ikén születik és gyermeksége első évei felett a legjobb lelkű anya és a legnemesebb apa őrködik. Amint lelke ébredezni kezd és fel tudja fogni a hatásokat, csupa összhangot és szivet-lelket emelő egyetértést lát maga körül. Anyja, Pulay Mária, csupa szeretet, atyja, József, Komárom egyik legelőkelőbb ügyvédje és az árvák vagyonának lelkiismeretes gondozója, csupa nemes ambíció. Fia alig van még 6-7 éves, mikor térdén ültetve, nem játékkal igyekszik őt szórakoztatni, hanem a maga életéből merített elbeszélésekkel mozgatja meg ébredezni kezdő fantáziáját. A gyermek, ki különben is kerülte a zajos pajtásokat, a lármás pajkoskodás helyeit, ábrándos szemét édesatyjára függesztve, órákig elhallgatta az 1809-iki nemesi felkelés érdekes epizódjainak történetét és már ekkor megtelt lelke a hősies, a csodás, a rendkívüli, a kalandos iránti rajongással. Kilencéves korában már írásban megnyilatkozik költői hajlama és a Regélő 1834-iki folyamában egy verses rébusza és egy négysoros verse jelenik meg. Tízéves korában Pozsonyba adja őt édesatyja syntaxisra, hogy ott megtanulja a német nyelvet. Mikorára visszakerül szülővárosába, az első nagy fájdalom vet sötét árnyakat ártatlan gyermeki kedélyére. Meghal édesatyja és a kis Jókai megfeszített tanulással igyekszik nagy bánatát elfelejteni és későbbi sógorának, Vályi Ferencnek vezetése mellett három év alatt megtanul franciául, angolul és olaszul és mikor az 1841—2-ik iskolaévben a pápai református főiskola Il-ik bölcseleti osztályába kerül, minden megerőltetés nélkül küzdi fel magát a legjobb tanulók közé. Pápai tartózkodása fordulatot jelent Jókai életében. Kerkápolyi Károly, Petrich Soma és Petőfi társaságában tudatossá válik lelkében írói hivatása és a főiskola képzőtársulatában egymásután nyeri a jutalmakat írásaival. Képzelete kibontja szárnyait, de gyönge idegzete, testi szenvedései olyan sötét színekben láttatják vele a világot, hogy édesanyja súlyos következményektől féltvén gyermekét, levegőváltoztatás céljából Kecskemétre küldi őt. Míg itt a jogot hallgatja, fogékony lelke mohón szívja magába az alföld egészséges hangulatát és egymás után fedezi fel a síkvidék rejtett szépségeit. Itt válik Jókai azzá a magyar költővé, kinél senki meg nem értette jobban népének érzés- és gondolatvilágát és akinél mélyebben senki bele nem látott a magyar lélekbe. Kecskeméten írja meg első drámáját, a Zsidó fiút, és a tősgyökeres magyar város és vidéke színhelye első regényének, a Hétköznapoknak. A Zsidó fiú akadémiai dicséretet nyer és végleg megerősíti azt az elhatározását, hogy az írói pályára lép. Miután egy évig Asztalos István komáromi ügyvádnál patvárián volt, 1845-ben Pesten telepedik meg, hol Petőfi révén csakhamar megismerkedik a fiatal írókkal és mint regényíró és novellista lép a közönség elé. Tizennyolcadik évét is alig tölti még be, midőn a Hétköznapokból mutatvány jelenik meg a Pesti Divatlapban és egyszerre magára vonja a figyelmet. Egymásután megjelenő novellái: Nepean szigete, Sonkolyi Gergely, Marcse Lore, A nyomorék naplója, Az egyiptosi rózsa mind nagyobb feltűnést keltenek és mikor 1848-ban megjelenik első novella-kötete, a Vadon virágai, már a fiatal irói gárda