Budapesti Szemle. 1936. 241. kötet, 701-703. szám
703. szám - EMLÉKEZÉS JUSTH ZSIGMONDRA. – Anonymustól
egy trónust faragtatott, helyesebben azokban valóban pódiumot és egy trónust látott, és hogy minden kétség előszoljék, még egy veres — bocsánat, bíbor baldachinnal koronázta a sajátságos alkotmányt. Más bútorra aztán nem is volt szükség, mert hiszen, mint a tudós Diet Ch. és a sokoldalú Schlumberger G. kutatásai bizonyítják, az Imperátor és Imperatrix jelenlétében senki sem ülhetett le. Volt azonban még egy fényesre súrolt réztányér, mely a mestergerendához szegezve a melegítő, világító, éltető égitestet, a Napot jelképezte. Mint könnyen érthető, még a legjobb akarattal sem fedezhettünk fel e díszletek között semmit sem, ami Bizáncra vallott volna; és mégis, aki oda belépett, mintegy bűvös varázslat alatt, olyannak látta, amilyennek leleményes háziura képzeletében megfogamzott. Pedig megfordult ott számos világlátott, művészlelkű esztéta, hogy másokat ne is említsek, a dán J. Moolton, a francia M. de Polignac, Cantacusen herceg, kinek ősei egykoron, mint a történelem tanítja, éppen az Aranyszarv felett uralkodtak, az ázsiai útjairól visszatérő Vay Péter, a szellemes Wohl testvérek és így tovább. Amidőn aztán ezen játékszerét is eljátszotta, belefogott a görög színház építésébe. Theodora, Sarah Bernhard, Justinian, Sardou, az antik és modern decadence egyaránt a papírkosárba kerültek. Mallarmé, Nietzsche, Swinborne és utánzóik kezdték untatni, és felette jellemző, hogy amíg testileg teljesen egészséges volt, főleg ezek a beteges szellemek foglalkoztatták, s mikor szervezete elbetegesedett, kizárólag az egészséges, erőteljes tehetségek érdekelték, sőt az életben is ezek társaságát kereste. Az egykori fényes aranyifjúság sorai ekkor már nagyon megritkultak. Batthiány Géza, Csáky István, Keglevich Imre, Pálffy Rudi, Esterházy Dénes, Széchenyi Lajos alig érték el nagykorúságukat, hogy őseik sírboltjába térjenek örök nyugalomra. De állt még Nagyőr vára, és éltek kiváló lakói és ott a határon büszkén tűzték a csonkatorony ormára a nemzetiszínű lobogót. Czóbel Istvánhoz, a vár urához kötötte Justh Zsigmondot az utolsó szellemi kapocs, és az ő elvont, csaknem transcendentális gondolkozásánál keresett megnyugvást. A Czóbel, helye-