Budapesti Napló, 1904. május (9. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-06 / 126. szám
ft Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1904. május 6. 128. siímj A nemzet egyetemességének szeretete azonban 1894-ben, írói munkásságának 50 éves jubileumán nyilatkozott meg legimpozánsabban. Ami az ősz költőt szive mélyéig meghatotta, az nem a kitüntetések özöne, nem a városok díszpolgári oklevele, a budapesti egyetem tudori oklevele és nem is a fejedelmi elismerések tömege volt, hanem az élő szeretet, mely milliók szívéből mint melegítő tűz sugárzott feléje. Jobban örült ennek, mint az ezernyi hangos ovációnak, a szűnni nem akaró ünneplésnek, mint a művei százkötetes kiadásából befolyt 100 000 forintos nemzeti tiszteletdijnak, mert a szeretet emberét csak a szeretet tehette boldoggá Ezért volt iránta kegyes a sors, midőn 1899-ben újra szerető hitvest adott melléje, midőn az imádott asszonyban, Nagy Bellában feltalálta megint azt az eszményt, melyről az ihlet perceiben olyan szépeket álmodott... Most itt a földön megszakadtak álmai. De halhatatlan művei révén tovább élnek majd a nemzedékek végtelen során keresztül, tovább élnek az írásaiba merülő lelkekben, a szavát leső ábrándos szívekben Jókai, Arany és Petőfi mellett legtökéletesebb inkarnációja a magyar szellemnek. Képzelete a messzi Keletnek, az őshazának buja színpompáját varázsolta bele irodalmunkba. Igaz, hogy ez a képzelet kiragadja olykor a valóság szűk keretei közül, igaz, hogy alakjait óriási arányokban megnöveszti vagy megtörpíti, de azért színei gyönyörködtetnek bennünket és kápráztató csillogásuk jól esik szemünknek, mert érezzük, hogy ilyeneken pihent meg egykor az évezredek előtt élt ősök tekintete. És tősgyökeresen magyar nemcsak képzeletének merészsége, színeinek buja pompája, hanem csodás mesélőkedve is. Leleményessége a bogozásban és megoldásban a csodálatossal határos, és előadásának szemléltető erejével a leghihetetlenebbet is valószínűnek tudja feltüntetni. Nála mese öncél olykor. Vele bilincsel le, vele ejti rabbá figyelmünket. Érdekessége elfelejteti velünk pszichológiájának merész ugrásait, jellemeinek következetlen ingadozásait. Csodás mesélőképességénél csak előadásának bűbája meglepőbb. Stílusa csupa ragyogás, csupa tűz, csupa emelkedettség és változatosság. Árnyalatai ezerfélék és tárgyukhoz képest a színek végtelen skáláját mutatják. Nyelve különösen a természetleírásokban kifejező. A suttogástól az eget-földet rázó mennydörgésig, a fűszálak halk zizegésétől a gátját áttört áradatot rettenetes harsogásáig a természet minden hangját meg tudja tisztára nekem írta, más ember azt nem is értheti meg úgy, mint én. Mire a regény végére értem, ekkor már Jókai Mór, Berend Iván közt és köztem titkos barátság keletkezett, valami véd- és dacszövetség-féle melyről ugyan nem szóltam senkinek, mert féltettem a profanálástól, de mély önérzettel és nemes büszkeséggel töltötte el a lelkemet. Úgy emlékszem, hogy az én gyerekfejemben akkoriban valami zavaros, vadregényes ötlet fogamzott meg. Életem point-jeként képzeltem el, hogy egyszer majd össze fogok találkozni Jókai Mórral és valami nagy szolgálatot fogok neki tenni, hogy örökké az emlékezetében tartsa a nevemet. Legjobban szerettem volna úgy elrendezni a dolgot, hogy mindjárt első találkozáskor megmenthessem az életét. Példának okáért kiszabadítanám haramiák kezéből, vagy utána ugranám a Dunába. Ha aztán megköszönné a szívességemet, egészen nyugodtan mondanám: — Sajnálom, hogy nem halhattam meg önért. Akkor aztán soha sem hagynám el többet. Tizenhat esztendővel később személyesen megismerkedtem Jókai