legjelesebbjeiével együtt emlegetik nevét. Noha sem az utolsó olvasót, aki csak odáig jut soraimban, hogy meghalt az aranyember, és aztán már nem is olvas tovább, hanem sir és könnyeiből szebben kel ki Jókai alakja, mint az én elkényszeredett betűvetésemből. Emlékszem egy jelenetre. A t. Házban, még régi fejek, régi pártok, régi erkölcsök idejében történt. Tisza Kálmánt szorongatták és a generális kiszedte hüvelyéből a legjobbik pengéjét, Jókai Mórt. Mentül népszerűtlenebb dolgot kellett védeni, annál népszerűbb embernek kellett a védelmet vállalnia. A legnépszerűbb ember Jókai volt s hát hiszen őt éppen ilyes alkalmakra tartogatták. Jókai Mór tehát fölemelkedett, karjait keresztbe fonta a mellén s az ő zengő, szép hangján megszólalt. Ha az egyszeregyet mondta volna el ezen a hangon, akkor is sirva fakadtak volna a karzati asszonyok. S az ellenzék, az akkori, fészkelődni kezdett. Ha jól emlékszem, Justh Gyulából kitört az elkeseredés! — Kár egy jól megérdemelt népszerűséget igy eldobni! És Jókai csöndesen,nyugodtan felelte: — Én a népszerűség Polikratesz-gyűrüjét már sokszor beledobtam a közvélemény tengerébe s mindig akadt egy jótékony hal, amelyik nekem visszahozta. Ezt a mondást is csak úgy eldobta. Nem hiszem, hogy abba a bibliothékába, mely az ő megívott és elmondott munkáit lesz hivatva megőrizni, belekerülne ez a megjegyzés. Pedig ebben a hevenyészett mondásban jobban jellemezte az aranyember az ő kénytelen kettős szereplését, mint bárki előtte vagy utána. Noémi minden áldott napon adott neki egyet a népszerűség gyűrűiből, az aranyember a politikában mindig eldobta ezt a gyűrűt, de a maga kis halacskái, az ő csudaszép alkotásai mindig visszahozták neki az eldobott gyűrűt. A politika megrabolta, a költészet dúsan kárpótolta; a politika megőrölte, a költészet megfiatalította ; a politika homályba állította, a költészet csodás fénynyel sugározta be. Óh ő tékozolhatta a Polikratesz-gyűrűket,mert övé volt a hatalom, hogy közvéleményt csináljon, jótékony halakat szolgáivá tegyen s amit eldobott, megszerezve hódítsa vissza. Abban az időben írtam egyszer róla, hogy a teremtő bátran megcsinálhatná másodszor is az özönvizet, mert különb elsülyedt világokat is ki tudott emelni a mi Jókaink .. * rí * L. * Halottas-szoba az, ahol Jókai Mór testét rózsák közé ágyazzák? Rongyos-szoba, ha akármilyen szoba." A Jókai lelke kiveti a szoba falait, eltapossa a geográfiai határokat is: az a szoba egyszerre kiszélesül az egész világgá. Mindenki gyászol. Az az asztal, melyen az aranyember irt, az a szekrény, melybe újabb könyve már nem kerül, az a penna, mely már intim diktandára se fog az ő kezével betűket szánítani, azok is gyászolnak. Az olvasók is gyászolnak. Az írók is gyászolnak. A föld is gyászol, az ég is. Ki akar rajtuk gyászban túltenni? Ha akad hangosabban zokogó, haladjatok el mellette, mert az nem gyászol eléggé. Jókait csak úgy szabad gyászolni, mint a nap lementét. Holnap újra itt lesz. Halálában is van szépség — annyi borongást engedjünk meg magunknak, mint ha ez a meseember elaludt volna. Fáj nekünk, hogy már elaludt, de ne költsük fel, hiszen a mi gyönyörködtetésünkben fáradt ki. Csitt, csöndesen! Hadd aludjék!