Budapesti Nevelő, 1955 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1955-03-01 / 1. szám
BUDAPESTI NEVELŐ 1955. MÁRCIUS Az élet és a béke nevében! Az ember történelme hosszú során legszebb diadalát mindig a természet és háború zordon erői fölött aratta. Mégis a XX. századé az érdem, hogy olyan messze jutott előre a természet és háború erőinek megzabolázása útján, hogy még a képzelet is nehezen tudja követni. Az atomenergia felszabadításával meglelte azt a csodálatos erőt, amellyel valósággal újjáteremtheti a földet, idevarázsolhatja a boldogság, jólét és béke országát. A szocializmus és a népi demokráciák megalakulásával pedig megszülettek a világtörténelem első igazi békeállamai, amelyek a békepolitika és békemozgalom erős bázisát alkotják nemcsak saját országaikban, hanem az egész világon. Mégis vannak olyanok, akik a békét, az alkotó együttműködést ki akarják küszöbölni és áldásból átokká kívánják változtatni az atomenergiát. A nyugatnémet militarizmus feltámasztásán mesterkedő sötét erők azt akarják, hogy atom-, hidrogén- vagy kobalt-bombától pusztuljon el az emberiség nagy része, sivatag terpeszkedjék virágzó földjeink helyén, kőhalomba temetkezzenek városaink, s rádióaktív sugárzás ölje és roncsolja az életet a levegőben, a földön és az óceánok mélyén. Azt akarják, hogy — mint nagy költőnk, Vörösmarty idézte egyik apokaliptikus látomásában — az ember fájjon a földnek, s pokollá vált bolygónk felnyögjön az embermilliók őrült kínja alatt. Lehetünk-e mi, magyarok, s különösen nevelők semlegesek ebben az egész világot átfogó küzdelemben, a béke és a háború, a jólét és a pusztulás, az öröm és gyötrődés gigászi mérkőzésében? Semmiképpen sem! Ha valaki, hát mi magyarok tudjuk, hogy mit jelent, a német militarizmus, amely évszázadok óta állandóan pusztulással fenyegette nemzeti létünket. Bennünket — Zrínyi zengő, férfias nyelvén szólva — »magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai és azok nagy lelkeinek umbrái«, akik a német hódítók elleni ádáz küzdelemben estek el, ezer év óta nem hagynak nyugodni és harcra tüzelnek a német militarizmus és cinkosai ellen. Nem békéltünk meg és soha nem fogunk megbékélni a német imperializmussal. Harcoltunk ellene akkor, amikor egyedül, magunkra hagyatottan, szinte a győzelem reményétől is megfosztottan küzdöttünk a százszoros túlerőben lévő ellenséggel; százszoros erővel harcolunk most, amikor végre »nem vagyunk egyedül«, s nemcsak az igazság és jog, de az erői és a hatalom is a mi oldalunkon van a béketáborban testet öltve és a végső győzelem bizonyos. Éppen ezért áll megbonthatatlan egységben egész hazafias társadalmunk a IV. magyar békekongresszus felhívása mellett. Ez a harc nem csupán a magyar népért, hanem a világ valamennyi népéért, köztük a német népért is folyik. Mi magyarok, akik olyan olthatatlanul gyűlöltük a háborús Germánia császárait, zsoldosvezéreit és háborúkeverő politikusait, Hohenzollerneket, Habsburgokat, Haynaukat, Bismarckokat, Hitlereket, mindenkor szívből jövő elismeréssel adóztunk a másik Németországnak, a művészek, a filozófusok, tudósok, a Goethék, Beethovenek, Hegelek, Humboldtok nagyhírű nemzetének. Az emberiségnek, de magának a német népnek sem kívánhatunk jobbat, minthogy a német nemzetet mostani nagy válaszútján ne a Vilmosok, Bismarckok és Hitlerek, hanem a Goethék, Beethovenek és Humboldtok szelleme vezesse az élet és az öröm, a béke és a szabadság napfényes útján!5. ь. 1