Mórral; bemutatásom, persze, nem történt meg olyan romantikus körülmények közt, mint azt valaha megálmodtam. A költő veje mutatott be, Feszty Árpád barátom. Azt hiszem, a legtöbb ember, aki szólaltatni. És amilyen hatalmas, amilyen izzó tud ez a nyelv lenni a természet festésében vagy az emberi szenvedélyek és indulatok rajzában, olyan játszi eleven, olyan fordulatos a könnyed dialógusokban. És a mellett magyarosan zamatos a keresettség nélkül és még hibáiban is eredeti és érdekes. Mint Petőfi, Arany és Tompa a költészetben, úgy viszi ő a népiest az elbeszélő prózába. Egész tömegét használja a szemenszedett szólásformáknak, tájszólásoknak, anélkül, hogy kirínának keretükből. Nyelvkincse szinte kimeríthetetlen gazdagságú, mondatai világosak, kerekdedek, könnyedek. Előadásának menete gyors és a tréfás megjegyzések, a meglepő ellentétek, a tréfás ötletek végtelen sokasága tarkítja. És amilyen változatos az előadás formájában, éppen olyan gazdag témákban, éppen olyan kifogyhatatlan új és új tárgyaknak felkutatásában. Regényeiben éppen úgy képviselve van a múlt, mint a jelen és mint a fantasztikumok világa, így a Magyar nábobban a múlt arisztokráciájának bűneit ostorozza, mig a Kárpáthy Zoltánban az uj és nagy eszmékért hevülő nemzedék képviselőjét magasztalja. Az új földesúr már egészen modern problémát fejteget: a föld átalakító hatását, míg a Politikai divatokban, a Kőszívű emberiáiban, a tegnapban és a Tengerszemű hölgyben a szabadságharc felséges jelenetei közé vezet. Azok az elbeszélései, melyek az ő korában játszódnak le, nemcsak általánosságban adják ennek az időszaknak jellemző képét, hanem speciálisan a magyar népélet intim vonásait világítják meg meglepő hűséggel. Nincs magyar író, ki a népéletnek olyan gazdag és a mellett olyan szeretetreméltó képtárát tüntette volna fel, mint Jókai. Ezekben a rajzokban érvényesül legjobban komikai tehetsége is, amely a Kedves atyafiakban, a Konkoly Gergelyben, az Örmény és családjában, továbbá a Debreczeni lanatikusban halhatatlan mesterműveket alkotott. Túlzásokba csapó fantáziája, amely különösen Erdély aranykora, Törökvilág, Bálványos vár, Lőcsei fehér asszony, Szeretve mind a vérpadig és Rákóczi fia című regényeiben ragadja a valószerűség rovására magával és mely az Óceániában, a Jövő század regényében és az Északi pólusig című művében az abszurditások régióiba száll vele, a magyar népmese naiv felfogásának megfelelve, a kiváló és meglepő tulajdonságok végtelen sokaságával ruházza fel a főhősöket. Azért sokkal valószerűebbek mellékalakjai, melyek, mint szeretőjétől távolabb állók, nem mozgatóásai után ismerte Jókait, a személyes ismerkedésnél úgy fog járni, mint én: naiv csodálkozást fog érezni, hogy egy normális emberrel van dolga. Szinte különös, hogy a mester, aki egy ötletével meg tudott bennünket kacagtatni és meg tudott rikatni, akit fantasztikusnak, fényesnek, tüzesnek, ellentállhatatlannak, büszkének és derültnek ismerünk, mint egy görög istent, szinte különös, hogy a mester mint normális ember áll velem szemben. Egy igen rokonszenves külsejű, perfekt viselkedésű idősebb gentleman, akinek a modorán nyoma sem látszik a victor-hugoskodásnak, aki egyszerű, előkelő és udvarias. Gondosan kerül minden pose-t, minden erősebb kifejezést, még a hanghordozása is oly józan. Nem igen beszél irodalomról, inkább köznapias eseményekről, mint egy ember, aki nem kicsinyli a világot, hanem az emberek közt él és nem az Olympuson. Nem emlékszem már, mit mondtam Jókai Mórnak. Annyi bizonyos, hogy nem azt, ami a küszöbön a fejemben járt. És mikor nyugodt beszélgetés közben végül mégis szóba került az irodalom, nem említettem fel a Fekete gyémántokat, hanem Jókai emlékezett meg az én könyvemről, amely akkoriban megjelent. Ják olyan nagy erővel fantáziáját. Míg a főhősökön a realizmus csak kolorit, addig a lélektanilag is következetes mellékalakokon biztos kézzel vezetett rajz. És a rajznak biztossága lep meg hatalmas leírásában is, melyek részletei harmonikus és nagyszerű hatású egészszé olvadnak papirosan. Mint minden igazi zseni, Jókai sem szűk területet miveit meg csodás tollával. Szatirikus és egyéb költeményeiben nyelvének erejével, lendületével kapja meg az olvasót, míg a színpadon különösen Dózsa Györgyivel, A szigetvári vér tanukkal és az Arany emberrel aratott nagyobb és maradandó sikereket. Mint történetíró A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájával járult hozzá a nemzeti önérzet ébresztéséhez és emlékirataival. Gróf Benyovszky életrajzával mint memoir- és éretiró alkotott szépet és becseset. De működésének súlypontja elbeszélő munkáiban van. Ezek biztosítják számára a halhatatlanságot, ezek lopták őt be az egész magyar nemzet szivébe és ebben az irányban szerzett érdemeit jutalmazta meg az Akadémia is, mikor a Tengerszemük hölgyet 1870-ben a Péczely-féle díjjal tüntette ki. A magyar közönség, mely megszokta, hogy Jókai minden évben uj munkákkal szerezzen neki gyönyörűséget, el sem tudja képzelni, hogy ezután hiába várja a csodás alkotásokat. Pedig hiába várja. A csodás toll kihullt a nagy bűvész kezéből és nem kelt többé rejtett világokat életre. A magyarok milliói megdöbbenve fogadják a lesújtó hírt és ha ebben a pillanatban tud vigasztalást találni, az csak az lehet, hogy Jókai tengernyi munkája olyan bőséges forrása a szépnek, a felemelőnek, a magasztosnak, hogy nemcsak a most élők, hanem az utódok utódai sem tudják kimeríteni. Jókai munkássága örök ereje lészen a magyarságnak. Csodás könyvei örök forrásai lesznek a magyar önérzetnek, örök szítei a magyar lelkesedésnek és örök gyönyörűségei mindazoknak, kiknek lelke a nagyot, a magasztosat, az igazi költészetet szomjazza. Apróságok: Jókai, a királyné és Rudolf trónörökös. Jókai személyesen akkor ismerkedett meg Rudolf trónörökössel, amikor a fenkölt szellemű királyfi annak a magasztos eszméjének a kiviteléhez fogott, hogy Az osztrák-magyar monarkia írásban és képben című nagy műben Ausztria és Magyarország teljes, minden oldalra kiterjeszkedő hit leírásával, ismertetésével ajándékozza meg az irodalmat. A trónörökös akkor már ismerte Jókait alkotásaiból, és hogy mily nagyra becsülte az 55 műveit, milyen elismeréssel, tisztelettel viseltetett a nagy költő iránt, annak legszebb és Jókaira nézve legdicsőségesebb bizonyítéka volt az, hogy a trónörökös mindjárt az eszme fölmerülésekor Jókaira gondolt, őt kívánta megnyerni a ma Magyarországra vonatkozó része munkatársának. Igen szívélyes levélben kérte fel e kitüntető megbízás elfogadására Jókait, aki természetesen örömmel fogadta a felhívást. Ettől fogva keletkezett az igaz, meleg barátságnak az a szép viszonya, amely a királyfit és költőt egymáshoz fűzte és amely gyönyörű viszony dicsősége a nagy költőről áthárult a nemzetre is, amelynek fia. Jókai tekintélyének és ama nagyrabecsülésnek, amelylyel a trónörökös viseltetett iránta, sok befolyása volt arra, hogy a nagy mű. Az osztrák magyar monarkia írásban és képben Magyarországra vonatkozó része olyan lett, amilyen, igaz, ha képe Magyarországnak egy önálló kép, külön keretben egész külön állítva attól a másik képtől, Ausztria képétől. A mű programmját Jókai felfogása értelmében módosították és ha a munkában közreműködő osztrák urak centralisztikus tervei